Márai Sándor-Az Igazi-Judit... És Az Utóhang

TARTALOM AZ IGAZI ELSŐ RÉSZ MÁSODIK RÉSZ JUDIT... ÉS AZ UTÓHANG JEGYZET Márai Sándor AZ IGAZI ––––– JUDIT…ÉS AZ UTÓHANG Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto) © Márai Sándor jogutódai AZ IGAZI ELSŐ RÉSZ Te, nézd meg azt a férfit. Várj, ne figyelj most oda, fordulj felém, beszélgessünk. Nem szeretném, ha idepillantana, meglátna, nem szeretném, ha köszönne. Most nézheted megint... Az a kicsi, zömök, a nyestgalléros bundában? Nem, dehogyis. Az a magas, sápadt, a fekete télikabátban, aki a szőke, sovány cukrászkisasszonnyal beszélget. Most cukrozott narancshéjat csomagoltat. Érdekes, nekem soha nem vett cukrozott narancshéjat. Mi az, drágám?... Semmi. Várj, kifújom az orrom. Elment már? Szólj, ha elment. Most fizet?... Mondd, milyen a pénztárcája? Figyelj jól, én nem akarok odanézni. Nem egy barna krokodilbőr tárca?... Igen? Látod, ennek örülök. Miért örülök? Csak. Hát persze, én adtam neki a tárcát, negyvenedik születésnapjára. Tíz éve ennek. Hogy szerettem-e?... Nehezet kérdezel, kedves. Igen, azt hiszem, szerettem. Elment már?... Akkor jó, ha elment. Várj, most bepúderezem az orrom. Látszik, hogy sirtam?... Ostobaság, de látod, ilyen ostoba az ember. Még mindig megdobog a szivem, ha látom. Hogy megmondhatom-e, ki volt? Megmondhatom, drágám, nem titok. Ez az ember volt a férjem. Te, rendeljünk egy pisztácia-fagyialtot. Nem értem, miért mondják, hogy télen nem lehet fagylaltot enni? Én télen járok legszívesebben ebbe a cukrászdába, fagylaltozni. Néha már azt hiszem, mindent lehet, nemcsak azért, mert jó vagy értelmes valami, hanem egyszerűen azért, mert lehet. De néhány éve, hogy egyedül vagyok, máskülönben is szeretek idejárni télen, öt és hét között. Szeretem ezt a vörös szalont, a múlt századbeli bútorokkal, az öreg cukrászkisasszonyokat, a tükörablakok előtt, a tér nagyvárosiasságát, az érkező embereket. Valami melegség van mindebben, egy leheletnyi századvég van az egészben. És itt legjobb a tea, észrevetted?... Tudom, az új nők már nem járnak cukrászdákba. Espressóba járnak, ahol sietni kell, nem lehet kényelmesen leülni, negyven fillér a fekete, salátát ebédelnek hozzá, ez az új világ. De én még a másik világból vagyok, nekem még kell ez a finom cukrászda, bútoraival, vörös selyemkárpitjával, öreg grófnéival és főhercegnőjével, tükrös szekrényeivel. Nem ülök itt mindennap, gondolhatod, de télen benézek néha, és jól érzem itt magam. És a férjemmel egy időben sűrűn találkoztunk itt, teaidőben, mikor jött a hivatalból, hat után. Most is a hivatalból jött, igen. Negyed hét múlt öt perccel, ez az ő ideje. Olyan pontosan ismerem minden lépését ma is, mintha én is az ő életét élném. Hat előtt öt perccel csönget az inasnak, lekefélik és feladják kabátját és kalapját, akkor elindul a hivatalból, előreküldi a kocsit, s gyalog jön utána, mert szellőzteti a fejét. Keveset jár, azért ilyen sápadt. Vagy talán más okból is, már nem tudom. Az okot nem ismerem, mert soha nem látom, nem beszélek vele, három éve nem beszéltem vele. Nem szeretem azokat a negédes válásokat, mikor a házasfelek karöltve távoznak a törvényszékről, együtt ebédelnek a városligeti híres vendéglőben, gyöngédek és figyelmesek egymáshoz, mintha nem történt volna semmi, s aztán, válás és ebéd után, mindegyik megy az útjára. Én másféle erkölcsű és másfajta vérmérsékletű asszony vagyok. Nem hiszek abban, hogy házasfelek a válás után is jó barátok tudnak maradni. A házasság, az házasság, s a válás, az válás. Ez a véleményem. Te mit gondolsz erről? Igaz, soha nem voltál férjnél. Látod, nem hiszem, hogy amit az emberek kitalálnak és évezredeken át tehetetlenül ismételnek, üres formaság. Én hiszek abban, hogy a házasság szentség. És hiszek abban is, hogy a válás szentségtörés. így neveltek. De máskülönben is hiszem ezt, nemcsak a nevelés, a vallás parancsai kényszerítenek, hogy ezt higgyem. Hiszek ebben, mert nő vagyok, és a válás éppen olyan kevéssé formaság számomra, mint ahogy a szertartás az anyakönyvvezető előtt és a templomban nem üres formaság, hanem egészen összeköt testeket és lelkeket, végzetesen, vagy egészen elválaszt és szétszakít sorsokat. Mikor elváltunk, egy pillanatig sem áltattam magam, mintha „barátok” maradnánk férjemmel. Ő persze udvarias volt és figyelmes továbbra is, meg nagylelkű, ahogy illik és szokás. De én nem voltam udvarias, sem nagylelkű, elvittem a zongorát is, igen, úgy, ahogy kell, bosszút lihegtem, legszívesebben elvittem volna az egész lakást, a függönyöket is, mindent. Ellensége voltam a válás pillanatában, s az is maradok most már, amig élek. Engem ne hivjon barátságosan vacsorázni a városligeti vendéglőbe, nem vagyok hajlandó negédes asszonykát játszani, aki feljár volt férje lakására, és rendet csinál, ha az inas ellopja a fehérneműt. Én azt sem bánom, ha mindenét ellopják, s ha meghallom egy napon, hogy beteg, akkor sem megyek fel hozzá. Miért?... Mert elváltunk, érted? Ebbe nem lehet belenyugodni. Várj, azért inkább visszavonom, amit elébb a betegségről mondtam. Nem akarom, hogy megbetegedjen. Akkor mégiscsak elmennék hozzá, ha beteg lenne, felmennék a szanatóriumba. Most miért nevetsz?... Kinevetsz? Reménykedem, hogy beteg lesz és felmehetek hozzá? Hát persze hogy reménykedem. Amíg élek, reménykedni fogok. De azért ne legyen nagyon beteg. Milyen sápadt volt, láttad?... Néhány éve mindig ilyen sápadt. Elmondom neked az egészet. Ráérsz? Én nagyon ráérek, sajnos. No, itt a fagylalt. Tudod, az úgy volt, hogy én az intézet után hivatalba kerültem. Akkor egy ideig leveleztünk még, igaz? Te rögtön Amerikába utaztál, de egy ideig irtunk még egymásnak, három, négy évig, azt hiszem. Emlékszem, az az egészségtelen és ostoba bakfisszerelem volt közöttünk, amiről utólag nincs nagyon jó véleményem. Úgy látszik, szeretet nélkül nem lehet élni. Hát akkor téged szerettelek. Ti különben is gazdagok voltatok, mi pedig csak olyan három szoba, konyhás középosztály, bejárata folyosóról. Felnéztem reád... s az ilyen csodálat fiatalok között már egyik fajtája az érzelmi kapcsolatnak. Nekem is volt kisasszonyom, de nálunk a kisasszony például second handből kapta a fürdővizet, utánam fürdött. Ezek a részletek nagyon fontosak. Szegénység és gazdagság között félelmesen sok árnyalat van. És a szegénységen belül, lefelé, mit gondolsz, hányféle árnyalat van?... Te gazdag vagy, nem tudhatod, milyen óriási különbség havi négyszáz és havi hatszáz. A havi kétezer és tizezer között nincsen ilyen nagy különbség. Most már sokat tudok erről. Nálunk, otthon, havi nyolcszáz volt. A férjem havi hatezer-ötszáz volt. Ehhez szokni kellett. Minden csak egy kicsit volt másféle náluk, otthon, mint nálunk. Mi bérlakásban laktunk, ők bérvillában. Nekünk erkélyünk volt, muskátlikkal, nekik kis kertjük, két virágággyal és egy öreg diófával. Nekünk közönséges jégszekrényünk volt, s vásároltuk bele a jeget nyáron, anyósoméknál kis villamos jégszekrény volt, amely szép, szabályos jégkockákat is gyártott. Nálunk mindenes volt, náluk egy házaspár, inas és szakácsné. Nekünk három szobánk volt, nekik négy, a hallal tulajdonképpen öt. De nekik halljuk volt, világos chiffonhuzatokkal az ajtókon, nekünk csak előszobánk volt, s ott állott a jégszekrény is – sötét, pesti előszoba, kefetartóval és régi divatú fogassal. Nálunk háromlámpás rádió volt, s ez a készülék, melyet részletre vásárolt apa, azt „fogta”, amihez éppen kedve volt; nekik szekrényszerű bútordarabjuk volt, rádió és gramofon egyszerre, mely villanyerőre forgatta, cserélte a zenelemezeket, és Japánt is megszólaltatta a szobában. Engem úgy neveltek, hogy meg kell élni. Őt úgy nevelték, hogy mindenekelőtt élni kell, finoman és illedelmesen, szabályosan és egyformán, s ez a fontosabb. Óriási különbségek ezek. Akkor még nem tudtam. Egyszer, házasságunk elején, reggelinél azt mondta nekem: – Az a mályvaszín huzat az ebédlőben kissé fárasztó. Olyan harsány, mintha örökké kiabálna valaki. Nézzen körül a városban, drágám, keressen őszre másféle huzatot. Tizenkét széket kellett volna áthúzni valamilyen „kevésbé fárasztó” huzattal. Zavartan néztem reá, azt hittem, tréfál. De nem tréfált, újságot olvasott, s komolyan nézett maga elé. Látszott rajta, hogy megfontolta, amit mond, csakugyan zavarja és idegesiti az a mályvaszín, amely – nem tagadom – kissé közönséges volt. Anyám választotta, vadonatúj huzat volt. Mikor elment, sírtam. Nem vagyok egészen ostoba, pontosan értettem, mit akar mondani ezzel... Azt akarta mondani, amit közvetlen, igaz és egyenes szavakkal soha nem lehet kifejezni, hogy van közöttünk egyfajta Ízlésbeli különbség, más világból jövök, mindent tudok, mindent megtanultam, középosztálybeli vagyok én is, mint ő, csak éppen körülöttem minden más egy árnyalattal, egy leheletnyi színkülönbséggel, mint ahogy ő megszokta és szereti. A polgár sokkal érzékenyebb ezekre az árnyalati különbségekre, mint az arisztokrata. A polgárnak holtig be kell bizonyítani magát. Az arisztokrata már bebizonyította magát, mikor megszületett. A polgár örökké szerezni vagy megőrizni kénytelen. Ő már nem tartozott a szerző nemzedékhez, igazában a megőrző, második nemzedékhez sem tartozott többé. Egyszer beszélt erről. Egy német könyvet olvasott, és azt mondta, ebben a könyvben megtalálta a választ élete nagy kérdésére. Én nem szeretem az ilyen „nagy kérdéseket” – azt hiszem, egy ember körül millió kis kérdés volt és van örökké, s csak az egész, együtt fontos –, s kissé gúnyosan kérdeztem: – Komolyan hiszed, hogy most már ismered magad?... – Hogyne – felelte. – S a szemüvege mögül olyan gyermekes őszinteséggel és készséggel nézett reám, hogy megbántam a kérdést. – Én művész vagyok, csak nincs műfajom. Polgároknál gyakori ez. Ilyenkor lesz vége egy családnak. Soha többé nem beszélt erről. Akkor nem értettem. Soha nem írt, nem festett, nem zenélt. Megvetette a műkedvelőket. De sokat olvasott, „rendszeresen” – ez volt a kedves szava –, az én ízlésem számára kissé túlságos rendszeresen. Én szenvedélyesen olvastam, ízlés és hangulat szerint. Ő úgy olvasott, mint aki az élet egyik fontos kötelességét teljesíti. Ha egyszer elkezdett egy könyvet, nem hagyott föl vele, amíg végig nem olvasta – akkor sem, ha bosszantotta vagy untatta a könyv. Szent kötelesség volt számára az olvasás, úgy tisztelte a betűt, mint a papok a szent könyvek szövegét. De így bánt képekkel is, így járt múzeumokba, színházba, hangversenyre. Mindehhez köze volt, igazi köze. Mindenhez köze volt, ami lélek. Nekem csak hozzá volt közöm. Csak éppen „műfaja” nem volt. Vezette a gyárat, sokat utazott, művészeket is foglalkoztatott, s ezeket különösen jól fizette. De nagyon vigyázott, hogy ízlését, amely sokkal különb volt, mint legtöbb alkalmazottjának és tanácsadójának ízlése, ne kényszerítse munkatársaira. Minden szavára hangfogót tett, mintha – nagyon gyöngéden, udvariasan – bocsánatot kérne valamiért, mintha tanácstalan lenne és segítségre szorulna. Amellett tudott konok lenni a fontos elhatározásokban, üzleti dolgokban is. Tudod, ki volt az én férjem? A legritkább tünemény az életben. Férfi volt. De nem úgy, a szónak színpadias, amorózós értelmében. Nem úgy, ahogy ökölvívóbajnokokra mondják, hogy férfiasak. A lelke volt férfias, tűnődő és következetes, nyugtalan, kutató és gyanakvó. Ezt sem tudtam még akkor. Rettenetes nehéz megtanulni az életben. Az intézetben ezt mind nem tanultuk, te meg én, igaz?... Talán ott kell kezdenem, hogy bemutatta egy napon barátját, Lázárt, az írót. Ismered?... Olvastad a könyveit?... Én most már minden könyvét olvastam. Valósággal feltúrtam műveit, mintha könyveiben elrejtett volna egyféle titkot, mely az én életem titka is. De végül is nem találtam a könyvekben semmiféle választ. Nincs válasz az ilyen titkokra. Az élet válaszol, néha egészen meglepően. Soha nem olvastam azelőtt ennek az írónak egyetlen sorát sem. A nevét ismertem, igen. De nem tudtam, hogy a férjem ismeri, nem tudtam, hogy barátok. Egy este hazamentem, s otthon találtam a férjem ezzel az emberrel. S akkor valami nagyon különös kezdődött. Ez volt az első pillanat, házasságunk harmadik évében, mikor megtudtam, hogy nem tudok az uramról semmit. Együtt élek egy emberrel, s nem tudok róla semmit. Már azt hiszem néha, hogy ismerem, s meg kell tudnom, hogy fogalmam sincsen igazi kedvteléseiről, ízléséről, vágyairól. Tudod, mit csináltak ők ketten, Lázár és a férjem, azon az estén?... Játszottak. De olyan különösen, nyugtalanítóan játszottak! Nem römiztek, szó sincs róla. Az uram különben is gyűlölt és megvetett mindenféle gépies szórakozást, a kártyajátékot is. Játszottak, de olyan torzán, kissé félelmesen, hogy én kezdetben meg sem értettem őket, féltem, szorongva hallgattam beszédjüket, mintha eszelősek közé tévedtem volna. Ennek az embernek társaságában egészen megváltozott a férjem. Három éve voltunk házasok, s egy este hazatértem, s a nappali szobában ott találtam férjem és egy idegen urat, aki barátságosan elém lépett, férjemre pillantott, és ezt mondta: – Isten hozott, Ilonka. Nem haragszol, hogy felhoztam Pétert?... És férjemre mutatott, aki zavart arccal állott fel és bocsánatkérően nézett reám. Azt hittem, megőrültek. De ők nem sokat törődtek velem. Az idegen ember ezt mondotta még, s közben férjem vállát veregette: – Az Aréna úton találkoztam vele. Képzeld, nem akart megállani, a bolond, csak úgy köszönt és odébbment. Persze nem engedtem elmenni. Azt mondtam neki: „Péter, vén szamár, csak nem haragszol?... ” Aztán karon fogtam és felhoztam. No, gyerekek – mondta, és kitárta karjait –, öleljétek meg egymást. Egy puszit is engedélyezek. Elképzelheted, hogyan álltam ott. Kezemben kesztyűvel, táskával és kalappal, csak álltam a szoba közepén, mint a szürke csacsi, s bámészkodtam. Első érzésem az volt, hogy a telefonhoz szaladok és felhívom a háziorvost vagy a mentőket. Aztán a rendőrségre gondoltam. De férjem hozzám lépett, zavartan kezet csókolt, és lehajtott fejjel mondta: – Felejtsünk el mindent, Ilonka. Örülök a maguk boldogságának. Aztán leültünk vacsorázni. Az író ült Péter helyére, rendezkedett és rendelkezett, mintha ő lenne az úr a házban. Engem tegezett. A szobaleány természetesen azt hitte, hogy veszettség tört ki rajtunk, félelmében elejtette a salátás tálat. Nekem akkor este nem magyarázták meg a játékot. Mert éppen ez volt a játék értelme, hogy én nem tudok semmit. Ezt beszélték meg, ők ketten, amíg vártak reám, s oly tökéletesen játszottak, mint két hivatásos színész. A játék alapötlete szerint én már évek előtt elváltam Pétertől, és hozzámentem ehhez az íróhoz, férjem barátjához. Péter megsértődött, és mindent ott hagyott nekünk, az egész lakást, a bútorokat, mindent. Egyszóval, most az író a férjem, s Péter találkozott vele az utcán, s az író karon fogta az én sértődött, elvált férjemet, és azt mondta neki: „Nézd, ne bolondozz, ami történt, megtörtént, jere fel hozzánk vacsorára, Ilonka is szeretne már látni”. És Péter feljött. És most együtt vagyunk, mind a hárman, a lakásban, ahol valamikor Péterrel éltem, s barátságosan vacsorázunk, s az író a férjem, ő alszik Péter ágyában, ő foglalta el helyét az életemben... Érted? Ezt játszották, mint az őrültek. De voltak finomságai is a játéknak. Péter azt játszotta, hogy zavarban van, mert kínozzák az emlékek. Az író azt játszotta, hogy túlságosan is fesztelen, elfogulatlan, mert igazában őt is feszélyezi a helyzet különössége, bűntudatot érez Péterrel szemben, ezért olyan hangos és joviális. Én azt játszottam... de nem, én nem játszottam semmit, csak ültem közöttük, s felváltva bámultam a két felnőtt, okos ember érthetetlen ostobaságait. Természetesen megértettem végül a játék finomabb árnyalatait, s beleegyeztem a különös társasjáték szabályaiba. De megértettem valami mást is ez este. Megértettem, hogy férjem, akiről azt hittem, teljesen az enyém, szőröstül és bőröstül, mint mondják, lelke minden titkával, egyáltalán nem az enyém, hanem idegen ember, kinek titkai vannak. Mintha megtudtam volna róla valamit; talán azt, hogy börtönben ült, vagy azt, hogy kóros szenvedélyei vannak, valamit, ami egyáltalán nem illett a képhez, melyet az elmúlt években föstögettem róla a lelkemben. Megtudtam, hogy a férjem csak egynéhány vonatkozásban bizalmasom, máskülönben éppen olyan rejtélyes, idegen ember, mint ez az író, akit felszedett az utcán és felhozott a lakásba, hogy aztán, kissé ellenem és a fejem fölött, valamilyen cinkosi, fonák, érthetetlen játékot játszanak. Megtudtam, hogy férjemnek más világa is van, nemcsak az, amelyet én ismerek. S megtudtam, hogy ennek az embernek, az írónak, hatalma van férjem lelke fölött. Mondd, mi a hatalom?... Most olyan sokat írnak, beszélnek erről. Mi a politikai hatalom, mi okozza, hogy egy ember át tudja adni az akaratát millióknak? És mi a tartalma ami hatalmunknak, a nők erejének? Azt mondod, a szerelem. Hát lehet, hogy a szerelem. Én néha már kételkedem ebben a szóban. Nem tagadom a szerelmet, dehogyis. A legnagyobb földi erő ez. S mégis, néha úgy érzem, a férfiak, mikor szeretnek bennünket, mert nem tehetnek másként, kissé le is nézik az egészet. Minden igazi férfiban van valamilyen tartózkodás, mintha lényének, lelkének egy területét elzárná a nő elől, akit szeret, és azt mondaná: „Eddig, kedves, és ne tovább. Itt, a hetedik szobában, egyedül akarok maradni.” A buta nők megpukkadnak ettől. Az okosak szomorúak, kíváncsiak lesznek, s aztán beletörődnek. És mi a hatalom, mi egy ember hatalma egy másik ember lelke fölött? Miért volt hatalma ennek a boldogtalan, nyugtalan, okos, félelmes, s ugyanakkor mégis tökéletlen, sebzett embernek, ennek az írónak az én férjem lelke fölött? Mert hatalma volt, később megtudtam, vészes, végzetes hatalma. Egyszer, sokkal később, azt mondta a férjem, hogy ez az ember életében „a szemtanú”. Iparkodott megmagyarázni ezt. Úgy mondotta, minden ember életében van egy szemtanú, akivel az ifjúkorban találkozott, s a másik erősebb, s mindent azért csinálunk, hogy valamit, ami bennünk szégyenletes, elrejtsünk e kegyetlen bíró elől. A szemtanú nem hisz nekünk. Tud rólunk valamit, amit más nem tud. Kineveznek miniszternek vagy megnyerjük a Nobel-díjat, de a szemtanú csak mosolyog. Te hiszel ebben?... S azt is mondta még, hogy kissé a szemtanú számára csinál az ember mindent az életben, őt akarja meggyőzni, neki akar bebizonyítani valamit. A pályafutás, az egyéni élet nagy erőfeszítései mindenekelőtt a szemtanú részére készülnek. Ismered azt a félszeg helyzetet, mikor fiatal férjek bemutatják feleségüknek „a” barátot, az ifjúkor nagy cimboráját, s izgatottan lesik a hatást, tetszik-e az asszony a barátnak, helyesli-e választásukat?... A barát természetesen fontoskodik és udvariaskodik, de titokban mindig féltékeny, mert az asszony mindenképpen őt túrja ki egy érzelmi kapcsolatból, a barátot. Valahogy ezzel a szemmel nézegettek akkor este engem. Csak sokkal tudatosabban; mert sokat tudtak, ők ketten, amiről nekem akkor még fogalmam sem volt. De ezen az estén megértettem beszélgetésükből, hogy ez a két cinkos, férjem és az író, tud valamit a nők és férfiak, az emberek kapcsolatairól, amiről férjem soha nem beszélt velem. Mintha nem lennék érdemes arra, hogy mindenről beszéljen velem. Mikor, éjfél után, elment a különös vendég, férjem elé álltam, és nyíltan megkérdeztem: – Mondd, ugye, te kissé lenézel engem?... Szivarjának füstje mögül, fáradtan, hunyorítva bámult reám, mintha valamilyen korhely dőzsölés után lenne, s most macskajajosan hallgatja szemrehányásaim. S csakugyan, ennek az estének, mikor férjem először hozta fel hozzánk az írót, s ezt a különös játékot játszották, rosszabb volt az utóíze, mint egy tivornya vagy dőzsölés után lehet. Mind elfáradtunk, s különös, keserű érzések szorongattak. – Nem – mondta komolyan. – Nem nézlek le, dehogyis. Miért gondolod? Értelmed van és erős ösztöneid vannak – mondta határozottan, meggyőződéssel. Gondolkoztam, s gyanakvással hallgattam szavait. Szemközt ültem vele a leszedett asztalnál – egész este asztalnál ültünk, vacsora után nem mentünk a társalgóba, rengeteg cigarettacsutka, üres borosüvegek között „tisliztünk”, mert a vendég így szerette –, s ezt mondtam, gyanakodva: – Értelmem és ösztönöm van, igen. De mit tartasz jellememről és lelkemről?... Éreztem, hogy a kérdés kissé patetikusan hangzik. Férjem figyelmesen nézett reám. De nem felelt a kérdésre. Mintha ezt mondta volna: „Ez az én titkom. Érd be azzal, hogy elismerem értelmed és ösztöneid”. Valahogy így kezdődött. Erre az estére sokáig emlékeztem még. Az író ritkán járt fel hozzánk. Férjemmel sem találkozott gyakran. De alkalmi találkozásaikat úgy megéreztem rajta, mint ahogy féltékeny nők megérzik a férfin egy futó találkozás illatait is, megérzik egy női kézfogásból a férfi kezére tapadt illatszernek páráját. Természetesen féltékeny voltam az íróra, s első időben unszoltam néha férjemet, hozza fel még egyszer vacsorára. Az uram ilyenkor zavartan elhárította a kérdést. – Nem jár emberek közé – mondta, és nem nézett a szemembe. -Különc. író. Dolgozik. De megtudtam, hogy titokban néha találkoznak. Véletlenül láttam őket egy kávéházban. Az utcáról láttam őket, s először éreztem azt a beteg, vad érzést, mintha valaki megsebezne egy éles tárggyal, késsel vagy hegyes tűvel. Ők nem láthattak engem, a kávéház egyik páholyában ültek, férjem beszélt valamit, mindketten nevettek. Olyan idegen volt megint férjem arca, egészen más, mint otthon, más, mint ahogy én ismertem. Gyorsan odébbmentem, és éreztem, hogy sápadt vagyok. A vér leszaladt fej emből. Őrült vagy – gondoltam. – Mit akarsz?... Ez az ember a barátja, híres író, különös, okos ember. Nincs abban semmi, ha találkoznak néha. Mit akarsz tőlük?... Miért dobog a szíved?... Félsz, hogy nem vesznek be harmadiknak a játékba, az ő különös, torz játékaik egyikébe?... Félsz, hogy nem vagy az ő szemükben elég okos vagy művelt? Féltékeny vagy?... Ezen nevetnem kellett. De a vad dobolás nem hallgatott el a mellemben. A szívem kalimpált, úgy, mint amikor a kicsit vártam és be kellett menni a szanatóriumba. De az édes, boldog érzés volt, az a vad szívdobogás, mikor a kicsit vártam. Mentem az utcán, amilyen gyorsan csak bírtam, s úgy éreztem, megcsaltak és kihagytak valamiből. Az értelmem mindent megértett, és helybenhagyott. Férjem nem akarta, hogy találkozzak ezzel a különös, idegen emberrel, akit csak ő ismert, az ifjúság jogán. Különben is hallgatag ember volt a férjem. S mégis úgy éreztem, becsapnak és megcsalnak kissé. Este férjem hazajött a szokott időben, s még mindig dobogott a szívem. – Hol voltál? – kérdeztem, mikor kezet csókolt. – Hol? – a levegőbe nézett. – Sehol. Hazajöttem. – Hazudsz – mondtam. Hosszan nézett reám. Közönyösen, csaknem unalommal mondta: – Igaz. El is feledtem. Lázárral találkoztam útközben. Bementünk egy kávéházba. Látod, elfeledtem. Láttál a kávéházban?... Hangja őszinte volt, nyugodt és csodálkozó. Elszégyelltem magam. – Bocsáss meg – mondtam. – Rossz érzés, hogy nem tudok erről az emberről semmit. Azt hiszem, nem igazi barátod. S nekem sem barátom, nekünk sem. Hagyd el, kerüld el – kérleltem. Férjem kíváncsian nézett reám: – Ő! – mondta, és szemüvegét törülgette, nagyon gondosan, ahogy szokta. – Lázárt nem kell elkerülni. Soha nem tolakszik. És nem beszélt többé erről az emberről. Most már mindent tudni akartam Lázárról. Könyveit elolvastam, férjem könyvtárában megtaláltam néhány könyvét, kézírásos, különös szövegű ajánlásokkal. Mi volt ez ajánlásokban különös?... Olyan... hogy is mondjam... áhítat nélküli... nem, ez nem jó szó... olyan különösen gúnyos ajánlások voltak ezek. Mintha a szerző megvetné azt is, akinek könyvét ajánlja, megvetné a könyveit is, önmagát is, mert könyvet ír. Valami lekicsinylő, keserű, szomorú volt ez ajánlásokban. Mintha a neve alá ezt írná: „Igen, igen, nem tehetek másként, de nem vagyok azonos”. Én úgy néztem eddig az írókra, mint afféle világi papokra. S könyveiben ez az ember olyan komolyan szólott a világhoz!... Nem értettem minden írását. Mintha nem méltatna arra engem, az olvasót, hogy mindent elmondjon nekem... de erről sokat írtak és beszéltek, a bírálók és olvasók. Mint minden híres embert, ezt az írót is sokan gyűlölték. Ő soha nem beszélt könyveiről, soha nem beszélt irodalomról. Mindenről szeretett volna tudni valamit: egyszer feljött hozzánk este, és magyaráznom kellett, hogyan készítik a nyúlpácot?... Hallottál ilyet?... Igen, a nyúlpácot. Mindent el kellett mondanom, amit a nyúlpácról tudok, még a szakácsnét is behívatta. Aztán ő beszélt, a zsiráfokról, nagyon érdekesen. Mindenről beszélt, sokat tudott; csak az irodalomról nem beszélt soha. Azt mondod, ezek mind őrültek kissé?. .. Én is gondoltam ilyesfélét. De aztán meggyőződtem róla, hogy másképp van ez is, mint minden az életben. Nem őrültek, csak végtelenül szemérmesek. De aztán elmaradt Lázár. Csak a könyveit olvastuk, cikkeit. Néha hírbe hozták politikusokkal meg híres nőkkel; de erről nem lehetett semmi biztosat tudni. A politikusok esküdtek reá, hogy a híres ember az ő pártjukhoz tartozik, a nők hivalkodtak, hogy rabláncra fűzték ezt a különös fenevadat. De a fenevad elbújt végül az odvában. Esztendők múltak el, és nem láttuk. Mit csinált közben?... Nem tudom. Élt. Olvasott. írt. Talán varázsolt is. Erről mondok még valamit. Öt esztendő következett még. Nyolc évig éltem együtt az urammal. A kicsi a harmadik évben született. Fiú volt, igen. Fényképét még elküldtem neked. Gyönyörű volt, tudom. Aztán nem írtam többé, neked sem, nem írtam senkinek, nem éltem másnak, csak a gyereknek. Mindenki elmaradt mellőlem, közel és távol. Nem szabad ennyire szeretni, senkit sem szabad ennyire szeretni, még a tulajdon gyermekünket sem. Minden szeretet vad önzés. Hát igen, mikor a gyerek megszületett, megszakadt a levelezésünk. Te voltál egyetlen barátnőm, de már reád sem volt szükségem, mert itt volt a gyerek. Igen, az a két év, amíg a gyerek élt, a boldogság volt a földön, valamilyen önkívületszerű nyugalom és féltés. Tudtam, hogy a gyerek nem marad meg. Honnan tudtam?... Az ember tudja az ilyesmit. Mindent érzünk, az egész sorsot. Tudtam, hogy ilyen boldogság, szépség és jóság, mint ez a kisgyerek, nem jár nekem. Tudtam, hogy meg fog halni. Ne szidjál, ne kárhoztass. Én ezt jobban tudom. De ez a két év a boldogság volt. Vörhenyben halt meg. Három héttel a második születésnapja után, télen. Mondd, miért halnak meg a bűntelen kisgyerekek? Gondolkoztál már ezen? Én sokat, sokszor. De Isten nem felel az ilyen kérdésekre. Nincs más dolgom az életben, hát ezen gondolkozom. Igen, még most is. Amíg élek. Ezt a fájdalmat nem heveri ki soha az ember. Ez az egyetlen valóságos fájdalom, egy gyerek halála. Minden más csak hasonlít erre az egyetlen fájdalomra. Te nem ismered, tudom. És látod, nem tudom, mit mondjak, irigyellek-e, vagy sajnállak, mert nem ismered?... Azt hiszem, sajnállak. Talán minden másképpen alakul, ha nem érkezik harmadik évben a gyerek. S talán minden más lesz, ha életben marad a kisgyerek. Talán... Mert a gyerek a legnagyobb csoda, az élet egyetlen értelme, de ugyanakkor ne csaljuk magunkat, soha és semmiben, s ezért rögtön megmondom neked azt is, nem hiszek benne, hogy a gyerek megoldja két ember között azt, ami lappangó feszültség, elintézhetetlen bonyodalom. De erről kár beszélni. A gyerek egy napon megszületett, két évig élt, s aztán meghalt. Én két évig éltem még az urammal, aztán elváltunk. Most már biztosan tudom, hogy elváltunk volna a harmadik évben, ha nem érkezik meg közben a gyerek. Miért?... Mert akkor már tudtam, hogy az urammal nem tudok élni. Ez a legnagyobb fájdalom az életben, mikor az ember szeret valakit és nem tud vele élni. Miért?... Ő megmondta egyszer, mikor faggattam, mi baj van közöttünk? Ezt mondta: – Maga azt kívánja tőlem, mondjak le az emberi rangomról. Én ezt nem tudom megtenni. Inkább meghalok. Rögtön megértettem. Ezt feleltem: – Ne halj meg. Inkább élj, és maradj idegen. Mert amit mondott, meg is tette; ilyen ember. Nem cselekedett rögtön, néha évekbe tellett, amíg valamelyik szava cselekedetté változott. Más csak úgy beszél, tervekről, lehetőségekről, vacsora után, mellékesen, s aztán rögtön el is felejti: az én uram minden következménnyel beszélt. Mintha belülről kötve lenne szavaihoz, amit egyszer kimondott, azt nem engedte el. Ha azt mondta: „Inkább meghalok” – akkor tudnom kellett, hogy ez az ember csakugyan nem hajlandó nekem megadni magát, inkább meghal. Ilyen a jelleme és a sorsa... Néha csak úgy elejtett beszélgetés közben néhány szót, ítélt egy ember fölött, megcsillogtatott egy tervet, s aztán múltak az évek, és ő nem beszélt többé erről, s egy napon látnom kellett, hogy az ember, akit elítélt, eltűnt az életünkből, a terv, melyet mellékesen megemlített, két év múlva valóság. A harmadik évben már tudtam, hogy velünk kettőnkkel igen nagy baj van. A férjem udvarias, gyöngéd, szeret is. Nem csal meg, nem ismer más nőt, csak engem. És mégis... most vigyázz, ne nézz ide, mert azt hiszem, elpirulok... Mégis úgy éreztem magam házasságom első három és utolsó két esztendejében, mintha nem is a felesége lennék, hanem... Hát igen. Szeretett, hogyne. De ugyanakkor kissé megtűrt a lakásban, az életében. Volt a modorában egyfajta türelmes elnézés, mint aki nem tehet másként, s ezért belenyugszik, hogy én is ott élek, a harmadik szobában. Ez a világ rendje. S ő szívesen és nyájasan beszélget velem, leveszi szemüvegét, meghallgat, tanácsot ad, néha tréfálkozik is, elmegyünk színházba, emberek közé, s látom őt, amint hátrahajtott fejjel, összefont karokkal, kissé gyanakvó, jóindulatúan gúnyos és kételkedő arckifejezésekkel hallgatja az embereket. Mert az embereknek sem adta oda teljesen magát. Meghallgatta őket, nagyon komolyan, felelősségteljesen, s aztán válaszolt, de volt a hangjában valamilyen szánalomszerű lejtés, mint aki tudja, hogy tehetetlenség, szenvedély, hazugság és tudatlanság is van az emberi dolgok mögött, nem kell mindent elhinni, akkor sem, ha jóhiszeműen beszél valaki. Ezt ő persze nem mondhatja meg az embereknek, s ezért hallgatja őket jóindulatú lenézéssel, komolyan, gyanakodva, s közben néha elmosolyodik és fejét rázza, mintha azt mondaná a másiknak: „Tessék csak folytatni. Tudom, amit tudok”. Azt kérdezted elébb, szerettem-e? Sokat szenvedtem mellette. De tudom, hogy szerettem, s azt is tudom, miért szerettem?... Mert szomorú volt és magányos, s nem tudott rajta senki segíteni, én sem. De mennyi idő kellett, s milyen sok szenvedés, míg ezt megtudtam és megértettem! Sokáig azt hittem, lenéz és kicsinyel... de más is volt ebben a modorban. Ez az ember negyvenéves korában olyan magányos volt, mint egy szerzetes lehet a pusztában. Nagyvárosban éltünk, nagy módban, sok ismerősünk, nagy társaságunk volt. Csak éppen egyedül voltunk. Egyszer láttam másképp is, egyszer életében, egy pillanatra. Arra a másodpercre gondolok, mikor a gyerek megszületett, s ezt a sápadt, szomorú és magányos embert beengedték a szobába. Zavartan lépett be, mint aki valamilyen kínos, túlságosan emberi helyzet egyik szereplője, s kissé restelli az egészet. Megállt a bölcső előtt, bizonytalanul előrehajolt, ahogy szokta, hátán összefont karokkal, óvatosan és tartózkodóan. Nagyon fáradt voltam abban az órában, de nagyon figyeltem. A bölcső fölé hajolt, s akkor, egy pillanatra, átvilágosodott ez a sápadt arc, mintha belülről fényleni kezdene. De nem szólt semmit. Sokáig nézte a gyereket, talán húsz percen át, mozdulatlanul. Aztán hozzám lépett, kezét homlokomra tette, s így állott az ágy mellett, némán. Nem nézett reám, kibámult az ablakon. Ködös, októberi időben született a kicsi, hajnalban. Egy ideig állt még férjem az ágyam mellett, homlokom simogatta, és forró volt a tenyere. Aztán az orvossal kezdett beszélgetni; mint aki elintézett valamit és másról beszél. De most már tudom, hogy abban a pillanatban, talán először és utolszor életében, boldog volt. Talán arra is hajlott, hogy feladjon valamit abból a titokból, amit ő az emberek rangjának nevezett. Amíg a gyerek élt, másképpen beszélt velem, bizalmasabban. Éreznem kellett, hogy még mindig nem tartozom teljesen hozzá, tudnom kellett, hogy ez az ember viaskodik magával, le akar győzni önmagában egyfajta ellenállást, gőgnek, félelemnek, sértődésnek, bizalmatlanságnak azt a különös szövevényét, ami nem engedte meg neki, hogy olyan legyen, mint a többi ember. A gyerekért hajlandó lett volna kibékülni a világgal... Kissé. Egy időre legalább. Amíg a gyerek élt, vad reménykedéssel láttam, hogyan verekszik ez az ember jellemével. Mint egy idomító a fenevaddal, úgy verekedett önmagával. Ez a szótlan, büszke és szomorú ember iparkodott egészen bizalmas, egészen szerény, egészen alázatos lenni. Például ajándékot hozott, kis ajándékokat. Ezen sírni lehetett. Mert ez a szemérmes ember szégyellt apró ajándékot adni, karácsonyra, születésnapra mindig valamilyen drága, mutatós holmit kaptam tőle, egy szép utazást, valamilyen nemes prémet, új gépkocsit, ékszert... Ami örökké hiányzott, éppen az volt, hogy hazajöjjön egy este és hozzon húsz fillérért sült gesztenyét. Érted?... Vagy krumplicukrot, tudom is én. Hát most hozott. Mindent adott, a legjobb orvost, a legszebb gyerekszobát, ezt a gyűrűt is akkor kaptam tőle... Igen, értékes. .. De megéltem azt is, hogy hazajött egy este, s zavart mosollyal, restelkedve, finom horgolt babakabátot és fej kötőt bontott ki a selyempapírból. Letette a gyerekszoba asztalára ezt a gyerekholmit, bocsánatkérően mosolygott, aztán gyorsan kiment a szobából. Mondom, ilyenkor sírni tudtam volna. Az örömtől, a reménykedéstől. S valamilyen másféle érzés is vegyült mindebben: a félelem. Hogy nem bírja, nem tud megbirkózni önmagával, nem bírjuk együtt, az egészet, ő, a gyerek és én... valami itt nincsen rendben. De mi?... Templomba jártam, imádkoztam. Isten, segíts! – mondtam. De Isten tudja, hogy csak mi tudunk magunkon segíteni. Így verekedett magával, amíg élt a gyerek. Látod, most már te is nyugtalan leszel. Azt kérded, mi baj volt közöttünk, milyen ember volt a férjem?... Nehéz kérdés, drágám. Én nyolc éven át törtem a fejem. S azóta is, hogy elváltunk, gondolkozom ezen. Néha már azt hiszem, tudom az igazat. De minden elmélet gyanús. Csak a tüneteket tudom elmondani. Kérded, szeretett-e?... Hát igen, szeretett. De igazában azt hiszem, csak apját és a gyerekét szerette. Apjához gyöngéd volt, tiszteletteljes. Minden héten meglátogatta. Anyósom minden héten nálunk ebédelt. Anyós, rossz ízű szó! Ez a nő, férjem anyja, a legfinomabb emberi teremtések egyike volt, akit ismertem. Mikor apósom meghalt, s ez a gazdag, előkelő asszony egyedül maradt a nagy lakásban, féltem, hogy hozzánk szokik. Az ember tele van előítéletekkel. De ez az asszony csak tapintat volt, kímélet. Kis lakásba költözött, senkinek nem volt terhére, élete apró ügyes-bajos dolgait egyedül intézte, nagy körültekintéssel és okossággal. Nem kért szánalmat, sem könyörületet. Természetesen tudott valamit a fiáról, amit én sem tudhattam. Csak az anyák tudják az igazat. Tudta, hogy a fia gyöngéd, tiszteletteljes, figyelmes, csak éppen... Nem szereti? Félelmes szó. De mondjuk ki nyugodtan, mert férjem oldalán megszoktam – ezt Lázártól tanultuk mind a ketten –, hogy az igaz szavaknak van valamilyen alakító és tisztító erejük. A két ember, anya és fiú között, soha nem volt vita, nézeteltérés. „Édesanyám” – mondta az egyik, és „Édes fiam” – így felelt a másik. Mindig kézcsók, bizonyos szertartásos udvariasság. Soha egy bizalmas szó. Ők ketten soha nem voltak hosszabb időn át együtt egy szobában; egyik mindig felállt, valamilyen ürüggyel elment, vagy behívott valakit. Féltek egyedül maradni, mintha akkor rögtön meg kellene beszélni valamit, s nagy baj lesz, igen nagy baj, kiderül a titok, melyről ők ketten, anya és fiú, nem beszélhetnek. Így éreztem. így is volt, csakugyan?... Így volt, igen. Szerettem volna megbékíteni őket. De mikor nem is haragudtak egymásra!... Nagyon óvatosan, ahogy sebes tagokhoz nyúl az ember, megtapogattam néha ezt a viszonyt. De az első érintésre ijedten másról beszéltek. Mit is mondhattam?... A vád és panasz nem tudott megkapaszkodni semmilyen látható, érzékelhető tünetben. Mondhattam-e, hogy anya és fiú vétettek valahol egymás ellen? Nem mondhattam, mert mindketten „teljesítették kötelességüket”. Mintegy alibit igazoltak, életük hosszat. Névnap, születésnap, karácsony, a család törzsi életének apró és nagy ünnepélyességei, minden gondosan és aprólékosan sorra került nálunk. Anyácska megkapta az ajándékot, és anyácska elhozta az ajándékot. Férjem kezet csókolt, és anyósom megcsókolta férjem homlokát. Anyácska ebédnél vagy vacsoránál elfoglalta helyét a családi asztalnál, a fő helyen, s mindenki tiszteletteljesen beszélt vele, családi vagy világi kérdésekről, soha nem vitatkoztak, meghallgatták anyácska szabatos, udvarias és halk véleményét, s aztán ettek és másról beszéltek. Sajnos, mindig másról beszéltek... Ó, ezek a családi ebédek! Ezek a szünetek beszéd közben! Ez a „másról-beszélés”, ez az udvarias elhallgatás, örökké! Nem mondhattam nekik, leves és hús, születésnap és karácsony, ifjúság és öregedés között, hogy örökké másról beszélnek! Nem mondhattam nekik semmit, mert férjem velem is „másról beszélt”, én is ugyanattól a hallgatástól és elhallgatástól szenvedtem, mint anyósom, s néha már gondoltam arra is, hogy mindketten bűnösök vagyunk, az anyja is, én is, mert nem értünk hozzá, nem kerestük meg ennek a léleknek titkát, nem oldottuk meg a feladatot, életünk egyetlen, igazi feladatát. Nem értettünk ehhez az emberhez. Ő az életet adta neki, én egy gyermeket adtam neki... adhat-e többet egy nő egy embernek? Azt hiszed, nem adhat?... Nem tudom. Egy napon kételkedni kezdtem ebben. Ezt akarom elmondani neked, ma, mert találkoztunk, láttam őt, s most már érzem, megint felgyűlt bennem az egész, valakinek el kell mondani, hiszen örökké erre gondolok. Hát most elmondom. Nem fáraszt? Ráérsz egy félórán át? Figyelj ide, talán sikerül elmondani. Úgy lehetett, hogy ő mindkettőnket tisztelt, s bizonyosan szeretett is. De sem az anyja, sem én nem értettünk hozzá. Ez volt az életünk bukása. Azt mondod, hogy a szeretethez nem kell, nem is lehet „érteni”? Tévedsz, drágám. Én is ezt mondtam, sokáig, az égre kiáltottam ezt a feleletet és vádat. A szeretet vagy van, vagy nincs. Mit is lehet „érteni” ezen?... Mit ér az emberi érzés, mely mögött szándék van, tudatosság?... Te, mikor az ember öregszik, megtudja, hogy minden másképpen van, mindenhez „érteni” kell, mindent meg kell tanulni, a szeretetet is. Igen, ne rázd a fejed, ne mosolyogjál. Emberek vagyunk, s minden az értelmünkön át történik velünk. Érzéseink és indulataink is értelmünkön át lesznek elviselhetőek vagy tűrhetetlenek. Nem elég szeretni. Hát erről ne vitatkozzunk. Tudom, amit tudok. Elég nagy árat fizettem érette. Mit?... Az életet, drágám, az egész életet. Azt, hogy most itt ülök veled, ebben a cukrászdában, a vörös szalonban, s a férjem másnak csomagoltat cukrozott narancshéjat. Nem lep meg különben, hogy cukrozott narancshéjat visz most haza. Mindenben ilyen közönséges ízlése volt. Kinek?... Hát a másik nőnek. Nem szeretem a nevét kimondani. Annak, akit aztán elvett feleségül. Nem tudtad, hogy megnősült?... Azt hittem, elment a híre Bostonba is, hozzád, Amerikába. Látod, ilyen csacsi az ember. A magánügyekről, az igaziakról, hajlandó azt hinni, hogy világesemények. Amikor mindez megesett, a válás, férjem házassága, éppen nagy dolgok történtek a világban, és országokat szabdaltak széjjel, háborúra készülődtek, amíg aztán egy napon be is következett a háború... Ez nem volt meglepő, mert Lázár is azt mondta, hogy amire az emberek sokáig, nagy akarattal, kitartással, előrelátással és körültekintéssel készülődnek – például a háborúra –, végül is bekövetkezik. De engem nem lepett volna meg, ha azokban a hónapokban az újságok az első oldalon, nagy betűkkel az én háborúmról is közölnek híreket, az én ütközeteimről, vereségeimről, helyi győzelmeimről, s általában az egész arcvonalról, ami akkor az életem volt... De ez már másik történet. Mikor a gyerek született, messze voltunk még ettől. Talán úgy mondhatnám, a két esztendőben, amíg a gyerek élt, férjem békét kötött velem és a világgal. Még nem igazi békét, csak olyan előkészítő békét, fegyverszünetet. Várt és figyelt. Iparkodott rendet teremteni lelkében. Mert ennek az embernek tiszta lelke volt. Már mondtam neked, hogy férfi volt. Valami más is volt még: úriember volt. Persze, nem olyan kaszinós értelemben, mint aki párbajozik vagy agyonlövi magát, mert nem tudja megfizetni a kártyaadósságot. Különben sem kártyázott. Egyszer azt mondta, úriember nem kártyázik, mert csak olyan pénzhez van joga, amit munkával keres. Ilyen értelemben volt úr. Tehát udvarias, türelmes a gyöngébbekkel. Szigorú és rangtartó az egyenrangúakkal szemben. Mert másféle rangot nem ismert, önmaga fölött nem ismert el társadalmi, világi rangot. Csak a művészeket tisztelte még. Azt mondta, ezek Isten gyermekei, akik a legnehezebb részt választották. Senki mást nem ismert el önmaga fölött. S mert úriember volt, mikor a gyerek megszületett, iparkodott feloldani lelkében azt a félelmes idegenséget, amitől szenvedtem, s iparkodott közeledni hozzám és a gyerekhez, megható módon. Mintha egy tigris elhatározná, hogy holnaptól Gerson-diétát tart és beiratkozik az üdvhadseregbe. Jaj, de nehéz élni, embernek lenni! ... De két évig így éltünk. Nem egészen jól, nem boldogan. Csak csöndesen. Rettenetes erővel élhetett ő e két esztendőben. Emberfeletti erő kell hozzá, hogy valaki a természete ellen éljen. Fogcsikorgatva akart boldog lenni. Valamilyen merevgörcsben akart felszabadulni, könnyű és gondtalan, bizalmas lenni. Szegény!... Talán nem szenvedett volna így, ha én akkor elengedem belülről, s minden igényt, minden szeretetszükségletemet reáteszem a gyerekre. De közben bennem is történt valami, amit nem értettem akkor. Én a gyereket csak férjemen keresztül szerettem. Lehet, hogy ezért büntetett meg az Isten. Miért nézel ilyen tágra nyitott szemekkel?... Nem hiszel nekem?... Vagy megijedtél?... Hát igen, drágám, ez az én történetem nem éppen nyájas történet. Rajongtam a gyerekért, csak neki éltem, csak e két esztendőben éreztem, hogy az életemnek célja és értelme van... , de a gyereket miatta szerettem, neki szerettem, érted már? Azt akartam, hogy a gyerek kösse hozzám, belülről is egészen. Talán förtelmes kimondani, de most már tudom, hogy a gyerek, akit örökké gyászolok, eszköz volt csak, ürügy arra, hogy a férjemet szeretetre kényszerítsem. Ha a gyóntatószékben kell alkonyatig vallanom erről, nem tudtam volna szavakkal megmondani. De ő tudta ezt, szavak nélkül is, s titokban, egészen belülről, én is tudtam, a hozzávaló szavak nélkül, mert akkor még nem voltak az élet tüneményeihez szavaim... Később érkeznek, az igazi szavak, rettenetesen kell fizetni érettük. A szavak akkor még Lázárnál voltak. Egy napon ideadta a szavakat, mellékes mozdulattal, mint aki megigazít egy szerkezetet, felnyit egy titkos fiókot. De akkor még nem tudtunk egymásról semmit. Minden a legnagyobb rendben volt, kifelé, körülöttünk. A bébit reggel behozta a nörsz a reggelizőasztalhoz, világoskékben és rózsaszínben. Férjem beszélt a gyerekkel és velem, aztán kocsijába ült és elment a gyárba. Este a városban vacsoráztunk, vendégeink voltak, akik ünnepelték boldogságunkat, a szép otthont, a fiatal mamát, a gyönyörű kisgyereket, a gondtalan légkört. Mit gondoltak, mikor elmentek?... Azt hiszem, tudom. Az ostobák irigykedtek. Az okosak és érzékenyek föllélegeztek, mikor kiléptek házunk kapuján, ezt gondolták: „Végre, egyedül!... ”A legnemesebb konyha volt nálunk, ritka, külföldi borok, csendes, gondos társalgás. Csak valami hiányzott mindenből, s a vendég örült, mikor a kapun kívül került. Anyósom is olyan finom riadtsággal érkezett, s olyan különös sietséggel ment el. Ezt mind éreztük, de nem tudtuk. Férjem talán tudta, ő igen... De akkor nem tehetett mást, összeszorított fogakkal, tehetetlenül kénytelen volt boldognak lenni. Én nem engedtem el, belülről, egyetlen pillanatra sem. Tartottam a gyerekkel, szótlanul zsaroltam egy érzelmi igénnyel. Ilyen erők vannak emberek között?... Csak ilyenek vannak. Minden pillanatom a gyereké volt, de csak azért, mert tudtam, hogy amíg a gyerek van, ő is van, és csak az enyém. Isten nem bocsátja meg az ilyesmit. Nem lehet szándékkal szeretni. Nem lehet görcsösen, eszelősen szeretni. Azt mondod, csak így lehet?... Hát én így s zerettem. Éltünk a gyerek élete fölött, s harcoltunk egymással. Mosollyal és udvariassággal, szenvedéllyel és szótlanul harcoltunk. Egy napon történt valami. Elfáradtam. Mintha a kezem-lábam elzsibbadt volna. Mert én is rettenetes erővel éltem ez években, nemcsak ő. Elfáradtam, mint aki beteg lesz. Ősz elején volt ez, sok év előtt. Langyos, édeskés ősz volt. A gyerek elmúlt már kétéves, s kezdett olyan érdekes lenni, olyan édes és szívet megejtően egyéniség, valaki... Egy este a kertben ültünk. A gyereket már lefektették. Azt mondta a férjem: – Akarsz eljönni hat hétre, Meránba? ... Két év előtt én kértem tőle, hogy elmehessünk ősz elején Meránba. Babonás vagyok, szeretek egy kicsit kuruzsolni is, hittem azokban a szőlőkúrákban. Akkor nem jött velem, valamilyen ürüggyel elhárította a kérést. Én tudtam, hogy nem szeret velem utazni, mert fél az utazás túlságos bizalmasságától, a napoktól, mikor két ember az idegenben, szállodaszobákban, teljesen egymásnak él. Otthon közöttünk volt a lakás, a munka, a társaság, az életünk üzeme. De most fizetni akart, ahogy tudott. Elmentünk Meránba. Anyósom erre az időre – szabályosan, ahogy ez szokás – lakásunkba költözött. Vigyázott a kicsire. Különös utazás volt ez. Nászút, búcsú, ismerkedés, vesszőfutás, minden együtt, amit akarsz. Iparkodott megnyílni előttem. Mert az bizonyos, fiam, nem volt unalmas ennek az embernek társaságában élni. Sokat szenvedtem, csaknem belehaltam, néha megsemmisültem, néha újjászülettem a társaságában, de egyetlen pillanatra sem unatkoztam. Ezt csak úgy mondom, mellékesen. Hát egy napon elutaztunk Meránba. Arany ősz volt, sűrű, nagy élet, pompás világ. Kocsival mentünk. A fák tele voltak sárga gyümölcsökkel. A levegő olyan dunsztos, illatos volt, mint egy kertben, mikor hervadni kezdenek a növények. Az emberek, gazdag, gondtalan emberek, úgy dünnyögtek, úsztak, duruzsoltak ebben a meleg, súlyos fényben, mint a pohos darazsak. Amerikaiak sütkéreztek itt a mustszagú napban, szitakötőszerű francia nők, óvatos angolok. Akkor még nem deszkázták be a világot, egy pillanatra nagy fényben állott minden, Európa, az élet. De volt valamilyen veszett sietség, habzsolás is az egészben. Az emberek tudják sorsukat. A legjobb szállodában szállottunk meg, versenyekre jártunk, zenét hallgattunk, két szobánk volt egymás mellett, kilátással a hegyekre. Mi volt ennek a hat hétnek az alján? Miféle várakozás?... Reménykedés?... Nagy csend volt körülöttünk. Férjem könyveket hozott, tökéletes irodalmi hallása volt, úgy különböztette meg az igaz hangot a hamistól, mint Lázár, vagy mint egy nagy zenész. Alkonyatkor az erkélyen ültünk, francia verseket olvastam fel neki, angol regényeket, súlyos, német prózát, Goethét, s néhány jelenetet Hauptmann darabjából, a Flórian Geyerből. Ezt a darabot nagyon szerette. Egyszer látta színpadon, Berlinben, s mindig emlékezett reá. Aztán Büchner Dantonját is szerette. S a Hamletet, meg III. Richárdot. Arany János verseit is fel kellett olvasnom neki, az Őszikéket. Aztán felöltöztünk, elmentünk a nagy vendéglőkbe vacsorázni, édes olasz bort ittunk, tengeri rákot ettünk. Kissé úgy éltünk, mint az újgazdagok, akik mindent egyszerre akarnak pótolni és megízlelni, amit az életben elmulasztottak, Beethovent hallgatnak, s kappant rágcsálnak és francia pezsgőt szürcsölnek a zenéhez. De kissé úgy is éltünk, mint aki búcsúzik valamitől. Ezek az utolsó évek, a háború előtt, megteltek ezzel az öntudatlan búcsúhangulattal. Férjem mondta így, én csak hallgattam. Én nem Európától búcsúztam – nők vagyunk, egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy nincs igazi közünk ilyen fogalmakhoz –, hanem egy érzéstől, amelytől, egészen belülről, még mindig nem volt erőm elszakadni. Néha fuldokoltam a tehetetlenségtől. Egy éjjel a szállodaszoba erkélyén ültünk. Az asztalon szőlő állott üvegtálon, nagy, sárga almák, mert akkor volt az almaszüret Meránban. A levegő olyan édes volt, gyümölcsszagú, mintha nyitva felejtettek volna valahol egy nagy befőttesüveget. A földszinten francia szalonzenekar játszott régi olasz operákból. Férjem bort hozatott, a bor – Lacrima Christi – sötétbarna volt, kristályüvegben állott az asztalon. Mindebben, még a zenében is, volt valami cukros, túlérett, kissé émelyítő. Férjem érezte ezt, és kimondta: – Holnap hazautazunk. – Igen – mondtam –, utazzunk. Egyszerre ezt mondta, azon a magányos, mély hangon, amely mindig úgy érintett meg, mintha egy ismeretlen, primitív törzs komor hangszere szólalna meg: – Mondd, Ilonka, mi legyen ezután?... Tudtam, miről beszél? Az életünkről. Az éjszaka csillagos volt. A csillagokat néztem, az olasz ég őszi csillagjait, s borzongtam. Éreztem, hogy eljött a pillanat, mikor nincs értelme az erőlködésnek, igazat kell szólni. Kezem, lábam hideg volt e pillanatban, de a tenyerem izzadt az izgalomtól. Ezt mondtam: Nem tudom, nem tudom. Nem bírlak elhagyni. Nem tudom nélküled elképzelni az életet. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz – mondta nyugodtan. – Nem is kívánom tőled. Talán nincs még itt az ideje. Talán soha nem is lesz itt az ideje. De ebben az együttlétben, ebben az utazásban is, egész életünkben van valami megalázó és szégyenletes. Nem merjük megmondani egymásnak, mi a baj közöttünk? Végre kimondta. Behunytam a szemem, szédültem. így hallgattam, csukott szemekkel. Ennyit mondtam: – Hát mondd meg végre, mi baj van közöttünk? Sokáig hallgatott, gondolkozott. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nehéz angol cigarettákat szívott ebben az időben, ópiumos dohányt, melynek füstjétől mindig elszédültem kissé. De ez a szag is hozzátartozott, mint a fehérneműs szekrényének széna-szaga, mert ruháit, fehérneműjét ezzel a keserű angol szénaillattal kellett mindig szagosítani, így szerette. Mennyi mindenféle részlet alkot egy embert! Végre ezt mondta: – Nekem nincsen igazi szükségem arra, hogy szeressenek. – Nem lehet – mondtam fogvacogva. – Ember vagy. Föltétlenül szükséged van neked is szeretetre. – Ez az, amit a nők nem hisznek el, nem tudhatnak, nem értenek – mondta, mintha a csillagoknak beszélne. – Hogy van egyfajta férfi, akinek nincs szüksége szeretetre. Megvan anélkül is. Pátosz nélkül beszélt, nagyon messziről, de nagyon természetesen. Tudtam, hogy igazat szól, most is, mindenben. Vagy legalább azt hiszi, hogy igazat beszél. Alkudni kezdtem: – Nem tudhatsz mindent magadról. Talán csak nincs bátorságod ahhoz, hogy elviselj egy érzést. Szerényebbnek kell lenni, alázatosabbnak – mondtam könyörögve. Eldobta a cigarettát. Felállott. Magas volt – láttad, milyen magas? –, fejjel magasabb, mint én. De most egészen felmagasodott fölöttem, az erkély korlátjának dőlt, s szomorúan megnőtt, a csillagok alatt, az idegen éjszakában, szívében azzal a szomorú, idegen titokkal, amit úgy szerettem volna megfejteni. így mondta, összefont karokkal: – Mi egy női élet értelme? Egy érzés, melynek teljesen átadja magát, tetőtől talpig. Én ezt tudom, de csak az értelmemmel tudom követni. Én nem tudom átadni magam egy érzésnek. – És a gyerek? – kérdeztem most már támadó hangon. Éppen erről van szó – mondta élénken, nyugtalan remegéssel hangjában. – A gyerekért hajlandó vagyok sok mindent elviselni. A gyereket szeretem. És a gyereken át szeretlek téged. – És én... – kezdtem. De elhallgattam. Nem mertem megmondani neki, hogy én a gyerekben is csak őt szeretem. Sokáig beszéltünk és hallgattunk ezen az éjszakán. Néha úgy jut eszembe az egész, mintha minden szóra emlékeznék. Ezt is mondta: – Nő ezt nem értheti. Egy férfi megél a lelkéből is. A többi csak ráadás, melléktermék. És a gyerek, ez a különös csoda. Itt megalkuszik az ember. Alkudjunk meg. Maradjunk együtt, de szeress kevésbé. Inkább a gyereket szeresd jobban – mondta különös hangon, fojtottan, csaknem fenyegetően. – Engem engedj el, belülről. Tudod, hogy nem kérek mást, nincs mellékgondolatom, titkos tervem, mikor ezt mondom. De nem tudok ilyen érzelmi feszültségben élni. Vannak férfiak, akik nőiesek, s akiknek éppen ez kell, hogy szeressék őket. De aztán vannak másfajta férfiak, akik legfeljebb csak elviselik a szeretetet, úgy, ahogy. Én is ilyen vagyok. Minden igazi férfi szemérmes, ha nem tudnád. – Mit akarsz? – mondtam kínlódva. – Mit tehetek? ... – Valamilyen szövetséget – mondta. – A gyerekért. Hogy együtt maradhassunk. Tudod te pontosan, mit akarok – mondta még, nagyon komolyan. – Csak te segíthetsz. Csak te tudod meglazítani ezt a kötöttséget. Ha el akarnék menni, elmennék. De nem akarok elmenni tőled, sem a gyerektől. Többet kérek, talán a lehetetlent. Azt, hogy maradjunk együtt, de ne ilyen nagyon, ne ilyen föltétlenül, ne ilyen életre-halálra. Mert én ezt nem bírom. Sajnállak, de nem bírom – mondta udvariasan. Most valami ostobaságot kérdeztem. – Akkor miért vettél el?... Félelmesen felelt. Ezt mondta: – Mikor elvettelek, én már majdnem mindent tudtam magamról. De nem tudtam eleget rólad. Elvettelek, mert nem tudtam, hogy ennyire szeretsz. – Bűn ez? – kérdeztem. – Olyan nagy bűn, hogy ennyire szeretlek? ... Nevetett. Állt a sötétben, cigarettázott, halkan nevetett. De szomorúan nevetett, egyáltalán nem volt cinikus, sem fölényes e pillanatban. – Több, mint bűn – felelte. – Hiba. Aztán ezt mondta még: – Ezt a választ nem én találtam fel. Talleyrand mondta először, mikor megtudta, hogy Napóleon megölette az enghieni herceget. Közhely, ha nem tudnád – mondta barátságosan. De bántam is én Napóleont és az enghieni herceget! Pontosan tudtam, éreztem, mit akar mindezzel mondani. Alkudni kezdtem: – Nézd csak – mondtam –, mindez talán nem is olyan elviselhetetlen. Majd jön az öregség. Nem is lesz olyan rossz, melegedni valahol, ha minden hűvösebb lesz körülötted. – Éppen ez az – mondta csendesen. – Ez is ott lappang minden mögött, hogy jön az öregség. Negyvennyolc éves volt, mikor ezt mondotta. Negyvennyolc múlt azon az őszön. De sokkal fiatalabbnak látszott. Egyszerre öregedett meg, a válásunk után. De aznap éjjel nem beszéltünk többé erről. Másnap sem, soha többé. Két nappal később hazautaztunk. Mikor hazaérkeztünk, a gyereket már lázasan találtuk. Egy hét múlva meghalt a kicsi. Aztán egyáltalán nem beszéltünk többé semmiféle személyes dologról. Csak éltünk egymás mellett, és vártunk valamire. Talán a csodára. De hát csodák nincsenek. Néhány héttel a gyerek halála után egy délután hazajöttem a temetőből, s bementem a gyerekszobába. A sötét szobában ott állott a férjem. – Mit akarsz itt? – kérdezte nyersen. Aztán észbe kapott, gyorsan kiment. – Bocsáss meg – mondta félvállról, a küszöbről. Ezt a szobát ő rendezte be. Minden bútordarabot személyesen válogatott, ő rendezett el mindent, még a bútorok helyét is kijelölte. Igaz, a gyerek életében ritkán lépett be ide: akkor is mindig kissé zavartan állott meg a küszöbön, mint aki fél egy érzelmes helyzet finnyás nevetségességétől. De a gyereket mindennap magához kérette, szobájába, s minden reggel és este jelenteni kellett neki, hogyan aludta kicsi, eszik-e, egészséges-e? Aztán egyetlenegyszer lépett még be a gyerekszobába, néhány héttel a temetés után. Különben is lecsuktuk a szobát, nálam volt a kulcs, három évig, amíg el nem váltunk, fel sem nyitottuk, minden úgy maradt, mint volt a pillanatban, mikor elvittük a gyereket a klinikára. Csak én jártam be néha, takarítani, meg... szóval, bementem néha, mikor nem tudott erről senki. Azokban a hetekben, a temetés után, félőrült voltam. De valamilyen eszelős erővel vonszoltam magam, nem akartam összeesni. Tudtam, hogy ő talán betegebb, mint én, közel van a teljes összeomláshoz, s ha tagadja is, szüksége van reám. Ezekben a hetekben történt valami, köztem és közötte, vagy közte és a világ között... nem tudom ezt ilyen pontosan megmondani. Valami eltört benne. Mindez természetesen szavak nélkül történt, mint a nagy és veszélyes dolgok általában. Mikor az ember beszél, sír vagy kiabál, már minden könnyebb. A temetésen is egészen nyugodt volt, szótlan. Nyugalma engem is áthatott. Egyenesen szótlanul, könnycsepp nélkül mentünk a kis, fehér-arany koporsó után. Tudod, hogy aztán egyszer, egyetlenegyszer sem jött ki velem a temetőbe, a sírhoz?... Egyedül talán kiment, nem tudom. Egyszer azt mondta: – Mikor az ember sírni kezd, már csal. Akkor a folyamat már lezajlott. Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan. Mi történt bennem azokban a hetekben?... Most utólag úgy mondhatnám, bosszút esküdtem. Bosszút, ki ellen?... A sors ellen? Emberek ellen? Ostoba szavak. A gyereket a város legjobb orvosai kezelték, gondolhatod. Ilyenkor azt szokták mondani: „Minden megtörtént, amire emberi erő képes”. Ezek olyan szavak. Először is nem történt meg minden, amire emberi erő képes. Az emberek mindenfélével foglalkoztak azokban a napokban, mikor a kicsi haldoklott, s kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy az én gyerekemet megmentsék. Ezt természetesen nem tudom megbocsátani az embereknek, ma sem. De másféleképpen is bosszút esküdtem, nem az eszemmel, hanem az érzéseimmel. Valamilyen különös közöny és megvetés vad, hideg lángja lobogott bennem. Nem igaz, hogy az ember a szenvedéstől megtisztul, jobb lesz, bölcs és megértő. Az ember hideg lesz, beavatott és közömbös. Mikor az ember, először életében, igazán megérti a végzetet, csaknem nyugodt lesz. Nyugodt és olyan különösen, félelmesen magányos a világban. Azokban a hetekben is jártam gyónni, mint azelőtt. De mit gyónhattam én? Hol volt az én bűnöm, miben?... Úgy éreztem, nincs ártatlanabb teremtés a földön. Most már nem érzem így... A bűn nemcsak az, amit a katekizmus annak nevez. A bűn nemcsak az, amit megteszünk. Bűn az is, amit szeretnénk, de nem vagyunk hozzá elég erősek. Mikor férjem – először és utoljára életében azon a különös, nyers hangon rivallt reám a gyerekszobában, megértettem, hogy bűnös vagyok szemében, mert nem tudtam megmenteni a gyereket. Látom, hallgatsz, kínos zavarban meredsz magad elé. Úgy érzed, csak a megsértett érzés igazságtalan túlzása mondhat ilyesmit, a kétségbeesés. Én egy pillanatig sem éreztem jogosulatlannak ezt a vádat. Te azt mondod, hogy „minden megtörtént”. Hát igen, a vizsgálóbíró nem tud letartóztatni, mert minden megtörtént, aminek az emberek véleménye szerint meg kellett történnie. Ott ültem nyolc napon át a gyerek ágya mellett, ott aludtam, én ápoltam, én voltam az, aki fütyült az orvosi etikára, s hívott más orvosokat, mikor az első, a második nem tudott segíteni. Minden megtörtént, igen. De közben minden azért történt, hogy a férjem éljen, a férjem maradjon meg nekem, a férjem szeressen engem, ha másképpen nem megy, hát a gyereken át. Érted?... A férjemért imádkoztam, mikor a gyerekért imádkoztam. Csak az ő élete volt fontos, a gyerek élete is csak ezért volt fontos. Bűn, mondod!... Mi a bűn? Én már tudom, mi a bűn! Egy embert egészen kell szeretni és tartani, belülről, minden erőnkkel. Hát ez mind összeomlott, mikor a gyerek meghalt. S tudtam, hogy a férjem elvesztettem, mert, szavak nélkül is, engem vádol. Képtelen vád, igazságtalan, mondod... Nem tudom. Nem bírok erről beszélni. Akkor, a gyerek halálát követő időben, nagyon elfáradtam. Természetesen rögtön megbetegedtem én is, tüdőgyulladásban feküdtem, meggyógyultam, aztán visszaestem. Hónapokon át betegeskedtem. Szanatóriumban feküdtem, férjem virágokat küldött, s mindennap meglátogatott, délben és este, mikor a gyárból jött. Ápolónőm volt, oly gyenge voltam, hogy etetni kellett. Tudtam, hogy ez mind nem segít rajtam, férjem nem bocsát meg, a betegség sem tudja megengesztelni. Változatlanul udvarias és gyöngéd volt, olyan félelmesen korrekt és gyöngéd... mikor elment, mindig sírtam. Ebben az időben sokat járt hozzám anyósom. Egyszer, tavasz felé, mikor már erőre kaptam, ott ült a fekvőszékem mellett, kötögetett és hallgatott, amint szokott. Aztán letette a kötést, levette szemüvegét, barátságosan mosolygott reám, és bizalmasan mondotta: – Mit akarsz a bosszúval, Ilonka?... – Miért? – kérdeztem riadtan, és elvörösödtem. – Milyen bosszúról tetszik beszélni? – Mikor lázas voltál, ezt hajtogattad: „Bosszú, bosszú”. Nincs bosszú, lelkem. Csak türelem van. Izgatottan figyeltem. A gyerek halála óta talán először figyeltem valamire. Aztán beszélni kezdtem: – Nem lehet ezt kibírni, mama. Mi az én bűnöm? Tudom, hogy nem vagyok ártatlan, de nem bírom megérteni, hol bűnöztem, mi a hibám? Nem vagyok hozzávaló? Váljunk el? Ha mama is azt hiszi, hogy jobb lesz, elválok tőle. Tudja, hogy nincs más gondolatom, nincs más érzésem, csak ő. De ha nem tudok segíteni rajta, inkább elválok. Tessék tanácsot adni, mama. Komolyan nézett reám, okosan és szomorúan: – Ne izgasd magad, kicsikém. Tudod jól, hogy nincs tanács. Élni kell, el kell viselni az életet. – Élni, élni! – kiabáltam. – Én nem tudok csak úgy élni, mint egy fa. Élni csak akkor lehet, ha van miért élni. Megismerkedtem vele, megszerettem, egyszerre volt értelme az életnek. Aztán minden olyan különösen alakult... Azt sem mondhatom, hogy megváltozott. Nem mondhatom, hogy kevésbé szeret most, mint az első évben. Most is szeret, de haragszik reám. Anyósom hallgatott. Úgy hallgatott, mint aki nem helyesli, amit mondok, de nem is ellenkezik. – Igaz? – kérdeztem nyugtalanul. – Ez így talán nem igaz – mondta óvatosan. – Nem hiszem, hogy haragszik reád. Pontosabban, nem hiszem, hogy reád haragszik. – Hát kire? – kérdeztem vadul. – Ki bántotta meg? Most nagyon komolyan nézett reám ez az okos, öreg asszony. – Nehéz – mondta –, nehéz erre felelni. Sóhajtott. Félretette a kötést. – Soha nem beszélt neked a fiatalságáról? – De igen – mondtam. – Néha. Már ahogy ő szokott... Azzal a különös, ideges nevetéssel, mint aki restell személyes dolgokról beszélni. Emberekről, barátokról. De azt nem mondta soha, hogy megbántotta valaki. – Nem, dehogyis, – mondta mellékesen, csaknem közömbös hangon anyósom. – így nem is lehet azt kifejezni. Bántani... sokféleképpen bántja az embert az élet. – Lázár – mondtam. – Az író... Ismeri, mama? Talán ő az egyetlen, aki tud róla valamit. – Igen – mondta anyósom. – Őt szerette egy időben. Ez az ember tud róla valamit. De ezzel hiába beszélsz. Nem jó ember. – Érdekes – mondtam. – Én is így érzem. Most megint kötni kezdett. Szelíden mosolygott, mellékesen mondta: – Nyugodj meg, kislányom. Most minden nagyon fáj még. Majd jön az élet, és csodálatosan eligazít mindent, amiről azt hiszed, hogy elviselhetetlen. Hazamégy innen, elutaztok, a kicsi helyett jön egy másik ... – Nem hiszem – mondtam, és a szívemet összeszorította a kétségbeesés. – Olyan rossz érzésem van. Azt hiszem, vége van valaminek. Tessék mondani: ugye, ez a mi házasságunk, ez az igazi rossz házasság? Összehúzott szempillák mögül, szúrós pillantással nézett reám a szemüvegén át. Tárgyilagosan mondta: – Nem hiszem, hogy a ti házasságotok rossz házasság. –Érdekes – mondtam keserűen. – Én azt hiszem néha, a legrosszabb. Anyuka ismer jobbat? ... – Jobbat? – kérdezte tűnődő hangon, s mint aki messzire néz, elfordította fejét. – Talán. Nem tudom. A boldogság, az igazi, nem árulkodik. De rosszabbat biztosan ismerek. Például... Elhallgatott. Mint aki megijedt, megbánta, hogy beszélni kezdett. De most már nem engedtem el. Felültem a fekvőszékben, ledobtam a takarót, követelő hangon mondtam: – Például?... – Hát igen – mondta, és sóhajtott. Megint kötni kezdett. – Sajnálom, hogy erről beszélünk. De ha ez megvigasztal, elmondhatom, hogy az én házasságom rosszabb volt, mert én nem szerettem a férjem. Oly nyugodtan mondta ezt, csaknem közömbösen, ahogy csak az öreg búcsúzó emberek tudnak beszélni, akik már ismerik a szavak igazi értelmét, nem félnek többé semmitől, s az emberi megegyezéseket nem tisztelik jobban, mint az igazságot. Kissé elsápadtam erre a vallomásra. – Lehetetlen – mondtam együgyűen, zavartan. – Olyan szépen éltek. – Nem éltünk rosszul – mondta szárazon, és szorgalmasan kötött. – Én a gyárat hoztam, tudod. Ő szeretett engem. Mindig így van: az egyik jobban szeret, mint a másik. De könnyebb annak, aki szeret. Te szereted a férjed, s ezért neked könnyebb, még ha szenvedsz is ettől. Nekem el kellett viselnem egy érzést, amelyhez nem volt belülről semmiféle közöm. Ez sokkal nehezebb. Elviseltem, egy életen át, látod, itt vagyok. Mindig ennyi az élet. Aki mást akar, lázas, rajongó. Én nem voltam soha rajongó. De neked jobb, hidd el. Csaknem irigyellek. Oldalt hajtotta fejét, így nézett reám: – Azért ne hidd, hogy szenvedtem. Éltem, mint a többi ember. Csak feleltem most neked, mert olyan lázas vagy, nyugtalan. Hát most tudod. Azt kérded, a ti házasságotok a legrosszabb-e?... Nem hiszem. Házasság – mondta nyugodtan, szigorúan, mint egy ítéletet. – Anyuka azt tanácsolja, maradjunk együtt? – kérdeztem, és nagyon féltem. – Természetesen – felelte. – Hát mit képzelsz?... Mi a házasság? Hangulat? Ötlet?... Szentség és az élet törvénye. Ezen gondolkozni sem szabad – mondta kissé sértődötten, ellenségesen. Sokáig hallgattunk. Néztem csontos kezét, ügyes, gyors ujjait, a kötés mintáját, néztem a sápadt, fehér hajzattal övezett, nyugodt és sima vonású arcot. Nem láttam szenvedések nyomait ezen az arcon. Ha szenvedett is – gondoltam –, sikerült neki a legnehezebb emberi feladat, nem rokkant bele, sikerült becsülettel túlesni a legnehezebb vizsgán. Többet talán nem is tehet ember. Minden más – vágyak, nyugtalanságok – olyan semmis, ha ehhez mérjük. így okoskodtam. De a valóságban tudtam, hogy nem bírok belenyugodni. Kimondtam: – Nekem nem kell az ő boldogtalansága. Ha nem tud velem boldog lenni, menjen el, keresse meg a másikat. – Kit? – kérdezte anyósom, és nagyon gondosan vizsgálta a kötés szemeit, mintha ez lenne a legfontosabb. – Az igazit – mondtam nyersen. – Te tudsz róla?... – kérdezte csendesen anyósom, és nem nézett reám. Tudod, most megint én voltam az, aki megzavarodott. Ezzel a két emberrel, anyával és a fiúval szemben mindig kiskorúnak éreztem magam, olyan valakinek, mint akit nem avattak be teljesen az élet titkaiba. – Kiről? – kérdeztem mohón. – Kiről kellene tudnom? ... – Hát róla – mondta anyósom tétován. – Te mondtad ki az elébb... Az igaziról. – Hát van valahol? Él valahol?. .. – kérdeztem most nagyon hangosan. Anyósom mélyen a kötés fölé hajolt. Így mondta csendesen: – Mindig él valahol az igazi. Aztán elhallgatott. S minderről egy szavát nem hallottam többé. Olyan volt, mint a fia, volt benne valami a végzetből. De akkor, néhány nappal e beszélgetés után, ijedtemben meggyógyultam. Első pillanatban nem is értettem jól anyósom szavait. Nehéz is volt komolyan gyanakodni, általánosságban beszélt, jelképesen. Hát persze, mindig él valahol az igazi. De én, hát én, ki vagyok én?... – kérdeztem, mikor magamhoz tértem. Ki az igazi, ha nem én? Hol él? Milyen? Fiatalabb? Szőke?... Mit tud? Rettenetesen megijedtem. Kapkodtam, gyorsan meggyógyultam, hazaköltöztem, ruhákat csináltattam, szaladgáltam a fodrászhoz, teniszezni, úszni. Otthon mindent rendben találtam... no igen, olyasféle rendben, mintha kiköltözött volna a lakásból valaki. Vagy valami, tudod... az a viszonylagos boldogság, melyben az utolsó években éltem, szenvedtem, nyugtalankodtam, amiről azt hittem, hogy elviselhetetlen, s most, mikor elillant, nem volt többé – egyszerre megtudtam –, ez volt a legtöbb, amit az élet nekem adhatott. Minden helyén volt a lakásban, csak éppen üres volt minden szoba, mintha a végrehajtó járt volna ott, mintha a fontosabb bútorokat – finoman és sok tapintattal – elcipelték volna. Egy lakás értelme nem a bútorok, hanem az érzés, amely eltölti ott az embereket. Férjem olyan messze élt már ebben az időben tőlem, mintha külföldre utazott volna. Nem lepődöm meg, ha egy napon – a szomszéd szobából – levelet kapok tőle. Régebben, nagyon óvatosan, mint aki még kísérletezik, beszélt velem néha a gyárról, terveiről, s aztán oldalt hajtott fejjel várta a választ, mintha vizsgáztatna. De most már nem beszélt velem terveiről; úgy látszik, nem volt az életben semmiféle különösebb terve többé. Lázárt sem hívta, esztendő múlt el, és nem láttuk, csak könyveit, cikkeit olvastuk. Egy napon – pontosan emlékszem, áprilisi reggel volt, április tizennegyedikén, vasárnap – künn ültem a tornácon, szemközt a kutyatejes, sárga virágokkal beültetett, bátortalanul tavaszias kerttel, könyvet olvastam, s úgy éreztem, történik velem valami. Kérlek, nevess ki. Nem akarok itt Orléans-i Johannát játszani előtted. Nem hallottam égi szózatot. De egy hang, mely olyan erős volt, mint az élet leghevesebb érzése, azt mondta nekem, hogy így csakugyan nem lehet tovább élni, nincs értelme semminek, ez a helyzet megalázó, kegyetlen, embertelen. Változtatnom kell, csodát kell tennem. Vannak ilyen szédülésszerű pillanatok az életben, mikor az ember tisztábban lát mindent, érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt vagy gyönge. Ezek az élet változásainak pillanatai. Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés. Megrázkódtam, egész testem lúdbőrzött, fázni kezdtem. Néztem a kertet, és szemem megtelt könnyekkel. Mit éreztem?... Hogy én vagyok felelős sorsomért. Rajtam múlik minden. Nem lehet várni a sült galambot, a magánéletben sem, az emberi vonatkozásokban sem. Köztem és férjem között valamilyen baj van. Nem értek a férjemhez. Nem az enyém, nem akar egészen az enyém lenni. Tudom, hogy nincs más nő az életében... én szép vagyok, fiatal vagyok, szeretem őt. Nekem is van hatalmam, nemcsak Lázárnak, a vajákosnak. Élni akarok ezzel a hatalommal. Olyan kegyetlen erőt éreztem, mellyel ölni lehet, világot lehet építeni. Talán csak férfiak érzik ezt az erőt igazán, tudatosan, életük végzetes pillanataiban. Mi, nők, megrettenünk ilyenkor, tétovák leszünk. De én nem akartam meghátrálni. Ezen a napon, április tizennegyedikén, vasárnap, néhány hónappal a gyerek halála után, elhatároztam életem egyetlen öntudatos vállalkozását. Igen, hiába nézel olyan nagy szemekkel. Figyelj jól. Neked megmondom. Elhatároztam, hogy meghódítom a férjem. Miért nem nevetsz?... Ugye, nem is nevetséges? Én sem éreztem annak. De a feladat nagyságától megdöbbentem. Lélegzetem is elállt, úgy megijedtem. Mert éreztem azt is, hogy ez a feladat az én életem értelme, s most már nem lehet visszafordulni, s nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami, én csak élek így tovább... Most már tudtam, hogy nemcsak én határoztam el a feladatot, a feladat is elhatározott engem. Most már megfogtuk egymást, életrehalálra, s nem engedjük el többé egymást, amíg nem történik valami közöttünk, valami végleges. Vagy visszajön hozzám ez az ember, belülről és egészen, tartózkodás és szégyenérzet nélkül, vagy én megyek el tőle. Vagy van valamilyen titka, melyet én nem ismerek, s akkor kiásom ezt a titkot, ha kell, kikaparom tíz körmömmel, a föld alól is, mint a kutyák az elásott csontot, mint az őrült szerelmesek elhalt kedvesük tetemét, vagy megbuktam, és félre kell állnom. Ezt így nem csinálom tovább. Mondom, elhatároztam, hogy meghódítom a férjem. Ez így elég egyszerűen hangzik. De te nő vagy, tudod, hogy ez a legnehezebb feladatok egyike a világon. Igen, néha már azt hiszem, talán a legnehezebb. Mikor egy férfi elhatározza, hogy végbevisz valamit, akkor is, ha egy világ áll közte, terve, szándéka és akarata között... hát igen, ez lehet ilyesféle helyzet, hasonló lelkiállapot. A mi világunk az ember, akit szeretünk. Mikor Napóleon, akiről különben ma sem tudok sokkal többet, csak azt, hogy a világ ura volt egy ideig, és megölette az enghieni herceget –, s ez több volt, mint bűn, hiba volt, mondtam már?... – szóval, mikor Napóleon elhatározta, hogy meghódítja Európát, nem vállalkozott sokkal nehezebb feladatra, mint én azon a szeles áprilisi vasárnapon. Talán egy kutató érez hasonlót, mikor elhatározza, hogy elmegy Afrikába, vagy az északi sarköv hazájába, s nem törődik fenevadakkal és az éghajlattal, s felfedez valamit, megtud valamit, amit előtte még nem tudott ember, nem fedezett fel kutató... Igen, ez lehet hasonló feladat, mint mikor egy nő elhatározza, hogy felfedezi egy férfi titkát. Elmegy a pokolba is, de kiássa belőle ezt a titkot. Hát ezt határoztam el. Vagy ez a szándék határozott el engem... nem lehet az ilyesmit egészen pontosan tudni. Az ember ilyenkor kényszerhelyzetben cselekszik. így indulnak el az alvajárók, a forráskutatók, a falusi ördöngösök, akik elől babonás áhítatban kitér mindenki, a népség, még a hatóságok is, mert a nézésükben van valami, amivel nem jó tréfálni, mert jegy van a homlokukon, valamilyen veszedelmes és egyszeri dolguk van a világban, s most már nem nyugosznak, amíg el nem végzik azt... így vártam őt haza aznap, mikor ezt megtudtam és elhatároztam. Ezzel az érzéssel fogadtam, mikor délben, vasárnapi sétájáról hazajött a férjem. Kutyájával járt a Hűvösvölgyben, azzal a zsemlyeszín vizslával, melyet szívlelt és minden sétájára magával cipelt. Beléptek a kertajtón, ott álltam a tornác felső lépcsőfokán, mozdulatlanul, összefont karokkal. Tavasz volt, nagy fény, a szél lobogott a fák között, hajam zilálta. Erre a pillanatra mindig emlékezni fogok: hideg világosság volt körös-körül, a tájban, a kertben, s bennem is, mint a megszállottakban. Megálltak a gazda és a kutya, önkéntelenül és figyelmesen, ahogy a természeti tünemények előtt torpan meg és kezd figyelni az ember, ösztönösen, védekező tartással. „Jertek csak” – gondoltam nyugodtan. – „Jertek mind, idegen nők, barátok, gyermekkori emlékek, család, az egész idegen, ellenséges emberi világ, jertek csak. Én elveszem tőletek ezt az embert.” így ültünk le ebédelni. Ebéd után kissé megfájdult a fejem. Szobámba mentem, lefeküdtem, estig feküdtem az elsötétített szobában. Nem vagyok író, mint Lázár, s ezért nem tudom elmondani neked, mi történt velem ezen a délutánon, mit gondoltam, mi kóválygott a fejemben?... Csak a feladatot láttam, s csak azt tudtam, nem szabad gyöngének lennem, el kell végeznem, amire vállalkoztam. De tudtam azt is, hogy nincs ember, aki segíthet nekem, s fogalmam sincsen, mit kell csinálni, hol kell elkezdeni... Érted? Voltak pillanatok, mikor nevetségesnek éreztem magam, mert ilyen lehetetlenségre vállalkoztam. Mit tehetek?... Ezt kérdeztem magamtól, százszor és ezerszer. Végre is nem írhattam a lapoknak levelet, s nem kérhettem tanácsot és útbaigazítást, „Csalódott asszony” jeligére. Ismerem ezeket a leveleket és válaszokat, melyek a szerkesztői üzenetek között jelennek meg, s biztatják a csalódott asszonyt, ne csüggedjen, férjét valószínűleg elfoglalja a sok munka, vigyázzon a háztartásra és használjon ilyen vagy olyan kenőcsöt és rizsport éjszakára, mert akkor üde lesz az arcbőre, és férje megint beleszeret. Hát ilyen egyszerűen nem lehet segíteni rajtam. Kenőcs és rizspor sem segít rajtam, ezt is tudtam. Különben is kitűnő háztartásom volt, házunkban pontosan a helyén volt minden. S akkor még szép is voltam, talán soha nem voltam olyan szép, mint abban az évben. Liba, gondoltam. Liba vagyok, hogy ilyesmi eszembe jut. Másról volt szó. Nem mehettem jósokhoz és bölcsekhez a kérdéssel, nem írhattam levelet a híres íróknak, nem teregethettem ki barátnék és családtagok előtt ezt az útszéli, örök s számomra mégis végzetesen fontos kérdést, nem kérdezhettem a világtól, hogyan lehet meghódítani egy férfit?... Fejfájásom estére szabályos, dühös és mérges érgörccsé változott. De bevettem két port, nem szóltam férjemnek semmit az érgörcsről, elmentünk színházba s aztán vacsorázni. Másnap, hétfőn, április tizenötödikén – láthatod, milyen pontosan emlékezem ezekre a napokra, életveszélyre emlékezik ilyen részletesen az ember! – hajnalban keltem, s elmentem abba a kis tabáni templomba, ahol talán tíz év előtt jártam utoljára. Máskülönben mindig a krisztinavárosi templomba jártam, ott is esküdtünk. Széchenyi István gróf is ott esküdött örök hűséget Seilern Crescenciának. Ha nem tudtad volna eddig, most megmondom. Azt mondják, ez a házasság sem sikerült különösebben. De én már nem hiszek ilyesmiben, az emberek mindenfélét beszélnek. A tabáni templom ezen a reggelen egészen üres volt. Azt mondtam a sekrestyésnek, gyónni szeretnék. Kis ideig vártam, magányosan ültem a homályos templom egyik padsorában. Aztán megjelent egy öreg, ismeretlen, komoly arcú, fehér hajú pap, bement a gyóntatószékbe, és intett, térdepeljek oda én is. Ennek az idegen papnak, akit soha nem láttam, azelőtt sem, azóta sem, mindent elmondtam. Úgy mondtam el, ahogy csak egyszer tud gyónni életében az ember. Magamról, a gyerekről, férjemről. Elmondtam, hogy vissza akarom szerezni férjem szívét, s nem tudom, mit csináljak, Isten segítségét kérem ehhez. Elmondtam, hogy tiszta életű asszony vagyok, álmomban nem volt soha más gondolatom, mint a férjem szerelme. Elmondtam, hogy nem tudom, hol a hiba, bennem vagy benne?... Egyszóval mindent elmondtam. Nem úgy, mint most, neked. Most már nem tudok mindent elmondani, restelleném is... De abban a homályos templomban, azon a reggelen, ennek az ismeretlen, öreg papnak megmutattam magam. Sokáig gyóntam. A pap hallgatott. Jártál te Firenzében?... Ismered Michelangelo szobrát, tudod, azt a csodálatos négyes alakzatot, ott áll a Dómban... várj csak, mi is a neve? Igen, Piéta. A főalakban saját magát mintázta, az aggastyán Michelangelo arca ez. Egyszer férjemmel voltam abban a városban, ő mutatta ezt a szobrot. És azt is mondta, hogy ez az emberi arc, amelyben nincs harag, sem vágy, minden kiégett ebből az arcból, mindent tud és semmit sem akar, bosszút sem, megbocsátani sem, semmit, semmit. Azt mondta akkor férjem a szobor előtt, hogy ilyennek kellene lenni. Ez a végső emberi tökéletesség, ez a szent közöny, ez a teljes magány és siketség, az örömmel és a fájdalommal szemben... Ezt mondta. Mikor gyóntam, felnéztem néha a pap arcába, s könnyes szemekkel is láttam, hogy ez az arc félelmesen emlékeztet a Pietá főalakjának márványarcára. Félig csukott szemekkel ült, mellén összefont karokkal. Kezeit elrejtette a karing fodrai között. Nem nézett reám, fejét kissé oldalt hajtotta, olyan vaksin, különösen hallgatott, mintha nem is figyelne. Mintha mindezt nagyon sokszor hallotta volna. Mintha tudná, hogy minden, amit mondok, fölösleges és reménytelen. így hallgatott. De jól hallgatott, egészen, különös, zömök lényével. S az arca, igen... Olyan volt az arca, mint valakié lehet, aki mindezt tudja, mindent tud, amit az emberek elmondhatnak szenvedésről és nyomorúságról, s ezen felül tud még valamit, amit lehetetlen megmondani. Mikor elhallgattam, ő is hallgatott, sokáig. Aztán ezt mondta: – Hinni kell, leányom. – Hiszek, főtisztelendő atyám – mondtam gépiesen. – Nem – mondta, s a nyugodt arc, ez a tetszhalott arc most élni kezdett, az enyves, öreg szemek egy pillanatra villogni kezdtek. – Másképpen kell hinni. Ne törje fejét ilyen mesterkedéseken. Csak hinni kell, hinni – motyogta. Nagyon öreg lehetett már, úgy látszott, fárasztotta a sok beszéd. Azt hittem, nem akar vagy nem tud mást mondani, s ezért hallgattam, vártam a penitenciát és a feloldozást. Úgy éreztem, hogy nincsen több mondanivalónk egymásnak. De hosszú hallgatás után, mikor csukott szemekkel, mintha bóbiskolna, meredt maga elé, átmenet nélkül, élénken beszélgetni kezdett. Hallgattam, és elteltem bámulattal. így még soha nem beszéltek velem, különösen gyóntatószékben nem. Egyszerűen beszélt, természetes, társalgó hangon, mintha nem is a gyóntatószékből szólana hozzám, hanem csak diskurálnánk valahol, társaságban. Egyszerűen beszélt, kenetteljes hangsúly nélkül, néha aprókat sóhajtott, mintha panaszkodna, öregesen, nagyon kedvesen. Olyan természetesen beszélt, mintha az egész világ Isten temploma lenne, s minden emberi dolog Istenhez tartozna, nem kell Isten előtt ünnepélyeskedni és szemünket forgatni, sem mellünket verni, csak igazat szólni, de aztán egészen, nagyon... így beszélt. Beszélt?... Mondom, nem is beszélt, inkább társalgott, elfogulatlanul, félhangosan. Hangjának kissé szlávos csengése volt. Utoljára Zemplénben hallottam ezt a lejtést és tájszólást, gyerekkoromban. – Kedves lélek – mondta. – Szeretnék segíteni magának. Egyszer jött hozzám egy asszony, szeretett egy férfit, annyira szerette, hogy megölte. Nem késsel ölte meg, nem is méreggel, csak azzal, hogy nem engedett, egészen akarta azt a férfit, el akarta venni a világtól. Sokáig verekedtek. Egy napon elfáradt a férfi és meghalt. Az asszony tudta ezt. Elment a férfi, mert elfáradt a verekedésben. Tudja, lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni, lelkem. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára. Érti, lányom? – kérdezte oly kedvesen, mint ahogy egy öreg tanító oktathat az ábécére egy kisgyereket. – Azt hiszem, értem – mondtam kissé ijedten. – Majd megérti egyszer, de sokat fog szenvedni. Az ilyen szenvedélyes lelkek büszkék, sokat szenvednek. Azt mondja, meg akarja hódítani a férje szívét. Azt is mondja, hogy a maga férje igaz ember, nem valami csélcsap szoknyabolond, hanem komoly, tisztaszívű ember, akinek titka van. Mi lehet ez a titok?... Ezért vívódik maga, kedves lélek, ezt szeretné megtudni. És nem tudja, hogy Isten az embernek tulajdon lelkét adta? Lelkét, amely tele van titokkal, mint a világegyetem. Miért akar maga megtudni valamit, amit Isten elrejtett egy lélekben? Talán ez a maga életének értelme, ez a maga küldetése, hogy elviselje ezt a helyzetet. Talán megsebezné, talán tönkretenné a férjét, ha egyszer felbontaná ezt a lelket, ha olyan életre, olyan érzésekre kényszerítené, amelyek ellen védekezik. Nem szabad erőszakosan szeretni. Az az asszony, akiről beszéltem, szép volt és fiatal, mint maga, s mindenféle ostobaságot csinált, hogy visszakapja férje szerelmét, más férfiakkal kacérkodott, hogy a férje féltékeny legyen, eszeveszetten élt, csinosította magát, vagyont költött bécsi rongyra, puccos ruhákra, ahogy ezt szerencsétlen asszonyok szokták, mikor nincs már hit a lelkükben s megbomlik lelki egyensúlyuk. Aztán a világba rohant, mulatókba, estélyekre, mindenhová, ahol a lámpák égnek, ahol az emberek tolonganak, mert menekülnek életük üressége, a hiúság és a reménytelen szenvedélyek elől. Ahol feledkezni akarnak. Milyen reménytelen ez – mondta, inkább magának, csendesen. – Nincs feledkezés. így beszélt. Most már nagyon figyeltem. De ő mintha nem is figyelt volna reám. Dohogott, mintha szólna valakihez, az öreg emberek dohogásával. Mintha a világgal vitatkozna. Ezt is mondta: – Nem, nincs feledkezés. Isten nem engedi, hogy szenvedélyekbe öljük azt a kérdést, amivel az élet szól hozzánk. Magában a láz van, lányom. A hiúság és az önzés láza. Lehet, hogy a férje másképpen érez maga iránt, mint szeretné, lehet, hogy csak büszke, vagy magányos lélek, aki nem tudja, vagy talán nem meri megmutatni az érzéseit, mert egyszer megsértették. Sok ilyen sértődött ember él a világban. Nem tudom felmenteni a férjét, kedves lélek, mert ő sem ismeri az alázatot. Két ilyen büszke ember sokat szenvedhet egymás mellett. De a maga lelkében most olyan mohóság van, ami a bűnre emlékeztet. Maga el akar rabolni egy emberi lelket. Mindig ezt akarják a szerelmesek. Ez bűn. – Nem tudtam, hogy ez bűn – mondtam, és ahogy ott térdepeltem előtte, dideregni és reszketni kezdtem. – Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. Miért nem tud szerényebben élni? Kevesebb érzelmi igénnyel?... A szeretet, az igazi, türelmes, kedves lányom. A szeretet végtelen és tud várni. Lehetetlen vállalkozás ez, embertelen. Meg akarja hódítani a férjét... De mikor Isten már elrendezte a maguk dolgát itt a földön. Nem érti ezt?... – Sokat szenvedek, főtisztelendő atyám – mondtam, és féltem, hogy sírni kezdek. – Hát szenvedjen – mondta most, tompán, csaknem közömbösen. – Miért fél a szenvedéstől? – mondta még később. – Olyan láng az, amelyben kiég magából az önzés, a hiúság. Ki boldog?... És milyen jogon akar maga boldog lenni? Bizonyos benne, hogy csakugyan olyan önzetlen a maga vágya és szeretete, s megérdemli a boldogságot? Ha olyan lenne, akkor most nem térdelne itt, hanem élne a körben, ahová az élet állította, végezné munkáját, várná az élet parancsait – mondta szigorúan, és reám nézett. Most nézett először reám. Villogó, fényes, apró szemekkel. Aztán rögtön elfordult, lehunyta szempilláit. Még ezt mondta, hosszú hallgatás után: – Azt mondja, férje haragszik magára a kisgyermek halála miatt? – Így érzem – feleltem. – Igen – mondta, és elgondolkozott. – Lehet. Látszott rajta, hogy nem lepi meg ez a feltevés, s mindent lehetségesnek tart emberek között. Mintha közömbös kérdéssel fordulna hozzám, oly tompán és mellékesen kérdezte: – És maga nem érezte soha ezt az önvádat?... Így mondta: „Mágá” – kissé tótosan. Nem tudom, miért, de ez a tájszólásos hanglejtés csaknem megvigasztalt abban a pillanatban. – Hogyan felelhetnék erre, tisztelendő atyám?... Ki tud ilyen kérdésekre felelni? – Mert tessék csak nézni – mondta most egyszerre, olyan kedvesen és közvetlenül, hogy csaknem kezet csókoltam neki. Buzgalommal beszélt s olyan vidékiesen, ahogy csak öreg, falusi papok tudnak emberhez szólani. – Nem tudhatom, mi van a maga lelkében, amíg maga nem mondja, s amit maga gyónt nekem, lányom, az csak terv és szándék. De az én Uram azt súgja nekem, hogy ez mind nem az igazság. Egy hang azt súgja nekem, hogy maga tele van önváddal, ezért vagy másért. Lehet, hogy tévedek – mondta még mentegetődző hangon, és gyorsan elhallgatott, elharapta a szót. Látszott rajta, hogy megbánt valamit. – De az a jó – mondta később halkan, szemérmesen – az jó, ha önvád bántja. Akkor talán, egyszer, meggyógyul még. – Mit tegyek? – kérdeztem. – Imádkozzon – mondta egyszerűen. – És dolgozzon. Ezt parancsolja a vallás. Én sem tudok többet. Szánja és bánja bűneit? – kérdezte most, mint aki másról beszél, gyorsan és gépiesen. – Szánom és bánom – mondtam én is hadarva. – Öt Miatyánkot és öt Avét – mondta. – Feloldozlak... S imádkozni kezdett. Nem akart többet hallani rólam. Két hét múlva, egy reggel, megtaláltam férjem pénztárcájában azt a lila szalagot. Akár hiszed, akár nem, soha nem turkáltam férjem tárcájában, zsebeiben. Még lopni sem szoktam tőle, akármilyen hihetetlen ez. Mindent ideadott, amit kértem, miért loptam volna?... Tudom, sok asszony lop a férjétől, kötelességből, virtusból. Általában sok mindent csinálnak a nők virtusból. „Én sem vagyok olyan trampli” – mondják, és megteszik azt is, amihez semmi kedvük nincsen. Hát én nem vagyok ilyen. Nem dicsekszem, de ez az igazság. Akkor reggel is csak azért néztem a tárcájába, mert hazatelefonált, hogy otthon felejtette, és elküldi érette az altisztet. Ez persze még nem ok, mondod. De volt a hangjában valami idegen, sietős, csaknem izgatott. Nyugtalan volt a hangja a telefonban. Érzett a hangon, hogy fontos számára ez a kis feledékenység, jelent valamit. Az ilyesmit az ember nem a fülével hallja, hanem a szívével. Az a bizonyos krokodilbőr tárca volt ez, melyet láttál az elébb. Tőlem kapta, mondtam?... Hordta is, hűségesen. Mert valamit meg kell mondanom neked: ez az ember lelkében maga volt a hűség. Úgy értem, nem tudott hűtlen lenni, akkor sem, ha akart volna. Még tárgyakhoz is hűséges volt. Mindent megtartani, megőrizni akart. Ez volt a polgári benne, nemesen polgári. Nemcsak tárgyakat akart megőrizni, hanem mindent, ami az életben kedves, szép, értékes és értelmes, az egészet, tudod... a szép szokásokat, az életformákat, a bútorokat, a keresztény erkölcsöt, a hidakat, a világot, úgy, ahogy az emberek felépítették, rengeteg munkával, ötlettel és szenvedéssel, a lángeszűek és a kérges tenyerűek... Ez neki mind egy és ugyanaz volt, a világ, melyet szeretett és meg akart menteni valamitől. Ezt az egészet ők, a férfiak, úgy nevezik, kultúra. Mi, nők, négyszemközt, talán ne használjunk ilyen nagy szavakat, elég már az is, ha okosan hallgatunk, mikor ők latin szavakkal beszélnek hozzánk. Mi a lényeget tudjuk. Ők a fogalmakat ismerik. A kettő gyakran nem ugyanaz. Hát a krokodilbőr tárca. Azt is megőrizte. Mert szép volt, nemes anyag, mert tőlem kapta. Mikor a varrása fesleni kezdett, megfoldoztatta. Pedáns volt, igen. Egyszer azt mondta, nevetve, hogy ő az igazi kalandor, mert a kaland is csak akkor valósítható meg, ha rendtartás van körülötte, műgond... Csodálkozol? Igen, én is csodálkoztam, sokszor, mikor ilyesfélét mondott. Nagyon nehéz egy férfival, fiam, mert lelke van. Akarsz egy cigarettát?... Rágyújtok, mert izgatott vagyok. Most, hogy eszembe jutott a lila szalag, megint érzem azt a remegést, izgatottságot. Mondom, volt a hangjában aznap valami. Nem szokott ő ilyen csip-csup dolgok miatt hazatelefonálni. Én még felajánlottam, hogy beviszem délben, a gyárba, ha akarja. De ő megköszönte és elutasította ezt az ajánlatot. Zárjam borítékba, mondta, azonnal küldi az altisztet. Hát most aztán átnéztem ezt a tárcát, minden rekeszét megvizsgáltam. Először életemben csináltam ilyesmit. Alaposan megnéztem, gondolhatod. A külső rekeszben pénz volt, a mérnöki kamara tagsági igazolványa, nyolc darab tízfilléres és öt darab húszfilléres bélyeg, aztán gépkocsivezetői igazolványa, aztán egy fényképes szigeti belépő. A fénykép tíz év előtt készülhetett, közvetlenül nyiratkozás után, mikor a férfiak olyan nevetségesen megfiatalodnak, mindegyik olyan, mintha éppen megbukott volna az érettségin. Aztán néhány névjegy, csak a neve, címer és rangjelzés nélkül. Nagyon vigyázott ilyesmire. Azt sem tűrte, hogy fehérneműjébe, vagy az ezüstneműbe nemesi koronát hímeztessek vagy vésessek. Nem becsülte le ezeket a dolgokat, de gondosan elrejtette a világ elől. Azt mondta, egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme. Mondott néha ilyen büszkéket, sértődötteket. A tárca külső reteszeiben nem találtam semmit. Nagy rend volt itt, mint életében, fiókjaiban, szekrényeiben, feljegyzései között. Mindenütt rend volt körülötte, természetesen a pénztárcájában is. Talán csak a lelkében nem volt tökéletes rend és összhang, tudod... úgy látszik, a külső rendtartással az ember mindig leplez valamit, ami mélyen, belül, rendetlen. De hát akkor nem értem reá bölcselkedni. Túrtam a levéltárcában, mint egy vakondok a porhanyós földben. A belső reteszben egy fényképet találtam, a gyerek fényképét. Nyolcórás volt a kicsi ezen a képen. Sok haja volt, tudod, és a kis ökleit összeszorította és a magasba emelte, három kiló nyolcvan deka volt, és aludt... akkor fényképezték le. Mondd, meddig fáj ez? Amíg él az ember?... Azt hiszem, igen. Ezt a fényképet találtam a tárca belsejében. És a lila szalagot. Kézbe vettem, megtapogattam, természetesen megszagoltam. Nem volt semmiféle szaga. Öreg szalag volt, sötétlila. Krokodil- bőrszaga volt. Négy centiméter hosszú volt – megmértem –, és egy centi széles. Ollóval vágták le, szabályosan. Ijedtemben leültem. Így ültem, kezemben a szalaggal, szívemben a szent elhatározással, hogy meghódítom a férjem, mint Napóleon Angliát, így ültem, olyan megdöbbenéssel, mintha a déli lapban azt olvastam volna, férjemet elfogták Rákosszentmihály határában a csendőrök, mert kiderült, hogy rablógyilkosságot követett el. Vagy mint ahogy a düsseldorfi rém felesége érezhette magát, mikor megtudta egy este, hogy férjét letartóztatták, mert ez a derék ember, kitűnő apa, pontos adófizető, vacsora után, mikor lement kis időre a sörházba, útközben mindig felvágta valakinek a hasát. Ilyesfélét éreztem én abban a pillanatban, mikor megpillantottam és kézbe vettem a lila szalagot. Most látom, azt gondolod, hisztérikus liba vagyok. Nem, fiam, én nő vagyok, tehát egyszerre indián és mesterdetektív, szent és kémnő, minden egyszerre, ha arról a férfiról van szó, akit szeretek. Nem szégyenlem ezt. Ilyennek alkotott az Isten. Ez a dolgom a földön. A szoba forgott velem, s erre jó okom volt, nem is egy. Az egyik ok, hogy nekem ehhez a szalaghoz semmi közöm nem volt, soha. Egy nő tudja az ilyesmit. Sem ruhámon, sem kalapomon, soha, sehol nem fityegett ilyen szalag. Különben sem viseltem soha ilyen gyászos, komoly színeket. Hát ez biztos volt, kár beszélni erről, a szalag nem volt soha az enyém, nem az én vackomon nőtt, nem az én kalapomról vagy ruhámról nyeste le férjem, hogy aztán kegyelettel és áhítattal őrizze. Sajnos. Ezt gondoltam, így éreztem. A másik ok, amiért zsibbadni kezdett kezem és lábam, mert a szalag nemcsak hozzám nem illett, hanem férjemhez sem. Úgy értem, egy tárgy, anyag, melyet ilyen ember, mint az én férjem, olyan becsben tart, hogy tárcájában őrzi éveken át, hazatelefonál miatta izgatottan az irodából –, mert a szalag miatt telefonált, ezt neked sem kell magyarázni, hiszen pénzre, névjegyre, vagy kamarai tagsági igazolványra nem lehetett délelőtt, a gyárban, ilyen égetően szüksége – több, mint emlék, kegytárgy. Nem, ez már bűnjel volt. Ezért zsibbadt el kezem-lábam. Férjemnek tehát van egy emléke, amely fontosabb, mint én. Ezt jelentette a lila szalag. De jelenthetett mást is. A szalag nem fakult el, csak kissé megöregedett, olyan különösen, ahogy a halottak tárgyai öregednek. Tudod, ahogy a halottak kalapjai, zsebkendői öregednek meg, nagyon gyorsan, úgyszólván a pillanatban, mikor meghal, aki viselte e tárgyakat valamikor... valahogy színüket vesztik, mint a falevél, melyet letépnek a fáról, s rögtön halványodni kezd a leszakított növényben az élet színe, az a zöld vízfesték... Úgy látszik, egy emberben áram is van, mely áthat mindent, ami hozzá tartozik, mint a napsütés a világot. Ez a lila szalag már alig élt. Mintha nagyon régen viselte volna valaki. Talán halott már, aki viselte... vagy legalábbis férjem számára halott. így reménykedtem. Néztem, szagoltam, két ujjal dörzsöltem, faggattam..., de a szalag nem adta ide titkát. Makacson hallgatott, az oktalan tárgyak dacos némaságával. De ugyanakkor, némán árulkodott is. Kárörvendő volt és fölényes. Olyan volt ez a szalag, mintha egy gúnyos krampusz kiöltötte volna gutaütéses, lilaszín nyelvét, hogy csúfolódjék és kinevesse. Ezt mondta a krampusz nyelve: „Látod, valahol voltam, a szép, a rendezett külszín mögött. Voltam, és vagyok. Én vagyok az alvilág, a titok, az igazság”. Megértettem, amit mondott?... Olyan izgalom ejtett meg, olyan csalódást, megdöbbenést éreztem, ugyanakkor olyan düh és kíváncsiság lobogott bennem, hogy legszívesebben lerohantam volna az utcára, megkeresni azt a nőt, aki ezt a szalagot viselte valamikor, hajában vagy fűzőjében... elvörösödtem a sértődöttségtől és az indulattól. Látod, most is egészen meleg az arcom, tüzel és piros, mert eszembe jutott a lila szalag. Várj, adj egy kis púdert, rendbe hozom magam, így, köszönöm, most már jobban vagyok. Hát aztán eljött az altiszt, s én szép rendben visszaraktam mindent a tárcába; a névjegyeket, az igazolványokat, a pénzt és a lila szalagot, mely oly fontos volt az én férjem számára, hogy egy délelőtt izgatottan hazatelefonált miatta a gyárból és elküldte érette az altisztet... Aztán ott állottam, szívemben a nagy elhatározással és a lobogó indulattal, s nem értettem az egész életet. Pontosabban, valamit mégis értettem. Ez az ember nem volt érzelmes diák, sem vénülő, szánalmas kéjenc. Férfi volt, tehát cselekedeteinek oka és értelme volt. Az én férjem nem visel ok nélkül tárcájában, elrejtve, lila női szalagot – ennyit értettem az egészből, de ezt aztán oly tökéletesen, mint ahogy tulajdon élete titkait érti az ember. Ha mégis megteszi, és hord magánál, éveken át, ilyen érzelmes kacatot, erre nagyon komoly oka lehet. Akkor az a valaki, akihez ez a kis rongy egyszer tartozott, mindenkinél fontosabb lehetett számára. Fontosabb, mint én, ez bizonyos. Mert az én fényképem például nem viselte a tárcájában. Erre azt feleled – látom az orrod hegyén, ha most hallgatsz is –, hogy nem volt szüksége fényképre, látott engem éppen eleget, nappal és éjszaka. De hát ez mind kevés. Akkor is lásson, ha nem vagyok mellette. S ha tárcájába nyúl, az én fényképem keresse ott, nem pedig idegen, lila szalagokat. Nem igaz?... No látod. Ez a legkevesebb. Így füstölögtem, mint mikor egy véletlen, eldobott gyufaszállal felgyújtanak egy békés, családi házat. Mert akármi volt is odabenn, a mi életünk homlokzata mögött, az egész, mindenestől, mégis szilárd kötés volt, építmény, az élet valóságos alakzata, volt térfogata és tetőzete... Erre a tetőzetre hullott most az a gyufaszálnyi lila láng. Délben nem jött haza a férjem. Este társaságba mentünk. Nagyon szépen felöltöztem ez este, minden erőmmel és akaratommal szép akartam lenni. Fehér ruhát vettem föl, nagyestélyit. Olyan volt ez a fehér selyemruha, mint egy fogadalom. Ünnepélyes, méltóságteljes. Két teljes órát ültem délután a fodrásznál. S nem voltam rest, bementem még a belvárosba estefelé, s egy divatkereskedésben vásároltam egy kis lila szalagcsokrot, afféle ibolyautánzatot, kedves és esztelen mütyürkét, amilyet abban az évben szívesen viseltek, s mindenféle változatban ruhájukra tűztek a nők. Ezt a kis csokrot, melynek szalagja hajszálra olyan színű volt, mint a szalag, melyet férjem tárcájában rejtegetett, odatűztem a fehér ruha kivágásához. Olyan gonddal öltöztem ez estére, mint egy színésznő a díszelőadásra. Mikor férjem megjött, én már keppben vártam. Sebtiben öltözött át, mert elkésett. Most az egyszer én vártam reá, türelmesen. A kocsiban szótlanul ültünk. Láttam, hogy fáradt, másra gondol. Szívem dobogott, de ugyanakkor félelmes, komoly nyugalmat is éreztem. Én csak azt tudtam, hogy ez az este eldönti az életem. Udvariasan ültem mellette, gyönyörűen megcsinált hajzatommal, kékróka keppemben, fehér selyemruhámban, illatosán és halálos nyugodtan, szívem fölött a lila szalagcsokorral. Nagy házba mentünk, a kapuban svájci állott, az előcsarnokban komornyikok fogadtak. Férjem, mikor levetette és átadta az inasnak a kabátját, megpillantotta tükörben és mosolygott. Olyan szép voltam ez este, hogy még ő is észrevette. Ledobta átmeneti kabátját és nyakkendőjét igazította a tükörben, azzal a szórakozott, sietős, kissé restelkedő mozdulattal, mintha zavarná a komor arccal várakozó inas jelenléte, s ahogy férfiak, akik nem sokat adnak a ruhaviseletre és sietősen öltöznek, az esti ruha csokornyakkendőjét, mely mindig elcsúszik a helyéről, általában igazítani szokták. Átmosolygott felém a tükörből, nagyon kedvesen, udvariasan, mint aki ezt mondja: „Igen, tudom, nagyon szép vagy. Talán te vagy a legszebb. Csak ez, sajnos, nem segít. Másról van szó.” De nem szólt semmit. Én meg azon törtem fejem a szebb vagyok-e, mint az a másik, akinek szalagját őrzi? Aztán beléptünk a nagy terembe, ahol már együtt volt a vendégsereg, nagy hírű férfiak, politikusok, az ország első emberei közül néhány, férfiak és híres, szép nők, akik mind úgy beszéltek egymással, mintha rokonok volnának, mintha a másik mindent tudna, amit az előadók és társalgók csak mellékes célzásokkal sejtetnek, mintha mindenki teljesen beavatott volna – beavatott, mibe?... Hát abba a finom, romlott és izgalmas, fülledt és fölényes, reménytelen és hideg cinkosságba, ami a másik világ, a társaság élete. Nagy terem volt ez, vörösmárvány oszlopokkal. Fehér harisnyás, térdnadrágos lakájok jártak a vendégek között és kristály tálcákon erős, mérges, színes kotyvalékot, koktélt kínáltak. Én csak megízleltem egy ilyen pohár tarka mérget, mert nem bírom a szeszes italt, rögtön forogni kezd velem és körülöttem a világ. De máskülönben sem volt szükségem izgatószerekre ezen az estén. Azt az oktalan, nevetséges és gyermekes feszültséget éreztem, mintha valamilyen nehéz, személyes feladatra jelölt volna ki sorsom a földön, mintha engem, pontosan engem figyelne ma este mindenki, ezek a szép és érdekes nők, híres, hatalmas és okos férfiak... Mindegyre nevetgéltem. Mindenkihez nagyon kedves voltam, mint egy múlt századokbeli hajporos, vendéghajas főhercegnő, mikor cercle-t tart. S csakugyan, akkor este rólam volt szó abban a társaságban... ilyen erős életérzés ellenállhatatlanul kisugárzik másokra is, nem tud senki közömbösen kitérni előle. Egyszerre láttam magam, amint ott állok a vörösmárvány oszlopok között, a terem közepén, s nők és férfiak állanak körül, én vagyok a társaság középpontja, bókolnak nekem, sikere van mindennek, amit mondok. Félelmes biztonságérzet áradt belőlem ezen az estén. Sikerem volt, igen... Mi a siker? Akarat, úgy látszik, eszelős akarat, amely mindent és mindenkit megperzsel. S mindez csak azért volt így, mert meg kellett tudnom, él-e valaki, aki egyszer lila szalagot viselt egyik ruháján vagy kalapján, s talán fontosabb férjem számára, mint én vagyok?... Nem ittam én egy csöpp koktélt sem akkor este. Később a vacsoránál ittam egy fél pohár fanyar, francia pezsgőt. S mégis úgy viselkedtem, mint aki mámoros kissé... de olyan különösen, tudod, olyan józanon, hidegen mámorosan. A tálalásra vártunk, a teremben kialakultak a csoportok, mint egy színpadon. Férjem a könyvtárszoba ajtajában állott, és egy zongoraművésszel beszélgetett. Néha megéreztem egy-egy pillantását, tudtam, hogy aggódva pislog felém, nem érti sikeremet, ezt a hirtelen kerekedett, oktalan sikert, örül is neki, de aggódik is. Zavartan nézett, és én büszkén éreztem zavarát. Most már biztos voltam a dolgomban, tudtam, hogy ez az este az enyém. Ezek a legkülönösebb pillanatok az életben. Egyszerre kinyílik a világ, minden szem reád figyel. Nem lepődtem volna meg, ha kérőim akadnak ez este. Tudnod kell, hogy a világ, a másik, a társaság és a nagyvilág reménytelenül nem az én hazám. Férjem vezetett oda, s én mindig lámpalázas voltam ott, oly óvatosan lépdeltem, mint a Városligetben a forgóparketten... minden pillanatban féltem, hogy elcsúszom és felbukom. Évek múltak, s még mindig túlságosan figyelmes és udvarias voltam társaságban, vagy túlságosan természetes... egyszóval, valamilyen voltam, ijedt, fagyos, közvetlen, csak az nem, aki vagyok. Mintha merev-görcsöt kaptam volna ilyenkor a félelemtől. De ma este feloldotta valami ezt a merevgörcsöt. Mindent ködön át láttam, a fényt, az emberek arcát. Nem csodálkozom, ha időnként megtapsolnak. Aztán megéreztem, hogy erősen néz valaki. Lassan megfordultam, megkerestem az embert, aki ezt az érintésszerű, villanyos sugárzást küldte felém. Lázár volt, egyik oszlop mellett állott, a háziasszonnyal beszélgetett, de engem nézett. Esztendeje nem láttuk már egymást. Mikor az inasok szétnyitották a tükrös, szárnyas ajtókat, s bevonultunk, mint egy színpadi menet, a félhomályos, templomi gyertyákkal világított ebédlőbe, hozzám lépett. – Mi van magával? – kérdezte, csaknem tiszteletteljesen, fojtott hangon. – Miért? – kérdeztem kissé rekedten, és szédültem a sikeremtől. – Valami történik magával – mondta. – Már restellem, lássa, hogy akkor este azzal az olcsó tréfával fogadtuk. Emlékszik még? – Emlékszem – mondtam. – Ne restelljen semmit. Nagy emberek szeretnek játszani. –Szerelmes valakibe? – kérdezte nyugodtan, komolyan, és egyenesen a szemem közé, homlokomra nézett. – Igen – mondtam ugyanolyan elszántan, nyugodtan. – Az uramba. Az ebédlő küszöbén állottunk. Végignézett, tetőtől talpig. Halkan, mély részvéttel mondta: – Szegény. S karját nyújtotta és az asztalhoz vezetett. Asztalnál ő volt egyik szomszédom. A másik egy öreg gróf volt, kinek fogalma sem lehetett, ki vagyok, s afféle tizennyolcadik századbeli bókokkal hódolt vacsora közben. Lázár balján egy híres diplomata felesége ült, aki csak franciául értett. A konyha is franciás volt ebben a házban. A fogások és a társalgás francia fordulatai között néha felém fordult Lázár, s nagyon halkan, hogy más ne érthesse, természetesen és átmenet nélkül, mintha régen elkezdett vitát folytatnánk, ezt mondotta: – És mit határozott el? A szárnyassal és a befőttel bajlódtam. A tányér fölé hajolva, kezemben késsel és villával, mosolyogva feleltem, mintha valamilyen ártalmatlan, derűs társasági kérdésre válaszolnék: – Elhatároztam, hogy meghódítom és visszaszerzem. – Lehetetlen – mondta. – Soha nem ment el magától. Ezért lehetetlen. Vissza lehet hozni valakit, aki hűtlen. Vissza lehet szerezni valakit, aki elment. De aki igazán és véglegesen meg sem érkezett, soha... Nem, ez lehetetlen. – Akkor miért vett feleségül? – kérdeztem. – Mert különben elpusztult volna. – Miben? – Egy érzésben, mely erősebb volt, mint ő, s méltatlan volt hozzá. – Az érzésben – kérdeztem nyugodtan, csendesen, az asztal felett, de úgy, hogy más nem érthette –, mely a lila szalagos nőhöz kötötte? – Maga tud erről? – kérdezte, és idegesen felkapta a fejét. – Csak annyit tudok, amennyire szükségem van – mondtam őszintén. Ki beszélt magának erről? Péter?... – Nem – mondtam. – De az ember mindent tud arról, akit szeret. – Ez igaz – mondta komolyan. – És maga – kérdeztem most, s csodálkoztam, hogy nem remeg a hangom. – Maga ismeri a lila szalagos nőt?... – Én?... – mormogta, és lehajtotta kopasz fejét, a tányért nézte, rosszkedvűen. – Igen, ismerem. – Látja néha? – Ritkán. Majdnem soha. – A levegőbe bámult. – Már nagyon régen nem láttam. Csontos, hosszú ujjaival idegesen dobolni kezdett az asztalkendőn. Most a diplomata felesége kérdezett valamit franciául, s én az öreg grófnak felelgettem, aki – miért, miért nem? – váratlanul egy kínai példabeszéddel kezdett szórakoztatni. De én abban a pillanatban nem nagyon tudtam kínai példabeszédekre figyelni. Pezsgőt hoztak és gyümölcsöt. Mikor a halványrózsaszín pezsgőből az első kortyot lehajtottam, s asztalszomszédom, a gróf, nagy kínosan, üggyel-bajjal kimászott valahogyan a kínai példabeszéd hínárjából, Lázár megint felém fordult: – Ezt a lila szalagcsokrot miért viseli ma este? – Magának feltűnt? – kérdeztem, és egy fürt szőlőt csipegettem. – Rögtön, mikor beléptek a szobába. –Mit gondol, Péternek is feltűnt? – Vigyázzon – mondta komolyan. – Nagyon veszélyes, amit csinál. Egyszerre néztünk Péter felé, mint az összeesküvők. A nagy teremben, a lobogó gyertyafényben, a fojtott szavakban, szavaink tartalmában és még inkább hangulatában volt valami kísérteties. Egyenesen ültem, mozdulatlanul, mereven pillantottam magam elé, és mosolyogtam, mintha asztalszomszédaim kitűnő tréfákkal, érdekes történetekkel szórakoztatnának. Hát szó se róla, érdekes volt, amit hallottam. Soha életemben, azelőtt sem, azután sem hallottam semmit, ami igazibban érdekelt volna, mint Lázár szavai az estélyen. Mikor felálltunk az asztaltól, Péter hozzánk lépett: – Sokat nevettél vacsora közben – mondta. – Sápadt vagy. Akarsz kijönni a kertbe? –Nem – mondtam. – Nincs semmi bajom. Rossza világítás. – Jöjjön – mondta Lázár – a télikertbe. Ott is kapunk egy csésze feketét. –Vigyetek engem is – mondta Péter, tréfásan és nyugtalanul. – Én is szeretnék nevetni. –Nem – mondtam. És Lázár is ezt mondta: „Nem. Ma másképpen játszunk, mint legutóbb. Ketten játszunk, és kizárunk téged. Menj a grófnőidhez.” Ebben a pillanatban férjem észrevette a lila szalagcsokrot. Rövidlátóan hunyorgatott, ahogy szokta, s önkéntelenül felém hajolt, mintha zavartan vizsgálna valamit. Most karonfogott Lázár és elvitt magával. A télikert küszöbéről visszanéztem. Férjem még mindig ott állott az ebédlő ajtajában, az asztalbontás tolongásában, s rövidlátóan bámult utánunk. Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt arcában, hogy meg kellett állnom, vissza kellett néznem. Néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint ebben a pillanatban. Hát aztán ott ültünk Lázárral a télikertben... nem fáraszt ez a történet? Szólj, ha unod. De nem untatlak már sokáig. Tudod, ez este után olyan gyorsan történt minden, mint az álomban. A télikertben párás, illatos, tikkadt hőség lappangott, mint a dzsungelben. Egy pálma alatt ültünk, a nyitott ajtókon át láttuk a szikrázóan kivilágított termeket... Valahol messze, a harmadik terem szögletében, zene szólt, nagyon csendesen és érzékien; a vendégek táncoltak, egyik szobában kártyáztak is. Nagy estély volt ez, pompás és lelketlen, mint minden abban a házban. Lázár cigarettázott, hallgatott, nézte a táncolókat. Esztendeje nem láttam, s most olyan különösen idegen volt... Olyan magányt éreztem körülötte, mintha az Északi-sarkon élne ez az ember. Magányt és nyugalmat, szomorú nyugalmat. Egyszerre megértettem, hogy ez az ember már nem akart semmit, nem akar boldogságot, sem sikereket, igen, talán írni sem akar már, csak megismerni és megérteni a világot, csak az igazat akarja... Kopasz volt és mindig olyan kissé, mintha udvariasan unatkozna. De olyan is volt, mint egy buddhista szerzetes, kissé ferde szemű, aki csak nézi a világot, és nem lehet tudni, mit gondol az egészről? Mikor megittuk a feketét, ezt mondta: – Nem fél az őszinteségtől?... – Semmitől sem félek – mondtam. – Figyeljen ide – mondta keményen, határozottan. – Senkinek sincs joga beavatkozni mások életébe. Nekem sem. De Péter barátom... nemcsak a szó olcsó értelmében, ahogy ezt az emberek szajkolják. Nagyon kevés emberhez van közöm. Ez az ember, a maga férje, ifjúságunk titkát és varázsos emlékét őrzi. Hát most mondok magának valamit. Kicsit dramatikusan hangzik, amit mondanom kell. Egyenesen ültem, fehéren, mint egy szobor, mint egy kis állam jótékony uralkodónőjének fehérmárványba faragott szobra. – Mondja – kértem. – Egészen közönségesen így mondhatnám: el a kezekkel!... – Ez elég közönséges, csakugyan – mondtam. – De nem értem. El a kezekkel, mitől? – Pétertől, a lila szalagtól és attól, aki viseli. Érti már?... Ilyen durván mondom, mint a moziban. El a kezekkel... Nem tudja, mihez nyúl. Már kezdett gyógyulni, amihez nyúl, már megalvadt, kocsonyás. Finom hártya tapad rajta. Öt éve figyelem a maguk életét, figyelem ezt a sarjadási folyamatot. Maga most hozzá akar nyúlni ehhez a sebhez. De figyelmeztetem, ha feltépi, ha körömheggyel megsérti, vérzékeny lesz az egész... Lehet, hogy elvérzik benne valami, vagy valaki. – Ennyire veszedelmes? – kérdeztem, és a táncolókat néztem. –Azt hiszem – mondta megfontoltan, óvatosan. – Ennyire veszedelmes. – Akkor meg kell csinálni – mondtam. Valami volt a hangomban, egyfajta rekedt csengés, remegés... Megfogta a kezem. –Viselje el – mondta nagyon melegen, kérlelő hangon. – Nem – mondtam –, nem viselem el. Engem öt éve megcsalnak. Rosszabb a sorom, mint az olyan asszonyok sorsa, kiknek férje hűtlen, csélcsap, szoknyabolond. Öt éve verekszem valakivel, akinek nincsen arca, és mégis közöttünk él, a lakásban, mint egy tünemény. Hát ebből elég volt. Én nem tudok érzésekkel verekedni. Inkább legyen húsból és vérből az ellenfelem, mint lázkép... Maga mondta egyszer, hogy a valóság mindig egyszerűbb. – Egyszerűbb – mondta nyugtató hangon –, és végtelenül veszélyes. – Hát legyen veszélyes – mondtam. – Mi rosszabb történhet velem, mint az, hogy élek valakivel, aki nem az enyém?... Aki őriz egy emléket, és szabadulni akar általam egy emléktől és érzéstől, csak, mert méltatlan hozzá ez az emlék és érzés, ez a vágyakozás... Maga mondta így az elébb, igaz? Hát vállalja ezt a méltatlan vágyat. Szálljon le hozzá, adja fel a rangját, méltóságát. – Lehetetlen – mondta rekedten, izgatottan. – Belepusztul. – Így is belepusztulunk – mondtam nyugodtan. – Már a gyerek is ebbe pusztult bele. Most olyan vagyok, mint az alvajáró. Biztosan megyek valami felé, az élet és a halál peremén. Ne zavarjon, ne kiáltson reám, mert lezuhanok... Ha tud, segítsen. Én hozzámentem egy emberhez, mert szerettem. Azt hittem, hogy szeret... Öt éve élek egy emberrel, aki nem adja egészen nekem a szívét. Mindent elkövettem, hogy az enyém legyen. Iparkodtam megérteni. Lehetetlen magyarázatokkal nyugtattam magam. Férfi, mondtam, és: büszke, mondtam, és: polgár, magányos. De ez mind hazugság. Aztán iparkodtam magamhoz kötni a legerősebb emberi kötelékkel, a gyerekkel. Nem sikerült. Miért? Maga tudja?... Végzet?... Vagy valami más is?... Maga az író, a bölcs, maga a cinkos, Péter életének szemtanúja... most miért hallgat? Néha már azt hiszem, magának része van mindabban, ami történt. Hatalma van Péter lelke fölött. – Csak volt – mondta. – Meg kellett osztoznom ebben a hatalomban. Osztozzon maga is. így talán mindenki megmenekül – mondta bátortalanul, zavartan. Soha nem láttam ezt a magányos és magabiztos embert ilyen tétovának, mint e pillanatokban. A buddhista pap most egészen közönséges ember volt, aki legszívesebben kereket oldott volna, hogy ne kelljen e kínos és veszélyes kérdésekre felelni. De most már nem engedtem el. – Maga tudja legjobban, hogy szerelemben nem lehet osztozkodni mondtam. – Közhely – felelte rosszkedvűen, és rágyújtott. – Mindent lehet. Éppen a szerelemben lehet mindent. – Mi marad nekem az életből, ha megosztozom? – kérdeztem olyan szenvedélyesen, hogy megijedtem a hangom csengésétől. – Egy lakás? Társadalmi helyzet? Valaki, akivel ebédelek és vacsorázom, s időnként megajándékoz a gyöngédségével is, mintha egy fejfájós, nyűgös betegnek kanál vízben beadna egy demalgont?... Mit gondol, van megalázóbb, embertelenebb helyzet, mint az ilyen félélet valakivel? Nekem egy ember kell, egészen! – mondtam csaknem hangosan. Így szavaltam, ilyen kétségbeesetten, s ugyanakkor színpadiasan. A szenvedély mindig színpadias kissé. Valaki éppen átment a télikertben, egy katonatiszt... megállt, riadtan visszanézett, sietősen odébbment, fejét csóválta. Elszégyelltem magam. Bocsánatkérő hangon, csendesebben folytattam: – Egy ember, akin nem osztozom senkivel. Olyan lehetetlen ez?... – Nem – mondta, és a pálmát nézte, nagyon figyelmesen. – Csak nagyon veszélyes. – És ez az élet, a mi életünk, így, ahogy van, nem veszélyes?... Mit gondol? Életveszélyes – mondtam határozottan, és most, mikor kimondtam ezt a szót, elsápadtam, mert éreztem, hogy igaz. – Az életnek ez a sajátsága – felelte most hűvösen, udvariasan, mint aki hazatér elemébe, a szenvedélyek forró világából megtér a gondolatok és pontos fogalmazások hűvösebb és szelídebb légkörébe, s a megfelelő, ismerős szavakkal gondolkozik. – Ez a sajátsága, hogy életveszélyes. De a veszélyen belül sokféleképpen lehet élni: van, aki úgy él, mintha örökké sík földön sétálna, kezében sétabottal. És van, aki úgy él, mintha örökké fejest ugrana az Atlanti-óceánba. Túl kell élni a veszélyeket – mondotta komolyan. – Ez a legnehezebb, néha a legnagyobb hősiesség. Kis szökőkút csobogott a télikertben; a víz langyos, eleven zenéjét hallgattuk, s a másik, a világi zene divatos, vademberi böffeneteit. – Még azt sem tudom – mondtam a hallgatás után –, kivel vagy mivel kell osztoznom? Egy személlyel? Vagy egy emlékkel? – Közömbös ez – mondotta, és vállat vont. – A személy inkább emlék már, mint élő személy. Nem akar semmit. Csak... –Csak van – mondtam. – Igen – felelte. Felálltam. –Hát akkor végezni kell vele – mondtam, és a kesztyűm kerestem. – Vele? A személlyel?... – kérdezte és lassan, kelletlenül felállott ő is. – A személlyel, az emlékkel, ezzel az élettel – mondtam. – El tud vezetni ehhez a nőhöz? – Nem vezetem el – mondta. Megindultunk, lassan, a táncolók felé. – Akkor megtalálom egyedül – mondtam. – Ebben a városban millió ember él és az országban még sok millió. Nincs más bizonyíték a kezemben, csak egy lila rongy. Nem láttam a fényképét, nem tudom a nevét. És mégis olyan biztosan tudom, mint a forrás kutató, aki a végtelen síkságon is megérzi a földben a vizet, vagy az érckutató, aki megtorpan séta közben, mert megérzi, mélyen a földben, az elrejtett fémeket... olyan biztosan tudom, hogy meg fogom találni őt, ezt a valakit, ezt az emléket vagy hús-vér személyt, aki miatt nem lehetek boldog. Nem hiszi? Vállat vont. Hosszan vizsgált, fürkésző és szomorú tekintettel: – Talán – mondta. – Nagyjából mindent elhiszek az emberekről, ha szabadjára engedik ösztöneiket. Minden rosszat és minden csodálatosat... Elhiszem, hogy megtalálja millió és millió ember között azt a valakit, aki úgy felel majd a maga hívására, mint a rövidhullámú adó a másik állomás jelentkezésére. Nincs ebben semmi misztikus. Erős érzések érintkeznek... De mit gondol, mi lesz aztán? – Aztán? – kérdeztem bizonytalanul. – Tisztább helyzet lesz. Meg kell néznem őt, meg kell vizsgálnom... S ha csakugyan ő az.. – Ő, kicsoda? – kérdezte türelmetlenül. – Hát ő – feleltem én is, éppen olyan türelmetlenül. – A másik, az ellenfél... Ha csakugyan ő az, ha miatta nem lehet boldog a férjem, ha ő okozza, hogy férjem nem lehet egészen az enyém, mert köti egy vágy, egy emlék, egy érzelmes téveszme, tudom is én... hát akkor sorsukra hagyom őket. – Akkor is, ha ez végzetes Péterre?... – Viselje el – mondtam haragosan –, ha ez a végzete. Már a nagy terem ajtajában álltunk. Még ezt mondta: – Mindent elkövetett, hogy elviselje. Maga nem tudja, milyen erővel élt az elmúlt években ez az ember. Hegyeket lehetne elmozdítani azzal az erővel, amellyel ő megtagadta ezt az emléket. Azt hiszem, mindent tudok erről. Néha csodáltam. A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vállalkozhat az életben. Tudja, mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket. Mintha azt mondanám, hogy valaki szavakkal és érvekkel reábeszélt egy darab dinamitot, ne robbanjon fel többé. – Nem – mondtam zavartan. – Ezt lehetetlen. – Csaknem lehetetlen – mondta nyugodtan és komolyan. – S ez az ember mégis megkísérelte. Miért?... Hogy megmentse a lelkét. Hogy megmentse önbecsülését, amely nélkül nem tud egy férfi élni. És magáért is tette, s aztán, minden erejével, ami megmaradt, a gyerekért... Mert magát is szereti, remélem, tudja ezt? – Tudom – mondtam. – Máskülönben nem verekednék így érette... De nem szeret egészen, föltétel nélkül. Valaki közöttünk áll. Elkergetem ezt a valakit, vagy én megyek el. Csakugyan olyan erős, olyan félelmes ez a valaki, aki a lila szalagot viseli?... – Ha megtalálja – mondta, és messzire nézett, fáradt, hunyorító szemekkel –, csodálkozni fog. Csodálkozik majd, mennyivel egyszerűbb a valóság, mint képzeli, mennyivel útszélibb, közönségesebb, s ugyanakkor milyen torz és veszélyes. – S maga nem mondja meg a nevét, semmi áron?... Hallgatott. Látszott a szemén és érzett a hangján, hogy nyugtalan és nem tud dönteni. –Szívesen jár az anyósa házába?... – kérdezte hirtelen. –Anyósomhoz? – és mélyen elcsodálkoztam. – Hogyne, szívesen. De mi köze neki mindehhez? – Péter mindenesetre otthon van anyja házában is – mondta zavartan. – Ha az ember keres valamit, mindenekelőtt keresse otthon a nyomokat... Az élet néha éppen olyan közönségesen és fölényesen rendez, mint a detektívregényekben... Tudja, a rendőrök mindenütt lázasan keresik a bűnjelet, kalaptűvel szúrják át a falakat, s a levél, melyet keresnek, közben ott hever előttük, az áldozat íróasztalán. De erre senki sem gondol. – Péter anyjától kérjek tanácsot a lila szalagos nő ügyében? – kérdeztem egyre tanácstalanabbul. – Én csak azt mondhatom – felelte óvatosan, és nem nézett reám –, hogy mielőtt elindul a világba, megkeresni Péter titkát, nézzen körül Péter másik otthonában, anyósa lakásán is. Bizonyos, hogy talál ott valamit, ami útbaigazítja. A szülői ház mindig a tett színhelye kissé. Ott együtt van minden, ami egy emberre tartozik. – Köszönöm – mondtam. – Holnap reggel elmegyek anyósomhoz és körülnézek... Csak nem értem, mit vagy kit keressek ott? – Maga akarta így – mondta, mint aki elhárít minden felelősséget. Most vijjogni kezdett a zene. Beléptünk a terembe, a táncolók közé. Férfiak szólottak hozzám, egy idő múltán férjem karon fogott és elvezetett. Egyenesen hazamentünk. Ez történt április tizenötödikén, hétfőn este, házasságunk ötödik évében. Ezen az éjszakán mélyen aludtam. Mint akin nagyon erős áram fut át, a vezetékben kiolvad az ellenállás ólma, a lélek elsötétedik. Mikor felébredtem és kimentem a kertbe – sirokkós, meleg, kora tavaszi reggelek voltak, néhány napja a kertben terítettek reggelire –, férjem már elment. Egyedül reggeliztem, kortyoltam a keserű, üres teát, étvágytalanul. A reggelizőasztalon újságok hevertek. Az egyik újságlap nagybetűs címeit szórakozottan elolvastam. Aznap éppen eltűnt egy kisebb állam a világ térképéről. Iparkodtam elképzelni, mit érezhetnek abban az idegen országban az emberek, kik hajnalban fölébredtek, és megtudták, hogy életük, életformáik, minden, amiben hittek, amire esküdtek, egyik napról a másikra eltűnt, érvénytelen, s most valami egészen más kezdődik – talán jobb, talán rosszabb, de mindenesetre olyan igazán, olyan végzetesen más, mintha az ország, mely hazájuk volt, a tengerbe süllyedt volna, s most ott kellene élni, egészen új életfeltételek mellett, a víz alatt?... Erre gondoltam. És arra is, hogy mit akarok én?... Miféle parancsot kaptam, milyen égi üzenetet? Mi az értelme szívemben e nem szűnő izgalomnak? Mi az én gondom, sértődésem, bánatom, odamérve millió és millió ember gondjához és bánatához, akik arra ébredtek ma reggel, hogy elvesztették a legbecsesebbet, amit az élet adott nekik, hazájukat, azt a titkos, édes családiasságot és házirendet, ami a haza?... De szórakozottan lapoztam az újságot, nem tudtam egész lélekkel odafigyelni a világrengető hírekre. Kérdeztem magamtól, van-e jogom ebben a világban ilyen görcsösen, ilyen megszállottan azzal törődni, hogy mi lesz velem, van-e jogom a magam életével törődni?... Millió és millió ember gondja és nyomorúsága között jogom van-e azzal törődni, hogy nem enyém a férjem egészen és igazán? Mit számít az én férjem életének titka, mit számít az én egyéni boldogtalanságom, odamérve a világ titkaihoz és nyomorúságához? Van-e jogom titkok után nyomozni e vad világban, mely egészében éppen eléggé félelmes és titokzatos?... De ezek olyan álkérdések, tudod... Egy nő nem tud a világ helyett érezni. Aztán arra gondoltam, talán igaza volt az öreg gyóntató papnak. Talán csakugyan nem hiszek eléggé mélyen, elég alázatosan... Talán van valami dölyfös és emberhez, keresztényhez, nőhöz nem méltó ebben az eszeveszett vállalkozásban, ebben a detektívfeladatban, ahogyan ki akarom kaparni a világ sűrűjéből férjem életének titkát, a lila szalagos valakit. Talán de sok ilyen talán dörömbölt akkor bennem. Nem tudom jól elmondani. Ültem a kertben, a tea kihűlt, sütött a nap. Már nyugtalankodtak, fecsegtek a madarak. Tavaszodott. Arra is gondoltam, hogy Lázár nem szereti a tavaszt, azt mondja, ez az erjedő, gőzölgő évszak fokozza a gyomorsavat és megbontja az értelem és az érzések egyensúlyát... így mondta. Aztán egyszerre eszembe jutott minden, amit néhány óra előtt beszéltünk, éjjel, zene mellett, szökőkút mellett, a gazdag és dölyfös, hideg házban, a télikert fülledt dzsungelillatában. Eszembe jutott, és most úgy emlékeztem az egészre, mintha olvastam volna valahol. Ismered az érzést, mikor az ember az élet legtragikusabb helyzetében, túl a fájdalmon és kétségbeesésen, egyszerre különösen józan lesz, közömbös, csaknem jókedvű? Például, mikor legkedvesebb valakijét temetik, s egyszerre eszébe jut, hogy otthon nyitva felejtették a jégszekrény ajtaját, s a kutya megeheti a hideg húst, melyet a torhoz készítettek?... S a pillanatban, mikor a koporsó fölött már énekelnek, egyszerre intézkedni kezd, súgva és nagyon nyugodtan, a jégszekrény miatt?... Mert ez is van bennünk, ilyen végtelen partok és távolságok között élünk. Ültem a napsütésben, s mintha idegen emberek balsorsán törném fejem, hidegen és nyugodtan gondolkoztam mindarról, ami történt. Lázár minden szava eszembe jutott; de most nem villanyoztak meg ezek a szavak. Az elmúlt nap feszültsége kialudt bennem. Az estélyre úgy gondoltam, mintha nem is én ültem volna a télikertben az íróval. A lila szalagra úgy gondoltam, mintha társasági pletykát hallottam volna. Elvégre azt, ami az én életem tartalma és végzete volt, mások így is szövegezhették, teánál vagy vacsora közben: „Ismeritek X.-éket?... Igen, a gyárost és feleségét. A Rózsadombon laknak. Nem élnek jól. Az asszony megtudta, hogy férje mást szeret. Képzeld, talált a tárcájában egy lila szalagot, s aztán mindent megtudott... Igen, válnak.” így is lehet beszélni arról, ami velem, velünk történt. Milyen sokszor hallottam ilyesmit, félfüllel, társaságban, s oda sem figyeltem... Lehet, hogy mi is társasági pletyka leszünk egy napon, a férjem, én és a lila szalagos nő?... Behunytam szemem, hátradőltem a napsütésben, s mint a falusi látóasszonyok, iparkodtam elképzelni a lila szalagos nő arcát. Mert valahol élt ez az arc, a szomszéd utcában, vagy a világűrben. Mit tudok róla? Mit lehet egy emberről tudni? Öt éve élek férjemmel, azt hittem, tökéletesen ismerem, minden szokását, kézmozdulatát, ahogy kezet mos étkezés előtt, sietősen, a tükörbe sem nézve, fél kézzel fésülködik, ahogy elmosolyodik néha, szórakozottan és bosszúsan, s nem mondja meg, mi jutott eszébe?... és mást is, mindent, egy ember testének és lelkének minden félelmes és közönséges, megható és lehangoló, nagyszerű és unalmas bizalmasságát. Mindezt tudtam, és azt hittem, már mindent tudok róla. S egy napon észrevettem, hogy semmit nem tudok róla... igen, kevesebbet tudok, mint Lázár, ez az idegen, csalódott és fanyar ember, akinek hatalma van férjem lelke fölött. Milyen hatalma?... Emberi. Különb, mint az enyém, erősebb, mint az én női hatalmam. Ezt nem tudom megmagyarázni, csak érzem, mindig éreztem, mikor együtt láttam őket. De ez az ember azt is mondta tegnap, hogy ebben a hatalomban most már osztoznia kell a lila szalagos nővel... És én tudom, hiába történnek a világban nagyszerű és ijesztő események, hasztalan vádolom magam önzéssel és azzal, hogy nincs bennem igazi hit és alázat, hasztalan szeretném odamérni a magam gondjait a világ bajához, nemzetek és embermilliók sorscsapásaihoz, mégsem tehetek mást, mint útra kelni, elindulni ebben a városban, kicsinyesen és önzőén, vaksin és megszállottan, s megkeresni azt, akivel nekem személy szerint dolgom van az életben, akivel meg kell beszélnem valamit. Látnom kell, hangját kell hallanom, szemébe kell néznem, bőrét, homlokát, kezét kell látnom. Lázár azt mondta – s most csukott szemekkel, a napsütésben megint hallottam hangját, mintha itt ülne szemközt velem, s megint az estély, a zene, a beszélgetés szédülős, valószínűtlen hangulata áradt el bennem –, hogy ez a valóság veszélyes, de ugyanakkor sokkal közönségesebb, útszélibb, mint képzelem. Milyen lehet ez a „közönséges” valóság? Mit akart mondani ezzel? Mindenesetre megmutatta az utat, merre menjek, megmondta, hol keressem? Elhatároztam, hogy még délelőtt elmegyek anyósomhoz, és komolyan beszélek vele. Hőség áradt el bennem. Megint úgy éreztem magam, mint aki száraz, forró légáramba lépett. Iparkodtam józan és mesterséges gondolatokkal lehűteni ezt a lelki hőséget. Mert azt a forró vérhullámot éreztem, mint a pillanatokban, mikor felnyitottam – nagyon régen, tegnap ilyenkor – férjem tárcájának titkos reteszét. Lázár azt mondta, ne nyúljak semmihez, várjak... Nem lehet az, hogy rémképeket látok? Talán nincs is olyan nagy jelentősége a bűnjelnek, a lila szalagnak, mint én képzelem. Vagy talán megint játszott Lázár, olyan különösen és érthetetlenül, mint akkor este, évek előtt? Lehet, hogy ennek az embernek az élet csak egyfajta borzalmas és különös játék, kísérleti anyag, mellyel ötletszerűen játszik, mint a vegyész a veszedelmes savakkal és vegyszerekkel, s nem bánja azt sem, ha egy napon felrobban a világ?... Volt valamilyen hideg sugárzás a nézésében, ebben a kegyetlenül tárgyilagos, nyugodt, közömbös és mégis végtelenül kíváncsi tekintetben, mikor azt mondta, menjek el anyósom lakására és keressem „a helyszínen” Péter titkát... És mégis tudtam, hogy tegnap este igazat szólt, és nem játszott ez az ember. Tudtam, hogy valóságos veszélyben élek... tudod, vannak ilyen napok, mikor az ember nem szívesen mozdul ki a szobából. Mikor az ég, a csillagok, a környezet, minden szól hozzád, minden reád tartozik és mondani akar valamit. Nem, a lila szalag és ami mögötte van, anyósom lakásán, vagy máshol, valóság. Akkor kijött a kertbe a szakácsnő, átadta a háztartáskönyvet, és elszámoltunk, megbeszéltük az ebédet, a vacsorát. Abban az időben férjem sokat keresett és számolatlanul adta nekem a pénzt. Csekk-könyvem volt, tetszés szerint költhettem. Természetesen nagyon vigyáztam, éppen ebben az időben, hogy csak a legszükségesebbet költsem. De ez a „legszükségesebb” olyan tágítható fogalom... Észre kellett vennem, hogy számomra a „legszükségesebb” most már minden, ami néhány esztendő előtt még elérhetetlen fényűzés volt. A legdrágább belvárosi csemegeüzlet szállította most nekünk a halat, a szárnyast, melyet látatlanba, telefonon rendeltünk. Piacra nem jártam már évek óta, sem a szakácsnéval, sem nélküle. Nem tudtam pontosan, mibe kerül a tavaszi gyümölcs, a primőr, csak éppen megköveteltem a személyzettől, hogy minden a legjobb és a legdrágább legyen... Valóságérzékem megzavarodott ez években. És akkor reggel, kezemben a háztartáskönyvvel, melybe szakácsnőm, ez a mohó szarka, természetesen olyan számjegyeket írt be, amilyent akart, hosszú ideje először gondoltam arra, hogy mindez, ami most bánt és kétségbeejt, talán csak a pénz gonosz és félelmes varázslatán át lesz ilyen elsőrendűen fontos számomra?... Arra gondoltam, ha szegény lennék, talán kevesebbet törődnék férjemmel, magammal és kósza lila szalagokkal?... A szegénység és a betegség csodálatosan megváltoztatják érzések és lelki bonyodalmak értékeit. De hát nem voltam szegény, sem beteg, a szó háziorvosi értelmében... Ezért ezt mondtam a szakácsnőnek: – Estére csináljanak majonézes hideg csirkét. De csak a melle húsát adják be. És fejes salátát hozzá. S bementem a házba, öltözni és útra kelni a világban, hogy megkeressem a lila szalagos nőt. Ez volt a dolgom akkor a világban. Nem terveztem én ezt, nem akartam semmit, csak engedelmeskedtem egy parancsnak. Mentem az utcán, sütött a nap, s természetesen fogalmam sem volt, hová megyek és kit keresek? Anyósomhoz kell mennem, ennyit tudtam. De ugyanakkor nem kételkedtem abban sem, hogy megtalálom, akit keresek. Csak azt nem tudtam, hogy Lázár egy szavával, az utolsóval, már mindent eligazított, s rögtön megtalálom, első kézmozdulattal kihúzom ezt a titkot a világ szövevényéből. S mégsem csodálkoztam, mikor megtaláltam. Olyan olcsó szó ez a „találtam”... Én is csak eszköz voltam azokban a napokban, a megérett végzet egyik szereplője és eszköze. Ha visszagondolok, elszédülök és mély alázatot érzek, mert csodálatos rend volt e napokban, minden részlet gyorsan és pontosan következett egymásból, minden hajszálfinoman összeillett. Mintha rendezte volna valaki az egészet, olyan ütemesen, olyan érthetetlenül, olyan megnyugtatóan következett minden... Igen, azokban a napokban tanultam meg igazán hinni. Tudod, mint a tengeren, viharban, a kishitűek... Akkor tudtam meg, hogy a külső világ zűrzavara mögött belső rend van, olyan értelmes és csodálatos, mint a zenében. Ez a helyzet, melynek tartalma ami sorsunk volt, hármunk sorsa és végzete, egyszerre megérett. És minden, ami benne volt, egyszerre kibomlott, megmutatkozott, mint egy érett, mérges gyümölcsű növény fülledt szépsége. Én csak néztem az egészet. De akkor azt hittem, hogy cselekszem. Felültem egy társaskocsira, és elmentem, ahogy Lázár megparancsolta, anyósom lakására. Úgy képzeltem, helyszíni szemlére, óvatos látogatóba megyek csak hozzá. Kissé megpihenek ennek a tiszta életnek levegőjében, magamhoz térek abból a fülledt, zsúfolt élményből, amivel megtelt az életem, s talán elmondom, amit megtudtam, bőgök egy sort, kérem, hogy erősítsen és vigasztaljon... Ha tud valamit Péter múltjáról, majd elmondja. Így képzeltem. Ültem a társas-kocsiban, és úgy gondoltam anyósom lakására, mint egy magaslati gyógyhelyre. Mintha gőzölgő, lápos mocsárból érkeznék erre a gyógyhelyre. így csöngettem be a lakás ajtaján. A belvárosban lakott egy százéves, öreg bérház második emeletén. Olyan angol levendulavízszaga volt itt a lépcsőháznak is, mint egy fehérneműs szekrénynek. Mikor csöngettem és a felvonóra vártam, megérintett ez a hűvös illat, és elmondhatatlan honvágyat éreztem egy másik élet, egy hűvösebb, tisztább, indulatmentesebb élet iránt. Amíg a felvonó a magasba vitt, megtelt szemem könnyekkel. És még mindig nem tudtam, hogy az erő, mely mindezt elrendelte, e pillanatokban is rendelkezik velem. Csöngettem, és a házvezetőnő nyitott ajtót. – Milyen kár – mondta, mikor megismert. – A méltóságos asszony nincs itthon. Hirtelen, gyakorlott cselédmozdulattal elkapta kezem, megcsókolta. – Hagyja – mondtam, de már késő volt. – Hagyja, Juditka. Majd megvárom. Mosolyogva néztem a nyitott, nyugodt, büszke arcba. Ez a nő, Judit, anyósom házvezetőnője, tizenöt éve szolgált a házban. Dunántúli parasztleány volt, s még a régi nagy háztartásban kezdte anyósomnál a szolgálatot. Pesztonka volt akkor. Egészen fiatalon került a házba, tizenöt éves lehetett. Mikor apósom meghalt és a nagy lakást feladták, ez a lány is átköltözött anyósommal a belvárosi lakásba. Juditot, aki közben vénleánnyá öregedett – elmúlt harminc éves –, akkor előléptették és házvezetőnőnek nevezték. A homályos előszobában álltunk. Judit most felgyújtotta a villanyt. Ebben a pillanatban reszketni kezdtem. Lábam reszketett, a vér leszaladt fejemből, de azért egyenesen álltam. A házvezetőnő színes kartonruhát viselt akkor reggel, kivágott dirndlit, olcsó munkaruhát. Fejét kendővel kötötte be; takarított még, mikor érkeztem. És fehér, inas, vastag paraszt nyakán, lila szalagon, egy amulett lógott; olcsó érmecske, amilyet vásárokon árulnak. Kinyújtottam kezem, gondolkozás és tétovázás nélkül, s egyetlen mozdulattal letéptem nyakáról a szalagot és az amulettet. Az érme a földre hullott, ketté nyílott. Tudod, mi volt a legkülönösebb? Judit nem nyúlt utána. Egyenesen állott, és – nagyon lassú, nyugodt mozdulatokkal, sudáran és kiegyenesedve – összefonta mellén karjait. Így nézte, a magasból, mozdulatlanul, amint lehajolok, fölemelem az érmét, s megismerem a két beragasztott fényképet. Mindkét kép férjemet ábrázolta. Az egyik nagyon régi felvétel volt, tizenhat év előtt készült. Férjem huszonhat éves volt akkor, Judit tizenöt. A másik tavaly készült, állítólag anyjának csináltatta, karácsonyra. Sokáig álltunk, mozdulatlanul. – Kérem – mondta végül, csaknem nagyvilágian, udvariasan. – Ne álljunk itt. Tessék, jöjjön be hozzám. Kinyitotta az ajtót, mely szobájába vezetett, s tessékelő mozdulattal utat mutatott. Szótlanul mentem be a szobába. A küszöbön megállt, becsukta az ajtót, és kétszer – biztos, határozott mozdulatokkal – reáfordította a kulcsot. Soha nem jártam azelőtt szobájában. Mit is kerestem volna ott?... Te, akár hiszed, akár nem, én soha nem néztem azelőtt úgy igazán, minden következménnyel ennek a nőnek az arcába. Hát most aztán megnéztem. A szoba közepén fehérre mázolt asztal állott, két székkel. Gyönge voltam, féltem, hogy elszédülök, ezért lassan egyik székhez mentem, és leültem. Judit nem ült le; a kulcsra csukott ajtó előtt állott, összefont karokkal, nyugodtan és határozottan, mintha meg akarná akadályozni, hogy valaki belépjen a szobába és zavarjon bennünket. Körülnéztem, alaposan, mint aki nagyon ráér és tudja, hogy minden tárgy, minden apró hulladék fontos itt, a „tett színhelyén” – homályosan ez a kifejezés is eszembe jutott, Lázár nevezte így a szobát, ahol most állottam, s mindennap olvastam az újságban, hogy a rendőri bizottság a tettes elfogatása után kiszállott a tett színhelyére és helyszíni szemlét tartott... Ilyesféle szemmel néztem én is körül a szobában; mintha itt történt volna valami, itt, vagy hasonló helyen, nagyon régen, az élet ősidejében... s most egyszerre én vagyok a vizsgálóbíró, a tanú és talán az áldozat is. így néztem körül. Judit nem szólt, nem zavart, pontosan értette, hogy számomra minden fontos ebben a szobában. De nem láttam semmi meglepőt. A szoba berendezése nem volt szegényes, de nem is volt kényelmes. Zárdákban lát az ember ilyen vendégszobákat, előkelőbb világi vendégek részére berendezett szállóhelyeket. Tudod, mi volt ebben a szobában, a rézágyban, a fehér bútorokban, a fehér függönyben, a csíkos parasztszőnyegben, a rózsafüzéres Mária-képben, mely az ágy fölött lógott, az éjjeliszekrényre állított virágcserépben, a mosdó üvegpolcára állított, nagyon szerény, de öntudatosan összeválogatott pipereszerekben? Lemondás. A tudatos lemondás levegőjét lélegezte az ember ebben a szobában... S a pillanatban, mikor ezt megéreztem, már nem volt többé harag a szívemben, csak szomorúság és nagy-nagy félelem. Mindenfélét éreztem, érzékeltem, tapasztaltam e hosszú percekben. Mindent láttam, és azt is érzékeltem, ami e tárgyak mögött él, lappang – egy sorsot, egy életet. Mondom, egyszerre félni kezdtem. Most megint tisztán, élesen hallottam Lázár rekedt, szomorú hangját, amint megjósolja, hogy csodálkozni fogok, mennyivel egyszerűbb, közönségesebb és ugyanakkor félelmesebb a valóság, mint képzeltem. Hát igen, mindez elég közönséges volt. S ugyanakkor félelmes is. Várj, szeretném sorjába elmondani. Az elébb azt mondtam, hogy a lemondás levegőjét éreztem ebben a szobában. De ugyanakkor éreztem az ármány, a merénylet levegőjét is. Ne hidd, hogy valamilyen vacok volt ez, pesti alom, ahol meghúzzák magukat a szegény cselédek. Kényelmes és tiszta szoba volt; anyósom házában nem is lehetett másféle egy cselédszoba. Azt is mondtam elébb, hogy zárdákban vannak ilyen vendégszobák: kissé cellák is, ahol a vendég nemcsak él, alszik, mosdik, hanem a lelkével is foglalkozni kénytelen. Egyfajta magasabb rendű és szigorú parancsra is emlékeztet az ilyen szobákban minden tárgy és a helyiség légköre is... Illatszernek, kölnivíz vagy szagos szappan illatának nyoma sem volt a szobában. A mosdó peremén közönséges, faggyús mosószappan hevert. És szájvíz, fogkefe, fésű és hajkefe. Egy doboz rizsport is láttam, kis darab szarvasbőr arctörlőt. Ez volt minden világi kelléke ennek a nőnek. Mindezt megnéztem, apróra. Az éjjeliszekrényen csoportkép állott, keretben. Két kisleány, két ravasz kamaszfiú – az egyik katonaruhában –, s két ijedtarcú, öreg ember, férfi és asszony, ünneplőben. Egyszóval, a család, valahol Dunántúlon. Egy pohár vízben friss barka. Az asztalon, varrókosárban, foltozatlan harisnyák hevertek és egy idegenforgalmi folyóirat egyik régi példánya, melynek színes címlapján a tenger fodrozott és gyermekek játszottak a homokban. A folyóirat gyűrött, szamárfüles példány volt, látszott rajta, hogy sokszor forgatták. S az ajtón, a fogason, fehér kötényes fekete munkazubbony lógott. Ez volt minden, amit a szobában láttam. De ezekben a közönséges tárgyakban tudatos fegyelem volt. Érezni lehetett, hogy olyan valaki él itt, akit nem kellett idomítani a rendtartásra: a szoba lakója önmagát fegyelmezte, nevelte. Tudod jól, mivel tömik meg szobájukat a cselédek? Lehetetlen tárgyakkal. Mindazzal, amire szert tesznek a maguk világán belül, mézeskalácsszívvel, színes levelezőlapokkal, eldobott, ócska díványpárnákkal, vacak, filléres álműtárgyakkal, mindennel, ami hulladékszerűen eljut hozzájuk a másik világból, az urak világából... Volt egy szobaleányom, aki gyűjtötte üres rizsporos dobozaimat, megőrizte eldobált, üres illatszeres üvegeimet; ezt a lomot úgy gyűjtötte, ahogy a gazdagok tubákosszelencét, gótikus faragásokat vagy francia impresszionista festők képeit gyűjtik. Az ő világukban ezek a tárgyak pótolják és jelentik mindazt, ami számunkra a szépség és a művészet. Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerűnek élni... valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatásos képeslap, mely – vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőben. Ilyenek vagyunk. A szegények is ilyenek. De ez itt, aki szemközt állott velem a szobában, melynek ajtaját kulcsra csukta, nem volt ilyen. A nő, aki ebben a szobában élt, öntudatosan és szándékosan mondott le minden apró kényelemről, minden filléres fényűzésről, minden olcsó csillogásról. Érezni kellett, hogy olyan ember él ebben a szobában, aki szigorúsággal és könyörtelenül megtagad magától mindent, amit a világ az ő számára is elhullajtana fölöslegben. Igen, szigorú volt ez a szoba. Itt nem ábrándoztak, nem lustálkodtak, nem heverésztek. Egy nő élt itt, mintha fogadalomban élne. De ez a fogadalom, ez a nő, ez a szoba nem volt rokonszenves. Ezért ijedtem meg. Ez nem a kacér szobacicus lakószobája volt, aki úrnője selyemharisnyáit és eldobott ruhadarabjait viseli, titokban a házikisasszony francia illatszerével keni magát és incselkedik a nagyságos úrral. Ez a nő, aki itt állott szemközt velem, nem volt háztartásbeli démon, alvilági szerető, fertőzött és megromlott polgári otthonok szirénje. Nem, ez a nő nem volt férjem kedvese, még ha ott őrizte is nyakán, a lila szalagra kötött amulettben férjem fényképeit. Tudod, milyen volt ez a nő? Megmondom, ahogy éreztem: ellenszenves, de egyenrangú. Nő volt, valaki, éppen olyan lelkes, érzelmes, erős, jellemes, érző és szenvedő valaki, mint én, mint minden ember, aki tart a rangjára. Ültem a széken, kezemben a lila szalagos amulettel, és egy szót sem bírtam kiejteni. Ő sem szólt. Nem volt izgatott. Egyenesen állott, mint én. Vállas volt, nem karcsú, nem is éppen sovány, de nagyon arányos. Ha belép abba a házba, előző este, a híres férfiak és szép nők közé, utánanéznek és ezt mondják: ki ez a nő?... És mindenki érzi: valaki... Olyan alakja, termete volt, amelyre azt szokták mondani: hercegnői. Én láttam már hercegnőket, nem is egyet, de egyiknek sem volt hercegnői alakja. Ennek, igen. És még valami volt szemében, arcában, körülötte, a tárgyakban, a szoba berendezésében és légkörében: ezért ijedtem meg. Az elébb azt mondtam: tudatos lemondás... De ennek a lemondásnak alján görcsös várakozás volt. Készenlét. A követelés, hogy minden vagy semmi. Ösztön, mely lesben áll, nem lankad el, éveken, évtizedeken át. Figyelem, mely nem fárad el. Lemondás, mely nem önzetlen, nem alázatos, hanem büszke és gőgös. Miért szajkolják, hogy a főrangúak gőgösek?... Én annyi grófot, hercegnőt ismertem, egy sem volt gőgös. Inkább bizonytalanok voltak, kissé bűntudatosak, mint minden igazi nagyúr... De ez a dunántúli zsellérleány, aki most farkasszemet nézett velem, nem volt alázatos, sem bűntudatos. Olyan hideg, csillogó volt a pillantása... vadászkések villognak így. Amellett teljesen fegyelmezett és tisztességtudó volt. Nem szólt, nem mozdult, szempillája sem rebbent. Nő volt, élete legnagyobb pillanatát élte most. Egész testével, lelkével, teljes sorsával élte ezt a pillanatot. Vendégszoba egy zárdában, azt mondtam?... Hát igen, az is. De ketrec is, egy fenevad ketrece. Tizenhat éve élt, keringett, járt körbe, ilyen vagy hasonló ketrecben, egy finom fenevad, amelynek szenvedély és várakozás a neve. És most beléptem hozzá, a ketrecbe, néztük egymást. Nem, ennek a nőnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni. Jól várt – gondoltam elismeréssel, és megborzongtam. Még mindig ölemben hevert az amulett és a lila szalag. Úgy ültem, mint a szélütött. – Kérem – mondta végre –, adja vissza a képet. S mikor nem mozdultam: –Az egyiket – mondta –, a tavalyit visszaadhatom, ha akarja. De a másik az enyém. A birtokos hangján mondta ezt, ítéletszerűen. Igen, a másik kép tizenhat év előtt készült, mikor még nem ismertem Pétert. De ő már ismerte akkor, valószínűleg jobban, mint én valaha is. Még egyszer megnéztem a képeket, aztán szótlanul átnyújtottam és visszaadtam az amulettet. Ő is megnézte a fényképeket, alaposan és gondosan, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem esett kár bennük. Az ablakhoz ment, az ágy alól kopott, szegényes útitáskát húzott elő, az éjjeliszekrény fiókjából apró kulcsot keresett elő, felnyitotta a vedlett bőröndöt és elzárta az amulettet. Mindezt lassan, izgalom és sietség nélkül, mint aki ráér. Figyelmesen néztem minden mozdulatát. Homályosan arra is gondoltam, hogy az elébb, mikor megszólított és elkérte a fényképeket, nem nagyságosasszonyozott többé. Még valamit éreztem e pillanatokban. Sok év elmúlt már, pontosabban látom az egészet. Ez az érzés teljesen eltöltött, és azt mondta nekem, hogy mindabban, amit most megélek, nincsen semmi rendkívüli. Mintha mindezt előre tudtam volna. Természetesen elcsodálkozom, ha tegnap Lázár egyszerűen megmondja, hogy a lila szalagos nő, akit életre-halálra keresek, itt él egészen közel, néhány utcával arrébb, anyósom lakásában, gyakran láttam már, beszéltem is vele, s mikor egy napon elindulok, mint egy megszállott, hogy megkeressem életem egyetlen ellenfelét, első utam rögtön hozzá vezet majd... Szó se róla, ha tegnap ezt megjósolja nekem valaki, szelíden megkérem, beszéljünk másról, mert nem szeretem az élet komoly dolgaiban a tréfát. De most már, mikor mindez ilyen egyszerűen megtörtént és bekövetkezett, nem csodálkoztam többé. A rendezés nem lepett meg. A személy sem. Juditról annyit tudtam csak ez években, hogy van és „kitűnő”, anyósom támasza, majdnem családtag, és az idomítás csodája. De e pillanatokban éreztem, hogy mást is tudtam az idő múlása közben róla: mindent. Nem szavakkal és nem az eszemmel. Érzéseimmel, sorsommal tudtam mindent, róla és magamról, ezekben az években, mikor soha nem szólottam másképp hozzá, mint jó napottal és itthon vannak?-kal és kérek egy pohár vizettel! Mindent tudtam, és talán ezért nem néztem az arcába soha. Valószínűleg féltem ettől az arctól. Egy nő élt, az élet másik partján, végezte dolgát, várt és öregedett, mint én... s én is éltem, a túlsó parton, s nem tudtam, miért tökéletlen és elviselhetetlen az életem, mit jelent az a „valami nincsen rendben” érzés, mely napjaimat és éjszakáimat áthatotta, mint valamilyen titkos, gonosz sugár... Nem tudtam semmit férjemről, sem Juditról. De vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerűbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztőben alakok tűnnek el, akikről azt hittük, jelentősek, a háttérből alakok lépnek elő, kikről nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk őket s ők is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában... S mindenestől csakugyan olyan is volt az egész, mint Lázár mondta: útszéli. Egy parasztleány nyakába kötött amulettben őrzi férjem fényképeit. Tizenöt éves volt, mikor faluról városba, a nagyúri házba került. Természetesen beleszeretett a fiatalúrba. És a fiatalúr közben felnőtt, megnősült. Néha látják egymást, de már semmi közük egymáshoz. A leány és a férfi között egyre mélyebb szakadék az osztálykülönbség. S mindkettejük felett eljár az idő. A férfi öregszik. A lány már csaknem vénleány. Nem ment férjhez. Miért nem ment férjhez?... Mintha hangosan gondolkoztam volna, felelt a kérdésemre: – El fogok menni innen. Sajnálom az öreg méltóságát, de el fogok menni innen. – Hová, Juditka? – kérdeztem. És nem esett nehezemre ez a kedveskedő megszólítás. – Elmegyek szolgálni – mondta. – Vidékre. –Haza nem mehetne? – és a csoportképre néztem. Vállat vont: – Szegények – mondta hangsúly nélkül, tompán. A szó egy ideig visszhangzott még a szobában, rekedt kongással. Mintha végül is ez lenne mindennek az alján, amit beszélhetünk még. Csaknem utánanéztünk ennek a szónak, mintha egy tárgy repült volna be az ablakon: én kíváncsian, ő tárgyilagosan és közönyösen. Ismerte ezt a szót. –Nem hiszem – mondtam aztán –, nem hiszem, hogy ez segít. Miért menne el innen? Nem bántja senki. És miért maradt eddig? Látja – mondtam, mintha vitatkoznék vele, s nagy érvet leltem volna –, ha eddig maradt, most már maradhat tovább is. Nem történt semmi. – Nem – mondta –, elmegyek. Halkan beszéltünk, két nő, félszavakkal. – Miért? – Mert most már tudni fogja. – Ki? – Hát ő. – A férjem? – Igen. – Eddig nem tudta? –Tudta – mondta –, de már elfeledte. – Biztos ebben? – Igen. – És – kérdeztem – ki mondja meg neki, ha már elfeledte? – A nagysága – mondta egyszerűen. Kezem szívemre szorítottam: – Lányom – mondtam. – Mit beszél maga? Lázálom ez. Miért gondolja, hogy én elmondom neki? És mit mondhatok?... Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás előtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten őriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettőnk életének értelme. És most kimondtuk. Milyen volt az arca? Talán el tudom mondani. De elébb iszom egy pohár vizet, jó?... Kiszáradt a torkom. Kisasszony kérem, egy pohár vizet. Köszönöm. Te, itt már kezdik oltogatni a lámpákat... De most már hamar végzek. Még egy cigarettát, akarod? Hát nagy homloka volt, fehér, nyitott arca és kékesfekete haja. Feltűzve, kontyban viselte haját és középen választotta. Tömpe, szlávos orra volt. És az egész arc sima volt, nyílt, olyan határozottan megrajzolt, mint egy falusi templom oltárképén a jászol előtt térdeplő Mária arca, melyet vándor, névtelen falusi mester festett. Büszke arc volt, nagyon fehér. A kékesfekete haj úgy övezte ezt a fehérséget, mint... de nem értek hasonlatokhoz. Mit is mondhatnék? Ez Lázár dolga. De ő nem szólna semmit, mosolyogna, mert lenézi a hasonlatokat. Csak a tényeket szereti, a tőmondatokat. A tényeket mondom, ha nem unod. Gőgös, szép parasztarca volt. Miért paraszt?... Csak. Hiányzott az a jellegzetes bonyodalom vonásaiból, ami a polgári arcokban olyan félreérthetetlenül tükrözik. Az a keserű, sértődött feszültség. Ez az arc sima volt és engesztelhetetlen. Ezt nem lehet olcsó bókkal, kedveskedéssel mosolygásra bírni. Ennek az arcnak emlékei voltak, nagyon régről való emlékei. Talán nem is személyesek... egy törzs emlékei éltek ebben az arcban. A száj és a szem külön élt. Kékesfekete szeme volt, olyan színű, mint a haja. Egyszer láttam egy pumát a drezdai állatkertben. Hát annak volt ilyen szeme. Ez a szempár most úgy meredt reám, mint a vízbefúló nézhet arra, aki a parton áll, s talán gyilkosa, talán megmentője. Nekem is macskaszemem van, meleg fényű, világosbarna... Tudom, az én szemeim is fénylettek abban a pillanatban, kutattak, mint a fénycsóvák, mikor támadás készül az otthon ellen. Hát így néztük egymást, de legfélelmetesebb a szája volt. Puha és sértődött. Egy nemes vadállat szája, mely leszokott a húsevésről. És a fogai, ez a hófehér, erős csontozat. Mert erős nő volt, arányos és izmos. Most mintha árnyék esett volna erre a fehér arcra. De nem panaszkodott. Ugyanolyan halkan felelt, bizalmasan, nem a cseléd, hanem a másik nő hangján. – Ezt – mondta. – A képeket. Most már tudni fogja. Elmegyek mondta még egyszer, makacson, kissé eszelősen. – Lehet az, hogy eddig nem tudta? – Ó – mondta –, már régen nem néz reám. – Maga mindig viseli ezt az amulettet? – Nem mindig – mondta. – Csak, ha egyedül vagyok. – Ha felszolgál, és ő itt van – kérdeztem bizalmasan –, akkor nem viseli? – Nem – mondta, ugyanolyan bizalmasan. – Mert nem akarom, hogy eszébe jusson. – Miért? – kérdeztem. – Csak – mondta, és tágra nyitotta kékesfekete szemét, mintha egy kútba, a múltba nézne. – Minek jusson eszébe, ha már elfeledte. Nagyon csendesen, kérlelő hangon, bizalmasan kérdeztem: – Mit, Judit? Mit kellett elfelejteni? – Semmit – mondta keményen, nyersen. – A szeretője volt? Mondja meg. – Nem voltam a szeretője – mondta erős, tiszta hangon; s mintha vádat emelt volna. Hallgattunk. Ezzel a hanggal nem lehetett vitatkozni; tudtam, hogy igazat szól. S vess meg, ítélj el, ugyanakkor, amikor megkönnyebbültem, egy titkos, szorongó belső hang ezt mondta nekem: „Sajnos, igazat szól. Mennyivel egyszerűbb lenne minden – Hát akkor mi volt?... – kérdeztem. Vállat vont, nagy zavarban, aztán a düh, az indulat, a kétségbeesés fénye villan át arcán, mint a villámcsapás egy halott táj felett. – Hallgat a nagyságos asszony? – kérdezte fenyegető hangon, nyersen és rekedten. – Miről? – Ha megmondom, hallgat?... Szemébe néztem. Tudtam, hogy meg kell tartanom, amit ígérek. Ez a nő megöl, ha most hazudok neki. – Ha az igazat mondja – feleltem végre –, akkor hallgatok. – Esküdjön meg – mondta komoran, bizalmatlanul. Az ágyhoz lépett, leemelte a falról a rózsafüzért, kezembe adta: – Megesküszik? – kérdezte. – Esküszöm – mondtam. – Hogy soha nem mondja el az urának, amit Áldozó Judittól hallott. – Soha – mondtam. – Esküszöm. Látom, hogy nem érted mindezt. Ha visszagondolok, talán én sem értem. De akkor olyan természetes volt az egész, olyan egyszerű... Anyósom cselédjének szobájában álltam, s megesküdtem egy cselédnek, hogy soha nem mondom el férjemnek, amit hallok tőle. Egyszerű ez? Azt hiszem, igen. Megesküdtem. – Jó – mondta, és mintha megnyugodott volna. – Hát most elmondom. Nagy fáradtság volt a hangjában. A rózsafüzért visszaakasztotta a falra. Kétszer végigment a szobán, hosszú, könnyű léptekkel... igen, mint a puma a ketrecben. A szekrénynek támaszkodott. Most magas volt, sokkal magasabb, mint én. Fejét hátrahajtotta, karjait összefonta, a mennyezetre nézett: – Honnan tudta, ki?... – kérdezte gyanakvóan, sok megvetéssel, ezzel az olcsó, külvárosias, cselédes tájszólással. – Csak – mondtam én is, ugyanúgy. – Megtudtam. – Ő beszélt róla?... Ebben az „ő”-ben sok bizalmas cinkosság volt, de sok tisztelet is az „ő” iránt. Látszott rajta, hogy még mindig gyanakszik; valamilyen bonyolult ármányt sejt minden mögött, fél, hogy becsapom. A mesterdetektív vagy a vizsgálóbíró előtt hallgatnak ilyen tétován a vádlottak, utolsó pillanatban, mikor – a „bizonyítékok súlya alatt” – már megtörtek és vallani akarnak, de aztán még egyszer megtorpannak... Félnek, hogy a vizsgálóbíró becsapja őket, talán nemis tudja az igazat, csak úgy tesz... s valamilyen mesterfogással, színlelt jóindulattal kicsalja most belőlük a vallomást, a végső igazságot... De ugyanakkor tudják, hogy már nem hallgathatnak többé. Egy folyamat elkezdődött a lélekben, s ezt nem lehet megállítani többé; most már ők akarnak vallani. – Jó – mondta, és egy pillanatra behunyta a szemét. – Elhiszem. – Hát megmondom – mondta aztán, és nehezen lélegzett. – Ő feleségül akart engem. – Igen – mondtam, mintha ez volna a legtermészetesebb. – Mikor volt ez? – Tizenkét év előtt, decemberben. Még később is. Még két éven át. – Maga hány éves volt akkor? –Tizennyolc múltam. Férjem tehát harminckét éves volt abban az évben. Átmenet nélkül barátságosan kérdeztem: – Van fényképe ebből az időből? – Róla? – kérdezte csodálkozva. – Igen. Látta az elébb. – Nem – mondtam. – Magáról, Judit. – Ja – mondta kellemetlenül, valamilyen rosszkedvű, cselédes, közönséges hanglejtéssel. – Van éppen. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, s elővett egy pepita fedeles iskolásfüzetet, tudod, olyan beszéd– és értelemgyakorlat füzetet, amilyenbe a La Fontaine-mesék francia szavait preparáltuk az intézetben... Ebben a füzetben keresgélt. Akadt itt szentkép, újságokból kivágott hirdetések... Felálltam, odaléptem hozzá, s vállán át néztem, amint lapoz a füzetben. A szentképek Páduai Szent Antalt és Szent Józsefet ábrázolták. De máskülönben, valamilyen távoli vagy közvetlen vonatkozásban, minden a férjemre tartozott itt. Az újságokból kivágta férjem gyárának hirdetéseit. Egy cilinderszámla hevert itt, valamelyik belvárosi kalapos küldte. Aztán a gyászjelentés apósom haláláról. S a merített papírra nyomtatott értesítés, mely hírül adta eljegyzésünket. Mindezt csaknem közönnyel lapozgatta, kissé fáradtan, mint aki már sokszor látta ezt a kacatot, s talán unja is, de nem tud szabadulni tőle. Most néztem meg először kezét: erős, csontos és hosszú kéz volt, gondosan nyesett, de nem éppen manikűrözött körmökkel. Hosszú, erős csontú ujjai voltak. Két ujjal magasba emelt egy fényképet. – Ez az – mondta, és kesernyésen, elbiggyesztett szájjal mosolygott. A fénykép Áldozó Juditot ábrázolta, tizennyolc esztendős korában, mikor férjem el akarta venni feleségül. A belvárosban készült a kép, kispolgári fényképésznél, aki aranybetűkkel hirdette műve hátlapján, hogy pontosan megörökít minden örvendetes családi eseményt. A fénykép szabályos mű volt, mesterkélt és beállított: láthatatlan vasrudak kényszerítettek egy leányfejet, hogy bizonyos irányba forduljon, s egy láthatatlan pontra bámuljon, riadt szemekkel, üveges pillantással. Áldozó Judit ezen a képen két hajfonatát feje köré csavarta, mint Erzsébet királyné. Büszke és ijedt parasztleányarca segítségkérőén nézett a képen. – Adja ide – mondta aztán keményen, és elvette a képet, visszacsúsztatta a pepita füzetbe, mint aki elzár a világ elől egy magánügyet. – Hát ilyen voltam – mondta. – Akkor már három éve voltam itt. Soha nem beszélt velem. Egyszer kérdezte, tudok-e olvasni? Mondtam, tudok. Azt mondta, jó. De könyvet nem adott, soha. Nem beszéltünk. – Hát mi volt? – kérdeztem. – Semmi – mondta és vállat vont. – Az. – Maga tudta? – Az ember tudja. – Igaz – sóhajtottam. – És aztán?... – A harmadik év végén – mondta, és most lassan, akadozva beszélt, hátrahajtott fejjel, a szekrénynek támaszkodva, s azzal az üveges, kissé riadt pillantással bámult maga elé, a múltba, az életbe, mint a régi fényképen. – Karácsony napján beszélt velem. A szalonban volt, délután. Sokat beszélt. Nagyon ideges volt. Én hallgattam. – Igen – mondtam, és nyeltem egyet. –Igen – folytatta, és ő is nyelt. – Azt mondta, ő tudja, hogy ez nagyon nehéz. És nem akarja, hogy a szeretője legyek. Azt akarta, menjünk el együtt külföldre. Olaszországba – mondta most, és egyszerre megenyhült görcsösen feszült, merev arca fénylő szemekkel mosolyogni kezdett, mintha értené ennek a csodálatos szónak teljes tartalmát, mintha ez lenne a legtöbb, minden, amit az életben mondhat és remélhet az ember. És mind a ketten, önkéntelenül, az asztalon heverő, szamárfüles idegenforgalmi újság címlapjára pillantottunk, melyen a tenger fodrozott és gyermekek játszottak a homokban... Ennyi jutott neki, Olaszországból. – És maga nem akart? – Nem – mondta, és elkomorodott. Miért?... – Csak – mondta szigorúan. Aztán, bizonytalanabbul: – Féltem. – Mitől?... – Az egésztől – és vállat vont. – Attól, hogy ő úr és maga cseléd?... – Attól is – mondta engedelmesen, s most csaknem hálásan pillantott reám, mintha megköszönné, hogy kimondtam helyette és megszövegeztem ezt a vallomást. – Mindig féltem. De mástól is. Éreztem, hogy az egész nincs rendjén. Túl magasan állott ő fölöttem – és megrázta a fejét. – A méltóságos asszonytól félt?... – Tőle?... Nem – mondta, és megint mosolygott. Látszott, hogy kissé nehézfejűnek tart, olyan valakinek, aki tökéletesen tájékozatlan az élet valóságos titkaiban, s ezért egyszerűen, magyarázó hangon kezdett beszélni velem, mint egy gyerekkel. - – Tőle nem féltem, hiszen ő tudta. – A méltóságos asszony?... – Igen. – Ki tudta még?... – Csak ő és a barátja. Az író. – Lázár?... – Igen. – Beszélt magával erről?... – Az író?... Igen. Voltam a lakásán. –Miért?... – Mert ő akarta... A nagyságos asszony férje. Ez a megjelölés kitérő volt, ugyanakkor gúnyos és engesztelhetetlen. Ezt is mondotta: „Nekem »ő« az, aki. Én tudom. Neked csak a férjed.” – Hát igen – mondtam. – Egyszóval, ketten tudtak róla. Az anyósom és az író. És mit beszélt az író? Megint vállat vont: – Nem beszélt – mondta. – Csak leültetett, aztán nézett és hallgatott. – Sokáig? – Elég sokáig. Ő – megint ez az elnyújtott „ő” – azt akarta, hogy beszéljen velem, nézzen meg engem. Beszéljen reá. De hát nem szólt semmit. Sok könyv volt a szobájában. Én még nem is láttam annyi könyvet... Ő nem ült le, állt, a kályhának támaszkodott. Csak nézett és cigarettázott. Addig nézett, amíg besötétedett. Csak akkor szólt. – Mit mondott? – kérdeztem. Élesen láttam őket, Lázárt és Áldozó Juditot, amint némán állanak a sötétedő szobában, s férjem lelkéért verekednek, szavak nélkül, a „sok könyv között”. – Nem mondott semmit. Csak azt kérdezte, mennyi földünk van. – Hát mennyi van? – Nyolc hold. – Hol? – Zalában. – És erre?... – Azt mondta, kevés. Mert négyen vagyunk reá. – Igen – mondtam zavartan, gyorsan. Nem értek ehhez. De annyit én is értettem, hogy ez kevés. – És aztán? – Hát csengetett, és azt mondta: „Elmehet, Áldozó Judit”. Egy szót sem szólt többet. De én akkor már tudtam, hogy nem lesz semmi. – Mert ő nem engedi? – Ő, az egész világ. Meg másért is. S mert én nem akarom. Mint a betegség – mondta most, és az asztalra ütött. Most nem ismertem reá. Mintha fölrobbant volna ez a test. A tagok villanyosán megrándultak. Olyan erő volt benne, mint egy vízesésben. Halkan szólt, s mégis, mintha kiabált volna. – Mint a betegség, olyan volt az egész... Aztán nem ettem, egy évig, csak úgy, teát. De ne tessék elhinni, hogy ráéheztem – mondta gyorsan, és kezét szívéhez emelte. – Mi az? – kérdeztem mély csodálkozással. – Mit jelent az, ráéhezni valakire? – A faluban csinálták, régen – mondta, és lesütötte a szemét –, mintha nem lenne egészen helyénvaló, kiadni egy idegennek a törzs titkait. – Valaki hallgatni kezd és nem eszik, amíg egy másik meg nem teszi. – Mit? – Hát amit a másik akar tőle. – S ez ér valamit? Vállat vont: – Ér. De bűn. – Igen – mondtam, és tudta, hogy akármit beszél is most, valószínűleg mégis „ráéhezett” titokban Áldozó Judit a férjemre. – De maga nem követte el ezt a bűnt? – Nem, én nem – mondta gyorsan, és megrázta a fejét, s elpirult, mintha bevallaná. – Mert én akkor már nem akartam semmit. Mert olyan volt az egész, mint a betegség. Nem aludtam, kiütést is kaptam, az arcomon és a combomon. És kivert a láz, sokáig. A méltóságos asszony ápolt. – És ő mit mondott? – Semmit – mondta csendesen, ábrándozva, megenyhülten. – Sírt. De nem szólt. Mikor lázas voltam, cukros vizet adott és orvosságot, kanálban. Egyszer megcsókolt – mondta, és szelíden nézett maga elé, mintha ez lenne a legszebb, ami életében történt vele. – Mikor? – kérdeztem. – Hát mikor az úr elutazott. – Hová? – Külországba – mondta egyszerűen. – Négy évre. Hallgattam. Ez volt az idő, melyet férjem Londonban, Párizsban, Északon és az olasz városokban töltött. Négy évig járt külföldön, harminchat éves volt, mikor hazatért és átvette a gyárat. Néha mesélt erről az időről; azt mondta, ezek voltak a vándorévek... Csak arról nem beszélt, hogy Áldozó Judit miatt volt távol négy esztendeig, miatta járta a világot. – És akkor, elutazás előtt, beszéltek még? – Nem – mondta. – Mert akkor én már meggyógyultam. Igazán csak egyszer beszéltünk. Először, karácsony előtt. Akkor kaptam tőle a medaliont a képpel és a lila szalaggal. De abból levágott egy darabot. Dobozban volt – mondta magyarázó, komoly hangon, mintha ez változtatna az ajándék jelentőségén valamit, vagy mintha minden részlet nagyon fontos lenne, például az is, hogy az érme, amelyet férjem Áldozó Juditnak adott ajándékba, dobozban volt... És akkor én is úgy éreztem, hogy minden részlet nagyon fontos. – A másik képet is tőle kapta? – A korosabbat? Nem – és lesütötte a szemét. – Azt vettem. – Hol? – A fényképésznél. Egy pengő volt – mondta. – Értem – mondtam. – Mást nem kapott tőle? – Mást?... – kérdezte csodálkozva. – De igen. Egyszer kaptam, cukrozott narancshéjat. – Azt szereti?... Megint lesütötte a szemét. Láthatóan szégyellte ezt a gyengeséget. – Igen – mondta. – De nem ettem meg – mondta még, mentegetődző hangon. – Megmutassam?... Megvan, stanicliben. És a szekrény felé fordult, készségesen, mint aki alibit igazol. Gyorsan kinyújtottam feléje kezem. – Nem, hagyja, Judit – mondtam. – Elhiszem. És aztán később, mi volt?... – Nem volt semmi – mondta most, mesélő hangon, egyszerűen. – Ő elutazott és én meggyógyultam. A méltóságos asszony elküldött haza, három hónapra. Nyár volt, arattunk. De teljes fizetést is kaptam – mondta dicsekvő hangon. – Aztán visszajöttem. Ő sokáig maradt el, négy évig. Én is megnyugodtam. Visszajött ő is, de már nem lakott nálunk. Nem is beszéltünk többé. Nem írt, soha. Igen, betegség volt ez – mondta okosan, komolyan, mintha önmagával vitatkozna, már nagyon régen, s makacson bizonygatna valamit. – És aztán vége volt? – kérdeztem. – Vége. Megnősült. Aztán megszületett a kisgyerek. És meghalt. Akkor nagyon sírtam és sajnáltam a nagyságos asszonyt. – Igen, igen. Hagyja csak – mondtam idegesen és szórakozottan, mintha elhárítanám ezt az udvarias részvétet. – Azt mondja meg, Judit, soha, de soha nem beszéltek később? – Soha – és a szemembe nézett. – Arról, soha? – Másról sem – mondta szigorúan. Tudnom kellett, hogy mindez igazság, kőre lehet vésni. Ezek ketten nem hazudnak. Émelyegni kezdtem a félelemtől, az ijedtségtől és a rosszulléttől. Rosszabb hírt már nem is mondhatott volna, minthogy soha többé nem beszéltek egymással. Tizenkét éven át hallgattak, ez volt minden. S közben az egyik nyakában hordta az amulettet a másik fényképével, s a másik tárcája titkos reteszében hordta a lila kacatot, melyet az amulett szalagjáról vágott le. S az egyik megnősült, engem vett el feleségül, s nem jött hozzám soha egészen haza, mert a másik várta. Ez volt minden. Kezem, lábam kihűlt, fáztam. – Most még valamire feleljen – kértem. – Lássa, én nem kívánom, hogy megesküdjék. Amire esküdtem, megtartom: nem szólok a férjemnek. De most szóljon igazat, Judit: megbánta? – Mit? – Hogy akkor nem ment hozzá feleségül? Összefont karokkal az ablakhoz ment, lebámult a belvárosi bérház homályos udvarára. Így mondta, hosszú hallgatás után, a vállán át. – Igen. Ez a szó úgy zuhant közénk, mint mikor bombát dobnak egy szobába, pokolgépet, mely nem robban fel rögtön. Némán hallgattuk szívünk dobolását és a láthatatlan pokolgép ketyegését. Sokáig ketyegett... eltelt még két esztendő, akkor robbant csak fel. Az előszobában motoztak, anyósom érkezett. Judit, lábujjhegyen, az ajtóhoz ment s nesztelenül, óvatosan, egy betörő kézügyességével megfordította a zárban a kulcsot. Az ajtó felnyílt, és anyósom állott a küszöbön, bundában, kalapban, ahogy a városból érkezett. – Te itt vagy – mondta, és láttam, hogy elsápad. – Beszélgettünk, anyuka – és felálltam. Úgy álltunk a cselédszobában, anyósom, Judit és én – a három nő, kiknek az életben közük volt hozzá –, mint a három párka egy élő képcsoportozatban. Ez jutott eszembe és kínomban, idegesen, nevetni kezdtem. De aztán rögtön elment a kedvem a nevetéstől, mert anyósom, nagyon sápadtan, belépett a szobába, leült Judit ágya szélére, arcát két kesztyűs kezébe temette, s hangtalanul, rángatódzó vállakkal, sírni kezdett. – Ne tessék sírni – mondta Judit. – Megesküdött, hogy nem szól neki . Lassan, figyelmesen, tetőtől talpig végignézett, és kiment a szobából. Ebéd után felhívtam Lázárt. Nem volt otthon, az inas felelt. Fél öt felé megszólalt a telefon: Lázár jelentkezett, a városból beszélt. Hosszan hallgatott a telefonba, mintha nagyon messziről beszélne, más csillagzatról, s kérésemet, mely igazán egyszerű volt – beszélni akartam vele, mégpedig azonnal – alaposan meg kellene fontolni. – Feljöjjek magukhoz? – kérdezte aztán, rosszkedvűen. De ennek a megoldásnak nem volt célja, mert férjem minden pillanatban hazajöhetett. Kávéházban vagy cukrászdában sem adhattam neki találkát. Végre ezt mondta, nagyon kelletlenül: – Ha parancsolja, hazamegyek és megvárom a lakásomon. A meghívást örömmel elfogadtam. Igazán nem gondoltam közben semmit. Én azokban a napokban, s különösen azokban az órákban, melyek a délelőtti beszélgetést követték, olyan rendkívüli lelkiállapotban voltam, mintha állandóan az életveszélyes külterületein mozognék, valahol fegyházak és kórházak között, másvilágon, ahol az élet szabályai másként érvényesek, mint a szalonokban vagy a belvárosi házakban. Lázár lakásába is úgy mentem, mint aki élete rendkívüli pillanataiban a mentőkhöz megy vagy a rendőrségre... Csak, amikor becsöngettem a lakás ajtaján, kezem remegése figyelmeztetett, hogy szokatlan, s talán nem egészen helyes úton járok. Ő nyitott ajtót, szótlanul kezet csókolt, bevezetett egy nagy szobába. A ház ötödik emeletén lakott, a Duna-parton. Minden vadonatúj volt ebben a házban, kényelmes és korszerű. Csak a lakás berendezése volt divatjamúlt, ósdi, vidékies. Körülnéztem, s mélyen elcsodálkoztam. Elfogódott és izgatott voltam, de ugyanakkor figyelni kezdtem a berendezés részleteire is, mert az ember olyan furcsa, tudod, azt hiszem, amikor akasztani viszik, akkor is érzékel még valami részlegeset, egy madarat egy fán vagy egy bibircsókot az ügyész állán, aki felolvassa a halálos ítéletet... Hát ez a lakás. Mintha rossz helyen csöngettem volna. Titokban, lelkem mélyén már régen elképzeltem Lázár lakását, tudom is én, talán indián bútorokat vártam, valamilyen wigwamot, nagyon sok könyvvel, szép nők és pályatársak skalpjaival. De nem láttam itt semmi hasonlót. Szabályos, fehér pitykés, múlt századbeli cseresznyefa bútorok állottak itt, amilyenek vidéki szalonokban fogadják a belépőt, tudod, azok a bizonyos kényelmetlen, lant-alakzatszerűen kiképzett támlás székek, üvegszekrény, megrakva mindenféle kispolgári kacattal, marienbadi üvegpohárral, holicsi porcelánnal... Olyan volt ez a társalgó, mint egy közepesen kereső, vidékről fővárosba került ügyvéd nappali szobája; a bútorokat az asszony kapta hozományba, s még nem volt módjuk újat venni... De itt nem láttam semmiféle asszonynak a keze nyomát, és Lázár, úgy tudtam, gazdag volt. Engem nem vezetett be a szobába, ahol „sok könyv volt”, s ahol Áldozó Juditot fogadta. Udvariasan és kínos figyelmesen bánt velem, körülbelül úgy, mint egy orvos az első rendelésen egy beteggel. Leültetett, természetesen nem kínált semmivel. Mindvégig ilyen várakozó, figyelmes és tartózkodó maradt, mint aki már megélt ilyen helyzeteket, tudja, hogy minden ilyenfajta beszélgetés teljesen reménytelen, mint ahogy az orvos is tudja a gyógyíthatatlan beteggel szemközt, hogy nincs orvosság, de azért meghallgatja panaszait, bólogat, esetleg felír valamilyen port vagy szirupot... Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs „tanács” az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész. – Megtalálta? – kérdezte, átmenet nélkül. – Igen – mondtam, mert ennek az embernek nem kellett sokat magyarázni. – Most már nyugodtabb? – Nem mondhatom. Éppen azért jöttem fel, hogy megkérdezzem, mi legyen ezután? – Erre nem tudok felelni – mondta nyugodtan. – Lehet, hogy nem lesz semmi. Ha emlékezik, mondtam magának, hogy ezt a dolgot nem jó bolygatni. Már egészen szépen megalvadt, ahogy az orvosok mondják: eltokosodott. Most persze hozzányúltak, kissé felvágták. Nem lepett meg, hogy ilyen orvosi hasonlatokat használ. Úgy is éreztem magam, mint egy orvos várószobájában, vagy inkább rendelőjében. Tudod, semmi nem volt „irodalmi” itt, semmi nem hasonlított arra a képre, ahogyan az ember egy híres író lakását elképzeli... Inkább polgári volt minden, kispolgári, nagyon rendbe rakott és szerény. Elfogta egy pillantásomat – általában kissé kényelmetlen érzés volt szemközt ülni vele, mert mindent észrevett, s az ember úgy érezte magát, hogy egyszer terítékre kerül, mint minden és mindenki, aki útjába téved, egy napon majd megír... – és nyugodtan mondta: – Nekem szükségem van a polgári rendre. Az ember befelé éppen eléggé kalandos. Kifelé éljen úgy, mint egy postafőtanácsos. A rendtartás életszükséglet, mert különben nem tudok odafigyelni... Nem mondta meg, mi az, amire különben nem tud odafigyelni; valószínűleg az egészre, az életre... a külvilágra és az alvilágra, ahol lila szalagok lobognak. – Meg kellett esküdnöm – mondtam –, hogy nem szólok az uramnak. – Igen – mondta. – Úgyis megtudja. – Kitől? – Magától. Ilyesmiről nem lehet hallgatni. Az ember nemcsak a szájával hallgat vagy beszél valamiről, hanem a lelkével is. A férje mindent megtud, nemsokára. Elhallgatott. Csaknem udvariatlanul, nyersen kérdezte: – Mit parancsol tőlem, asszonyom? – Pontos és tiszta választ kérek – mondtam, és meglepett, milyen nyugodtan, világosan, pontosan beszélek én is. – Magának volt igaza, valami itt felrobbant. Én robbantottam fel vagy egy véletlen?... Most már mindegy. Különben sincsenek ilyen véletlenek. A házasságom nem sikerült. Úgy verekedtem, mint egy őrült, egész életem reááldoztam. Nem tudtam, mi a bűnöm?... Most találtam egy nyomot, jeleket, beszéltem valakivel, aki azt állítja, hogy több köze volt a férjemhez, mint nekem. Az asztalnak dőlt, hallgatott, cigarettázott. – Maga csakugyan azt hiszi, hogy ennek a nőnek ilyen végzetes emléke maradt a férjem szívében, idegeiben?... Van ez, egyáltalán? Mi a szerelem? – Kérem – mondta udvariasan, kissé gúnyosan –, én csak író és férfi vagyok. Én nem tudok ilyen nehéz kérdésekre felelni. – Hisz abban – kérdeztem –, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? – Talán – mondta óvatosan, nagyon lelkiismeretesen, igazán úgy, mint egy jó orvos, aki sok mindent látott, és nem szeret elhamarkodott véleményt mondani. – Hallottam ilyet? Igen. Gyakran?... Nem. – Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? – kérdeztem, mint egy iskoláslány. – A lélekben nem történik semmi – mondta készségesen. – Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen. – Egy okos, értelmes ember meg tudja állítani az ilyen áradást? – kérdeztem. – Kérem szépen – mondta élénken –, a kérdés elég érdekes. Sokat foglalkoztam vele. Azt kell felelnem, hogy bizonyos határig igen. Úgy értem... az értelem nem tud elindítani, sem megállítani érzelmeket. De tudja szabályozni azokat. Az érzelmeket, ha közveszélyesek, ketrecbe lehet helyezni. – Mint egy pumát?... – mondtam önkéntelenül. – Mint egy pumát – mondta, és vállat vont. – Ott aztán kering szegény érzelem, bömböl, fogait vicsorgatja, tépi a rácsot... de végül is megtörik, kihull a szőre és foga, megöregszik, nyájas és szomorú lesz. Ezt lehet... Láttam már ilyet. Ez az értelem műve. Az érzelmet lehet szelídíteni és idomítani. Persze – mondta óvatosan –, nem jó idő előtt kinyitni a ketrec ajtaját. Mert a puma kisétál, s ha nem elég szelíd még, sok kellemetlenséget tud okozni. – Mondja ezt egyszerűbben – kértem. – Már nem tudom egyszerűbben mondani – felelte türelmesen. – Maga azt szeretné tudni tőlem, lehet-e érzelmeket az értelem segítségével megsemmisíteni?... Erre kereken azt felelem, hogy nem. De megvigasztalhatom, hogy az érzéseket, néha, szerencsés esetekben, meg lehet szelídíteni és el lehet sorvasztani. Nézzen meg engem. Túléltem. Nem tudom neked megmondani, mit éreztem; de abban a pillanatban nem tudtam a szemébe nézni. Egyszerre eszembe jutott az este, mikor megismertem, s elvörösödtem. Eszembe jutott az a különös játék... Olyan zavart éreztem, mint egy süldőleány. Ő sem nézett reám, az asztalnak támaszkodva állt előttem, összefont karokkal és az ablak felé pillantott, mintha a szemközti házat vizsgálná. Ez a zavar kettőnk között eltartott egy ideig. Életem egyik legkínosabb pillanata volt. – Maga annak idején – folytattam aztán, kapkodva és gyorsan, mint aki sietősen másról beszél – nem tanácsolta Péternek, hogy elvegye ezt a leányt? – Minden erőmmel – mondta – megakadályoztam, hogy elvegye feleségül. Akkor még volt hatalmam fölötte. – Most már nincs?... – Nincs. – Ez a nő hatalmasabb ma?... – Ez a nő? – kérdezte, és hátrahajtotta fejét, szája hangtalanul mozgott, mintha számolgatná, megbecsülné az erőviszonyokat. – Azt hiszem. Anyósom segített akkor magának? Fejét csóválta, komolyan, mint aki egy rossz emlékű jelenséget idéz föl: – Nem nagyon. – Csak nem képzeli – kérdeztem indulatosan –, hogy ez a büszke, nemes és előkelő asszony pártolta volna ezt az őrültséget? – Nem képzelek semmit – mondta óvatosan. – Csak azt tudom, hogy ez a büszke, nemes és előkelő asszony hosszú életen át olyan ridegségben élt, mintha nem is lakásban, hanem egy hűtőházban lakott volna. Az ilyen átfázott emberek hamarább megértik, ha valaki melegedni akar. – És maga miért nem engedte, hogy Péter... mint maga mondja... melegedjék ennek a különös vonzalomnak a levegőjében? – Mert nem szeretem – mondta türelmesen, megint azon az oktató hangon – az olyan melegedőket, ahol közben nyárson sütik az embert. – Ilyen veszélyesnek látja Áldozó Juditot? – A személyt?... Erre nehéz felelni. A helyzetet, amely kialakult volna, igen. – És ez a másik helyzet, amely aztán kialakult, kevésbé veszélyes?... – kérdeztem, és nagyon vigyáztam, hogy csendesen, fegyelmezetten beszéljek. – Mindenesetre szabályosabb – mondta. Ezt nem értettem. Hallgattam, csodálkozva bámultam reá. – Asszonyom – mondta –, maga nem is hiszi, milyen maradi, régimódi és törvénytisztelő ember vagyok én. Talán csak mi, írók vagyunk már igazán törvénytisztelők. A polgár sokkal kalandosabb, igen, forradalmibb lény, mint általában hiszik. Nem véletlen, hogy minden nagy forradalmi mozgalomnak az elkallódott polgár a zászlóvivője. De mi, írók nem engedhetjük meg magunknak a lázadás fényűzését. Mi vagyunk a megőrzők. Sokkal nehezebb megőrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani. Én nem engedhetem meg az embereknek, hogy a törvények ellen lázadjanak, melyek a könyvekben és az emberi szívekben élnek. Vigyáznom kell, hogy egy világban, amikor mindenki lázasan el akarja pusztítani a régit, és újat akar építeni, őrködjék az íratlan emberi megegyezések fölött, melyeknek végső értelme az emberi világ mélyebb rendje és összhangja. Vadorzók között élek, és én vagyok a csősz. Helyzetem veszélyes... Új világ! – mondta, olyan csalódott és fájdalmas megvetéssel, hogy kerekre nyitott szemekkel bámultam arcába. – Mintha az emberek újak lennének!... – Ezért nem engedte, hogy Péter elvegye Áldozó Juditot?... – Természetesen nemcsak ezért nem engedtem. Péter polgár. Nagyon értékes polgár... ilyen már kevés van. Őriz egy kultúrát, amely fontos számomra. Egyszer azt mondta, tréfásan, én vagyok számára a szemtanú... Én azt feleltem, tréfásan, de talán nem is olyan komolytalanul, mint első hallásra tetszik, hogy vigyáznom kell reá, üzleti érdekből, mert meg kell mentenem őt, az olvasót. Most természetesen nem könyveim példányszámára gondolok, hanem arra a néhány lélekre, akikben él még az én világom felelőssége. Ezeknek írok... máskülönben nincsen munkámnak semmiféle értelme. Péter egy a kevesek közül. Nincsenek már sokan, nálunk sem, a világban sem... A többi nem érdekel. De nem ez volt az igazi ok, pontosabban ez sem. Egyszerűen féltettem, mert szerettem. Nem szerettem átadni magam érzéseknek... De ez az érzés, a barátság, sokkal finomabb és bonyolultabb, mint a szerelem. Ez a legerősebb emberi érzés... igazán érdekmentes. Nők nem ismerik. – Miért féltette Pétert ettől a nőtől? – kérdeztem makacson. Minden szavára figyeltem, s közben mégis úgy éreztem, elkerüli az egyenes választ, másról beszél. – Mert nem szeretem az érzelmi hősöket – mondta végre lemondóan, mint aki belenyugszik, hogy meg kell mondani az igazságot. – Először is, szeretek mindent és mindenkit helyén látni az életben. De nemcsak az osztálykülönbségtől féltettem. Nők hamar tanulnak, pillanatok alatt pótolják a fejlődés évszázadait... Nem kételkedem benne, hogy ez a nő Péter oldalán villámgyorsan megtanulja a leckét, s éppen olyan szabályosan és kifogástalanul viselkedett volna tegnap este abban a főúri házban, mint maga vagy én... A nők általában magasan felette állanak ízlésben és viselkedésben az osztályukbeli férfiaknak. De Péter mégis hősnek érezte volna magát, hősnek, aki reggel felkel és estig hős, mert vállal a világával szemben egy helyzetet, amely nagyon emberi, Isten és a világ előtt tökéletesen jogos, s mégis olyan helyzet, amelyet vállalni kell. Aztán volt itt más is. A nő. Ez a nő soha nem bocsátotta meg Péternek, hogy polgár. – Ezt nem hiszem – mondtam tanácstalanul. – Ezt tudom – mondta szigorúan. – De mindez nem dönti el a maguk ügyét. Ami itt eldőlt, egy érzés sorsa volt. Mi volt ebben az érzésben Péter számára? Micsoda vágy, miféle indulatok. .. Nem tudom. De láttam ezt a földrengést, legveszélyesebb pillanatában. Minden megmozdult egy ember lelkében, az osztály, amelyhez tartozott, az alapok, amelyekre felépült egy élet és a hozzátartozó életforma. Ez az életforma nemcsak magánügy. Ha egy ilyen ember, aki őrzi és kifejezi egy kultúrának minden értelmét, összeomlik, nemcsak ő pusztul el, hanem vele pusztul egy részlet abból a világból is, amelyben élni érdemes... Én ezt a nőt jól megnéztem. Nem az a baj, hogy más osztályból való. Talán a legszerencsésebb folyamat a világ számára is, ha különféle osztályok gyermekei egy nagy szenvedély örvényében összemosódnak... Nem, a nő személyében volt valami, amit nagyon erősen éreztem, amivel nem tudtam megbékülni, aminek nem mertem odadobni Pétert. Valamilyen vad akarat, barbár erő... Maga nem érezte ezt?... Álmos és fáradt szeme hirtelen villant egyet, mikor most felém fordult. Mintha keresné a szavakat, bizonytalanul mondta: – Vannak emberek, akik valamilyen vad, őserdei erővel tudják elszívni a maguk számára a környező világból mindazt, ami az életet jelenti, mint bizonyos indák a dzsungelben, melyek elszívják a nagy fák elől többszáz méternyi körzetben a talaj nedvességét, a föld savait és tápláléktartalmát. Ez a törvényük, ez a sajátságuk. Nem rosszak ezek, csak ilyenek. .. Azzal, aki rossz, lehet vitatkozni, talán meg lehet békíteni, talán fel lehet oldani lelkében azt, amitől szenved, amit meg akar bosszulni másokon, az életen. Ezek a szerencsésebb emberek... De aztán vannak másfélék, ezek az indafélék, akik nem rosszindulatúak, csak éppen halálos, makacs szomjúsággal ölelik magukhoz a környező világot, s kiszívnak belőle minden életerőt. Barbár, elemi végzet az ilyen ember. Férfiak között ritka... Nők között gyakoribb. Az erő, amely árad belőlük, ellenállóbb lelkeket is megsemmisít, mint Péter. Nem érezte ezt, mikor beszélt vele? Mintha a számummal vagy egy vadvízzel beszélne. – Én csak egy nővel beszéltem – mondtam, és sóhajtottam. – Egy nővel, akiben sok erő van. – Hát igen, nőknek más a hallásuk egymás iránt – mondta készségesen. – Én tisztelem ezt az erőt és félek tőle. És most kezdje tisztelni Pétert. Iparkodjék elképzelni, milyen ellenállással élt ebben az évtizedben, mi kellett hozzá, hogy leszakítsa magát ennek a veszélyes erőnek láthatatlan öleléséből. Mert ez aztán mindent akar, tudja. Ennek nem kell a backstreet, nem kell a kétszobás garzonlakás egy mellékutcában, az ezüstróka és a háromhetes nyaralások, titokban, a kedvessel... Ennek az egész kell, mert ez nem álnő, hanem igazi. Ezt nem érezte?... – Igen – mondtam. – Ez inkább ráéhezik. – Mit csinál? – kérdezte, és most ő csodálkozott. – Ráéhezik – mondtam. – Tőle hallottam. Gonosz és ostoba babona. Valaki éhezni kezd, koplal, amíg nem látja, hogy elérte célját. – Ezt mondta? – kérdezte elnyújtott hangon. – Keleten van ilyesmi. Az akaratátvitel egy formája. – Felnevetett, idegesen, rosszkedvűen. – Hát igen, Áldozó Judit a veszélyesebb fajta. Mert vannak nők, akiket el lehet vinni vacsorázni, fényűző helyekre, ahol rákot esznek és pezsgőt isznak; ezek a veszélytelenek. S aztán vannak másfélék, akik inkább koplalnak... ezek a veszélyesebbek. Mégis attól félek, hogy fölöslegesen nyúlt hozzá. Már kezdett elfáradni... Régen láttam utoljára, évek előtt, de akkor úgy éreztem, a csillagképek megváltoztak a maguk sorsa felett, kezd közömbös és pudvás lenni az egész... Mert nemcsak áradás van az életben, nemcsak barbár erők vannak... Van más is. Uralkodik egy tehetetlenségi törvény is. Tisztelje ezt a törvényt. – Nem tisztelhetek semmit – mondtam –, mert nem akarok így élni. Nem értek Áldozó Judithoz, nem tudom megítélni, mit jelentett valaha is férjem számára, mit jelent még, e pillanatban, mennyire veszélyes?... Nem bírom elhinni, hogy vannak szenvedélyek, melyek egy életen át füstölögnek a lélekben, fojtott lánggal és füsttel, mint azok az alvilági égések, mint a bányatűz. – Lehet, hogy van ez is; de én azt hiszem, az élet kioltja az ilyen tüzeket. Nem gondolja?... – Igen, igen – mondta, túlságosan gyorsan és készségesen, s cigarettája tüzét bámulta. – Látom, nem hiszi – folytattam. – Hát lehet, hogy nincs igazam. Talán erősebb egy-egy szenvedély, mint az élet, az értelem, az idő. Mindent megperzsel, mindent eléget?... Lehet:..De akkor legyen erősebb. Ne lappangjon, hanem törjön ki. Én nem szeretek családi házat építeni a Stromboli tövében. Békét akarok, nyugalmat. Ezért nem bánom, ami történt. Az én életem teljes bukás, elviselhetetlen így, ahogy van. Bennem is van erő, én is tudok várni és akarni, nemcsak Áldozó Judit, ha nem is éhezem reá semmire és senkire, hanem majonézes hideg csirkét vacsorázom közben, salátával... Ennek a néma párbajnak pedig legyen vége. Maga volt az egyik párbajsegéd, ezért beszélek magával. Maga hisz abban, hogy Péternek még mindig köze van ehhez a nőhöz? – Igen – mondta egyszerűen. – Akkor nincs igazi köze hozzám – mondtam hangosan, nyugodtan. – Akkor csináljon valamit, vegye el, vagy ne vegye el, menjen tönkre vele, vagy boldoguljon, de nyugodjon meg. Nekem ez az élet nem kell így... Én megesküdtem a nőnek, hogy hallgatok Péter előtt, s meg is tartom eskümet. De nem fogok haragudni, ha maga egyszer... nemsokára, a közeli napokban... óvatosan, vagy nem is olyan óvatosan, beszélgetni kezd vele. Megteszi?... – Ha parancsolja – mondta kelletlenül. – Nagyon kérem – mondtam, és felálltam, kesztyűm húzogattam. – Most látom, szeretné megkérdezni, mi lesz velem?... Felelek a kérdésére. Elviselem a döntéseket. Nem szeretem az ilyen évtizedes, néma drámákat, láthatatlan ellenfelekkel, vértelen és sápadt feszültségekkel. Ha dráma, legyen jó hangos, verekedéssel, halottakkal, tapssal és füttyel. Meg akarom tudni, ki vagyok és mit érek még ebben a drámában. Ha megbuktam, elmegyek. Akkor aztán lesz, ami lesz, nem érdekel többé Péter és Áldozó Judit sorsa. – Ez nem igaz – mondta nyugodtan. – De igaz – mondtam –, mert megteszem. Ha ő nem tudott dönteni tizenkét éven át, majd döntök én, sokkal rövidebben. Ha ő nem tudta megtalálni az igazit, majd megtalálom én helyette. – Kit, kérem? – kérdezte most, olyan felvillanó, derűs, hirtelen érdeklődéssel, ahogyan egyszer sem láttam beszélgetés közben. Mintha valamilyen különösen meglepő és tréfás kijelentést hallott volna. – Kit akar megtalálni?... – Mondtam már – feleltem, és kissé megzavarodtam. – Miért néz reám ilyen hitetlenül és mosolyogva?... Anyósom mondta egyszer, hogy mindig él valahol az igazi. Lehet, hogy Áldozó Judit, lehet, hogy én vagyok az igazi, de lehet, hogy valaki más. Hát majd megtalálom, helyette. – Igen – mondta. A szőnyegre nézett, mint aki nem akar vitatkozni. Szótlanul kísért az ajtóhoz. Kezet csókolt, még mindig azzal a furcsa mosollyal. Lassú mozdulattal nyitotta ki előttem az ajtót, és mélyen meghajolt. No, de most már fizessünk, ezek komolyan csuknak itten. Kisasszony, volt két teám és két pisztáciafagylaltom. Nem, drágám, ma az én vendégem vagy. Ne tiltakozz. És ne is sajnálj. Hónap vége van, de ez a szerény vendéglátás nem tesz tönkre. Független és gondtalan életem van, a tartáspénzt pontosan kapom minden elsején, jóval többet, mint amennyire szükségem van. Te, nincs nekem most olyan nagyon rossz életem. Csak éppen nincs semmiféle értelme, azt gondolod?... Ez sem igaz. Annyi minden van az életben. Az elébb, mikor ide siettem, hogy veled találkozzak, egy belvárosi utcán mentem, s egyszerre esni kezdett a hó. Olyan tiszta és boldog öröm volt ez. Első hó... Azelőtt nem tudtam így örülni a világnak. Más dolgom volt, másra figyeltem. Egy emberre figyeltem, nem értem reá a világgal törődni. Aztán elvesztettem az embert, és kaptam helyette egy világot. Szerény csere, így gondolod?... Nem tudom. Lehet, hogy igazad van. Nincsen már sok mesélnivalóm. A többit végül is tudod. Elváltam férjemtől, egyedül élek. Ő is egyedül élt egy ideig, aztán feleségül vette Áldozó Juditot. De ez már egy másik történet. Mindez persze nem következett olyan gyorsan, mint Lázár lakásán képzeltem. A beszélgetés után még két éven át éltem férjemmel. Úgy látszik, az életben minden valamilyen láthatatlan óramű percmutatója szerint történik: egy pillanattal elébb sem lehet „dönteni”, csak amikor a dolgok és helyzetek önmaguktól döntenek... Minden más erőszakolt, esztelen, embertelen, talán erkölcstelen is. Az élet dönt, meglepően és gyönyörűen... s akkor minden olyan egyszerű és természetes. Hazamentem Lázár lakásáról, és nem szóltam férjemnek semmit Áldozó Juditról. Tudott ő már akkor, szegény, mindent. Csak a legfontosabbat nem tudta. És én nem mondhattam meg neki, mert akkor és még sokáig aztán én sem tudtam... Csak Lázár tudta, igen, s a búcsú pillanatában, mikor olyan különösen elhallgatott, erre gondolt. De ő sem szólt, mert a legfontosabbat nem lehet senkinek megmondani. Mindenki egyedül tanulja meg. Mi a legfontosabb?... Nézd, nem akarlak bántani. Ugye, te most egy kicsit szerelmes vagy abba a svéd tanárba?... Igen?... Jó, nem kérek vallomásokat. De engedd meg, hogy én is hallgassak, nem akarom rontani ezt a szép, nagy érzést, nem akarok megsérteni benned valamit. Nem tudom, mikor beszélt férjem Lázárral, másnap, vagy hetek múltán, s azt sem tudom, mit beszéltek?... – csak éppen úgy volt minden, ahogy Lázár mondotta. Férjem tudott mindent, tudta, hogy megtaláltam a lila szalagot és azt is, aki az amulettet viselte. Tudta, hogy beszéltem Áldozó Judittal, aki a következő elsején csakugyan elment anyósom házából. Két éven át nem hallott róla senki. Férjem magánnyomozókkal kerestette, de aztán elfáradt és megbetegedett. Akkor már nem is kerestette. Tudod, mit csinált férjem e két esztendőben, amíg eltűnt Áldozó Judit?... Várt. Soha nem tudtam, hogy így is lehet várni. Mintha kényszermunkát végezne az ember. Mintha bányában követ törne. Ilyen erővel, ilyen rendszeresen, ilyen elszántan és kétségbeesetten. S akkor már én sem tudtam segíteni neki... ha igazat kell szólnom, a halálos ágyamon, be kell majd vallanom, hogy nem is akartam segíteni. Az én szívem is megtelt már akkor keserűséggel, reménytelenséggel. Néztem ezt a szörnyű erőfeszítést, két éven át. Ezt a mosolygó, szótlan, udvarias, egyre sápadtabb, egyre némább vitát valakivel vagy valamivel... Ezt a mozdulatot, amint valaki reggel a posta után nyúl, mint ahogy egy ember, aki bódítószerek rabja, kinyújtja kezét a fiola után, s aztán látja, hogy nincs benne semmi, s a keze megáll a levegőben, a fiola üres... Ezt a fejmozdulatot, mikor megszólal a telefon. Ezt a vállrándítást, mikor csöngetnek az előszobaajtón. A körülnézést egy étteremben vagy egy színház előcsarnokában, ezt a pillantást, mely örökké keres valamit a világűrben. Két évig éltünk így. De Áldozó Juditnak nyoma veszett. Később megtudtuk, hogy külföldre utazott, cselédnek szegődött egy angol orvos házába, Liverpoolba. Akkoriban keresték Angliában a magyar cselédeket. Családja sem tudott róla, anyósom sem. Én e két évben gyakran feljártam anyósomhoz, egész délutánokat nála töltöttem. Akkor már betegeskedett szegény, trombózisa volt, mozdulatlanul kellett feküdnie hónapokon át. Hát ültem mellette. Nagyon megszerettem. Ültünk, olvastunk, kötöttünk, beszélgettünk, majdnem azt mondhatnám, hogy tépést csináltunk, mint a régi nők, mikor a férfi, akit szerettek, elment a csatába. Tudtam, hogy az ütközetben elég veszedelmes beosztást kapott a férjem... Minden pillanatban eleshetett. Anyósom is tudta ezt. De nem segíthettünk már neki. Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud már segíteni senki. Férjem is idejutott... Egyedül maradt, kissé, vagy talán nem is olyan kissé életveszélyben volt és várt. Mi ketten pedig, anyósom és én, lábujjhegyen jártunk, éltünk, kötögettünk körülötte. Mint a betegápolók. Másról beszéltünk, néha derűsen és elfogulatlanul. Valamilyen különös tapintat vagy szemérem okozhatta, de anyósom később soha nem beszélt arról, ami történt. Akkor délben, hogy leült velünk szemközt, és sírni kezdett a cselédszobában, szavak nélkül szerződést kötöttünk, hogy segítünk egymásnak, amiben csak lehet, s nem beszélünk fölöslegesen és reménytelenül arról, ami történt. Férjemről is csak úgy beszéltünk, mint egy nagyon kedves, rokonszenves betegről, akinek állapota aggasztó ugyan, de közvetlen veszélytől nem kell tartani... Tudod, mint aki sokáig elélhet így... A mi dolgunk mindössze annyi, hogy megigazítsunk egy párnát a feje alatt, vagy befőttet bontsunk számára, vagy szórakoztassuk a világ híreivel. És csakugyan, ebben a két évben nyugodtan és csendesen éltünk odahaza, férjem és én, keveset jártunk társaságba. Férjem akkor már nekilátott lebontani mindent, ami a világhoz, a társasághoz kötözte. Két éven át, finoman és tapintatosan, kivándorolt a maga világából, de úgy, hogy ne sértsen meg senkit. Lassan mindenki elmaradt tőlünk, és egyedül maradtunk. Ez nem is volt olyan rossz, mint képzeled... A hétből öt estét odahaza töltöttünk; zenét hallgattunk vagy olvastunk. Lázár soha többé nem jött el hozzánk. Ő is külföldre utazott azokban az években, sokáig Rómában élt. Hát így éltünk. Mindhárman vártunk valamire: anyósom a halálra, férjem Áldozó Juditra és én arra, hogy a halál, vagy Áldozó Judit, vagy valamilyen más, kényszerítő fordulat megérkezzen egy napon az életembe, s én végre tudjam, mi lesz velem és kihez tartozom?... Azt kérded, miért nem hagytam el a férjemet? Hogyan lehet élni valakivel, aki mást vár, minden ajtónyílásra felfigyel, sápadt, elkerüli az embereket, szakít világával, betege egy érzésnek, megszállottja egy eszelős várakozásnak? Hát nem könnyű feladat, szó se róla. Nem éppen kellemes helyzet az ilyesmi. De a felesége voltam, és nem hagyhattam el, mert bajba jutott és veszélyben volt. A felesége voltam, és megesküdtem az oltár előtt, hogy vele leszek és kitartok mellette, jóban, rosszban, amíg ő akarja, amíg szüksége van reám. Hát most szüksége volt reám. Ha abban a két esztendőben egyedül marad, belepusztul. Éltünk és vártunk valamilyen égi vagy földi jeladást, vártuk vissza Áldozó Juditot. Mert a pillanattól, mikor megtudta, hogy ez a nő elhagyta a várost és Angliába utazott – csak éppen az angliai címét nem tudta senki, családja és pereputtya sem –, férjem ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Később, mikor elváltunk, így vártam én is őt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod, mint a légszomjas asztmatikusok. Kinyújtja kezét a sötétben és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel, például azzal, hogy kitört a világháború vagy elpusztult egy milliós főváros néhány utcasora... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket, fél füllel odafigyel, azt mondja: „Ugyan?... Igazán?. .. Nagyon érdekes”. Vagy: „Milyen szomorú”. De közben nem érez semmit. Egy szép, okos és szomorú spanyol könyvben – már elfelejtettem a szerző nevét, olyan neve van, mint egy torreádornak, olyan hosszú, sok keresztnévvel – azt olvastam, hogy ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülöző szerelmesek lelkiállapotában van valami a hipnotizáltak önkívületéből; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Nézz meg engem. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Egy templomtornyot látnak, egy erdőt, képet, egy könyvet, más emberek arcát, a világ végtelenségét. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy. Ilyesmit gondolsz: „Becsinált csirke”. Vagy: „Nürnbergi mesterdalnokok”. Vagy: „Új égőt kell vásárolni az asztali lámpába”. S mindez valóság és egyformán fontos. Tegnap még mindez valószínűtlen volt, lebegő és értelmetlen, s egészen más volta valóság. Tegnap még bosszút akartál vagy megváltást, azt akartad, hogy telefonáljon, vagy azt, hogy reád szoruljon, vagy hogy vigyék börtönbe és végezzék ki. Tudod, amíg ilyesmit érzel, a másik a messzeségben örül. Addig még hatalma van fölötted. Amíg bosszúért kiáltasz, a másik kezeit dörzsöli, mert a bosszú az vágy is, a bosszú megkötöttség. De eljön egy nap, mikor felébredsz, szemed dörzsölöd, ásítsz, s egyszerre észreveszed, hogy már nem akarsz semmit. Nem bánod azt sem, ha szembejön az utcán. Ha telefonál, felelsz, ahogy illik. Ha látni akar, és muszáj találkozni vele, kérem, tessék. És mindez, belülről, egészen laza és őszinte, tudod... nincs többé semmi görcsös, semmi fájdalmas, semmi önkívületes az egészben. Mi történt? Nem érted. Már nem akarsz bosszút, nem... s megtudod, hogy ez az igazi bosszú, az egyetlen, a tökéletes, az, hogy már nem akarsz semmit tőle, nem kívánsz neki rosszat, sem jót, nem tud többé fájdalmat szerezni neked. A régi férfiak ilyenkor levelet írtak szerelmesüknek, s ilyesféleképpen kezdték: „Tisztelt Nagysád”. Ebben minden benne volt, tudod... Az volt benne: „Nem tudsz többé fájdalmat szerezni”. Okos nő ilyenkor kezd zokogni. Vagy azt sem. Okos férfi ilyenkor küldi el a nagy ajándékot, a rózsacsokrot vagy az életjáradékot... miért ne? Most már lehet, mert nem fáj. Hát ez így van. Ismerem. Egy reggel felébredtem, és élni, járni kezdtem. De a férjem, szegény, nem ébredt fel. Nem is tudom, meggyógyul-e valaha még? Néha imádkozom érette. Így múlt el két év. Mit csináltunk? Éltünk, férjem búcsúzott a világtól, körétől, az emberektől, szavak nélkül, mint a sikkasztó, aki titokban külföldre készül, de addig is lelkiismeretesen végzi napi dolgát. A külföld ő volt, a másik, az igazi. Vártunk. Nem éltünk rosszul, egészen jóban voltunk e két évben, igazán... Néha, asztalnál vagy olvasás közben, lopva néztem az arcát, ahogy a betegek arcát figyelik a hozzátartozók, s amíg belülről elszörnyednek, mert az arcon ott van a kór kinyomata, nyájasan mosolyognak és vígan mondják: „Ma sokkal jobb a színed”. Vártunk áldozó Juditra, aki nyom nélkül eltűnt a városból, a bestia... Mert tudta, hogy ez a legrosszabb, amit tehet... Nem hiszed? Talán nem is bestia? Végre is, ő is megfizetett, ő is harcolt, ő is nő, talán érez ő is valamit, nem?... Vigasztalj, mert most már szeretném hinni, hogy így van. Tizenkét évig várt, s aztán elment Angliába. S megtanult angolul, és megtanult enni, és látta a tengert. S aztán egy napon hazajött, és volt hetven fontja, mint megtudtam, és kockás skót szoknyája és Atkinson-kölnije. Hát akkor aztán elváltunk. Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit... igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni?... Kibírod?... Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam?... Hát ha akarod. De ne haragudj reám aztán. Nézd, drágám, engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg?... Hát azt, szívem, hogy nincsen igazi. Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, azaz egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden... Lázár tudta ezt, mikor lakása ajtajában elbúcsúztam tőle és hallgatott, mosolygott, mert azt mondtam, hogy elmegyek és megkeresem férjem számára az igazit. Ő tudta, hogy nincsen sehol... De hallgatott, s aztán elment Rómába, és könyvet írt. írók a végén mindig ezt csinálják. Férjem, szegény, nem volt író; polgár volt és művész, akinek nem volt műfaja. Ezért szenvedett. S mikor egy napon megjelent Áldozó Judit, akiről ő azt hitte, hogy az igazi, s Atkinson-kölnije volt, és így szólt, angolosan, a telefonba: „Hello!” – akkor aztán elváltunk. Nehéz válás volt, mondom, elvittem a zongorát is. Nem vette el rögtön, csak esztendő múltán. Hogyan élnek?... Azt hiszem, jól. Láttad az elébb, cukrozott narancshéjat visz haza neki. Csak éppen megöregedett. Nem nagyon, csak olyan szomorúan. Mit gondolsz, tudja már?... Félek, hogy késő lesz, mire megtudja; elmúlik közben az élet. Te, ezek itt igazán csuknak. Tessék?... Mit kérdezel? Hogy miért sírtam el magam az elébb, mikor megláttam? Ha egyszer nincs igazi, és mindennek vége, és teljesen meggyógyul az ember, miért kezdtem púderezni az orrom, mikor meghallottam, hogy még mindig őrzi azt a barna krokodilbőr tárcát? Várj csak, gondolkozom. Azt hiszem, tudok felelni. Azért kezdtem púderezni zavaromban az orrom, mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja. Tudniillik, azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el. De ennek nincs már semmiféle gyakorlati jelentősége. Csókollak, drágám. Jövő kedden megint itt, akarod?... Olyan jól elbeszélgettünk. Negyed hét felé, ha alkalmas neked. Ne sokkal később. Én biztosan itt leszek már negyed hétre. MÁSODIK RÉSZ Te, nézd meg ezt a nőt. Most érnek a forgó üvegajtóhoz. A szőke, kerekkalapos?... Nem, a magas, nercbundás – igen, az a barna, magas nő, aki nem visel kalapot. Most kocsiba szállanak. A köpcös férfi segíti be, igaz? Elébb még együtt ültek a sarokasztalnál. Már belépéskor észrevettem őket, de nem akartam szólni; azt hiszem, ők nem is láttak. De most, hogy elmentek, megmondhatom, ez volt a férfi, akivel az a kínos, ostoba párbajom volt. A nő miatt?... Hát persze, a nő miatt. De ez sem egészen biztos. Valakit meg akartam ölni akkor. Talán nem is ezt a köpcös kis embert. Ehhez semmi közöm nem volt. De hát ő volt akkor kéznél. Elmondhatom-e, ki a nő?... Elmondhatom, öregem. Ez a nő volt a feleségem. Nem az első, hanem a második. Három éve, hogy elváltunk. Mindjárt a párbaj után. Igyunk még egy üveg kéknyelűt, akarod?... Éjfél után váratlanul üres és hideg lesz ez a kávéház. Utoljára technikus koromban jártam ide, farsangi időben. Akkor nők is látogatták ezeket a híres termeket, színes, mulatságos, villogó éjszakai madarak. Aztán évtizedeken át nem voltam itt. Az idő múlt, a helyiséget felcicomázták, megváltozott a közönsége is. Most a nagyvilági, éjszakai közönség jár ide... tudod, az a népség, melyet így neveznek. Persze, nem tudtam, hogy a volt feleségem is látogatja ezt a helyiséget. Szép bor ez. Olyan halványzöld, mint a Balaton, vihar előtt. Isten éltessen. Elmondjam?... Ha akarod. Talán nem is lesz rossz, ha egyszer elmondom valakinek. Te nem ismerted az első feleségem? Nem, hiszen akkor Peruban éltél, vasutat építettél. Szerencséd volt, nagy és vad világba kerültél, rögtön az első évben, mikor megkaptuk a diplomát. Bevallom, néha irigyeltelek. Ha engem is elhív akkor a világ, talán boldogabb ember vagyok ma. így itt maradtam, és őriztem valamit... Egy napon elfáradtam, s most már nem őrzök semmit. Mit őriztem? A gyárat? Egy életformát? Nemis tudom. Volt egy barátom, Lázár, az író, ismered? Nem hallottál róla? Boldog ember, Peruban! Én jól ismertem. Egy időben azt hittem, hogy a barátom. Ez az ember bizonygatta, hogy csősz vagyok, egy megszűnő életforma baktere, polgár. Ezért maradtam idehaza, szerinte. De ez sem egészen biztos. Csak a tények biztosak, a valóság... mindaz, amivel magyarázzuk a tényeket, reménytelenül szépirodalmi. Tudnod kell, nem vagyok már nagy barátja a szépirodalomnak. Egy időben sokat olvastam, mindent, ami kezem ügyébe került. Tartok tőle, hogy a rossz irodalom hazudja tele a férfiak és nők fejét álérzésekkel. Az emberi világ mesterséges tragédiáinak nagy részét annak a hazug tanításnak köszönhetjük, mellyel a gyanús könyvek hatnak az emberekre. Az önsajnálat, az érzelmes hazugságok, a mesterséges bonyodalmak nagyrészt a hamis és tudatlan vagy egyszerűen csak rosszhiszemű irodalom tanításainak következményei. Az újságban, a vonal alatt, közlik a hazug regényt, a másik oldalon, a napihírek között, már olvashatod a regény következményeit, a varróleány tragédiáját, aki lúgot ivott, mert elhagyta az asztalos, vagy a kormányfőtanácsosné balesetét, aki veronált hörpölt, mert a híres színész nem jött el a találkára. Miért nézel ilyen riadtan? Kérded, mit vetek meg jobban? Az irodalmat? A szerelemnek nevezett tragikus félreértést? Vagy egyszerűen csak az embereket?... Nehéz kérdés. Nem vetek meg senkit és semmit, nincs jogom ehhez. De életem hátralevő részében én is átadom magam egyfajta szenvedélynek. Ez a szenvedély az igazság. Nem tűröm többé, hogy hazudjanak nekem, sem az irodalom, sem a nők, s egyáltalán nem tűröm el, hogy én hazudjak magamnak. Te most azt mondod, sértett ember vagyok. Valaki megsértett. Talán ez a nő, második feleségem. Vagy az első. Valami nem sikerült. Magányos maradtam, nagy érzelmi megrázkódtatáson estem át. Haragszom. Nem hiszek a nőkben, a szerelemben, az emberekben. Nevetséges és szánalmas alak az ilyen, gondolod. Óvatosan figyelmeztetni akarsz, hogy van más is az emberek között, mint szenvedély és boldogság. Van szeretet is, türelem, részvét, megbocsátás. Fejemre akarod olvasni a vádat, hogy nem voltam elég bátor vagy türelmes az emberekhez, akik utamba akadtak, s most, mikor magányos dúvad vagyok, most sincs elég bátorságom beismerni, hogy bennem volt a hiba. Öregem, ezeket a vádakat hallottam, és megvizsgáltam. A kínpadon nem lehet őszintébb az ember, mint én voltam magamhoz. Megvizsgáltam minden életet, melyhez közel tudtam jutni, benéztem idegen életek ablakain, nem voltam szemérmes, sem tartózkodó, kutattam és figyeltem. Én is azt hittem, hogy bennem a hiba. Magyaráztam mohósággal, önzéssel, kéjvággyal, aztán társadalmi akadályokkal, a világ szerkezetével... mit? Hát a bukást. A magányt, melybe elébb-utóbb minden élet belezuhan, mint az éjszakai vándor a gödörbe. Férfiak számára nincs segítség, nem érted? Férfiak vagyunk, egyedül kell élni, mindenért pontosan és igazságosan fizetni kell, hallgatni kell, el kell viselni a magányt, jellemünket, az élet férfitörvényét. És a család? Látom, ezt akarod kérdezni. Nem hiszem-e, hogy a család valamilyen személytelenített, felsőbb értelme az emberi életnek, magasabb összhang? Az ember nem azért él, hogy boldog legyen. Az ember azért él, hogy családját eltartsa, tisztességes embereket neveljen, s mindezért ne várjon hálát, sem boldogságot. Erre a kérdésre őszintén felelek. Azt felelem, igazad van. Nem hiszek abban, hogy a család „boldogít”. Semmi nem boldogít. De a család olyan nagy feladat, önmagunkkal és a világgal szemben is, hogy érdemes e feladatért elviselni az élet érthetetlen gondjait, fölösleges szenvedéseit is. Nem hiszek „boldog” családokban. De láttam bizonyos összhangot, emberi közösségeket, ahol mindenki kissé a többiek ellen is élt, mindenki a maga életét élte... s mégis, az egész, a család, egymásért is élt, akkor is, ha a családtagok farkaséhséggel harcoltak egymás ellen. Család... Nagy szó. Igen, a család talán életcél. De nem old meg semmit. S nekem különben sem volt ebben az értelemben családom. Sokat figyeltem én, hallgatóztam. Hallgattam a zord, korszerű prédikátorokat, akik bizonygatták, hogy ez a magány polgári betegség. A közösségre hivatkoztak, a nagyszerű közösségre, mely magába zárja és felemeli az egyént, egyszerre célja van életednek, mert tudod, hogy nem magadért, nem is a szűkebb családért élsz, hanem egy emberfeletti eszményért, az emberi közösségért. Ezt a vádat alaposan megvizsgáltam. Nem elméletben, hanem úgy és ott, ahol tetten értem, az életben. Vizsgáltam az úgynevezett „szegények” életét – végre is ők a legnagyobb közösség –, csakugyan olyan forró és teljes életérzést nyújt nekik a tudat, hogy ugyanegy közösséghez tartoznak, mondjuk a vasasok szakszervezetéhez vagy a magánalkalmazottak nyugdíj egyesületéhez, s képviselőik vannak a parlamentben, akik helyettük írnak és beszélnek – csakugyan olyan forró-hevítő érzés, tudni, hogy megszámlálhatatlan sok vasas és magánalkalmazott van a világon, akik mind szeretnének jobban, emberibben élni, s nagyon lassan, keserves verekedések, nyugtalan okfejtések árán csakugyan javul néha földi helyzetük... már nem száznyolcvan pengőt keresnek, hanem kétszáztízet... igen, lefelé nincs határ. Lefelé nagyon tud örülni az ember mindennek, ami enyhíti az élet kegyetlen szigorát. De a boldog, heves életérzést nem találtam azokban sem, akik hivatalból, vagy hivatásból a „nagy közösségek” együttérzésében élnek. .. Sértődött, szomorú, kielégületlen, acsarkodó, szívósan harcoló, rezignált, félkegyelmű, okosan és agyafúrtan verekedő embereket találtam. Embereket, akik hittek abban, hogy nagyon lassan, kiszámíthatatlan fordulatok árán, csakugyan javul valamennyire az emberek sorsa az időben. Ezt jó tudni. De ez a tudat nem oszlatja el az élet magányát. Nem igaz, hogy csak a polgár magányos. Tisza-vidéki kubikusok tudnak olyan magányosak lenni, mint egy fogorvos Antwerpenben. Aztán olvastam, és gondoltam én is, hogy talán a civilizáció magánya ez. Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes. Talán a görögök, igen, talán ők boldogok voltak... Gyilkolták egymást és az idegeneket, irdatlan hosszú és félelmesen véres háborúkat viseltek, de bennük csakugyan élt valamilyen jókedvű és áradó közösségérzés, mert mind műveltek voltak, a szó mélyebb, írástudatlanabb értelmében, a fazekasok is... De mi nem műveltségben élünk, hanem egy általános, titkos, gépi civilizációban. Mindenkinek része van már ebből, és senkinek nincs igazi öröme. Mindenki megfürödhet, ha nagyon akar, meleg vízben, bámulhat képeket, hallgathat zenét, beszélhet földrészeken át, a törvény az újabb korban éppen úgy védi a szegények, mint a gazdagok jogait és érdekeit... de nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és a nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... Ismerek hatgyermekes anyákat, ugyanezzel a magánnyal és a hozzá tartozó görcsös, ellenkező arckifejezéssel, s polgári agglegényeket, akik már a kesztyűt is oly műgonddal húzzák le, mintha kényszercselekedetek sorozata lenne életük. És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez. Nem társadalmi kérdés. A másféle nevelés, az ébresztés kérdése. Oly üveges ma az emberek pillantása, mintha delejes álomban vándorolnának. Üveges és gyanakvó... Csak éppen nincsen ilyen mesterségem. De egyszer találkoztam egy arccal, melyből hiányzott ez a görcsös, kielégületlen, gyanakvó, álomkóros feszültség. Igen, láttad az elébb. De az arc, melyet most láttál, csak álarc már, egy szerep mesterséges álarca. Mikor én láttam, először, tizenöt év előtt, nyitott volt ez az arc, olyan várakozó, sugárzó és nyitott, mint az élet elején lehetett az emberek arca, mikor nem ettek a tudás fájáról, nem ismerték a fájdalmat és a félelmet. Aztán, lassan elkomolyodott ez az arc. A szemek figyelni kezdtek, a száj, ez a hasadt, önfeledten nyitott száj összecsukódott, keményebb lett. Áldozó Judit, ez volt a neve. Parasztleány volt. Tizenhat éves korában került hozzánk, ott szolgált szüleink házában. Nem volt viszonyunk. Ez volt a baj, mondod?... Nem hiszem. Az ember mond ilyesmit, de az élet nem tűri az útszéli okosságokat. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem volt viszonyom ezzel a parasztleánnyal, akit később aztán feleségül vettem. De ez a második nő volt. Te az elsőről szeretnél hallani. Hát, barátom, az első, az pompás teremtés volt. Okos, becsületes, szép, művelt. Látod, úgy beszélek róla, mint az apróhirdetésben. Vagy, mint Othello, mikor elindul megölni Desdemonát. „Mesterien hímezett... Dalával a medvéket is elbűvölte volna... ” Mondjam még azt is, hogy zenekedvelő volt és szerette a természetet? Mert elmondhatom róla, nyugodt lélekkel. Vidéki lapokban nyugalmazott főerdészek hirdetik így húgukat, kis testi hibával. De ennek, az elsőnek, testi hibája sem volt. Fiatal volt, szép és érzékeny... Mi baja volt hát? Miért nem tudtam vele élni? Mi hiányzott? A testi öröm? Nem igaz, hazudok, ha ezt mondom. Legalább annyi boldog pillanatot megéltem vele ágyban, mint más nőkkel, a szerelem nagy párbajának hivatásos bajvívónőivel. Nem hiszek a Don Juánokban, nem hiszek abban, hogy egyszerre több nővel is szabad élni. Egyetlenegy emberből kell megcsinálni azt a hangszert, amely minden dallamot érzékeltetni tud. Néha sajnálom az embereket: oly esztelenül, reménytelenül kapkodnak... az ember szeretne kezükre ütni és ezt mondani: „Ne kapkodj, te! Ne nyúlkálj! Ülj illedelmesen, rendesen. Sorjában, mindenki megkapja a magáét!” Igazán olyanok, mint a pákosztos gyermekek. Nem tudják, hogy néha csak türelmen múlik életük nyugalma, egészen egyszerű műfogásokon múlik az összhang, amit oly görcsös-figyelmesen keresnek, s zavaros szóval boldogságnak neveznek... Mondd csak, miért nem tanítják a férfiak és nők egymáshoz való viszonyát az iskolákban? Egészen komolyan kérdem ezt, nem tréfálok. Végre is, legalább olyan fontos ez, mint hazánk hegy– és vízrajza vagy a helyes társalgás alapszabályai. Legalább annyira ezen múlik az emberek lelki nyugalma, mint a becsületen vagy a helyesíráson. Nem gondolok én semmiféle frivol tantárgyra... Arra gondolok, hogy értelmes emberek, költők, orvosok, idejében beszéljenek az emberekhez az örömről, a férfiak és nők együttélésének emberi lehetőségeiről... tehát nem a „nemi élet”-ről, hanem az örömről, a türelemről, a szerénységről, a kielégülésről. Ha megvetem az embereket, talán ezt a gyávaságot vetem meg leginkább – a gyávaságot, mellyel életük titkát eltakarják önmaguk és a világ elől. Ne érts félre. Én sem szeretem a habzó szájú, nyálat sercegő önmutogatást, a kóros és beteges vallomásokat. De az igazat szeretem. Természetesen legtöbbször hallgat az ember az igazságról, mert fölöslegesen csak a betegek vagy a hivalkodók és dicsekvők, e nőies hajlamú lények mutogatják titkaikat. De még mindig jobb igazat hallgatni, mint hazugot beszélni. Sajnos, amerre néztem az életben, legtöbbször csak hazugságot hallottam. Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok. Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal is, hogy szerények vagyunk, és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel. Látom, mosolyogsz. Azt mondod, ha ilyen egyszerű az egész, ha van kaptafája az életnek, miért nem sikerült nekem? Végül is, két asszonnyal kísérleteztem életemben, úgy igazán, életre és halálra. Nem mondhatom, hogy az élet nem küldte el hozzám őrangyalait. S mégis megbuktam, mindkettővel, magányos maradtam. Hiába volt az önismeret, az alázat, a nagy fogadkozás. Megbuktam, s most csak úgy papolok itt... ezt gondolod, igaz? Hát akkor el kell mondanom, milyen volt az első és miért bukott meg? Az első tökéletes volt. Nem mondhatom azt sem, hogy nem szerettem. Egyetlenegy kis hibája volt, de erről igazán nem tehetett. Ne gondolj semmiféle lelki eltévelyedésre. Egyszerűen az volt a baj, hogy polgár volt szegényke, polgári nő. Ne érts félre, én magam is polgár vagyok. Tudatosan vagyok az, pontosan ismerem az osztály hibáit és bűneit, s vállalom ezt az osztályt, vállalom a sorsot, mely a polgári sors. Nem szeretem a szalonforradalmárokat. Az ember maradjon hűséges azokhoz, akikkel származás, nevelés, érdek, emlék összekötözte. Mindenem a polgárságnak köszönhetem, nevelésem, életmódom, igényeim, életem legtisztább pillanatait is, a közös műveltség, a nemes beavatottság nagy pillanatait... Most sokat beszélnek arról, hogy ez az osztály megszűnik, elsorvad, teljesítette hivatását, s nem alkalmas többé a vezető szerepre, mely az elmúlt századokban az övé volt. Ehhez nem értek. Egy érzés azt mondja nekem, hogy kissé mohón és türelmetlenül temetik a polgárságot; talán van ebben az osztályban még valamilyen maradék erő, talán még szerepe lesz a világban, talán éppen a polgárság lesz az a híd, ahol a forradalom még egyszer találkozik a renddel... Mikor azt mondom, hogy az első feleségem polgári nő volt, nem vádat emelek, csak megállapítok egy lelkiállapotot. Én is polgár vagyok, reménytelenül. Hűséges vagyok osztályomhoz. Védem is, mikor támadják. De nem védem vakon, sem elfogultan. Azt akarom, hogy tisztán lássak ebben a társadalmi sorsban, mely nekem jutott, s ezért tudnom kell, mi volt a bűnünk, volt-e csakugyan valamilyen polgári betegség, mely elsorvasztotta ezt az osztályt? De a feleségemmel erről persze nem beszéltünk. Mi volt a baj? Várj csak. Először is az, hogy én magam olyan polgár voltam, aki pontosan ismerte a szertartásokat. Én gazdag voltam, a feleségem családja szegény volt. De a polgárság nem pénzkérdés. Igen, azt tapasztaltam, éppen a szegény polgárok, a vagyontalanok óvják görcsösen, minden erejükkel a polgári magatartást és életformákat. A gazdag ember soha nem tud olyan kínos-figyelmes akarattal ragaszkodni a társadalmi szokásokhoz, polgári rendtartáshoz, illemszabályokhoz, tiszteletadáshoz, mindahhoz, ami a kispolgárság létének igazolását jelenti az élet minden pillanatában, mint a segédhivatali igazgató, aki pontosan számon tartja a fizetési osztályokkal párhuzamosan emelkedő lakásigényeket, öltözködési divatot, a társas élet előírásait... A gazdag ember mindig hajlandó egyfajta finom kalandorságra, hajlandó álszakállt ragasztani és kötélhágcsón megszökni, hosszabb- rövidebb időre, a birtoklás előkelő és unalmas börtönéből. Titkos meggyőződésem, hogy a gazdag ember reggeltől estig unja magát. De a polgár, akinek csak rangja van, pénze nincsen, egy keresztes lovag aggályos hősiességével óvja a rendet, amelyhez tartozik, a polgári rangot és elvet. Csak a kispolgár szertartásos. Szüksége van reá, élete végéig be kell bizonyítani valamit. Feleségem gondosan nevelték. Tanult nyelveket, pontosan ismerte a különbséget a jó zene és az áldallamok, az irodalom és a hazug, olcsó álirodalom között. Tudta, miért szép egy Botticelli-kép, s mit akart mondani Michelangelo a Pietával? Pontosabban, mindezt talán inkább tőlem tudta meg... utazás, olvasás, bizalmas beszélgetés közben... a nevelésből, melyet otthon és az iskolában kapott, a műveltség csak úgy maradt meg, mint egyfajta szigorú lecke emléke. Iparkodtam feloldani benne ennek a leckének görcsösen őrzött adatait, szerettem volna a leckéből eleven és meleg élményt teremteni számára. Ez nem volt könnyű. Kitűnő hallása volt, a szó emberi értelmében is; megérezte, hogy nevelem, s megsértődött. Sokféle sértődöttség van az emberek között. Tudod, azok a kis különbségek... az egyik tud valamit, mert szerencsésebben született, alkalma volt belenézni abba a finom titokba, ami az igazi műveltség... a másik csak megtanulta a leckét. Ez is van. Eltelik az élet, mire mindezt megtanuljuk. A kispolgár számára, öregem, a műveltség s mindaz, ami ezzel együtt jár, nem élmény, hanem értesültség. Aztán van egy felső rétege a polgárságnak, a művészek, az alkotók. Én ezekhez tartoztam. Nem gőgösen mondom ezt, hanem szomorúan. Mert végül is nem alkottam semmit. Hiányzott belőle valami... micsoda is? Lázár azt mondta, a Szentlélek. De ezt nem magyarázta meg közelebbről. Mi volt a baj, az elsővel? Sértődés, hiúság. Az emberi nyavalyák és balesetek alján legtöbbször ezt találod. A hiúságot. A gőgöt. A félelmet, mert hiúságból nem merik elfogadni a szeretet ajándékát. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát... Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság. Legalábbis ezt hittem, sokáig. Most már nem bizonygatom ezt ilyen föltétlenül, mert öregszem és megbuktam. Hol buktam meg? De mondom, ebben, éppen ebben. Nem voltam elég bátor a nőhöz, aki szeretett, nem tudtam elfogadni gyöngédségét, restelltem magam, kissé le is néztem őt, mert másféle ember volt, kispolgár volt, más ízlése és életritmusa volt, s aztán féltettem magam, a hiúságom, féltem attól, hogy megadom magam ennek a nemes és bonyolult zsarolásnak, mellyel a szeretet ajándékát akarták tőlem. Akkor még nem tudtam, amit ma tudok... nem tudtam, hogy nincs szégyellnivaló az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket. Csaknem becsület dolga ez. S a becsületben hiszek. Gyalázatban nem lehet élni. Isten éltessen. Szeretem ezt a bort, pedig van egy kis fátyolos édessége. Utolsó időben rászoktam, kinyitok esténként egy üveget. Parancsolj tüzet, öregem. Egyszóval, az elsővel az volt a baj, hogy másféle életritmusunk volt. A kispolgárban mindig van valami merev, riadt, mesterkélt, megrettent, túlságosan szerepszerű, sértődött, különösen, ha kiemelik otthonából és légköréből. Nem ismerek még egy osztályt, melynek gyermekei ilyen riadt gyanakvással mászkálnak a világban. Ettől a nőtől, az elsőtől, talán mindent megkaptam volna, amit férfi egy nőtől kaphat, ha szerencsésebben születik, egy lépcsőfokkal lejjebb vagy följebb, tehát szabadabban. Tudod, ő olyan tökéletesen ismert és tudott mindent... Tudta, milyen virág illik a régi firenzei vázába ősszel és tavasszal, helyesen és mértéktartással öltözködött, társaságban soha nem vallottam vele szégyent, pontosan azt mondta, felelte, amit kellett, háztartásunk mintaszerű volt, a cselédek zajtalanul végezték dolgukat, mert feleségem így nevelte őket. Úgy éltünk, mint egy illemtanban. De kissé így éltünk az életünk másik térfogatában is, az igaziban, abban az őserdőben és vízesésben, ami a másik élet. Most nemcsak az ágyra gondolok... arra is, természetesen. Az ágy is őserdő és vízesés, emlék valami ősiről, föltétlenről, egy élményről, melynek tartalma és értelme az élet. Ha ezt parkírozzák és gyomlálják, marad helyében valami nagyon szép, ápolt és tetszetős, kellemes illatú virágok, mutatós fa és bokorcsoportozatok, csörgedező, színes sugarú szökőkutak, de az őserdőnek és vízesésnek, ahová örökké visszavágyunk, vége. Nagy szerep, polgárnak lenni. Talán senki nem fizet olyan sokat a műveltségért, mint a polgár. Nagy szerep, s mint minden igazán hősies szerepért, ezért is teljes árat kell fizetni. A bátorságot, a boldogsághoz való bátorságot. A művésznek élménye a műveltség. A polgár számára az idomítás csodája a műveltség. Erről, persze, nem beszéltek sokat odaát, a boldog, fajtáktól és kezdetleges életformáktól erjedő, bugyborékoló Peruban. De hát én Pesten éltem, a Rózsadombon. Az ember vessen számot élete éghajlatának feltételeivel. Aztán sok minden történt, amit nem mondhatok el. Ez az asszony él még, egyedül él. Néha látom. Nem találkozunk, mert még mindig szeret. Tudod, ő nem volt az a fajta, akitől elválsz, s elsején pontosan elküldöd a tartásdíjat, s karácsonyra és születésnapra egy bundát vagy egy ékszert, s ezzel aztán meg is tetted kötelességed. Ez még mindig szeret, nem is fog mást szeretni soha. Nem haragszik, mert emberek között, akik valaha szerették egymást, nincs és nem lehet soha igazi harag. Lehet düh, bosszúvágy; de harag, az a szívós, számító, váró harag... nem, ez lehetetlen. Él, talán nem is vár reám többé. Él, és lassan meghal. Szépen hal meg, finoman, polgárian, csendesen. Meghal, mert az életének nem lehet új tartalmat adni, mert nem lehet az érzés nélkül élni, hogy szükség van reá a világban, valakinek, annak az egynek, elsőrendűen szüksége van reá. Valószínűleg nem tudja ezt. Talán azt hiszi, hogy megbékélt már. Egyszer utamba futott egy nő, amolyan báléjszakai kaland volt, feleségem egyik ifjúkori barátnéja, aki nemrégen tért haza Amerikából, s találkoztunk egy farsangi éjszakán, megismerkedtünk, s csaknem hívás nélkül feljött a lakásomra. Reggel felé elmondta, hogy Ilonka beszélt egyszer rólam. Tudod, milyen szorgalmasak a barátnők... Hát ez is elmondott mindent. Elmondotta, barátnéja volt férjének ágyában, az ismerkedést követő reggelen, hogy az intézetben mindig féltékeny volt Ilonkára, elmondotta, hogy egyszer látott engem a belvárosi cukrászdában, ahol együtt ült az első feleségemmel, s egyszerre bejöttem és cukrozott narancshéjat vásároltam a második feleségemnek, s egy barna krokodilbőr pénztárcából fizettem. Ezt a tárcát ajándékba kaptam az elsőtől, negyvenedik születésnapomon. Már nem viselem, ne nyomozzál ilyen kétkedő mosollyal. Hát ez volt. S akkor a két nő, az első és a barátnő, megbeszéltek mindent. S az első olyasfélét mondott a barátnőnek, hogy nagyon szeretett, csaknem belehalt, mikor elváltunk, de aztán megnyugodott, mert megtudta, hogy nem én voltam az igazi, pontosabban én sem voltam az igazi, s még pontosabban, ha lehet, megtudta, hogy nincsen igazi. Ezt mondta el a barátnő, reggel, az ágyamban. Kissé lenéztem, mert mindezt tudta, és mégis a nyakamba vetette magát; szerelmi dolgokban nem sokat tartok a nők szolidaritásáról, de ezt a nőt akkor megvetettem kissé, s finoman és udvariasan kidobtam. Úgy éreztem, ennyivel tartozom az elsőnek. S aztán hosszan elgondolkoztam. S ahogy múlt az idő, úgy éreztem, Ilonka hazudott. Nem igaz, hogy nincsen igazi. Neki én voltam az a valaki, az egyetlen. Nekem nem volt senkim, aki ennyire fontos lenne, sem ő, sem a második, sem a többi. De ezt akkor nem tudtam még. Rettenetes lassan tanulja meg az ember a leckét. Hát az elsőről nem tudok többet mondani. Már nem fáj az egész, és nincs bűntudatom, ha reágondolok. Tudom, hogy kissé megöltük, én, az élet, a véletlen, az, hogy meghalt a gyerek... mindez megölte kissé. így öl az élet. Amit az újságokban olvasol, már csak durva túlzás, kontármunka. Az élet bonyolultabban is teremt. És rettenetes pazarlással is dolgozik. Nem törődhet az Ilonkákkal... mindig csak az egésszel törődhet, az összes Ilonkákkal, Juditokkal és Péterekkel, az egésszel akar elmondani és kifejezni valamit. Olcsó felismerés ez, de sokáig tart, amíg az ember megtudja és belenyugszik. Gondolkoztam, s lassan elszállt szívemből minden érzés és indulat. Nem maradt más, csak a felelősség. Ennyi marad végül minden élményből, egy férfiben. Élők és holtak között járunk, s felelősek vagyunk... Segíteni nem tudunk. De én a másodikról akartam beszélni. Igen, arról, aki az elébb kiment itt az ajtón, a köpcös úr társaságában. Ki volt ez a második?... Hát ez nem volt polgár, fiam. Ez proli volt. Proli nő. Elmondjam?... Jó, elmondom. Figyelj. Az igazat akarom mondani. Ez a nő cseléd volt. Tizenhat éves volt, mikor megismertem. Házunkban szolgált, pesztonka volt. Nem akarlak diákszerelmekkel untatni. De elmondom neked, hogyan kezdődött és hogyan végződött. Ami közben volt, azt talán magam sem látom még egészen tisztán. Úgy kezdődött, hogy nálunk otthon senki nem merte szeretni a másikat. Apám és anyám „eszményi” házaséletet éltek, szóval förtelmeset. Soha egy hangos szó. Édesem, mihez van kedved? Drágám, mit tehetek érdekedben? Így éltek. Nem is tudom, rosszul éltek-e? Csak éppen nem jól éltek. Apa büszke volt és hiú. Anyám polgári nő volt, a szó legmélyebb értelmében. Felelősség és tartózkodás. Úgy éltek, haltak, úgy szerették egymást, úgy szültek és neveltek engem, mintha állandóan valamilyen emberfeletti szertartás papjai és hívői lennének. Nálunk minden szertartás volt, a reggeli és a vacsora, a társas élet, a szülők és a gyermekek érintkezése – azt hiszem, kettejük között a szerelem is, vagy amit már annak neveznek, valamilyen személyfölötti szertartás volt. Mintha állandóan számot kellene adni valamiről. Szigorúan meghatározott tervek szerint éltünk. Újabban nagy népek készítenek olyan négy– és ötéves terveket, a fajta és a nemzet boldogulása érdekében, terveket, melyeket aztán könyörtelenül, tűzzel-vassal végrehajtanak, tekintet nélkül az állampolgárok tetszésére vagy nemtetszésére. Mert nem az a fontos, hogy az egyén jól érezze magát vagy éppen boldog legyen, hanem, hogy a négy vagy ötéves terv végrehajtása árán a nagy közösség, a nép vagy nemzet boldoguljon. Sok ilyen példát láttunk a közelmúltban. Hát így éltünk mi is, odahaza, nem is négy– vagy ötéves tervek, hanem negyven– és ötvenéves tervek szerint, tekintet nélkül egymás és a magunk boldogságára. Mert a szertartásoknak, a munkának, a kézfogónak, a halálnak, mindennek mélyebb értelme volt, a család és a polgári rend fenntartása és boldogulása. Ha megnézem gyermekkorom emlékeit, mindennek alján ezt a kínos, komor céltudatosságot találom. Robotmunkát végeztünk, gazdag és finom, könyörtelen és érzéstelen robotmunkát. Meg kellett menteni valamit, minden nap, minden cselekedetünkkel be kellett bizonyítani valamit. Azt, hogy osztály vagyunk. Polgárok. Megőrzők. Fontos dolgunk van, rangot és módot kell mutatnunk, nem szabad engedni az ösztönök és a plebejusok lázadásának, nem szabad meghőkölni, nem szabad az egyéni boldogság vágyának engedni. Azt kérded, tudatos-e az ilyen magatartás?... Hát nem mondom éppen, hogy apám vagy anyám programbeszédeket tartottak vasárnaponként, a családi asztalnál, beszédeket, melyekben feltárták a család ötvenéves tervének vázlatát. De nem mondhatom azt sem, hogy csak a helyzet és a származás együgyű kényszerének engedelmeskedtünk. Tudtuk mi jól, hogy kemény feladatra jelölt ki az élet. Nemcsak a házat és a szép életformákat és a couponokat, meg a gyárat kellett megmenteni, hanem azt az ellenállást, mely életünk mélyebb értelme és parancsa volt. Az ellenállást a világ plebejusi erejével szemben, mely meg akarta fertőzni önérzetünket, s állandóan szabadosságokra csábított. Az ellenállást, mellyel le kellett küzdenünk minden lázadási hajlamot, nemcsak a világban, hanem önmagunkban is. Minden gyanús volt és veszélyes. A társadalom finnyás és kegyetlen szerkezetének zavartalan működésére mi is vigyáztunk, odahaza, a móddal, ahogy megítéltük a világ jelenségeit, amint elintéztük vágyainkat, fegyelmeztük hajlamainkat. Polgárnak lenni állandó erőfeszítés. Most az alkotó és megőrző fajtáról beszélek, tehát nem a stréber kispolgárságról, amely egyszerűen csak kényelmesebben, szélesebben akar élni. Mi nem is akartunk kényelmesebben, sem bőségesen élni. Magatartásunk, életszokásaink alján volt valamilyen tudatos önmegtagadás. Kissé szerzeteseknek is éreztük magunkat, valamilyen pogány, világi rend felesküdöttjeinek. Akik őriznek, egy eskü és egy rendtartás szabályai szerint, titkokat és szabályokat, olyan időben, mikor veszély fenyegeti mindazt, amire emberek felesküdtek. Így ebédeltünk. így mentünk, minden héten egyszer, színházba, az Operába vagy a Nemzetibe. így fogadtuk vendégeinket, a többi polgárokat, akik sötét ruhában érkeztek, leültek a társalgóban vagy a gyertyákkal megvilágított, nemes ezüsttel és porcelánnal terített, választékos ételekkel megrakott ebédlőben, s beszéltek valamit, aminél meddőbbet és feleslegesebbet nem is lehet beszélni –, de e meddő társalgásoknak mélyebb értelmük is volt. Mintha latinul beszélnének a barbárok között. Az udvarias mondatokon, a közömbös és semmitmondó vitákon és elmefuttatásokon túl, a társasági csevegésen túl az együttlétek és beszélgetések értelme mindig az volt, hogy a polgárok összegyűltek a szertartáshoz, a nemes összeesküvéshez, s most jelbeszéddel – mert mindig másról beszéltek – fogadják és bizonyítják, hogy a lázadókkal szemben őrzik a titkot és a megegyezést. így éltünk. Egymás között is mindig bizonyítottunk valamit. Tízéves koromban már olyan öntudatos és csendes, figyelő és fegyelmezett voltam, mint egy nagybank elnöke. Látom, csodálkozva hallgatsz. Te nem ismerted ezt a világot. Alkotó ember vagy, te kezded elölről családodban ezt a leckét, te vagy az első, aki egy osztállyal feljebb lépett... Benned csak becsvágy van. Bennem csak emlék volt, hagyomány, kötelesség. Talán nemis érted, amit mondok. Ne haragudj. Hát elmondom, ahogy tudom. A lakás mindig sötét volt kissé. Szép lakás volt ez, ház és kert, mindig építették és csinosították. Külön szobám volt az emeleten, ott laktam, nevelőnők és nevelők aludtak a szomszéd szobában. Azt hiszem, soha nem voltam gyermekkoromban és ifjúkoromban egészen egyedül. Otthon éppen úgy idomítottak, mint később az intézetben. A fenevadat idomították bennem, az embert, hogy jó polgár legyen és tökéletesen végezze el a mutatványt. Talán ezért vágytam olyan sötét és makacs erővel a magányosságra. Most egyedül élek, egy ideje inast sem tartok. Csak egy bejárónő jön el néha lakásomba, mikor nem vagyok otthon, s rendbe rakja szobámban az élet hulladékait. Végre nincs senki körülöttem, aki ellenőriz, megfigyel és számon tart... Te, vannak az életben nagy elégtételek és örömök is. Későn jönnek, torz és váratlan alakban. De eljönnek. Mikor a mostani lakásomban, a szülői ház, két házasság és válás után, egyedül maradtam, először életemben éreztem azt a szomorú megkönnyebbülést, hogy végére jártam valaminek, elértem, amit akartam. Tudod, mint akit életfogytiglani rabságból hirtelen szabadon bocsátanak, mert megkegyelmeztek, hiszen jól viselkedett a börtönben... s évtizedek óta először alszik úgy, hogy nem kell félni az őrtől, aki ellenőrző sétája közben éjszaka is benéz a fegyenc fülkéjének kémlelő nyílásán... Ilyen örömöket is ad az élet. Sokat kell fizetni érette, de végül is ideadja. Öröm, persze ez nem egészen pontos szó... Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdeme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg... Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette. Mondom, otthon, a szülői házban mi csaknem tudatosan, szerepszerűen voltunk polgárok. Ha visszagondolok gyermekkoromra, sötét szobákat látok. A szobákban pompás bútorok sorakoznak, mint egy múzeumban. Örökké takarítanak ebben a lakásban. Néha hangosan, villamos gépekkel, tárt ablakok mellett, idegenből kölcsönkért, szakszerű személyzet segítségével, néha láthatatlanul és zajtalanul, de mindig úgy, mintha az, aki belép egy szobába, cseléd vagy családtag, rögtön a helyére tenne valamit, lefújna egy porszemet a zongoráról, végigsimítana egy tárgyat, helyére illesztené egy függöny rojtjait. Örökké óvtuk ezt a lakást, mintha az egész, a bútorok, a függönyök, a képek és a szokások, az egész együtt afféle kiállítási tárgy lenne, egyszerre múzeum és műtárgy, valami, amit állandóan óvni, tatarozni, tisztítani kell, s hozzá lábujjhegyen kell járni a termekben, mert nem illik hangosan és fesztelenül járkálni és beszélgetni e kegyeletes műtárgyak között. Sok függöny volt az ablakok előtt, s ezek a függönyök nyáron is elnyelték a világosságot. A csillárok magasan függtek a mennyezeten, s a nyolckarú égők fényüket céltalanul szórták el a szobában, ahol minden kissé elmosódott a félhomályban. A falak mentén üvegszekrények állottak, tele tárgyakkal, melyek előtt áhítattal haladt el a személyzet és a házinép, de soha senki nem vette kézbe, nem nézte meg közelebbről e tárgyakat. Volt itt aranyozott szegélyű altwien porcelántindzsa, meg kínai váza, meg csontra festett képek, teljesen ismeretlen külföldi dámák és urak arcképei, meg elefántcsont legyezők, melyekkel soha senki nem legyezte magát, meg apró arany–, ezüst– és bronztárgyak, kancsók, állatok, tálkák, melyeket soha nem használtak. Egy szekrényben tartották „az” ezüstöt, mint a frigyládákban a szent tekercseket. Ezt az ezüstöt köznapon soha nem használtuk, mint ahogy a damaszt asztalkendőket, a finom porcelánt sem használtuk: mindent megőriztünk, a ház titkos törvénye szerint, valamilyen érthetetlen és nehezen elképzelhető ünnepség számára, amikor majd huszonnégy személy részére terítenek... De soha nem terítenek huszonnégy személy részére. Természetesen érkeztek hozzánk is vendégek, s ilyenkor előszedték a szekrényből „az” ezüstöt és a damasztot, a porcelán és üveg műtárgyakat, s az ebéd vagy a vacsora oly aggályos-gondos szertartások szerint zajlott le, mintha a jelenlevők legnagyobb gondja nem is az étkezés és beszélgetés lenne, hanem egy bonyolult feladat véghezvitele: talán az, hogy ne kövessenek el társalgás közben semmiféle hibát vagy ne törjenek el egy tányért, poharat... A tényeket te is megismerted életedben; én most az érzésről beszélek, mely e lakásban, a szülői ház szobáiban állandóan eltöltött, gyermekkoromban és később, férfikoromban is. Igen, érkeztek vendégek, vacsorára vagy látogatóba, éltünk a lakásban és „használtuk” is, de a gyakorlat és a köznapok mögött a lakásnak mélyebb értelme és feladata is volt: úgy őriztük, szívünkben, mint egy végvárat. Apám szobájára örökké emlékezem. Ez a szoba hosszú volt, valóságos terem. Az ajtókat vastag keleti függönyök takarták. Mindenféle képek lógtak a falakon, drága festmények, aranykeretben, festmények, melyek idegen, soha nem látott erdőket, keleti kikötőket és múlt századbeli, ismeretlen, többnyire szakállas férfiakat ábrázoltak, fekete ruhában. Óriási íróasztal állott a szoba egyik sarkában, úgynevezett diplomataasztal, három méter hosszú és másfél méter széles, megrakva földgömbbel, réz gyertyatartóval, ón tintatartóval, velencei bőr irattáskával, s mindenféle más kegytárggyal és kacattal. Aztán súlyos bőr karosszékek sorakoztak egy kerek asztal körül. A kandalló párkányán két bronzbika viaskodott egymással. A könyvesszekrények oromzatán is bronztárgyak állottak, sasok és lovak bronzból, meg egy tigris, mely fél méter hosszú volt, és éppen ugrásra készült. Ezt is bronzból öntötték. És a falak mentén, az üvegajtós szekrényekben a könyvek. Rengeteg könyv sorakozott itt, talán négy– vagy ötezer, nem is tudom pontosan. Külön szekrényben a szépirodalom, aztán a vallásos, bölcseleti, társadalmi művek, angol bölcselők kék vászonba kötött művei, s mindenféle sorozatok, melyeket az ügynök adott el. E könyveket tulajdonképpen senki nem olvasta. Apám legszívesebben csak újságot olvasott és útleírásokat. Anyám olvasott, de csak német regényeket. A könyvkereskedők időnként elküldték az újdonságokat, s a könyvek aztán ott maradtak nyakunkon, s az inas néha elkérte apámtól a kulcsot és elhelyezte a polcokon a felgyűlt könyvpéldányokat. Mert a szekrényeket gondosan csukták, állítólag abból a célból, hogy megóvják a könyveket. A valóságban inkább az olvasástól óvták a könyveket, a veszélytől, hogy valakinek eszébe juthat megnézni és megismerni azt a titkos és veszedelmes anyagot, melyet a könyvek rejtegettek. Ezt a szobát így nevezték: apa munkaszobája. A munkaszobában emberemlékezet óta nem dolgozott senki, legritkábban apám. Ő a gyárban dolgozott és a kaszinóban, ahová délután felment, a gyárosok és tőkepénzesek közé, csendesen kártyázgatott, a lapokat olvasta, s vitatkozott üzletről és politikáról. Apám kétségtelenül okos és gyakorlati érzékű ember volt. A gyárat ő fejlesztette nagyapám műhelyéből nagyüzemmé, az ő keze alatt nőtt, változott át az ország egyik legelső ipartelepévé. Ehhez a vállalkozáshoz erő kellett, ravaszság, sok könyörtelenség, előrelátás, egyszóval mindaz, ami általában kell egy vállalkozáshoz, ahol az emeleten ül egy szobában egy ember, s szimattal és tapasztalattal elhatározza, hogy a vállalkozás egyéb szobáiban és termeiben mit dolgozzanak az emberek. Ebben a szobában, a mi gyárunkban, apám ült négy évtizeden át. Helyén volt ott, tisztelték, féltek tőle, az üzleti világban respektussal emlegették nevét. Kétségtelen, hogy apám üzleti erkölcsei, felfogása pénzről és munkáról, haszonról és vagyonról pontosan olyan volt, mint ahogy azt elvárta tőle a világ, üzlettársai és családja. Alkotó szellemű ember volt, tehát nem a zord és szűkkeblű nagytőkés, aki ül a pénzen és kiuzsorázza alkalmazottait, hanem vállalkozó és teremtő tehetség, aki megbecsülte a munkát, a rátermettséget, jobban fizette a tehetséget, mint a robotost. De ez megint egy másik szövetség volt, apa, a gyár és a klub – ami a lakásban, odahaza, szertartás volt, az odakünn, a gyárban és a világban, nyersebb és titkosabb szövetségnek számított. A társas kör, melynek apám egyik alapító tagja volt, csak milliomosokat fogadott tagjai közé, mindig csak kétszáz milliomost, soha többet. Ha meghalt a tagok valamelyike, nagy gonddal és finnyássággal, úgy, ahogy a Francia Akadémia választ új tagot, vagy ahogy a tibeti papok megkeresik az új dalai lámát a tibeti fennsík gyermekei között, kerestek egy milliomost, aki alkalmas volt a szerepre, s betöltötte közöttük az elköltözött helyét. Mindezt, a válogatást és meghívást, meglehetős titokzatossággal művelték. A kétszáz érezte, hogy rang és cím nélkül is hatalom ők, talán fontosabb szövetkezés, mint egy minisztérium. Ők voltak a másik hatalom, a láthatatlan, mellyel nemritkán a hivatalos hatalom is tárgyalni és egyezkedni kényszerült. Apám is közéjük tartozott. Mi tudtuk ezt, odahaza. Mindig áhítattal, elfogódottan léptem be a „munkaszobába”, megálltam a diplomataíróasztal előtt, melyen emberemlékezet óta nem dolgozott soha senki, csak a műtárgyakat és írószereket rakta minden reggel gondosan rendbe az inas, bámultam az ismeretlen, szakállas férfiak arcképeit, s elképzeltem, hogy ezek a szúrós pillantású, komor férfiak a maguk korában és idejében éppen olyan szigorú, kétszázas szövetségben éltek, mint apám és barátai a klubban; bányák, erdők és műhelyek fölött uralkodtak, s van itt valamilyen íratlan megegyezés az élet és az idő mögött, egyfajta emberek örök vérszerződése, s ezek az emberek erősebbek és hatalmasabbak, mint a többiek. Bizonyos szorongó büszkeséggel gondoltam reá, hogy apám is ez időtlenül hatalmas emberek társaságába tartozik. Szorongó becsvággyal, mert én is szerettem volna elfoglalni később egyszer apám helyét ebben a büszke társaságban –, ötven évbe tellett, amíg megtudtam, hogy nem vagyok közülük és közibük való, amíg a múlt évben végre kiléptem a társas körből, ahová apám halála után engem is beválasztottak, lemondtam a gyárban viselt állásomról, s „visszavonultam”, mint mondani szokás, mindenféle „üzleti tevékenységtől”, de akkor ezt persze nem tudhattam még. Ezért csak bámészkodtam a szentélyben, a könyvek címét betűzgettem, melyeket senki nem olvasott, s homályosan gyanítottam, hogy e szigorú formák és kellékek mögött rendszeresen és alig érzékelhetően történik valami, kemény törvények szerint, s ez valószínűleg nem lehet másként, mint ahogy volt, van és lesz is mindig, de az egész talán mégsem tökéletesen rendbenvaló, mert senki nem beszél róla... Mihelyst a munkára, a pénzre, a gyárra, a kétszázak társas körére fordult otthon vagy társaságban a szó, apám és barátai különösen elhallgattak, szigorúan néztek maguk elé, s másról kezdettek beszélni. Volt itt egy határ, tudod, valamilyen láthatatlan sorompó... hát persze hogy tudod. Csak elmondom, mert ha elkezdtem már, mindent el akarok mondani. Nem mondhatom azt sem, hogy életünk rideg, minden szívélyesség nélkül való volt. A családi ünnepeket például gondosan, aggályosan megtartottuk. Minden évben négyszer-ötször volt karácsony nálunk. Ezek a napok, melyeket nem jelzett piros betűvel a naptár, a család íratlan gregoriánusi naprendjében fontosabbak voltak, mint a húsvét vagy karácsony. Rosszul mondom, mert a családnak is volt írott naptára: egy bőrbe kötött könyv, melyben pontosan feljegyezték a születéseket, kézfogókat és elhalálozásokat, oly gondosan, ahogy talán az anyakönyvben sem örökítik meg az állampolgárok nevét. Ezt a könyvet, a család törzskönyvét vagy aranykönyvét – nevezd, hogy akarod –, mindig a családfő tartotta rendben. Dédapám vásárolta ezt a könyvet százhúsz év előtt, dédapám a sujtásos mentében, a család első neves, szerző és gyarapító tagja, aki molnár volt az Alföldön. Ő írta be először az aranyszegélyes, fekete bőrbe kötött, csont-papírlapokkal megtömött könyvbe a család nevét, In nomine Dei. Ő volt Johannes II., a molnár és alapító. Ő kapta a nemességet is. Egyszer, egyetlenegyszer én is írtam ebbe a könyvbe, mikor megszületett a fiam. Ezt a napot nem fogom soha elfelejteni. Szép nap volt, február végi, napsütéses. A szanatóriumból jöttem haza, abban a kínos-boldog, gyámoltalan hangulatban, amit az ember egyszer érez csak az életben, mikor megszületik a fia... Apám nem élt már akkor. Bementem a munkaszobába, ahol én éppen olyan ritkán dolgoztam, mint apám, megkerestem a diplomata íróasztal alsó fiókjában a kapcsos könyvet, felnyitottam, elővettem a töltőtollat, s nagyon gondosan, rajzolva a betűket, beírtam: Matthias I., – s a napot és az órát. Ez nagy pillanat volt, ünnepély. Mennyi hiúság, mennyi másodrendű anyag van minden emberi érzésben! Úgy éreztem, a család megy tovább, egyszerre értelme van mindennek, a gyárnak és a bútoroknak, a képeknek a falon, a pénznek a bankban. Fiam elfoglalja majd helyem ebben a lakásban, a gyárban, a kétszázak társas körében... De hát nem foglalta el. Te, sokat gondolkoztam ezen. Nem biztos, hogy a gyermek, az utód megoldja az egyén életének mélyebb válságát. Ez a törvény, igen, de az élet nem ismer törvényeket. Hagyjuk ezt. Miről is beszéltünk?... Igen, Áldozó Juditról. Hát így éltünk. Ilyen volt a gyerekkorom. Tudom, van rosszabb is. De az ilyesmi viszonylagos. Az ünnepeket, különösen a család ünnepeit megtartottuk. Volt Apa Születésnapja, Anya Névnapja, s más ilyen, hétszer szent törzsi ünnepek, ajándékkal, zenével, étkezéssel, felköszöntőkkel és lobogó gyertyákkal. E napokon a nevelőnők gondosan felöltöztettek, kék bársony matrózruhába, nyakam körül csipkegallérral, tudod, a la kis lord. Mindez előírás volt, minta katonaságnál. Apa Születésnapja volt természetesen a főünnep. Ilyenkor verset kellett tanulni, a háznép összegyűlt a társalgóban, mindenki ünneplőruhát viselt, a szemek csillogtak, a cselédek sunyi elragadtatással, megcsókolták apám kezét és megköszöntek valamit, nem is tudom, mit?... Valószínűleg azt, hogy ők cselédek, és apám nem az. Mindenesetre kezet csókoltak. Aztán nagy ebéd vagy vacsora következett. A család kincsestárából előkeresték a szép tányérokat, a ritka ezüstöket. Rokonok érkeztek, a gazdag és befolyásos családfőt megillető tisztelettel ünnepelték Apa Születésnapját, s természetesen irigykedtek. Mi voltunk a családban az elsők. A szegény rokonok minden hónapban pénzt kaptak apától, rendes hópénzt, nyugdíjat. Ezt a pénzt, titokban, egymás között, kevesellték. Volt egy öreg néni, bizonyos Mária néni, aki olyannyira kevesellte a pénzt, melyet apám könyörületből juttatott neki, hogy a családi ünnepeken nem akart soha bejönni a szobába, nem akart odaülni a díszesen megterített ebédlőasztalhoz. „Jó lesz nekem a konyhában is” – mondta. – „Majd csak egy kis kávét iszom a konyhában.” Ennyire kevesellte a pénzt, melyet apám önként, kötelezettség nélkül adott neki minden hónapban. Úgy kellett bevonszolni a társalgóba, odaültetni ebédnél a főhelyre. Nagyon nehéz eligazodni a szegény rokonok vágyai és követelései között. Igazában nem is lehet. Valószínűleg nagyság, rendkívüli emberi nagyság kell ahhoz, hogy elviseljük egy közeli rokonunk sikerét. A legtöbb ember képtelen erre, s bolond, aki haragszik, mikor azt látja, hogy a család valamilyen finom, gúnyból, haragból, ellenérzésből szőtt szövetséggel fordul a sikeres családtag ellen. Mert mindig van egy ember a családban, akinek pénze van vagy híre, vagy befolyása, s a többi, a törzs, ezt az egyet gyűlöli aztán és fosztogatja. Apám tudta ezt, megadta nekik, amennyit adni helyesnek tartott, s máskülönben közönyösen tűrte ellenszenvüket. Erős ember volt apám. A pénz nem csinált belőle érzelmes, sem bűntudatos embert. Pontosan tudta, kinek mennyi jár, s nem adott többet. Érzésben sem adott többet. Kedves szava ez volt: „Jár neki.” Vagy ezt mondta: „Nem jár neki.” Ezt a véleményét megfontolta. S ha egyszer kimondta, az kemény szó volt, mint egy kúriai ítélet. Nem lehetett többé vitatkozni vele. Biztos, hogy ő is magányos volt, sok vágyát, kedvtelését elfojtotta a család tekintélye érdekében. De elfojtotta, s erős maradt, egyensúlyban maradt. „Nem jár neki” mondta néha, hosszas hallgatás után, mikor anyám vagy valamelyik rokon bonyolult tárgyalások és célozgatások múltával előterjesztett egyik családtagunk érdekében valamilyen kérést. Nem, apám nem volt szűkkeblű. Csak ismerte az embereket, és ismerte a pénzt, ez volt minden. Isten éltessen. Kitűnő bor ez, öregem. Mennyi esze, ereje van ennek a bornak! Éppen elég öreg, hatéves. Kutyában és borban ez a legjobb idő. Tizenhét évvel meghal a fehér bor, színét, illatát veszti, olyan halott lesz, mint az üveg. Most tanultam ezt, Badacsonyban, egy vincellértől. Ne hatódj meg, ha a sznobok nagyon öreg borral itatnak. Mindent meg kell tanulni. Hol hagytam el?... Igen, a pénz. Mondd, miért írnak az írók olyan felületesen a pénzről? Mindegyre a szerelemről írnak, meg a fönségről, a végzetről, a társadalomról, csak a pénzről nem beszélnek, mintha az valamilyen másodrendű kellék lenne, afféle színpadi jancsibankó, melyet a cselekmény érdekében elhelyez a szereplők ruhazsebeiben a kellékes. A valóságban sokkal több a feszültség a pénz körül, mint ezt bevalljuk magunknak. Most nem „gazdagságról” és a „szegénységről” beszélek, tehát nem az eszményi alapfogalmakról, hanem a pénzről, erről a köznapi, végtelenül veszélyes és különös anyagról, dinamitnál is robbanékonyabb valamiről, a tizennyolc pengőkről és háromszázötven pengőkről, melyeket megszerzünk, vagy nem szerzünk meg, odaadunk, vagy megtagadunk, mástól vagy magunktól... Erről nem beszélnek. Az élet mindennapos feszültségei mégis e szánalmas összegek körül gyűlnek fel, a köznapi összeesküvések, fondorlatok, árulások, apró hősiességek, lemondások és önmegtagadások, áldozatok ilyen háromszáz pengős lehetőségeken belül lesznek tragédiák, vagy elintézi a feszültségeket az élet valahogyan. A gazdagságról úgy beszél az irodalom, mint egyfajta összeesküvésről. Az is, a szó mélyebb értelmében... – De a gazdagságon belül, mint a szegénységen belül, van a pénz, az emberek viszonya a pénzhez, jellemek megalkuvása vagy hősiessége a pénz körül, tehát nem nagybetűvel, nem a Pénz, hanem a délelőtti, vagy délutáni, vagy éjszakai összegek körül. Apám gazdag volt, tehát tisztelte a pénzt. Egy pengőt éppen olyan megfontoltan adott ki, mint százezer pengőt. Egyszer azt mondotta valakiről, hogy nem tiszteli, mert már elmúlt negyvenéves, és nincs pénze. Ez a kijelentés megdöbbentett. Szívtelennek, igazságtalannak éreztem. – Szegény – mentegettem. – Nem tehet róla. – Nem igaz – mondta szigorúan apám. – Tehet róla. Hiszen nem nyomorék, nem is beteg. Akinek negyvenéves korában nincsen annyi pénze, amennyit az ő viszonyai között föltétlenül meg lehetett szerezni, az gyáva, vagy lusta, vagy semmirekellő. Nem tisztelem az ilyen embert. Nézd csak, én már elmúltam ötvenéves. Öregszem. Rosszul alszom, fél éjszakákon át nyitott szemmel fekszem az ágyban, a sötétben, mint a kezdő, gyakorló halottak. Azt hiszem, ismerem a valóságot. Minek csaljam magam?... Nem tartozom többé senkinek semmivel. Csak magamnak tartozom az igazsággal. Azt hiszem, apámnak igaza volt. Fiatalon nem érti ezt az ember. Fiatalon úgy vélekedtem, apám a kegyetlen, szigorú pénzember, akinek istene a pénz, s az embereket – igazságtalanul – pénzszerzési képességeik szerint ítéli meg. Ezt a felfogást lenéztem, kicsinyesnek, embertelennek éreztem. De aztán múlt az idő, s mindent meg kellett tanulni, a szerelmet, a szeretetet, a hősiességet, a gyávaságot, az őszinteséget, mindent, tehát a pénzt is. S most már értem apámat, és nem tudok neheztelni reá e szigorú ítélet miatt. Értem, hogy lenézte azokat, akik nem betegek, nem nyomorékok, elmúltak negyvenévesek, s gyávák, vagy lusták, vagy semmirekellők ahhoz, hogy pénzt szerezzenek. Természetesen nem sokat, mert ahhoz szerencse kell, vagy végtelen élelmesség, vagy durva önzés, vagy vak véletlen. De pénzt, annyit, amennyit egy ember erőviszonyain belül, egy ember életének és láthatárának lehetőségein belül meg lehet szerezni, csak azok mulasztanak el, akik valamiben gyöngék vagy gyávák. Nem szeretem az érzelmes széplelkeket, akik e vád hallatára a világot emlegetik, a gonosz, kegyetlen, önző világot, mely nem engedte, hogy ők is szép kis házban lakjanak életük alkonyán, öntözőkannával kezükben, papucsosan és szalmakalapban sétáljanak nyári alkonyatkor kertjükben, ahogy ez a békés és elégedett kistőkéshez illik, aki a munka és az élet végeztével megpihen a gyűjtés és szorgalom babérjain. A világ mindig, mindenkihez gonosz. Amit ad, rögtön vagy később vissza is veszi, legalábbis megkísérli visszavenni. Az ember hősiessége éppen ez a harc, amellyel megvédi saját és hozzátartozói érdekeit. Nem szeretem a szenvelgő érzelmeseket, akik a többieket vádolják, a zord, mohó pénzembereket, a kegyetlen vállalkozókat, a nyers és durva versenyt, mely nem engedte, hogy álmaikat aprópénzre váltsák. Tessék erősebbnek, ha kell, kegyetlenebbnek lenni. Ez volt apám erkölcse. Ezért nem tisztelte ő a szegényeket – tehát nem a szerencsétlen, nagy tömeget, hanem az egyest, aki nem volt elég erős és tehetséges, hogy kitörjön a tömeg sorsából. Kegyetlen szemlélet, azt mondod. Én is ezt mondtam, sokáig. De most már nem mondom. Egyáltalán, nem mondok semmiről ítéletet. Csak élek és gondolkozom; ez minden, amit tehetek. Az igazság, hogy nem szereztem életemben soha egyetlen lyukas fillért sem. Csak éppen megóvtam azt, amit apám és őseim reám hagytak. Ez sem könnyű, megóvni a pénzt, mert iszonyú erők támadnak állandóan minden tulajdon ellen. Néha úgy harcoltam látható és láthatatlan ellenfeleim ellen, mint az ősök, a szerzők, olyan elszántan, éberen. De a valóságban már nem voltam alkotó, mert nem volt igazi, közvetlen közöm a pénzhez. A második, az utolsó előtti nemzedék voltam, aki már csak megőrizni szeretné, amit kapott, becsületből. A szegények pénzéről is beszélt néha apám. Mert ő a pénzt nem az összegszerűség szerint becsülte. Azt mondta, az ember, aki segédmunkás egy életen át a gyárban, s élete végére mégis szerez egy telket, egy kis házat, egy gyümölcsöst, ahol él, melynek hozadékából eltengődik, nagyobb hős, mint a hadvezérek. Tisztelte azt a csodálatos akaratot, mellyel éppen a szegények között az egészségesek és kiválóak, kiknek esélyeik oly fájdalmasan csekélyek, magukhoz tudnak ragadni egy élet vad és szívós erőfeszítéseivel a világ javaiból valamit. Oda tudnak ragasztani cipőjük sarkához egy rög földet, filléreikből házat tudnak emelni, fedelet építenek. Ezeket tisztelte. Máskülönben nem tisztelt senkit és semmit a világon. „Semmi ember” – mondta néha, és vállat vont, mikor a gyámoltalanok és erőtlenek sorsát ecsetelték előtte. Ez is kedves szava volt. Megsemmisítő erővel tudta kiejteni. Én tulajdonképpen zsugori voltam és vagyok. Mint minden ember, aki nem tud már alkotni és szerezni, s csak annyi a szerepe, hogy megóvja, amit az élettől és elődeitől kapott. Apám nem volt zsugori, ő csak tisztelte a pénzt: csinálta, halmozta, s aztán, ha itt volt a pillanat, biztos és nyugodt kézzel ki is adta. Láttam egyszer apámat, amint kiírt egy milliós csekket, olyan határozott és egyszerű mozdulattal, mintha borravalót adna egy pincérnek. Akkor leégett a gyár, a biztosító nem fizetett, mert üzemi gondatlanság volt a tűz oka, s apámnak dönteni kellett, felépíti-e még egyszer a gyárat, vagy feloszlat mindent, s él békében és nyugodtan vagyona kamataiból? Már nem volt fiatal ember apám életének e pillanatában: elmúlt hatvanéves. Oka lett volna, hogy ne építsen még egyszer gyárat. Módja volt hozzá, hogy munka nélkül éljen, élete hátralevő szakában sétáljon, olvasson és nézelődjön. De egy pillanatig sem tűnődött, megállapodott a vállalkozókkal, a külföldi mérnökökkel, s aztán kiírta a csekket, és egyszerű mozdulattal átadta minden pénzét a mérnöknek, aki az új vállalkozást felépítette és vezette. S neki volt igaza. Apám két esztendő múltán meghalt, de a gyár ma is áll, dolgozik, hasznos munkát végez. Ez a legtöbb az életben: hogy marad utánunk valami, amiből haszna van a világnak, az embereknek. Csak ez nem segít az alkotón, úgy gondolod?... Tudom, a magányra gondolsz. Arra a mély, sűrű magányra, mely minden teremtő lelkű embert körülvesz, a magányra, mely légköre az ilyen életeknek, mint a földnek a levegő. Hát igen. Akinek dolga van, magányos. De nem olyan biztos, hogy ez a magány szenvedés is. Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nemis olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél. Hát ilyen volt apám. Ilyen volt a világ nálunk odahaza. A pénz, a munka, a rend, a polgár világa volt ez. Mintha örök életre rendezték volna be a lakást, a gyárat. A munkához és élethez való szertartásokat az életen túl tervezték. Csönd volt nálunk otthon. Én is korán megszoktam a csöndet, a hallgatást. Aki sokat beszél, leplez valamit. Aki következetesen hallgat, meggyőződött valamiről. Ezt is apámtól tanultam. De gyermekkoromban szenvedtem e tanulságoktól. Úgy éreztem, valami hiányzik életünkből. A szeretet, mondod... Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Később azt tapasztaltam, hogy a rosszul értelmezett, helytelen igénnyel követelt szeretet többet gyilkol az életben, mint a lúg, a gépkocsi és a tüdőrák együttesen. Az emberek szeretettel ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan, halálos sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával, melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy önzés a szeretet. Nem tudom, élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz, körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett feszültséget találod. Nem bírják elviselni a környezet szeretetigényét. Egy ideig viselik, alkudoznak, aztán elfáradnak. Akkor következik a gyomorsav. A gyomorfekély. A cukor. A szívzavarok. A halál. Te láttál összhangot, békét?... Egyszer, Peruban, azt mondod?... Hát lehet, talán Peruban. De itt, nálunk, a mérsékelt égöv alatt, nem tud kivirulni ez a csodálatos virág. Kibontja néha szirmait, aztán gyorsan elfonnyad. Talán a civilizáció légkörét nem bírja el. Lázár azt mondta, a gépi civilizáció futószalagon termeli az emberi magányosságot is. Azt is mondotta, hogy Paphnucius nem volt olyan magányos a sivatagban, az oszlop tetején, madárganéjjal hajában, mint egy milliós nagyváros emberei, vasárnap délután, tömegben, a kávéházakban és mozgóképszínházakban. Ő is magányos volt, de tudatosan volt az, mint a szerzetesek a kolostorban. Egyszer közelített hozzá valaki, s akkor gyorsan elutazott. Ezt én talán pontosabban tudom, mint ő és az, aki közelített hozzá. De ezek magánügyek, idegen emberek ügye, nincs jogom erről beszélni. Hát nálunk otthon ez a fennkölt, komor és ünnepélyes magány uralkodott. Gyermekkorom magánya úgy tér vissza néha, mint egy szomorú és riadt álom emléke... tudod, az a szorongásos álom, amilyent vizsga előtt álmodik az ember. Mi is valamilyen állandó, szívszorítóan izgalmas és veszélyes vizsgára készültünk odahaza, gyermekkoromban. Ez a vizsga a polgárság volt. Mindegyre magoltunk. Biflázva ismételtük a leckét. Mindennap elölről kezdődött a vizsga. Feszültség volt cselekedeteinkben, szavainkban és álmainkban is. Magány volt körülöttünk, melyet még a cselédek és azok is éreztek, akik csak rövid időre léptek a házba, a csomagkihordók is. A sötét, elfüggönyözött szobákban várakozással telt el a gyermekkor és az ifjúkor. Tizennyolc éves koromban már nagyon elfáradtam a magánytól és szorongásos várakozástól. Szerettem volna megismerni valamit, ami nem egészen szabályos. De még sok idő telt el addig. Ebbe a magányba lépett be egy napon Áldozó Judit. Parancsolj tüzet. Te hogyan bírod ezt a harcot a cigarettával?... Én nem bírom sehogy, de már feladtam. Nem a cigarettát, hanem a harcot. Egy napon számot kell vetni ezzel is. Az ember megvizsgálja, érdemes-e öt vagy tíz évvel tovább élni, cigaretta nélkül, vagy átadni magát ennek a szégyenletes, kicsinyes szenvedélynek, mely megöl ugyan, de addig megtölti az életet különös, békítő és izgató anyaggal. Ötven után az élet egyik komoly kérdése ez. Én feleltem, koszorúérgörcsökkel, s az elhatározással, hogy ezt már így csinálom, halálig. Nem adom ki kezemből ezt a keserű mérget, mert nem érdemes. Azt mondod, nem olyan nehéz leszokni?... Persze hogy nem olyan nehéz. Én is megcsináltam, nem is egyszer, amíg érdemes volt. Csak éppen az egész nap azzal telt el, hogy nem cigarettáztam. Ezzel is szembe kell nézni egy napon. Az ember törődjön bele, hogy nem bír el valamit, szüksége van bódítószerekre, s fizesse meg e szerek árát. Akkor minden egyszerűbb. Erre azt mondják: „Nem vagy hős”. S én azt felelem: „Lehet, hogy nem vagyok hős, de nem vagyok gyáva sem, mert van bátorságom a szenvedélyeimhez”. Hát így gondolom. Most kételkedve bámulsz reám. Látom, azt akarod kérdezni, volt-e bátorságom mindig, minden vonatkozásban szenvedélyeimhez? Például Áldozó Judithoz?... Hát igen, fiam. Bebizonyítottam. Befizettem, ahogy itt a körúton mondják. Életem nyugalmát reáfizettem, s egy másik ember életének nyugalmát is. Sokkal többet talán nem is tehet az ember. Most azt akarod kérdezni: megérte?... Szónoki kérdés ez. Nem lehet az élet nagy vállalkozásait ilyen kereskedelmi bölcsességgel megítélni. Nem arról van szó, hogy megérte valami, vagy nem érte meg, hanem arról, hogy az embernek meg kell csinálni valamit, mert így parancsolja ezt a sorsa, vagy a helyzet, vagy vérmérséklete, vagy mirigyműködése... mindez valószínűleg összejátszik... s akkor nem gyáva, hanem megcsinálja. Csak ez számít. A többi elmélet. Hát én megcsináltam. Elmondom neked, milyen volt, mikor Áldozó Judit egy délelőtt beállított hozzánk, abba a sötét és pompás lakásba? Batyuval kezében érkezett, mint a népmesékben a szegény leány. A népmesék általában elég pontosak. Én a teniszpályáról jöttem haza, megálltam az előszobában, egy székre dobtam a labdaütőt, felhevültén álltam ott, s éppen le akartam húzni azt a kötött ujjast, melyet játékhoz visel az ember. E pillanatban észrevettem, hogy a félhomályos előszobában, a gótikus láda előtt áll egy idegen nő. Megkérdeztem, mit akar? De nem felelt. Szemmel láthatóan zavarban volt. Akkor azt hittem, az új helyzet zavarta meg, elfogódottságát egyszerű cselédzavarnak láttam. Később tudtam meg, hogy nem a lakás nagyszerűsége, nem is a fiatal úr érkezése zavarta, hanem valami más. A találkozás. Az, hogy találkozott velem, s az is, hogy én reánéztem, s történt valami. Természetesen én is tudtam azokban a pillanatokban, hogy történik valami, de nem ilyen bensőségesen. Nők, ösztönös és erős nők, amilyen ez is volt, pontosabban tudják mindazt, ami fontos és döntő, mint mi, férfiak, akik a lényeges találkozásokat mindig hajlandók vagyunk félreérteni, mással magyarázni. Ez a nő abban a pillanatban tudta, hogy velem találkozott, azzal az emberrel, akinek végzetes köze lesz életéhez. Én is tudtam, de másról beszéltem. S mert nem felelt a kérdésemre, elhallgattam, kissé sértődötten és fölényesen. Egy ideig némán állottunk egymással szemben, az előszobában, s néztük egymást. Olyan figyelmesen néztük egymást, ahogyan csak ritkán bámul meg valamilyen tüneményt az ember. Semmi esetre sem az új cselédet bámultam azokban a pillanatokban. A nőt bámultam, aki valamilyen módon, érthetetlen okból, lehetetlen feltételek mellett, nagyon fontos szerepet játszik majd életemben. Tudja ezt az ember?... Bizonyosan tudja. Nem az eszével, hanem egész sorsával. Közben másra is gondol, szórakozottan. Gondold csak el, milyen valószínűtlen helyzet volt ez. Gondold el, hogy azokban a pillanatokban hozzám lép valaki és megmondja, ez a nő, akit egy napon el kell majd vennem feleségül; de elébb sok minden történik, előbb egy másik nőt kell feleségül vennem, aki gyermeket is szül nekem, s ez a nő, aki itt áll velem szemben a homályos előszobában, évekre elutazik, külföldre, s aztán visszajön, s akkor elválok a feleségemtől és elveszem, én, a finnyás polgár, a választékos és gazdag úr, ezt a kis cselédet, aki batyuját szorongatja, s ugyanolyan aggályos figyelemmel bámul reám, mint én bámészkodom... figyelemmel, mintha először látnék valamit az életben, amit csakugyan érdemes szemügyre venni... Hát mindez kevéssé volt valószínű, abban a pillanatban. Ha megjósolja valaki, csodálkozva és hitetlenül hallgatom. De most, utólag, évtizedek távolságából, szeretnék felelni magamnak a kérdésre, tudtam-e abban a pillanatban, hogy mindez így lesz?... S egyáltalán, ezek az úgynevezett nagy találkozások, döntő pillanatok tudatosak-e?... Van-e az, hogy valaki belép egy napon a szobába és tudjuk: aha, ő az?... Az igazi, mint a regényekben?... Nem tudok erre a kérdésre felelni. Csak behunyom szemem, és emlékezem. Hát igen, valami történt akkor. Áram?... Sugárzás?. .. Titkos érintés?... Szavak ezek. De bizonyos, hogy az emberek nemcsak szavakkal közlik érzéseiket és gondolataikat. Van másféle érintkezés is emberek között, másféle híradás is. Ma így mondanák, rövidhullám. Állítólag az ösztön sem egyéb, mint egyfajta rövidhullámos érintkezés. Nem tudom... Nem akarok becsapni senkit, sem téged, sem magamat. Ezért csak azt mondhatom, hogy a pillanatban, mikor először láttam Áldozó Juditot, nem tudtam odébb menni, s akármilyen lehetetlen volt is a helyzet, ott állottam az idegen cseléddel szemközt, nem mozdultam, néztük egymást, sokáig. – Mi a neve?... – kérdeztem. Megmondta. Ez is olyan ismerősen hangzott. Áldozat volt benne, valami ünnepélyesség. És a keresztneve is, Judit, olyan bibliai volt. Mintha a múltból lépett volna elő ez a leány, abból a bibliai egyszerűségből és sűrűségből, ami a másik élet, az örök, az igazi. Mintha nemis faluról érkezett volna, hanem a létezésnek egy mélyebb térfogatából. Nem sokat törődtem, helyes-e, amit csinálok; az ajtóhoz léptem és felgyújtottam a villanyt, hogy jobban lássam. Ez a hirtelen mozdulatom sem lepte meg. Készségesen és engedelmesen – de már nem a cseléd, hanem a nő mozdulatával, aki szavak nélkül is engedelmeskedik a férfinak, annak, aki egyedül jogosult parancsolni neki – oldalt fordult, hogy jobban lássam, a fény felé fordította arcát. Mint aki azt mondja: „Tessék, nézz meg jól. Ilyen vagyok. Tudom, gyönyörű vagyok. Nézz csak meg figyelmesen, ne siess. Ez az arc, amelyre majd emlékezel, halálos ágyadon is.” így állt, a villanyfényben, nyugodtan és mozdulatlanul, kezében a batyuval, mint egy modell a festő előtt, néma készséggel. Hát akkor megnéztem. Nem tudom, láttad-e az elébb?... Későn figyelmeztettelek. Csak az alakját láttad. Olyan magas, mint én. Arányosan magas, nem kövér és nem sovány, ilyen volt tizenhat éves korában is, mikor először láttam. Soha nem hízott, nem is fogyott. Tudod, az ilyesmit belső erők, titkos egyensúlyok szabályozzák. Ez a szervezet mindig egyforma hőfokon égett. Arcába néztem, és hunyorogtam ettől a szépségtől, mint aki sokáig homályban élt, s aztán egyszerre fénybe bámult. Te nem láthattad most az arcát. Máskülönben is álarcot visel már jó ideje, nagyvilági álarcot, szempillából, festékből, rizsporból, mesterségesen megrajzolt szájból, aláfestett szemekből, hazug és csinált vonalakból. De akkor, az első találkozás riadt pillanatában, még új és sértetlen volt ez az arc, olyan, mint ahogy a műhelyből kikerült. Még érzett rajta az Alkotó kezevonása. Szív alakú arca volt, nagyon arányos. Minden vonal összhangban illett a másik vonalhoz ebben az arcban. Ennyi a szépség. Fekete szeme volt, olyan különösen fekete, tudod, mintha sötétkék is vegyülne a szeme színében. Haja is ilyen volt, kékesfekete. S az ember érezte, hogy ez a test arányos és magabiztos. Ezért állott ilyen öntudatosan előttem. A névtelenségből lépett elő, a mélyből, a tömegből, s valami rendkívülit hozott, az arányt, a biztonságot és a szépséget. Mindezt persze csak homályosan éreztem akkor. Már nem volt gyerek, még nem volt egészen nő. Teste már kifejlett, a lelke még aluszékonyan ébredezett. Azóta sem találkoztam nővel, aki ilyen halálosan biztos lenne testében, teste erejében, mint Áldozó Judit. Olcsó városias ruhát viselt, fekete félcipőt. Minden olyan tudatosan és szemérmesen összeválogatott volt rajta, mint mikor a parasztleány felöltözik városi viseletbe és nem akar elmaradni a kisasszonyok mögött. Megnéztem a kezét. Reménykedtem, hogy találok rajta valamit, ami elkedvetlenít. Valószínűleg tömpe, mezei munkától vörös kezeket reméltem. De keze fehér volt és hosszúkás. Ezt a kezet nem törte fel a munka. Később megtudtam, hogy otthon is kényeztették, anyja nem fogta soha durva munkára. Így állt, nyugodtan, és tűrte, hogy nézzem az erős fényben. Szemembe nézett, egyszerű és figyelő pillantással. Magatartásában, nézésében nem volt semmi kihívó, semmi kacér. Ez nem a kis ringyó volt, aki városba kerül és neszeli helyzetét az urak között, szemezni kezd a városi lakásban a fiatalúrral. Nem, ez nő volt, aki jól megnéz egy férfit, mert úgy érzi, köze van hozzá. De nem túlozta el ezt az érzést: akkor sem, később sem. Kettőnk viszonya soha nem alakult át benne kényszerképzetekké. Mikor én már nem tudtam nélküle enni, sem aludni, sem munkám végezni, mikor a bőrömben és álmaimban, reflexeimben is benne volt, mint a halálos méreg, ő még mindig nyugodtan és öntudatosan határozott, maradt vagy elment. Nem szeretett, azt hiszed?... Én is azt hittem, egy ideig. De nem akarok szigorúan ítélni. Szeretett, csak másképp, földiebben, gyakorlatiabban, óvatosabban. Hiszen éppen erről volt szó. Ezért volt ő a proli nő. S én a polgár. Ezt akarom neked elmondani. Hogy mi történt aztán?... Semmi, öregem. Az ilyesmi, mint az én rabságom Áldozó Judittal, nem „történik” olyan eseményszerűen, mint egy regényben vagy színdarabban. Az élet döntő eseményei az időben történnek, tehát nagyon lassan. Alig van látható cselekményük. Az ember él... ennyi a cselekménye mindennek, ami fontos életünkben. Nem mondhatom, hogy Áldozó Judit belépett egy napon házunkba, s másnap vagy egy fél év múltán ez vagy az történt. Azt sem mondhatom, hogy a pillanattól, mikor megláttam, emésztő szenvedély ejtett meg, nem tudtam enni, sem aludni, s egy ismeretlen parasztleányról ábrándoztam, aki itt élt közelemben, mindennap belépett szobámba, egyformán viselkedett, felelt kérdéseimre, s élt és növekedett, mint egy fa, a maga egyszerű és meglepő kifejezési eszközeivel közölt valami lényegeset, azt és annyit csak, hogy ő is él ezen a földön... Mindez így volt, de mindez egyáltalán nem volt eseményszerű. Még sokáig nem volt eseményszerű. Mégis, erre az első időre különös érzékenységgel emlékezem. A lánynak nem volt fontosabb szerepe házunkban, ritkán láttam. Anyám szobaleánynak nevelte, de nem engedték még asztalhoz, felszolgálni, mert a családi szertartások értelmében nem tudott semmit. Inkább csak az inas után kullogott, takarítás közben, mint a bohóc a cirkuszban, mikor utánozza a mutatványt. Néha találkoztam vele, a lépcsőházban vagy a társalgóban, néha bejött az én szobámba is, köszönt, megállt a küszöbön, átadott egy üzenetet. Tudnod kell, hogy én harmincéves voltam abban az időben, mikor Áldozó Judit házunkhoz került. Harmincéves, sok mindenben a magam ura. Cégtárs voltam a gyárban, apám – nagyon óvatosan – kezdett már önállósághoz szoktatni. Nagy jövedelmem volt, de nem költöztem el hazulról. Az emeleten laktam, két szobában. Külön feljárata volt e lakásrésznek. Esténként, ha éppen nem volt dolgom a városban, szüleimmel ebédeltem. Mindezt azért mondom el, hogy lássad, nem volt sok alkalmam találkozni ezzel a lánnyal. De első pillanattól, mikor a házba lépett, s megpillantottam az előszobában, lappangott találkozásainkban egyfajta feszültség, melyet nem lehetett félreérteni. Ez a nő mindig a szemembe nézett. Úgy, mint aki kérdez valamit. Nem a kezdő szobacicus volt ez, a falusi ártatlanság, aki lesüti szemét, ha találkozik a fiatalúrral. Nem pirult el, nem illegette magát. Mikor találkoztunk, megállt, mintha megérintették volna. Úgy, mint a pillanatban, mikor felgyújtottam a villanyt, hogy jobban lássam, s ő engedelmesen forgatta és mutatta arcát. Szemembe nézett, de olyan különösen... nem kihívóan, nem hívogatóan, hanem komolyan, nagyon komolyan, kerekre nyitott szemekkel, mint aki kérdez valamit. Örökké ezzel a kérdő, nyitott pillantással nézett reám. Örökké ez a kérdés. A teremtmény kérdése, mondotta egyszer Lázár. Hogy van egy kérdés a kreatúra öntudatának alján, s ez a kérdés így hangzik: „Miért?” Ezt kérdezte Áldozó Judit is. Miért élek, mi az értelme az egésznek?... Valahogy ezt. A különös csak az volt, hogy ezt tőlem kérdezte. S mert félelmesen szép volt, olyan méltóságteljesen, szűziesen és vad teljességgel szép, mint egy remekbe készült példánya a Teremtőnek, valami vagy valaki, akit csak egyszer sikerül ilyen tökéletesen megmintázni és anyagba önteni: természetesen hatni kezdett szépsége is a házban, életünkben, mint valamilyen állandó, makacs és néma zene. A szépség valószínűleg erő, éppen úgy erő, mint a hő, a fény vagy az emberi akarat. Kezdem hinni, hogy akarat is van mögötte: természetesen nem kozmetikus akarat, mert nem sokat tartok a szépségről, melyet mesterséges eszközökkel állítanak elő, mintegy cserzik és kikészítik, mint a dögöket. Nem, a szépség mögött, mely végre is mulandó és törékeny anyagból készül, erős akarat lobog. Egy ember mirigyeivel és szívével, értelmével és ösztöneivel, jellemével és testével tartja azt az összhangot, azt a szerencsés és csodálatos vegyítési képletet, melynek végső következése és hatása a szépség. Mondom, harmincéves voltam. Látom a pillantásodon, hogy okos és romlott férfikérdéssel ezt kérded most: de mi volt itt a bonyodalom? Nem egyszerűbb, ha ilyen esetben az ember vérére és hajlamaira hallgat? Egy harmincéves férfi végre is tudja már az igazat. Tudja, hogy nincs az a nő, akit ne fektethetne ágyába, ha a nő éppen szabad, szivét és eszméletét nem foglalkoztatja más férfi, nincs semmiféle testi vagy ízlésbeli akadály közöttük, s van alkalmuk találkozni, ismerik egymást... Ez az igazság. Én is tudtam ezt az igazságot, s éltem is vele, bőségesen. Mint minden korombeli férfi, aki hozzá még nem is siralmas megjelenésű, s a tetejébe vagyonos is, éltem a nők kínálkozásával, nem tértem ki ajánlataik elől. Egy tehetős férfi körül pontosan olyan körtánc van, mint egy tetszetős nő körül. Nem szól ez a személynek: a nők magányosak, gyöngédségre, szórakozásra és szeretetre vágynak, minden európai nagyvárosban több nő él, mint férfi, s én végül is nem voltam torz, sem ostoba, finom környezetben éltem, tudták rólam, hogy gazdag vagyok: úgy éltem, mint mindenki más az én helyemben. Meggyőződésem, hogy az első hetek zavara és elfogódottsága után egyetlen barátságos szó megszelídítette és felém hajlította volna Áldozó Judit szívét. De ezt a szót nem mondtam ki. Az én számomra ez az ismeretség, ha szabad így neveznem egy fiatal cseléd jelenlétét a szülői házban, abban a pillanatban kezdett gyanús, veszélyes, érthetetlen és izgalmas lenni, mikor megtudtam, hogy ez a nő nem szeretőnek kell nekem, nem akarom ágyamba fektetni, mint mind a többieket előtte, nem akarok ötven kiló elsőrendű húst vásárolni és elfogyasztani, nem. Mit akarok?... Sokáig tartott, amíg megtudtam. Nem bántottam, mert valamit reméltem tőle. Valamit vártam tőle. Nem kalandot. Mit is?. .. Választ egy kérdésre, mely áthatotta addig életem. Közben éltünk, ahogy illett. Természetesen gondoltam arra is, hogy kiveszem ezt a leányt a mi környezetünkből, felnevelem, valamilyen egészségesebb kapcsolatot teremtek vele, lakást veszek neki, szeretőm lesz, aztán majd élünk, ahogy lehet. De meg kell mondanom neked, hogy mindez sokkal később, évek múltán jutott csak eszembe. S akkor már késő volt, akkor ez a nő már tudta erejét, ismerte dolgát, erősebb volt. Akkor már menekültem előle. Az első években csak azt éreztem, hogy valami történik a házban. Éjjel hazajöttem, s mély csend fogadott a lakásban, csend és rend, mint egy kolostorban. Felmentem lakásomba, az emeletre, ahol az inas pontosan előkészített mindent éjszakára, hőpalackban a hideg narancslevet, olvasmányomat és cigarettáimat. Sok virág állott mindig asztalomon, ruháim, könyveim, műtárgyaim, minden a helyén volt. Megálltam a langyos szobában és hallgatóztam. Természetesen nem gondoltam rendszeresen erre a leányra, nem gondoltam kényszerképzetszerűen arra, hogy itt van a közelben, itt alszik valahol, a személyzeti szobákban. Eltelt egy év, kettő, s annyit éreztem csak, hogy a háznak valamilyen értelme van. Mindössze annyit tudtam, hogy Áldozó Judit itt él, s nagyon szép –, mindenki tudta ezt, az inast el kellett bocsátani, s a szakácsnőt, egy magányos, öregebb asszonyt is el kellett küldeni, mert beleszeretett Juditba, s szerelmének nem tudott másként kifejezést adni, mint veszekedéssel és zsörtölődéssel –, de minderről nem beszélt senki. Talán csak anyám tudta az igazat, de ő hallgatott. Sokat gondolkoztam később hallgatásán. Anyám ösztönös volt és tapasztalt, tudott ő mindent, szavak nélkül is. Senki nem tudta a házban az inas és a szakácsnő szerelmének titkát, csak anyám, akinek bizonyosan nem voltak különösebb tapasztalatai a szerelemben, s olyan torz vágyakról, mint Judit és az öreg szakácsnő reménytelen kapcsolata, talán soha nem olvasott... De az igazat, a valóságot tudta. Öreg asszony volt már, mindent tudott, semmin nem csodálkozott. Tudta azt is, hogy Judit veszélyes a házban, s nemcsak az inas és a szakácsnő számára veszélyes... Tudta, hogy mindenki számára veszélyes, aki a házban él. De apámat már nem féltette, mert apám akkor már öreg és beteg volt, s különben sem szerették egymást. Engem szeretett anyám, s később csodálkoztam, miért nem küldte el idejében a veszélyt a házból, mikor mindent tudott?... Elmúlt az élet, vagy majdnem elmúlt, amíg végre megértettem. Hajolj közelebb. Anyám kívánta számomra ezt a veszélyt. Úgy lehetett az, hogy ő nagyobb veszélytől féltett engem. Tudod mitől?... Nem is gyanítod?... A magánytól, attól a félelmes magánytól, melyben eltelt életük, apám és anyám élete, az egész diadalmas, beérkezett, szertartásos osztály élete. Van egy folyamat az emberek körül, mely olyan félelmes, ijesztő, mindennél rosszabb... a magányosodás folyamata ez. Mikor olyanok lesznek, mint a gépek. Szigorú házirend van körülöttük, még szigorúbb munkarend, aztán egészen szigorú társadalmi rend van körülöttük, de rendje van szórakozásaiknak, hajlamaiknak, szerelmi életüknek is, előre tudják, melyik órában öltözködnek, reggeliznek, dolgoznak, szeretnek, szórakoznak, művelődnek... Rend van körülöttük, eszelős rend. S ebben a nagy rendben lassan megfagy körülöttük az élet, mint ahogy egy expedíció körül, mely messzire készült, virágzó tájak felé, egyszerre befagy a tenger és a világ, s akkor nincs többé terv és szándék, csak hideg és mozdulatlanság. S ennyi a halál, a hideg és a mozdulatlanság. Ez a folyamat lassú és feltartóztathatatlan. Egy napon megkocsonyásodik a család élete. Minden fontos lesz, minden részlet, de nem látják, nem érzik többé az egészet, magát az életet... Oly gondosan öltöznek reggel és este, mintha valamilyen vészes ünnepélyességhez öltenének köntöst, temetéshez, vagy esküvőhöz, vagy bírói ítélethirdetéshez. Társaságba járnak és vendégeket fogadnak, de minden mögött a magány van. S amíg várakozás él e magány mögött a szívekben és a lelkekben, addig elbírják valahogyan az életet, élnek... nem jól, nem emberhez méltóan, de élnek, van értelme, felhúzni reggel a gépezetet, hogy estig ketyegjen. Mert sokáig remélnek. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat visznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. S tudják ők pontosan, miközben mindezt mívelik, hogy semmi nem segít. S még mindig reménykednek. Már maguk sem tudják, miben bíznak?. .. – tudják jól, hogy a több pénz, a tökéletesebb rovargyűjtemény, az új szerető, az érdekes ismeretség, a kitűnően sikerült estély és a még sokkal kitűnőbben viszonzott garden party, mindez nem segíthet... Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan „intéznek” valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Gyorsan, embereket! Vagy kutyákat! Vagy gobelineket! Vagy részvényeket! Vagy gótikus tárgyakat! Vagy szeretőket! Gyorsan, mielőtt kiderül... így élnek. így éltünk. És nagyon gondosan öltözködtünk. Ötvenéves korában apám már olyan gondosan öltözött, mint egy presbiter vagy katolikus pap, mise előtt. Inasa hajszálpontosan ismerte szokásait, már korán hajnalban előkészítette egy sekrestyés gondosságával a ruhát, cipőt, nyakkendőt, s apám, aki bizonyosan nem volt hiú ember, s nem sokat törődött külsejével, egy napon rögeszmés aprólékossággal kezdett vigyázni, hogy öreguras és méltóságteljes ruházata kifogástalan legyen, soha egy porszem a kabáton, soha egy gyűrődés a nadrágon, soha egy folt vagy ránc az ingen, a galléron, soha egy rojtos nyakkendő... igen, mint egy pap, mikor beöltözik a szertartáshoz, úgy vigyázott. S aztán, öltözés után, kezdődött a másik rendtartás, a reggeli, vagy a kocsi előállt rendtartása, az újságolvasás, a posta, az iroda, a tisztelgő és beszámoló hivatalnokok és üzletfelek, a klub és a társas élet... s mindezt olyan feszült figyelemmel, olyan aggályos műgonddal, mintha figyelné az egészet valaki, mintha este számot kellene adni e szakrális cselekedetekről. Ettől félt anyám. Mert e rendtartás és öltözködés, e gobelingyűjtés és klublátogatás, e társas élet és vendéglátás mögött már a magány rémei mutatkoztak, mint a jéghegyek a meleg tengerben. Tudod, bizonyos életmódokon és társadalmi rendszereken belül úgy jelentkezik a hozzávaló életkorban a magány, mint a betegség az elkopott szervezetben. Az ilyesmi nem történik napra, az élet igazi válságai, a betegség, a szakítás, a végzetes emberi kapcsolás, mindez nem úgy történik, hogy egy bizonyos órában kijelentenek, vagy megállapítanak, vagy észlelnek valamit. Mikor észleljük a döntő eseményeket, legtöbbször már meg is történt minden, s már nincs is más dolgunk, mint beleegyezni, az ügyvédhez szaladni vagy orvost, papot hívatni. Mert a magány is a betegség egy neme. Pontosabban, a magány már nem is betegség, hanem állapot, melyben elhelyezkedett az, akit a magány körülzár, mint a kitömött állat a ketrecben. Nem, a betegség a magányt megelőző folyamat, melyet én a jegesedés folyamatának neveztem el. S ettől féltett anyám. Tudod, bizonyos gépiesedés következik be az életben. Minden kihűl. A szobák egyformán melegek, tested hőmérséklete még mindig harminchat egész hattized, érlökésed nyolcvan, s van pénzed a bankban vagy a vállalatban. Hetenként egyszer elmégy az operába is, vagy egy színházba, lehetőleg olyan színházba, ahol derűs darabokat játszanak. A vendéglőkben könnyen étkezel, a bort ásványvízzel kevered, mert megtanultad az egészség leckéjét. Nincs itt semmi baj. Háziorvosod, ha csak jó orvos, de nem igazi – a kettő nem ugyanaz –, a féléves vizsgálat után elégedetten szorongatja kezedet. De ha igazi orvos a háziorvosod, tehát olyan másíthatatlanul és figyelmesen orvos, mint ahogy egy pelikán semmi más, csak pelikán, s egy hadvezér akkor is hadvezér, amikor éppen nincs csatában és lombfűrészel vagy keresztrejtvényt fejt: ha így orvos, akkor nem lesz nyugodt a féléves vizsgálat után és nem szorongatja elégedetten kezedet, mert a szív, a tüdő, a vese és a máj működése hiába kielégítő, életed működése nem kielégítő, mert már érezni rajtad a magány hűvösségét, mint ahogy a tengerjáró hajókon a finom műszerek megérzik az egyenlítő környékén is, balzsamos hőségben, hogy veszély közeledik a szürkéskék tengeren, közeledik a hideg halál, a jéghegy. Nem jut másféle hasonlat eszembe, azért ismétlem ezt a jéghegyet. De talán azt is mondhatnám – Lázár bizonyosan különb hasonlatokat mondana –, hogy olyasféle hűvösség ez, mint amilyent nyáron érzel, a lakásokban, melyeket elhagytak az otthoniak, nyaralni mentek, a lakást behintették kámforral, a szőnyegeket és prémeket újságpapírba csavarták, s künn nyár volt, forróság és perzselő lobogás, s a csukott zsaluk mögött a magányos bútorok, az árnyas szobák teleszívták magukat azzal a hűvös szomorúsággal, melyet az élettelen holmik is érzékelnek, melyet minden és mindenki érzékel, felszív és kisugároz magából, minden és mindenki, aki egyedül marad. S az ember azért marad egyedül, mert gőgös, és nem meri elfogadni a szeretet kissé félelmes ajándékát. Mert szerepe van, amit fontosabbnak érez, mint a szeretet élményét. Mert hiú. Minden polgár hiú, ha igazi. Most nem a kontár polgárokról beszélek, akik éppen csak viselik ezt a címet és rangot, mert pénzük van vagy kinevezték őket egy magasabb rangosztályba. Ezek csak bugrisok. Az alkotó és megóvó polgárokról beszélek, az igaziakról. Ezek körül egy napon kristályosodni kezd a magány. S akkor fázni kezdenek. Aztán ünnepélyesek lesznek, mint a nemes műtárgyak, a kínai vázák vagy a reneszánsz asztalok. Ünnepélyesek lesznek, gyűjteni kezdenek merőben ostoba, felesleges címeket és kitüntetéseket, mindent elkövetnek, hogy méltóságosak vagy kegyelmesek lehessenek, bonyolult vállalkozásokkal töltik idejüket, hogy megszerezhessenek egy érdemrendet, vagy egy új címet, hogy alelnökök vagy valóságos elnökök, vagy éppen díszelnökök lehessenek... Ez már mind a magány. Boldog népeknek nincsen történelmük, így tanítják, boldog embereknek nincs címük, rangjuk, nincs fölösleges világi szerepük. Ezért féltett anyám. Talán ezért tűrte el a házban Áldozó Juditot, akkor is, amikor már érezni kellett azt a veszélyes sugárzást, mely jelenlétéből áradt. Mondom, nem „történt” semmi... majdnem azt mondhatnám, sajnos, nem történt semmi. Csak éppen eltelt három év. S egy este, karácsony előtt – a gyárból jöttem haza, s felmentem kedvesemhez, az énekesnőhöz, aki egyedül volt otthon e délután, a szép, meleg és unalmas lakásban, melyet én rendeztem be neki, s átadtam ajándékomat, mely éppen olyan szép és unalmas volt, mint kedvesem, az énekesnő, s mind a többi kedvesek és lakások és ajándékok, melyekkel azelőtt is bíbelődtem már – mondom hazajöttem, mert karácsony délutánja volt, s este nálunk vacsorázott a család. S akkor megtörtént. Bementem a társalgóba, a zongorán már ott állott az ünnepélyesen feldíszített, csillogó fa, s máskülönben félhomály volt a szobában, csak Áldozó Judit térdelt a kandalló előtt. Karácsony délutánja volt, s én a szülői házban, karácsony estéjét megelőző órákban, feszélyezetten és egyedül éreztem magam. S ugyanakkor tudtam azt is, hogy ez most már mindig így lesz, egész életemben, mindig, ha nem történik valamilyen csoda. Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni. De ezt a délutánt természetesen nagyon sok délután, éjszaka és reggel előzte meg, napok, amikor láttam Áldozó Juditot, s nem gondoltam láttára semmi különöset. Az ember, ha a tenger mellett él, nem gondol mindig arra, hogy a tengeren el is lehet utazni Indiába, vagy bele is ölheti magát a fürdőző. Legtöbbször csak él az ember a tenger mellett, fürdik vagy könyvet olvas. De ezen a délutánon megálltam a sötét szobában, s néztem Juditot – fekete szobalány-egyenruhát viselt, ahogy én szürke fiatal-gyáros-egyenruhát viseltem, s éppen készültem szobámba, hogy felöltsem az esti ünnephez való fekete egyenruhát: – ezen a délutánon megálltam a félsötét szobában, néztem a karácsonyfát, a térdelő nőalakot, s egyszerre megértettem mindazt, ami három év alatt történt. Megértettem, hogy a nagy cselekmények egészen szótlanok és mozdulatlanok, a látható és érzékelhető cselekmények mögött van egy másik, mely olyan lomha, mintha egy szörny aludna valahol, a tengerek és az erdők mögött, egy ember szívében, egy lomha szörny, valamilyen őslény, s ez ritkán mozdul csak, nyújtózik, ritkán nyúl valami után, s ez is te vagy, ez a másik szörny. S van valamilyen rend is a mindennapok mögött, mint a zenében vagy a számtanban... kissé romantikus rend. Nem érted?... így éreztem. Mondom, hogy művész vagyok, csak nincs hangszerem. A lány elrendezte a kandallóban a fahasábokat, s megérezte, hogy ott állok mögötte és nézem, de nem mozdult. Nem fordította felém fejét. Térdelt és előrehajolt, s ez a testtartás mindig érzéki is. Egy nő, ha térdel és előrehajol, még munka közben is átalakul érzéki jelenséggé. Ezen nevetni kezdtem. De nem nevettem frivolan, inkább csak jókedvűen, mint aki megörül annak, hogy a nagy pillanatokban, a döntő és válságos másodpercekben is számolnunk kell azzal, hogy van bennünk s egymáshoz való kapcsolatainkban egyfajta otromba emberiesség, valamilyen tuskószerű idétlenség, s a nagy indulatok, patetikus érzések ilyen testtartásokkal és mozdulatokkal függenek össze, mint például ez is volt, ez a térdelő nő a félhomályos szobában. Az ilyesmi nevetséges és szánalmas. De az érzékiség, az a nagy erő, mely megújítja a világot, melynek minden élőlény rabszolgája és alkatrésze, ilyen nevetséges mozdulatokból áll össze fenséges tüneménnyé. Erre is gondoltam, abban a pillanatban. S természetesen arra, hogy én kívánom ezt a testet, s ebben van valami feszült sorsszerűség, van benne valami aljas és megvetni való is, de a valóság az, hogy kívánom. S a valóság az is, hogy nemcsak a testet kívánom, mely ilyen otromba helyzetben mutogatja most magát, hanem azt is, ami e test mögött van, sorsát, érzéseit és titkait. S mert nagyon sokat éltem nőkkel, mint minden korombeli, gazdag és nagyjából semmittevő fiatalember, tudtam azt is, hogy érzéki megoldások véglegesen és hosszú időre nincsenek nők és férfiak között, az érzéki pillanatok önmagukban újulnak meg és omlanak el a semmiben, a megszokásban és a közönyben. S ez a szép test, ez a tömör far, ez a karcsú derék, ez a széles és mégis arányos váll, ez a kedves, kissé oldalt hajlított nyaka gesztenyebarna pihékkel, ezek a húsos, kellemes formájú lábszárak, ez a női test nem a legszebb a világon, s én magam ismertem, birtokoltam és ágyamba cipeltem már arányosabb, szebb, izgalmasabb testeket is – de most nem erről volt szó. S tudtam azt is, hogy az a hullám és lengés, mely a vágyakozás és a kielégülés, a szomjúság és a csömör között örökké mozgatja az embert, vonzza és taszítja az emberi természetet, nem ismeri a békét és a megoldást. Mindezt tudtam, ha nem is olyan biztosan, mint most tudom, mikor már öregszem. Lehet, hogy akkor még reménykedtem, szívem mélyén reménykedtem, hogy van egy test, egyetlenegy, mely teljes összhanggal felel a másik testre, s fel tudja oldani a vágyakozás szomjúságát és a kielégülés csömörét is valamilyen szelídebb békében – ez az álom, melyet az emberek általában boldogságnak neveznek. De a valóságban ez nincsen, s ezt még nem tudtam akkor. A valóságban csak néha történik meg, hogy a vágyakozás feszültségét, az ingert nem követi ugyanolyan bensőségű ellenőrzés, a kielégülés lehangoltsága. Aztán vannak emberek, kik olyanok, mint a disznók, minden mindegy nekik, vágy és kielégülés valamilyen közönyös síkban történik számukra. Lehet, hogy ezek az elégedettek. Én nem vágyom erre az elégedettségre. Mondom, mindezt akkor még nem tudtam olyan biztosan; lehet, hogy reménykedtem, s biztos az is, hogy kissé lenéztem magam és kinevettem ezt a helyzetet és az érzéseket, melyek e nevetséges helyzettel kapcsolatban is elevenek voltak bennem. Sok mindent nem tudtam akkor még, s azt sem tudtam, hogy emberek körül soha nem nevetséges egy helyzet, mikor testi és lelki végzetüknek engedelmeskednek. Ezt nem tudtam. Akkor megszólítottam a leányt. A szavakra már nem emlékszem. De a helyzetet nagyon élesen látom, mintha keskenyfilmre fényképezte volna valaki, úgy látom, mint azokat a családi mozgóképjeleneteket, melyeket gyöngéd lények és apák készítenek a nászútról vagy a kicsi első lépéseiről... Judit lassan felállt, szoknyája zsebéből előhúzta zsebkendőjét, s megtörülte a hamutól és a fahasábok fűrészporos kérgétől piszkos kezét. Ezt a jelenetet élesen látom. Akkor rögtön beszélgetni kezdtünk, félhangon és sebesen, mintha tartani kellene attól, hogy valaki belép a szobába, mint az összeesküvők, nem is, mint a tolvaj és cinkosa... Mert most meg kell neked mondanom valamit. Szeretném őszintén elmondani az egészet, s mindjárt megérted, hogy ez nem könnyű... Mert nem valamilyen szoknyadolog, öregem, amit elmesélek itt, nem gáláns történet, nem. Annál valamivel rosszkedvűbb ez a történetem, s csak annyira az enyém, mert én is szereplője voltam... nagyobb erők hatottak abban a pillanatban közöttünk, nagyobb erők mérkőztek a mi sorsunkon át. Hát mondom, csendesen beszéltünk. Ez, végre is, természetes volt: én voltam az úr, ő a cseléd, bizalmasan beszéltünk a házban, ahol ő a személyzethez tartozott, bizalmas és nagyon komoly dologról váltottunk szavakat, minden pillanatban beléphetett valaki, anyám, vagy más, az inas, aki féltékeny is volt Juditra... egyszóval a helyzet és a tapintat is megparancsolta, hogy csendesen beszéljünk. Ő is érezte, természetesen, hogy itt és most csak suttogni lehetett. De én éreztem valami mást is. Beszélgetésünk első pillanatától éreztem, hogy itt most másról van szó: nemcsak egy férfi szól egy nőhöz, aki tetszik neki, akitől akar valamit, akit meg akar szerezni a maga kedvtelése számára, nem. Még csak nem is azt éreztem elsőrendűen, hogy szerelmes vagyok ebbe a jól megtermett, szép és fiatal nőbe, bomlok utána, kitört rajtam a kandüh, vér tódul a fejembe, szétütöm a világot, de megszerzem, megveszem, elveszem magamnak ezt a nőt. Ez mind elég unalmas. Minden férfi életében megesik, nem is egyszer. A nemi éhség tud olyan csikaró és kegyetlen lenni, mint a gyomor éhsége. Nem, ennek a suttogásnak más oka volt... tudod, soha nem éreztem azelőtt ezt az elővigyázatot. Mert én most nemcsak a magam ügyéért kezdettem szólani, hanem valaki vagy valakik ellen... s ezért beszéltem ilyen halkan. Ez már komoly volt, komolyabb, mint a fiatal nagyságos úr és a szemrevaló szobacicus gáláns regénye. Mert amikor ez a nő felállott, s a zavar legcsekélyebb jele nélkül, mint mondani szokták, kezeit törölgette és szembenézett velem, kerekre nyitott szemekkel, nagyon figyelmesen – már felöltözött az esti felszolgáláshoz, fekete ruhát viselt, fehér kötényt és fehér bóbitát, olyan volt, mint az operettekben a szobaleány, nevetségesen olyan – éreztem, hogy a szövetség, amit kínálok, nemcsak egy vágy kielégülésének szövetsége, hanem mindenekelőtt szövetség valami és valakik ellen. S ő is érezte ezt. Rögtön a lényegesről beszéltünk, átmenet és kertelés nélkül, igazán úgy, ahogy egy főúri palotában vagy egy fontos hivatalban, mondjuk egy minisztériumban, ahol nagy jelentőségű okmányokat és titkos iratokat őriznek, beszélhet a két összeesküvő, az egyik, aki alkalmazott e hivatalban, s a másik, aki bejáratos ide, s most végre van két percük, hogy megbeszélhessék a közös vállalkozást, suttogva, úgy, mintha másról beszélnének, nagy izgalomban, de mégis úgy, mintha az egyik dolgát végezné közben, s a másik éppen csak átment a szobán és megszólította... Nincs sok idejük. Minden pillanatban beléphet a főnök vagy átmehet a szobán egy gyanakvó hivatalnok, s ha együtt látják ezeket ketten, rögtön gyanús lesz a vállalkozás. Ezért a lényegesről beszélgettünk, első pillanattól, s Áldozó Judit közben néha a tűzre nézett, mert a nagy fahasábok nedvesek voltak, s nem fogtak rögtön tüzet. Ezért még egyszer letérdelt a kandalló elé, s a fújtatóval éleszteni kezdte a lángot, s én is melléje térdeltem és eligazítottam a sárgaréz tűzkutyákat, ahogy kellett és segítettem éleszteni a tüzet. S közben beszéltem. Mit mondtam neki?... Várj, rágyújtok. Nem, most már mindegy. Ilyenkor már nem számolom a cigarettát. Különben is, sok minden mindegy. De hát akkor úgy éreztem, hogy minden nagyon fontos, amit mondok és ami történik majd. Nem volt időm udvarolni neki, negédeskedni vele. Mindez fölösleges is volt. Azt mondtam, hogy élni szeretnék vele, bejelentésem nem lepte meg. Nyugodtan hallgatott, a tüzet nézte, aztán szembe nézett, nagyon komolyan, de csodálkozás nélkül. Utólag úgy érzem, méregetett abban a pillanatban, mintegy megmérte erőimet, ahogy a parasztleány nézheti a legényt, aki hetvenkedik előtte, s azt mondja, fel tud emelni ilyen meg olyan súlyokat is, teli zsák búzát, vagy valami hasonlót. Ő is méregetett, de nem izmaim vizsgálgatta, hanem a lelkemet. Mondom, most úgy érzem, mintha kissé gúnyos pillantással vizsgált volna, néma és szelíd gúnnyal. Mint aki ezt mondja: „Nem vagy te olyan erős. Nagy erő kell ahhoz, barátom, hogy te velem élhess. Beleszakad a derekad.” Ezt mondta a pillantása. Éreztem ezt, s még halkabban és még gyorsabban beszéltem. Azt mondtam, hogy mindez nagyon nehéz lesz, mert az egész helyzet lehetetlen, apám soha nem egyezne bele, hogy elvegyem, s valószínű, hogy más nehézségek is akadnának. Például, mondottam, az is valószínű, hogy engem feszélyezne egy ilyen házasság családommal és a világgal szemben, s nem igaz, hogy egészen meg lehet tagadni a világot, amelyhez tartozunk, melytől mindenfélét kaptunk. S valószínű, hogy ez a feszélyezettség, ez a rossz alapérzés előbb-utóbb megrontaná kettőnk viszonyát is. Láttam ilyesmit, ismertem embereket az én világomban, akik mélyen rangjukon alul kötöttek házasságot, s ezek a kapcsolatok mind szerencsétlenek voltak. Ilyen ostobaságokat beszéltem. Mindezt természetesen komolyan gondoltam, nem gyávaságból beszéltem így, nem kerestem kibúvókat. S ő megértette, hogy őszintén beszélek, komolyan nézett reám, intett, hogy ő is így gondolkodik. Mintegy biztatott, hogy keressek még érveket, melyek rögtön, az első pillanatban bizonyítják, mennyire lehetetlen ez az ötlet, mennyire képtelenség az egész: érvekkel, meggyőző igazságokkal bizonyítsam, hogy az egész őrültség. S csakugyan kerestem is ilyen érveket. Ő nem szólt, egyetlen szót sem, pontosabban, csak a végén szólt, s akkor nagyon röviden. Engedte, hogy beszéljek. Magam sem értem, hogyan történt, de másfél órán át beszéltem vele, a kandalló előtt, s ő mindvégig térdelő helyzetben maradt, s én ott ültem mellette az alacsony angol bőr karosszékben, a tűzbe néztem és beszéltem, s nem jött be senki a szobába, nem zavart senki. Van valamilyen láthatatlan rendezés az életben: mikor egy helyzet úgy alakul az emberek életében, hogy valamit véghez kell vinni vagy meg kell csinálni, az életkörülmények is cinkosok lesznek, igen, a helyszín és a tárgyak is, a közelben élő emberek is öntudatlan cinkosai lesznek az ilyen helyzetnek. Nem zavart bennünket senki. Már este volt, hazajött apám, Juditot már bizonyosan keresték a tálalóban, ahol vacsorához készítették elő a tálakat és evőeszközöket, a házban már mindenki felöltözött az estéhez, de bennünket nem zavart senki. Később megértettem, hogy ez nem is olyan csodálatos. Az élet tökéletesen rendez minden helyzetet, ha alkotni akar. Én úgy éreztem abban a másfél órában, mintha először beszélnék valakivel, először életemben. Együtt akarok élni vele. Nem vehetem el, de ezt még nem tudom magam sem pontosan, mondtam. Mindenesetre együtt kell élnünk. Kérdeztem, emlékezik-e első találkozásunkra, mikor belépett házunkba? Nem felelt, csak bólintott, hogy emlékszik. Nagyon szép volta félhomályos szobában, amint a tűz előtt térdelt, a vörhenyes, lombszínű fényben, csillogó hajával, fejét, szép nyakát kissé oldalt hajtva, amint figyelt reám, kezében a piszkafával. Nagyon szép volt és egészen ismerős. Azt mondtam, hagyja el ezt a házat, mondjon fel, mondjon valamit, hogy haza kell utaznia, s aztán várjon meg valahol, néhány nap múlva végzek dolgaimmal, s akkor elutazunk együtt, Olaszországba, s ott maradunk sokáig, talán évekig is. Kérdeztem, szeretné-e látni Olaszországot?... Némán intett, komolyan, hogy nem – valószínűleg nem is értette kérdésemet, éppen úgy hatott reá ez a kérdés, mintha azt kérdezném, akarja-e látni IV. Henriket? Nem értette. De nagyon figyelt. A tüzet nézte, egyenes testtartással térdelt, mint a vezeklők, egészen közel hozzám, csak a kezem kellett kinyújtani. Egyszer ki is nyújtottam, megfogtam a kezét, de elvonta – nem kacéran, nem is sértődötten, nagyon természetes és egyszerű tiltakozással, mint aki társaságban, beszélgetés közben, kis mozdulattal, mellékes közbeszólással helyesbít egy elszólást. Csak most láttam, hogy ez a nő a maga módján előkelő is. Az emberi anyag volt előkelő, amelyből készült. Ez meglepett, de ugyanakkor valahogyan természetesnek is éreztem. Annyit már tudtam akkor is, hogy az embereket nem a rang, a születés avatja előkelővé, hanem a jellem és az értelem. Úgy térdelt a kandalló előtt, a halványvörös tűzben, mint egy hercegnő, sudáran, természetesen, nem büszkén, de nem is alázatosan, a zavar, az elfogódottság szemrebbenésnyi jele nélkül, mintha ez a beszélgetés lenne a legtermészetesebb dolog a világon. S az egész fölött a karácsonyfa, tudod. Később mindig nevetnem kellett, ha a karácsonyfa eszembe jutott – de kissé fanyaron nevettem, megmondhatom... S Judit a karácsonyfa alatt, mint valamilyen érthetetlen és különös ajándék. S mert nem felelt semmit, végül is elhallgattam. Nem felelt kérdésemre, hogy akar-e velem élni, s arra sem, akarja-e, hogy elutazzunk, évekre, Olaszországba? S mert nem jutott más eszembe, s mert végre is, ha már eljutottam oda, hogy beszélni tudtam valakivel, mint a vevő, tudod, aki a makacs eladóval szemben mindent megkísérel, először kevesebbet ígér, aztán, mikor látja, hogy a másik hajthatatlan, az alkut nem lehet megkötni, a teljes vételárat ígéri; megkérdeztem, akar-e a feleségem lenni?... Erre a kérdésre felelt. Nem rögtön, ez igaz. Először különösen viselkedett. Haragosan nézett reám, csaknem gyűlölködve. Láttam, hogy valamilyen indulat rázza most ezt a testet, mint a rángógörcs. Reszketni kezdett; térdelt előttem és reszketett. A piszkavasat visszaakasztotta helyére, a kandalló oldalfalára, a fújtató mellé. Két karját összefonta mellén. Most olyan volt, mint egy fiatal növendék, akit a szigorú tanár térdelésre ítélt. Komoran, kínlódó arckifejezéssel bámult a tűzbe. Aztán felállt, lesimította ruháját, és ennyit mondott: Nem. – Miért?... – kérdeztem. – Mert maga gyáva – mondta, és végignézett, nagyon lassan, nagyon alaposan, felülről lefelé. S kiment a szobából. Proszit. Hát így kezdődött. Aztán lementem az utcára, az üzleteket már csukták, az emberek karácsonyi csomagokkal siettek hazafelé. Bementem egy kis órásüzletbe, ahol apró, olcsó ékszereket is árultak. Vettem egy aranyérmét, tudod, olyan olcsó, vacak kis medaliont, amilyenben nők elhalt kedveseik vagy eleven szerelmeik arcképét viselik. Tárcámban találtam egy fényképes igazolványt, valamilyen bérletet, amely éppen lejárt az esztendő utolsó napján: a fényképet kitéptem, elhelyeztem az érmében, a kereskedőt megkértem, csomagolja be mindezt, szabályosan, mint egy ajándéktárgyat. Mikor hazamentem, Judit nyitott ajtót. A csomagot kezébe nyomtam. Nemsokára elutaztam, évekig nem tértem haza, sokkal később tudtam csak meg, hogy az érmét attól a pillanattól viselte, lila szalagon, a nyakában, s nem vette le, csak, amikor mosakodott, vagy szalagot kellett cserélni, mert a régi elkopott. Akkor minden úgy történt tovább, mintha nem is beszéltünk volna ilyen sorsdöntő dolgokról karácsony délutánján. Judit este felszolgált az inassal, másnap takarított szobámban, mint azelőtt. Természetesen már akkor is tudtam, hogy én aznap délután önkívületi állapotban voltam. Úgy tudtam ezt, mint ahogy a dühöngő elmebajosok is tudják, miközben falba verik fejüket, birkóznak az ápolóval, vagy kiszedik éjszaka egy rozsdás szeggel néhány fogukat, mind e műveletek közben tudják azért, hogy az, amit ilyen habzó szájjal elkövetnek önmaguk ellen, rendkívül káros, szégyenletes, önmagukhoz és a társadalomhoz méltatlan cselekedet. Tudják ezt, nemcsak utólag, mikor a roham már elmúlt, hanem a pillanatokban is, mikor e tébolyult és fájdalmas cselekedeteket művelik. Én is tudtam, akkor délután, a kandalló előtt, hogy amit mondok, tervelek, tökéletes esztelenség, különösen a mód, ahogyan elképzelem a dolgokat, esztelen és méltatlan hozzám, helyzetemhez. Később úgyis láttam mindig ezt a pillanatot, mint a roham pillanatát, mikor az ember elveszti az uralmat az akarat mögött, az érzékek és az érzékszervek önkényesen működnek, a lélek bíráló és fékező ereje megbénul ilyen pillanatokban. Kétségtelen, hogy életem egyetlen, komoly és szabályos idegrohamának pillanatait éltem át akkor karácsony délutánján, a karácsonyfa alatt. Judit is tudta ezt, ezért hallgatott olyan figyelmesen, mint egy családtag, aki egy napon észreveszi egy másik családtagon az idegösszeomlás jeleit. Természetesen tudott ő valami mást is: ismerte és tudta a roham okát. Ha engem valaki hallgat akkor délután – idegen vagy családtag –, feltétlenül orvost küld a nyakamra. Mindez azért volt meglepő számomra is, mert máskülönben nagyon megfontoltan intéztem addig, s azután is mindent az életben. Kissé talán túlságos megfontoltsággal is. Talán éppen az hiányzott cselekedeteimből, amit hirtelen elhatározásnak, spontánságnak neveznek. Soha nem cselekedtem közvetlenül, csak úgy az ötlet, vagy a pillanat kedvéért, mert hajlam, vagy lehetőség kínáltak, vagy követeltek valamit. A gyárban, az üzleti életben is az volt a hírem, hogy megfontolt ember vagyok, aki sokáig tűnődik, amíg elszánja magát valamire. Életemnek ez az egyetlen idegrohama tehát legjobban engem lepett meg, mert hiszen pontosan tudtam beszélgetés közben, hogy őrültség, amit mondok, s mindez nem így lesz, ahogy tervezem, s egészen másképpen kellene cselekednem, ravaszabban, vagy óvatosabban, vagy erőszakosabban. Tudod, én a szerelemben addig a cash and carry törvényének elve szerint cselekedtem, mint az amerikaiak a háborúban: fizess és vidd el... Így gondolkoztam. Ez a gondolkozás nem volt előkelő, de föltétlenül egészségesen önző volt. Most azonban nem fizettem és nem vittem el, amit akartam, hanem kértem, magyaráztam, mégpedig lehetetlen módon, olyan helyzetben, amely feltétlenül megalázott. De az önkívületre nincsen magyarázat. Egyszer betör minden életbe... s talán nagyon szegény az olyan élet, mely fölött nem rohan el legalább egyszer az ilyen rohamok szélvihara, nem rázza meg az efféle földrengés egy élet épületének alapfalait, nem tépi föl a tetőzet cserepeit ez a tornádó, melynek süvöltése mindent elmozdít egy pillanatra, amit az értelem és a jellem addig rendben tartottak. Velem megtörtént... Azt kérded, bánom-e? Nem bánom. De azt sem mondom, hogy ez volt életem értelme, ez a pillanat. Megtörtént ez is, mint egy betegség, s mikor az ember heveny betegségen esik át, a lábadozót legokosabb utazni küldeni, külföldre. Ezt cselekedtem én is. Az ilyen utazás természetesen mindig menekülés. De elébb, mint aki biztosat akar tudni, megkértem Lázárt, barátomat, az írót, fogadja egyszer ezt a leányt, nézze meg, beszéljen vele. S megkértem Juditot, menjen el Lázárhoz. Most már tudom, hogy neki volt igaza, gyáva voltam, ezért cselekedtem így. Tudod, mintha orvoshoz küldtem volna, hogy vizsgálja meg, egészséges-e... Végre is, csaknem az utcán szedtem föl, valahol a világban, mint az újkori hadijelentések mondják. Szánalommal hallgatott meg, mikor ezt kértem tőle. De nem tiltakozott, elment Lázárhoz, ahogy kértem, némán és bizonyosan megsértve, mint aki ezt mondja: „Rendben van, ha akarod, elmegyek az orvoshoz és tűröm, hogy megvizsgáljanak”. Lázár, igen. Különös viszony volt ez közöttünk. Egykorúak voltunk, iskolatársak. Harmincöt éves elmúlt már, amikor felkapta nevét a hír; addig úgyszólván nem is hallottak felőle. Kis, reménytelen folyóiratokba írt rövid, különös írásokat, melyek mindig úgy hatottak reám, mintha a szerző kinevetné az olvasókat, mélyen megvetné az egész találmányt, az írást, a nyomtatást, az olvasót és bírálatot is. Nem írt le soha egyetlen szót sem, melyből ilyesféle véleményére lehetett volna következtetni. Miről is írt? A tengerről vagy egy régi könyvről, vagy egy jellemről, nagyon röviden, két-három oldalt egy folyóiratban, mely mindössze néhány száz, talán ezer példányban jelent meg. Ezek az írások oly zártak voltak, mintha idegen, különös néptörzs nyelvén mondaná el valaki észrevételeit a világról és arról, ami a világ mögött van. Ez a néptörzs – így éreztem, mikor első írásait olvasgattam – kivesző, már kevesen élnek csak, nagyon kevesen beszélik ezt a nyelvet, Lázár írásainak anyanyelvét. Amellett hűvösen, szépen beszélt és írt magyarul, szabályosan és tisztán; ő mondotta nekem, hogy mindennap, reggel és este olvassa Arany Jánost, mint ahogy az ember mindennap többször szájat mos... De írásai mégis inkább erről a másik nyelvről adtak hírt. Aztán egyszerre híres lett. Miért?... Nem lehetett megmagyarázni. Kezek nyúltak feléje, először szalonokban, aztán vitadobogókon, majd napilapokban, mindenfelé találkoztál nevével. Egyszerre utánozni is kezdték, a lapok és folyóiratok megteltek Lázár-könyvekkel és -cikkekkel, melyeket nem ő írt, s mégis ő volt titkos szerzőjük. Különösképpen a nagyközönség is érdeklődött iránta: ezt senki nem értette, mert írásaiból minden hiányzott, ami szórakoztatja vagy elringatja, megnyugtatja vagy kielégíti az embereket: mintha szóba sem állana az olvasóval. De ezt is megbocsátották neki. Néhány év múltán az elsők között volt abban a különös versenyben, ami a szellemi élet világi része; szövegeit úgy magyarázták, mint a keleti, ősrégi szövegeket a felsőbb iskolákban. Mindez nem változtatott rajta. Egyszer, a siker pillanatában, megkérdeztem tőle, mit érez, nem bántja-e fülét ez a zsivajgás, melyben természetesen sok volt a gáncs rikoltozása is, a gyűlölet és irigység jogos, vagy jogosulatlan vádbeszéde. De az egész hangzavar összemosódott, s az egészből élesen és tisztán kihallatszott a neve, mint az első hegedű hangja a zenekarból. Kérdésemet figyelmesen meghallgatta, és elgondolkozott. Azt mondta, nagyon komolyan: „Ez az író bosszúja”. Semmi mást nem mondott. Én tudtam róla valamit, amit a világ nem tudott: ez az ember játszott. Mindennel játszott, emberekkel, helyzetekkel, könyvekkel, azzal a titokzatos tüneménnyel is, amit általában irodalomnak neveznek. Ő egyszer, mikor megvádoltam ezzel, azt mondotta, vállát vonogatva, hogy a művészet, titokban és mélyen, a művész lelkében, semmi egyéb, mint a játékösztön egyik megnyilvánulása. És az irodalom? – kérdeztem akkor. – Az irodalom mégiscsak több, mint a művészet, az irodalom válasz és erkölcsi magatartás... Komolyan és udvariasan meghallgatott, mint mindig, ha mesterségét hoztam szóba előtte, s aztán annyit mondott, hogy ez igaz, de az ösztön, mely a magatartást táplálja, játékos ösztön, s máskülönben is, az irodalomnak, mint a vallásnak, végső értelme mégiscsak a forma, s ami forma, az már művészet is. Kitért a kérdés elől. A nagyközönség és a bírálók természetesen nem tudhatták, hogy ez az ember egyforma komolysággal tud eljátszani egy kismacskával, mely cérnagombolyagot kerget a napfényben, s egy bölcseleti vagy erkölcsi problémával: egyforma komolysággal, tehát belülről egyformán kötetlenül, egészen odaadva figyelmét a tüneménynek, vagy a gondolatnak, s nem adva oda szívét semminek. Ő volt a játszótárs. Ezt nem tudták róla... S ő volt a szemtanú is életemben: ezt sokszor megbeszéltük, teljes nyíltsággal. Tudod, minden embernek van valakije, aki ügyésze, ellenőre, bírája, s ugyanakkor kissé cinkosa is abban a rejtelmes és félelmes perben, ami az élet. Ez az ember a szemtanú. Ő az a valaki, aki teljesen lát és ismer téged. Minden, amit csinálsz, kissé az ő számára is készül, mikor sikered van, ezt gondolod: „Vajon ő elhiszi-e?... ” A szemtanú a háttérben áll, életünk hosszat. Kényelmetlen játszótárs az ilyen. De szabadulni nem tudsz, talán nemis akarsz tőle. Ez az ember volt az én életemben Lázár, az író, akivel végigjátszottuk az ifjúság és a férfikor különös, mások számára érthetetlen játékait. Ő volt az egyetlen, aki tudta, s akiről én is tudtam, egyedül, hogy hasztalan vagyunk a világ szemében felnőtt emberek, komoly gyáros és híres író, hiába vagyunk a nők szemében izgatott, vagy bánatos, vagy szenvedélyes férfiak... a valóságban a legtöbb és a legjobb, amit meg tudtunk őrizni az életben, ez a szeszélyes, bátor és könyörtelen játékvágy volt, amellyel eltorzítottuk, s ugyanakkor megszépítettük egymás számára az élet hazug és ünnepélyes színjátékát. Ha összekerültünk, mint a gonosztevők az emberi társaságban, titkos jeladás nélkül is megértettük egymást, és játszani kezdtünk. Sok játékunk volt. Volt a Kovács úr-játék: ezt elmondom, hogy megértsed, mi volt közöttünk? Ezt a játékot úgy kellett játszani, átmenet nélkül, társaságban, a többi Kovácsnék és Kovácsok között, hogy semmit ne észleljenek, ne is gyanítsák a játékot. Tehát találkoztunk valahol, emberek között, s azonnal rákezdtük. Mit mond Kovács úr a másik Kovács úrnak, ha éppen arról beszélnek a társaságban, hogy a kormány megbukott, vagy kiöntött a Duna és elsöpört községeket, vagy a híres színésznő válik, vagy a neves politikusról kiderül, hogy sápot húzott a közpénzekből, vagy a nagy erénycsősz agyonlőtte magát egy találkahelyen?... Kovács úr ilyenkor hümmög. Aztán ezt mondja: „Mert az úgy van kérem”. S most mond valamilyen bődületes közhelyet, például ezt: „a víznek egyik sajátsága, hogy nedves”, vagy ezt: „az emberi lábnak az a sajátsága, ha vízbe helyezi az ember, akkora láb nedves lesz”. Vagy ezt mondja: „Hát van ilyen is, meg olyan is, kérem”. Az összes Kovácsnék és Kovács urak ezt mondják, a világ teremtése óta. S ha a vonat elindul, ők ezt mondják: „Elindult”. S ha megáll a vonat Füzesabonyban, ők ezt mondják, nagyon komolyan és ünnepélyesen: „Füzesabony”. S mindig igazuk van. S a világ talán azért olyan felfoghatatlanul aljas és reménytelen, mert a közhelynek mindig igaza van, s csak a lángész és a művész mer fricskát adni a közhelynek, feltárni a közhelyben azt, ami halott és életellenes benne, megmutatni, hogy az illedelmes és tételes Kovács úrféle igazság mögött van egy másik, örökké, s ez a másik igazság tótágast áll és fütyül Füzesabonyra, s nem lepődik meg, ha az erénycsőszt, a magas rangú hivatalnokot rózsaszín kombinéban találják meg a titkosrendőrök, amint éppen ott lóg a találkahely ablakkilincsén... A Kovács úr-játékot igazán tökéletesen játszottuk Lázárral, a Kovács urak nem gyanítottak semmit, mindig lépre mentek. Ha politikáról beszélt Kovács úr, Lázár vagy én habozás nélkül feleltük: „Mert az úgy van kérem: az egyiknek is igaza van, de a másiknak is van valami igaza. Mindenkit meg kell hallgatni, kérem.” Aztán volt „a mi időnkben”- játék, s ez sem volt rossz. A mi időnkben tudniillik, ugyebár, minden jobb volt, a cukor édesebb volt, a víz vizesebb és a levegő levegősebb volt, a nők nem szaladtak ölelkezni a szeretőjükkel, hanem inkább sulykoltak egész nap a folyóban, napszállatig, s ha a nap lement, akkor még tovább sulykoltak egy kis ideig. S a férfiak, ha pénzt láttak, nem óhajtották megszerezni a pénzt, hanem eltolták a bankókat, és ezt mondták: „Ugyan, vigyék már innen ezt a pénzt. Adják a szegényeknek.” Ilyenek voltak a nők és a férfiak, a mi időnkben, kérem. Sokféle játékunk volt. Ehhez az emberhez küldtem, elutazásom előtt, Áldozó Juditot, hogy nézze meg. Mondom, mint egy orvoshoz. Judit délután járt fenn nála; este aztán találkoztam Lázárral. „Nézd” – mondta. – „Mit akarsz? Ez most már megtörtént”. Gyanakodva hallgattam. Féltem, hogy most is játszik. Belvárosi kávéházban ültünk, mint most veled. Cigarettaszipkáját forgatta mindig hosszú szipkákból szívta a cigarettát, mert állandóan nikotinmérgezése volt, s bonyolult terveken és találmányokon törte fejét, melyek segítségével megválthatja az emberiséget e méreg kínos következményeitől –, s oly komolyan, figyelmesen nézett reám, hogy gyanakodni kezdtem. Féltem, hogy ugrat, kitalált valamilyen új játékot, megjátssza, hogy ez a dolog csakugyan fontos, életbevágó, s aztán a szemembe nevet, mint annyiszor már, s bebizonyítja, hogy semmi nem fontos és életbevágó, mindez csak olyan Kovács úr-dolog: csak a kispolgár hiszi, hogy a világegyetem miatta forog, s a csillagképek szabályosan eligazodnak az ő sorsa körül. Tudtam, hogy polgárnak tart – nem éppen a szó lenéző és megvető értelmében tart annak; mint ez ma divatos, nem, elismeri, hogy polgárnak lenni erőfeszítést is jelent, nem néz le származásom, modorom és meggyőződéseim miatt, mert neki is nagy véleménye van a polgárságról –, csak éppen reménytelenül tart annak. Úgy érzi, van helyzetemben valami reménytelen. Azt mondotta, a polgár mindig menekül. De Áldozó Juditról nem volt hajlandó beszélni többet. Másról beszélt, udvariasan és határozottan. Később sokat gondoltam erre a beszélgetésre. Tudod, úgy emlékeztem vissza erre, mint a beteg, mikor később egyszer megtudja az igazat, megismeri betegsége igazi nevét és természetét, s aztán eszébe jut a délután, mikor először járt betegségével a híres orvosnál. S a tanár, a híres belgyógyász megvizsgálta, nagyon alaposan és gondosan, mindenféle műszerekkel, s aztán udvariasan másról kezdett beszélni -megkérdezte, nincs-e kedvünk elutazni, érdeklődött, láttuk-e az új, divatos színdarabot, közös ismerősökről beszél. Csak éppen arról nem beszél, amit hallani szeretnénk tőle. Végre is azért jöttünk fel hozzá, azért szenvedtük el a vizsgálat kényelmetlenségét és feszültségét, mert biztosat szeretnénk hallani – hiszen magunk sem tudjuk, mi bajunk, panaszaink általánosak, inkább csak apró tünetek, s bizonyos szorongó, általános rossz közérzés figyelmeztet, hogy valami nincsen rendben szervezetünkben és életütemünkben, s talán még reménykedünk is, hogy egy napon rendbe jöhet minden, s ugyanakkor homályosan, de félreérthetetlenül gyanítjuk, hogy a tanár már tudja az igazat, de nem mondhatja meg nekünk. S most már várni kell, amíg a tünetekből, a betegség vészjeleiből, a kezelés módszereiből megismerjük mi is, a betegek is az igazságot, melyet a tudós orvos kénytelen elhallgatni előttünk. S közben mindenki tud mindent, a beteg tudja, hogy nagyon beteg, s a tanár is tudja ugyanezt, s még azt is tudja, hogy a beteg gyanítja baját, és tudja azt is, hogy az orvos most elhallgatja előtte a betegséget. De senki nem tehet semmit, várni kell, amíg a betegség megszólal. S akkor majd gyógyítani kell, ahogy lehet. Így hallgattam Lázárt, aznap este, mikor Judit nála járt. Mindenféléről beszélt: Rómáról, egy új könyvről, az évszakok és az irodalom viszonyáról. Aztán felállt, kezet nyújtott és elment. Akkor éreztem, hogy ez nem volt játék. Szívem nyugtalanul dobolt. Éreztem, hogy sorsomra hagyott, most már egyedül kell csinálnom mindent. E pillanatban kezdettem először tisztelni kissé ezt a nőt, aki ilyen hatással volt Lázárra. Tiszteltem, féltem tőle... Néhány nap múltán elutaztam. Aztán sok idő telt el, kérlek. Erre az időre homályosan emlékezem csak. Tudod, ez volt a közjáték ideje. Nem akarlak untatni ennek az időnek emlékeivel. Négy évig utaztam, mindenfelé Európában. Apám nem tudott ennek az utazásnak igazi értelméről semmi biztosat. Anyám talán tudta az igazat, de hallgatott. Én sokáig nem észleltem semmi különöset. Fiatal voltam, s mint mondani szokás, enyém volt a világ. Akkor még béke volt... ha nem is olyan igazi béke. Két háború közötti átmenet ideje volt. A határokat nem nyitották föl egészen, de a vonatok már csak rövid ideig álldogáltak a különböző színekre festett határsorompók előtt. Az emberek, csodálatos bizalommal és önfeledtséggel, hosszú lejáratú kölcsönöket kértek egymástól –, nemcsak az emberek, hanem az országok is, s ami még csodálatosabb, nemcsak kértek, hanem kaptak is ilyen hosszú lejáratú kölcsönöket –, nagy és kis házakat építettek, s általában úgy viselkedtek, mintha az emberi élet egy fájdalmas és borzalmas időszaka tökéletesen véget ért volna, s elkövetkezett a másik időszak, amikor minden a helyén van, megint lehet tervezgetni, gyermekeket nevelni, messzire nézni, s általában mindennel foglalkozni, ami egyéni, kellemes és kissé fölösleges. Ebben a világban kezdettem utazni, két háború között. Nem mondhatom, hogy az érzés, mellyel útra keltem, s mely utam egyes állomáshelyein eltöltött, a teljes biztonság alapérzése volt. Mint akit egyszer váratlanul és alaposan kiraboltak, mind kissé gyanakvóan viselkedtünk e rövid időszakban, két háború között, Európában: mind, egyének és nemzetek is, iparkodtunk szívélyesek, nagyvonalúak és nagylelkűek lenni, de titokban – mindenesetre – revolvert szorongattunk nadrágzsebünkben, s pénztárcánkat időnként felijedt mozdulattal megkerestük kabátunk belső zsebében, szívünk fölött. Valószínű, hogy nemcsak pénztárcánkat, hanem szívünket és eszméletünket is féltettük ez években. Mégis, már lehetett utazni... Mindenfelé új házakat, városnegyedeket, új városokat, igen, új országokat is építettek. Először Északra mentem, aztán Délre, majd Nyugatra. Végül is Nyugat városaiban maradtam, több éven át. Amit szerettem, amiben hittem, itt volt olyan közvetlenül ismerős: tudod, mint mikor az ember megtanul az iskolában egy nyelvet, s aztán elutazik az országba, ahol a nyelv, melyet mi könyvből tanultunk, a bennszülöttek anyanyelve. Nyugaton igazi polgárok között éltem, akik szemmel láthatóan nem érezték szerepnek és jelszónak, sem feladatnak a polgárságot, hanem csak éltek ebben az állapotban, mint ahogy él valaki egy házban, melyet őseitől örökölt, s amely kissé szűk, homályos és divatjamúlt ugyan, de mégis a legjobb, amit ismer, nem érdemes lebontani és újat építeni helyette. Inkább csak tatarozták ezt az életformát, ímmel- ámmal. Mi, odahaza, még mindegyre építettük ezt a házat, a polgárság otthonát; a paloták és a kunyhók között építettünk egy szélesebb, bőségesebb életformát, amelyben mindenki otthonosan érezhette magát; Áldozó Judit is, talán még én is. Ezekben az években homályosan gondoltam csak Juditra. Utam elején eszembe jutott még néha, mint egy heveny, lázas állapot emléke. Igen, egyszer beteg voltam és önkívületben beszéltem, behunyt szemekkel. A magányt éreztem, amint beárad jeges hullámaival életembe, féltem a magánytól, s egy emberhez menekültem előle, kinek lénye, sugárzása, mosolya azt ígérte, el tudja oszlatni ezt a félelmet. Erre emlékeztem. De most kinyílt a világ, és nagyon érdekes volt. Mindenféle szobrokat láttam, gőzturbinákat, magányos embereket, amint egy verssor zenéjének boldog derűjét élvezték, gazdasági rendszereket, melyek méltányosságot és nagylelkűséget ígértek, óriási városokat, hegycsúcsokat, gyönyörű középkori kutakat platánokkal övezett német kisvárosok négyszögletes főterén, székesegyházak tornyait, tengerpartokat, aranyszín homokkal és sötétkék óceánnal, s meztelen női testeket a parton. A világot láttam. Áldozó Judit emléke természetesen nem tudott versenyre kelni a világgal... Pontosabban: akkor még nem tudtam, hogy az erőviszonyok az efféle párbajban egyenlőtlenek. Áldozó Judit csakugyan árnyéknál is kevesebb volt a világ valóságával szemben, az élet mindent megmutatott és megígért azokban az években, kínálta a nagy végzetet, azt, hogy kiszakadva az otthon kicsinyes és szomorú díszletei közül, levetve az otthoni szerep jelmezeit, elmerüljek az élet másféle térfogataiban. S nőket is kínált az élet, mindenféle minőségben, rengeteg nőt, a világ minden nőjét, gesztenyeszín hajú, álmos-forró pillantású flamand nőket, ragyogó szemű franciákat és alázatos németeket... hát igen, mindenfélét. Éltem a világban, férfi voltam, s a nők úgy vándoroltak körülöttem is, mint minden férfi körül, üzentek és hívtak, a kacérok és a tisztességesek, akik az egész életet ígérték, vagy az egyszeri, kancsi és vad önkívületet, a titokzatos társulást, nem örökre, de nemis egy pillanatra, inkább csak egy hosszabb és rejtelmes ismerkedés idejére. A nők. Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót? Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom? „A nők?... ” Mit várunk tőlük?... Gyermeket? Segítséget?... Békét? Örömet? Mindent? Semmit? Pillanatokat? Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban... De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak, nincs órával, vagy naptárral mérhető ideje?... – s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól? Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez... S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra, testet ölt? S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül. Nézz körül a világban, mindenütt ez a mesterséges vonzás sugárzik, az irodalomból és a képekből, a színpadról és az utcán... Menj be egy színházba, a nézőtéren férfiak és nők ülnek, a színpadon férfiak és nők ágálnak, beszélnek, esküdöznek, s a nézőtéren köhögnek és krákognak... De ha kiejtik ezt a szót: „szeretlek”, vagy ezt a másikat: „kívánlak”, vagy bármi hasonlót, ami a szerelemre, a birtoklásra vagy a szakításra, a boldogságra vagy a boldogtalanságra emlékeztet, abban a pillanatban halálos csend lesz a nézőtéren, ezer és ezer ember visszafojtja lélegzetét. S ezzel ügyeskednek az írók, ezzel az érzéssel zsarolják az embereket a nézőtéren. S ahová mégy, ez a mesterséges izgalom, az illatszerek, a tarka rongyok, a drága prémek, a félmeztelen testek, a testszín harisnyák, mindaz, amire semmi szükség nincsen igazában, hiszen télen sem öltöznek melegebben, mert mutogatni akarják a selyemharisnyás térdüket, s nyáron, a vizek partján csak azért öltenek fel valamilyen lágyéktakarót, mert így sejtelmesebb és izgalmasabb a női jelenség, s a festékek, a piros lábkörmök, a kék szemfesték, az aranyszín hajzatok, mindaz a sok kóc és csepü, mellyel bekenik és cicomázzák magukat... mindez egészségtelen. Te, én már ötven felé jártam, mikor megértettem Tolsztojt. Tudod, a Kreutzer-szonátát. Ő a féltékenységről beszél, de nem ez a lényeges mindabban, amit mond. A féltékenységről beszél ebben a remekműben, valószínűleg, mert ő maga kínlódóan érzéki és féltékeny természet volt. De a féltékenység semmi más, csak szánalmas, megvetnivaló hiúság. Ismerem ezt az érzést is, igen... Jól ismerem. Majdnem belepusztultam. Már nem vagyok féltékeny. Érted? Elhiszed? Nézz reám. Nem, öregem, már nem vagyok féltékeny, mert nagy áron, de leküzdöttem a hiúságot. Tolsztoj még azt hitte, hogy van valamilyen megoldás, s afféle fél-állati sorsot szánt a nőknek; szüljenek és öltözzenek darócba. Ez a megoldás embertelen, beteges. De embertelen és beteges a másik is, mely a nőből mutatványos dísztárgyat csinál, érzéki remekművet. Hogyan tiszteljek valakit, hogyan adjam neki érzéseimet és gondolataimat, mikor felkeléstől a lefekvésig egyebet sem csinál, mint öltözteti, keni és feni magát, hogy tessék... állítólag nekem akar tetszeni, tollaival, prémeivel és illataival... de ez sem igaz. Mindenkinek tetszeni akar, azt akarja, hogy vágyak maradjanak megjelenése után a férfiak, minden férfi idegeiben. így élünk. Mozi, színház, utca, kávéház, étterem, a strandok, a hegyek, mindenütt ez az egészségtelen izgatás. Azt hiszed, a természetnek szüksége van erre?. .. Ördögöt, fiam. Erre csak egy termelési rendnek és egy társadalmi berendezésnek van szüksége, melyen belül a nő önmagát árucikknek tekinti. Igen, igazad van, én sem tudok jobbat, mint ez a termelési és társadalmi rend... minden más kísérlet, melyet feltaláltak helyette, megbukott. Az igazság, hogy e renden belül a nő állandóan el akarja adni magát: néha tudatosan, gyakrabban tudatlanul, elismerem. Nem mondom, hogy minden nő tudatosan árucikknek érzi magát de nem merem hinni, hogy a nagy szabályt megcáfolják a kivételek. Nem is vádolom a nőket, nem tehetnek másként. Néha olyan halálosan szomorú ez a kínálkozás, ez a gőgös-buta, fanyaron kacér magakelletés, különösen, mikor a nő érzi, hogy nehéz a dolga, vannak szebbek, olcsóbbak és izgalmasabbak, a verseny félelmes méreteket öltött, Európa minden városában több nő él, mint férfi, a szabad pályákon nem bírnak elhelyezkedni, mit is kezdhetnek szegény, szomorú női és emberi életükkel?... Kínálják magukat. Néha erényesen, lesütött szemmel, reszkető nebáncsvirágok, akik titokban csakugyan reszketnek, hogy végül nem bántjuk őket... S aztán az öntudatosabbak, akik kemény léptekkel indulnak el mindennap e harcba, mint a római légiók katonái, akik tudják, hogy mindig egy birodalomért harcolnak a barbárok ellen... Nem, barátom, nincs jogunk szigorúan ítélni a nők felett. Csak sajnálkozni van jogunk, s talán nem is őket sajnáljuk, hanem magunkat, a férfiakat, akik nem tudják megoldani a civilizáció nagy vásárán belül ezt a lappangó, kínos válságot. Mindig ez a tudatos nyugtalanítás. Ahová mégy. Ahová nézel. S minden mögött a pénz, ha nem is mindig, de száz emberi nyomorúság mögött kilencvenkilenc esetben. Ez az, amiről nem beszélt a szent és a bölcs, mikor elmondta haragos vádbeszédét a Kreutzer-szonátában…. A féltékenységről beszélt. Szidta a nőket, a divatot, a zenét, a társas élet csábításait. Csak arról nem beszélt, hogy lelkünk békéjét nem adhatja semmiféle társadalmi vagy termelési rend, nem adhatja más, csak mi magunk. Hogyan? Ha leküzdjük a vágyat és a hiúságot. Lehet ezt?... Majdnem lehetetlen. Talán később, később. Az idővel nem halnak el a vágyak, de elillan, kiszikkad belőlük az a haragos féltés és mohóság, az a reménytelen izgalom és csömör, mely minden vágyat és kielégülést átsugároz. Te, elfárad az ember. Én már örülök néha, hogy kopogtat az öregség. Már vágyom néha az esős napokra, amikor odaülök a kályhához, egy üveg vörösborral s egy régi könyvvel, mely régi vágyakról és csalódásokról beszél... De akkor még fiatal voltam. Utaztam, négy évig. Nők karjai között ébredtem fel, csapzott hajjal, idegen városok szobáiban. Megtanultam, amennyire tudtam a mesterségem. Megcsodáltam a világ szépségeit. Nem, igazán nem gondoltam közben Áldozó Juditra. Legalábbis nem sokat, nem tudatosan... Csak úgy, ahogy az otthon utcáira, szobáira, az otthon maradt emberekre gondolunk idegenben, az elhagyottakra, akik az emlékezés aranyfürdőjéből úgy válnak elő, mintha finom módon kissé meghaltak volna. Volt egy lázas óra, magányos voltam, polgár, megjelent egy vad és fiatal szépség ebben a magányban, beszéltem hozzá... aztán elfeledtem az egészet. Utaztam, elteltek a vándor-évek, s hazamentem. Nem történt semmi. Csak éppen annyi történt, hogy Áldozó Judit közben várt reám. Ezt természetesen nem mondta meg, mikor hazaértem és találkoztunk. Elém lépett, elvette kabátom, kalapom, kesztyűm, udvariasan és tartózkodóan mosolygott, ahogy illik, mikor a ház fiatalabb ura hazatér; olyan személyzeti mosollyal mosolygott. Szóltam hozzá, ahogy illett, mosolyogva és zavar nélkül. Éppen csak nem veregettem meg az arcát, jóindulatúan és atyásan... Várt a család. Judit ment az inassal tálalni, mert az elveszett fiú hazatért. Mindenki hangosan örvendezett; én is, hogy végre itthon lehetek. Apám még abban az évben visszavonult, s én átvettem a gyárat. Elköltöztem hazulról, villalakást béreltem a hegyoldalon, a város közelében. Most már ritkábban láttam családom, hetek múltak el, s nem találkoztam Judittal. Két év múltán meghalt apám. A nagy lakásból elköltözött anyám; a régi személyzetet szélnek eresztették. Csak Juditot vitte magával, akit most már házvezetőnőnek neveztek. Anyámhoz minden héten egyszer elmentem, vasárnap együtt ebédeltünk. Ilyenkor láttam Juditot, de soha nem beszéltünk egymással. Nyájas és udvarias viszony volt közöttünk, néha Juditkának neveztem, bizalmas jóindulattal, mint afféle vénülő leányt, aki itt öregedik a házban. Igaz, valamikor, nagyon régen, volt egy bolondos óra, mikor mindenféléről beszélgettünk... Ilyesmin csak mosolyog később az ember. Fiatalság, bolondság. Ha eszembe jutott ez az óra, így gondolkoztam. S ez nagyon kényelmes volt. Nem volt őszinte, de kényelmes. Minden és mindenki a helyére került. S én megnősültem. Feleségemmel szépen, udvariasan éltünk. Később, mikor meghalt a fiam, úgy éreztem, becsaptak. A magány lappangott bennem, körülöttem, mint egy kezdődő betegség. Anyám kémlelt, de nem szólt. Aztán múltak az évek, öregedtem. Lázár is elmaradt mellőlem, néha találkoztunk még, de már nem játszottuk a régi játékokat. Úgy látszik, felnőttünk. Aki felnő, magányos. A magányos ember vagy megsértődik, s akkor elbukik, vagy köt valamilyen derűs békét a világgal. Minthogy én egy házasságon és egy családon belül voltam magányos, kissé nehéz volt megkötni ezt a derűs békét környezetemmel. Mindenesetre elfoglalt a munkám, a társaság, az utazások. Feleségem mindent elkövetett, hogy békésen és összhangban éljünk. Kissé úgy követett el mindent a béke és összhang érdekében, ahogy követ tör az ember, kétségbeesve. Nem tudtam segíteni neki. Egyszer megkíséreltem, hogy kibéküljünk, elutaztam vele Meránba... Régen volt ez. Akkor, útközben, megtudtam, hogy mindez reménytelen, nincs béke, s az életem, úgy, ahogy felépítettem, elviselhető ugyan, de csaknem értelem nélkül való. Talán egy nagy művész elviseli az ilyen magányt, rettenetes árat fizet érette, de munkája kárpótolja valamennyire. Munkája, melyet senki nem végezhet el helyette. Munkája, mely ad valami egyszerit, el nem múlót, csodálatosat az embereknek. Talán... így mondják. így képzeltem. Lázár, akivel beszéltem egyszer erről, másképpen vélekedett. Azt mondta, a magány mindenképpen idő előtti megsemmisüléshez vezet. Nincs menekvés, ez a szabály. Nem tudom, így van-e?... Én nem voltam művész, tehát sokszorosan magányos voltam életemben és munkámban, mely nem adott az embereknek semmi különöset. Használati tárgyakat gyártottam, futószalagon állítottam elő a civilizált élet bizonyos kellékeit. Tisztességes árut gyártottam, de ezt az árut végre is nélkülem állították elő gépek és erre a célra idomított, erre a munkára betanított és fegyelmezett emberek. Mit is csináltam én a gyárban, melyet apám épített, s az ő mérnökei rendeztek be?... Pontosan bementem kilencre, mint a többi magasabb rangú hivatalnok, mert példát kell mutatni. Elolvastam a postát. Titkárom elmondta, kik kerestek telefonon, kik óhajtanak beszélni velem. Aztán a mérnökök, az eladók érkeztek, beszámoltak az üzletmenetről, felszólítottak, mondjam el véleményem egy új anyag gyártási lehetőségeiről. A kitűnően választott hivatalnokok és mérnökök – nagy részüket még apám nevelte – természetesen kész tervekkel léptek elém, melyeket én legjobb esetben kissé kifogásoltam, módosítottam. De legtöbbször csak beleegyeztem, helyeseltem. A gyár termelt, reggeltől estig, az eladók eladták az árut, a jövedelmet könyvelték, s én egész nap ott ültem hivatalomban, s mindez nagyon hasznos, szükséges és becsületes volt. Nem csaptunk be senkit, sem egymást, sem a vevőket, sem az államot, a világot. Csak magam csaptam be. Mert azt hittem, hogy mindehhez igazi, feltétlen közöm van. Ez az én munkaköröm, mint mondani szokták. Néztem a környezetemben élő emberek arcát, hallgattam beszédjüket, s iparkodtam megfejteni a titkot, vajon csakugyan kitölti-e ez a munka életüket, elégedettek-e, vagy titokban mégis úgy érzik, valami vagy valaki elhasználja őket, elszívja belőlük a legjobbat, az élet egyetlen értelmét... Akadtak közöttük, kik nem nyugodtak bele munkakörükbe, iparkodtak mindent jobban vagy csak másképpen csinálni, s ez a „másképpen” nem is volt mindig a legjobb, leghelyesebb módszer. De ezek legalább akartak valamit. Módosítani akartak a világ rendjén. Új tartalmat akartak adni munkájuknak. Úgy látszik, erről van szó. Az emberek nem érik be azzal, hogy kenyeret keresnek, eltartják családjukat, van munkájuk, és azt tisztességesen elvégzik... nem, az emberek többet akarnak. Ki akarják fejezni azt, ami bennük ötlet, szándék. Az emberek nemcsak kenyeret és állást akarnak, nemcsak munkát akarnak, hanem hivatást. Máskülönben nincs értelme az életüknek. Azt az érzést akarják, hogy szükség van reájuk, másképpen is, mint ahogy egy gyárban felhasználják az emberi munkaerőt, vagy egy hivatalban, általános megelégedésre... azt akarják, hogy csináljanak valamit, úgy, ahogy más nem tudja megcsinálni. Persze, csak a tehetségesek akarják ezt. A nagy többség tunya. Talán ezek lelkében is pislákol a homályos világosság, hogy nem a hetibérről van szó, Isten mást is tervezett velük... de oly régen volt ez! S ők oly sokan vannak, a többiek, akikben elsorvadt ez az emlék. Ezek gyűlölték a tehetségeseket. Strébernek nézték azt, aki másképpen akart élni és dolgozni, mint ők, akik a szirénajelre rohantak a munka robothelyeiről az élet robothelyei felé. Nagyon finom és bonyolult, emberi módszerekkel iparkodtak elvenni a tehetségesek kedvét az egyéni munkától. Gúnyolták, akadályozták, gyanúsították őket. Ezt is láttam, szobámból, ahol fogadtam a munkásokat, mérnököket és az üzleti világ látogatóit. És én, mit csináltam én?... Főnök voltam. Úgy ültem helyemen, mint egy bakter. Vigyáztam, hogy méltányos, emberies, igazságos legyek. Ugyanakkor természetesen arra is ügyeltem, hogy megkapjam a gyártól és az alkalmazottaktól mindazt, ami engem haszonban és előnyben megilletett. Nagyon pontosan megtartottam a magam munkarendjét a gyáron belül, pontosabban, mint a munkások és hivatalnokok. így iparkodtam megszolgálni a vagyont és a jövedelmet, mely megilletett. De belülről olyan félelmesen üres volt mindez... Mit is csinálhattam én ebben a gyárban? Elfogadhattam egy tervet vagy elutasíthattam, új munkarendet szervezhettem, új piacokat kereshettem az áru részére. Örültem a nagy jövedelemnek?... Örültem, ez nem a megfelelő szó. Megelégedéssel töltött el, hogy teljesíthetem kötelességeim a világgal szemben, a pénz módot adott, hogy becsületes, előkelő, nagylelkű és lelkiismeretesen pártatlan legyek. Úgy emlegettek a gyárban és az üzleti világban, mint a pontos üzletember mintaképét. Tudtam méltányos lenni, tudtam sok embernek kenyeret és kenyérnél többet is adni... Jó dolog, adni. Csak én nem kaptam mindebből igazi örömet. Kényelemben éltem, becsületben teltek napjaim. Nem voltam munkátlan, legalábbis a világ szemében nem voltam tétlen, sem henye. Én voltam a jó főnök: így emlegettek a gyárban is. De mindez nem adott semmit, mindez csak kínos, gondos, lelkiismeretes időtöltés maradt. Az élet üres marad, ha nem töltöd meg valamilyen veszélyes és izgalmas feladattal. Ez a feladat természetesen csak egy lehet: a munka. A másik munka, a láthatatlan, a lélek és a szellem, a tehetség munkája, melynek alkotásaitól gazdagabb, igazibb és emberibb a világ. Sokat olvastam. De az olvasással is úgy van az ember, tudod... csak akkor kapsz a könyvektől valamit, ha tudsz adni is olvasmányaidnak valamit. Úgy értem, ha olyan lelket viszel feléjük, amely az olvasás párharcában hajlandó sebeket kapni és adni, hajlandó vitatkozni, meggyőzni, és meggyőződni, s aztán gazdagodva attól, amit tanult a könyvből, életben, vagy munkában építeni abból valamit... Egy napon észrevettem, hogy olvasmányaimhoz nincs már igazi közöm. Úgy olvastam, ahogy idegen városban, időtöltésből, elmegy egy múzeumba is az ember, ahol udvarias közömbösséggel bámulja a kiállított tárgyakat. Úgy olvastam, mint aki kötelességet teljesít: megjelent egy új könyv, beszélnek róla, el kell olvasni. Vagy: ezt a híres, régi könyvet még nem olvastam, műveltségem tökéletlen és hiányos lesz nélküle, minden reggel és este reászánok egy órát, s elolvasom. így olvastam... Valamikor az olvasás élmény volt számomra, ismerős írók új könyveit szívdobogva fogtam kézbe, olyan volt az új könyv, mint találkozás egy emberrel, veszélyes együttlét, melyből mindenféle boldogító, jó dolog, de nyugtalanító, aggályos következmények is származhatnak. Most már úgy olvastam, ahogy a gyárba is jártam, ahogy elmentem hetenként kétszer vagy többször is társaságba, ahogy színházba jártam, s ahogyan otthon éltem, feleségemmel, figyelmesen és udvariasan, s szívemben azzal a mind nyomasztóbb, mind izgalmasabb, kiabáló és rekedt kérdéssel, hogy valamilyen nagy baj van velem, nagy veszély fenyeget, talán beteg vagyok, talán valamilyen ármány, összeesküvés készül ellenem, s én nem tudok semmi biztosat, s egy napon arra ébredek, hogy minden, amit felépítettem, ez a kínos és gondos rendtartás, a tekintély, a jó modor és udvarias együttélés remekműve összeomlik... Ezzel az érzéssel éltem. S egy napon megtaláltam pénztárcámban, egy barna krokodilbőr tárcában, melyet feleségemtől kaptam negyvenedik születésnapomra, egy darab fakult lila szalagot. Akkor megtudtam, hogy Áldozó Judit mind ez években várt reám. Várta, hogy ne legyek gyáva. De ez sokára történt, tíz évvel a karácsonyi beszélgetés után. A lila szalagot – már nincs meg, elkallódott, mint a pénztárca, s mint minden az életben, mint az emberek is, akik a babonás és jelentős tárgyakat valamikor viselték – tárcám belső rekeszében találtam meg, ahol nem őriztem semmi mást, csak elhalt kisfiam hajának egy fürtjét. Időbe tellett, míg egyáltalán megértettem, mi ez a szalag, hogyan került hozzám, ki viselte, mikor csempészte Judit ezt a rongyot pénztárcámba?... Úgy történt ez, hogy feleségem fürdőhelyre utazott, én egyedül maradtam a lakásban, s anyám néhány napon át elküldte hozzánk Juditot, hogy vezesse a nyári nagytakarítást. A fürdőszobában lehettem, mikor belépett a hálóba és elrejtette a szalagot pénztárcámban, mely ott hevert az asztalon. Későbben legalább így mondotta el. Mit akart ezzel? Semmit. Minden nő vajákos, ha szeret. Azt akarta, hogy állandóan magamnál hordjak valamit, amit ő addig testén viselt. Ezzel akart kötni, üzenni. Helyzetéhez és viszonyaihoz képest valóságos merénylet volt ez a babonás csempészet. De megcsinálta, mert várt. Mikor én mindezt megértettem –, mert a lila szalag üzent és beszélt –, emlékezem, különös bosszúságot éreztem. Felfedeztem ezt a kis merényletet, és bosszúsan néztem magam elé. Tudod, mint mikor az ember megtudja, hogy mindaz, amit kitervelt, érvénytelen, megzavarták terveit. Megtudtam, hogy ez a nő, aki itt él a szomszéd városnegyedben, tíz éve vár reám; s a bosszúságon túl különös nyugalmat is éreztem. Nem akarom eltúlozni ezt az érzést. Nem csináltam terveket. Nem mondtam magamnak: „ahá, ez volt az évek mögött, ez az, amit nem vallottál be magadnak, van valaki vagy valami, ami fontosabb, mint az életrended, szereped, munkád, családod, van az életedben egy nagy és torz szenvedély, melyet megtagadtál... , de a szenvedély él és vár valahol, nem enged el. S ez jó így. Most vége a nyugtalanságnak. Nem igaz, hogy teljesen céltalan életed és munkád. Valamit még akar veled az élet”. Nem mondtam ezt. De nem tagadhatom, hogy e pillanattól megnyugodtam. Hol zajlanak le bennünk a nagy, tartós érzelmi folyamatok, idegeinkben vagy értelmünkben is?... Értelmemmel mindent megtagadtam, régen. De idegeimmel emlékeztem. S most, mikor a másik izent, ilyen szabályosan és cselédesen – minden nő cselédes kissé a szerelemben, legszívesebben mindegyik olyan levélpapíron írna szerelmes levelet, melynek felső sarkába színes rózsákat préseltek, két összefonódott kéz szorítja egymást és galambok csókolódznak, legszívesebben megtömné mindegyik a kiválasztott lény zsebeit hajfürtökkel, keszkenőkkel, babonás szerelmi kegytárgyakkal! – végül is megnyugodtam. Mintha rejtélyes módon valamilyen homályos, nehezen érthető, váratlan értelmet kapott volna minden: munkám, az életem, igen, még a házasságom is... Érted ezt? Én most már értem. Tudod, az életben meg kell történni mindennek, helyére kell kerülni mindennek. S ez nagyon lassú folyamat. Elhatározás, ábránd, szándék itt nem segít sokat. Megfigyelted már, milyen nehéz egy lakásban véglegesen helyére tenni a bútorokat? Évek telnek el, s már azt hiszed, minden a helyén áll, s közben homályosan és kényelmetlen gyanakvással mégis érzed, hogy valami nincsen egészen rendben, talán a karosszékek nem állanak helyükön, talán a pohárszék helyébe kellene állítani egy asztalt... S aztán tíz vagy húsz év után, egy napon átmégy a szobán, ahol addig nem érezted jól magad, ahol a tér és a bútorok nem találták meg egymást, s egyszerre látod a hibát, látod a szoba belső rajzát és titkos rendjét, s eltolsz néhány bútort, s akkor úgy látod, azt hiszed, most már véglegesen helyére került minden. S néhány éven át csakugyan úgy érzed, ez a szoba most végre tökéletes és sikerült. S később, talán tíz év múltán, megint elégedetlenkedsz a szoba rendjével, mert ahogy mi változunk, úgy változnak az élet térfogatai is körülöttünk, s nincsen soha végleges rend egy ember körül. S így vagyunk az életrenddel is, felépítünk módszereket, sokáig azt hisszük, életünk órarendje tökéletes, délelőtt dolgozunk, délután sétálunk, este művelődünk... s egy napon megtudjuk, hogy mindez csak fordított sorrendben elviselhető és értelmes, nem is értjük, hogyan tudtuk éveken át megtartani az esztelen életrend szabályait?... így változik bennünk és körülöttünk minden. S mindez csak időleges, az új rend, a belső megnyugvás, mert mindez a változás törvényének jegyében alakul, s érvénytelen lesz egy napon... miért? Talán, mert mi magunk is érvénytelenek leszünk egy napon. S minden, ami hozzánk tartozik. Nem, ez nem volt a „nagy szenvedély”. Csak éppen értésemre adta valaki, hogy van, itt él a közelben és vár reám. Ilyen otrombamódon. Ilyen cselédesen. Mintha két szem nézne a sötétben. S nem volt rossz ez az érzés, nem feszélyezett, hogy két szem néz a sötétben. Titkom volt, s ez a titok egyszerre tartást és feszültséget adott az életnek. Nem akartam visszaélni ezzel a titokkal, nem akartam esztelen, kínos vagy tisztátalan helyzeteket. Csak nyugodtabban éltem e pillanattól. Egészen a napig, amíg Áldozó Judit egy napon eltűnt anyám házából. Évek történetét mesélem el, sok minden elmosódott már, nem is fontos... A proli nőről akarok beszélni neked, arról, ami fontos volt vele kapcsolatban. A történet rendőri részét talán engedd el. Mert minden ilyen történetnek van egy rendőri, vizsgálóbíró elé tartozó része is. Az élet bűntett kissé, ha nem tudnád... Lázár mondta ezt egyszer, s először megsértődtem e feltevéstől, de később, mikor az én perem kezdődött, megértettem. Mert nem vagyunk ártatlanok az életben, s egy napon perbe fognak. Elítélnek vagy felmentenek, s közben tudjuk, hogy nem vagyunk ártatlanok. Mondom, eltűnt, mint akit zsákba varrtak és a Dunába dobtak. Egy ideig rejtegették előlem távozását. Anyám akkor már egyedül élt, esztendők óta Judit gondoskodott róla. Egy délután felmentem anyámhoz, s idegen személy nyitott ajtót. Akkor megtudtam. Megértettem, hogy csak így mondhatta meg. Végre is, nem volt semmiféle köze hozzám, nem voltak jogai. Évtizedes pereket emberek között nem lehet nagy jelenetekkel, vitákkal elintézni. A végén cselekedni kell, így vagy úgy. Lehet, hogy történt közben valami, s én nem tudtam erről. A három nő – anyám, feleségem és Judit – hallgatott. Közös ügyük volt, melyet egymás között intéztek el valahogyan, velem már csak elhatározásaik eredményét közölték. Az eredmény annyi volt, hogy Judit elhagyta anyám házát, külföldre utazott. De ezt is később tudtam csak meg, egy rendőrtiszt ismerősöm nyomozott az útlevél osztályon ebben az ügyben. Angliába ment. Megtudtam azt is, hogy nem hirtelen, ötletszerű elhatározás indította erre az útra, hanem megfontolás és érett szándék. A három nő hallgatott. Az egyik elment. A másik – anyám – nem beszélt, szenvedett. A harmadik, feleségem, várt és figyelt. Akkor mindent tudott már, csaknem mindent. Okosan viselkedett, úgy, ahogy az ő helyzetében, az ő vérmérséklete, ízlése, értelme követelte. Tudod, olyan művelten viselkedett. Mit csinál egy finom ízlésű, művelt asszony, ha megtudja, hogy férjével nagy baj van, s nem tegnaptól van baj vele, hogy nincs köze hozzá, nincs köze alapjában senkihez, magányos, reménytelenül kötetlen, s talán, talán él valahol egy nő, aki az élet rövid idejére el tudja oszlatni ezt a baljós magányt?... Természetesen harcol. Vár, figyel, reménykedik. Mindent elkövet, hogy elsőrendű köze legyen férjéhez. Aztán elfárad. Aztán elveszti önuralmát. Vannak pillanatok, mikor minden nő fenevad lesz... ilyenkor már a hiúság, ez a vadállat kezd üvöltözni. Aztán megnyugszik, beletörődik, mert nem tehet mást. Megállj csak, azt hiszem, soha nem törődik bele egészen... , de ezek már csak érzelmi részletek. De nem tehet mást, egy napon elengedi a férfit. Judit eltűnt, és nem beszélt róla többé senki. Mondom, mintha zsákba varrták volna. Olyan feltűnően nem beszéltek erről a nőről, aki végre is életének nagyobb felét anyám házában töltötte el, mintha csak felmondtak volna egy kósza mindenesnek. Volt, nincs. Cselédek változnak. Hogyan is mondják a sopánkodó háziasszonyok?... „Kérlek, ezek mind fizetett ellenségek. S a különös az, hogy mindenük megvan nekik. De ezeknek semmi nem elég. . .” Nem, Juditnak semmi nem volt elég. Egy napon felébredt, emlékezett, történt valami, s az egészet akarta. Ezért ment el. Én akkor megbetegedtem. Nem rögtön, csak a távozást követő fél esztendő múltán. S nem nagyon, csak olyan életveszélyesen. De az orvos például nem tehetett semmit. Senki nem tehetett már akkor semmit. Egy ideig úgy éreztem, én sem. Mi bajom volt?... Nehéz elmondani. Természetesen a legegyszerűbb volna, ha bevallanám, hogy a pillanatban, mikor ez a nő, aki környezetemben töltötte el az ifjúságát, s akinek testéből és lényéből szólt hozzám egyfajta személyes hívás, távozásával felrobbantott bennem egy lappangó érzelmi folyamatot... igen, meggyújtotta a bányatüzet, melyhez minden gyúanyag együtt volt már a lélek tárnáiban... Ez nagyon szépen hangzik. De ez sem egészen igaz... Mondjam azt, hogy a csodálkozáson, az idegenkedő elképedésen túl valamilyen finom, meglepő és óvatos megkönnyebbülést is éreztem?... Ez is az igazság, ha nem is föltétlen, amint igazság az is, hogy inkább csak hiúságom miatt szenvedtem az első időben. Pontosan tudtam, hogy ez a nő miattam ment el külföldre, titokban megkönnyebbültem, mint aki veszélyes fenevadat őriz elrejtve egy városi lakásban, s egy napon azt hallja, hogy a fenevad fellázadt, megszökött és visszament az őserdőbe... s ugyanakkor megsértődtem, mert úgy éreztem, nem volt joga elmenni. Mintha személyes tulajdonom fellázadt volna. Igen, hiú voltam. Aztán múlt az idő. Egy napon felébredtem és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. Átrendezed szobádat... nem erről volt szó? Nem. Elutazol. A város, melyet már régen szerettél volna látni, teljes és komor pompával fogad. Korán felkelsz az idegen városban, lesietsz az utcákra, kézikönyvvel és térképpel, megkeresed a híres képet egy templom oltára fölött, megbámulod a híres híd ívhajlatát, a vendéglőben a pincér kérésedre a helyi hazafi büszkeségével tálalja fel az idegen város jellegzetes főztjét. Bor terem itt a közelben, oly mámorító, mint sehol másutt. Nagy művészek éltek itt, akik, pazaron és bőkezűen, megtömték szülővárosukat remekművek sorozatával. Ablakok, kapuk, ereszek között jársz, melyeknek szépségét és nemes vonalát világhírű könyvekben hosszú tanulmányok ismertetik. Délben és este megtelnek az utcák szép szemű és könnyű járású lányokkal és asszonyokkal. Büszke fajta él itt, büszke, öntudatosan szép és érzéki. Pillantások szállanak feléd, jóindulatú vagy magányodat szelíd fölénnyel gúnyoló, hívó és általánosan üzenő, apró szikrákat vető női pillantások. Éjjel zene szól a folyó partján, színes papírlámpások fénye mellett dalolnak, édes bort isznak és táncolnak a párok. E sűrű zenével és nyájas fénnyel üzenő helyiségekben téged is vár egy asztal, egy kedves beszédű nő. Mindent megnézel, mint egy szorgalmas diák, kora hajnaltól járod a várost, útikönyvvel kezedben, szorgos figyelemmel, aggályos buzgalommal, mintha tartanál tőle, hogy elmulasztasz valamit. Egyáltalán, megváltozik időérzéked. Mint aki szorongásos rendtartásban cselekszik, percre ébredsz; mintha várna valaki. Nyilván erről van szó, de ezt sokáig nem mered bevallani magadnak: azt hiszed, e rendtartás mögött vár reád valaki. S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. A rendőrtiszt annyit tud csak, hogy elutazott, valahová Angliába. Az angol követségen sem tudnak többet, vagy nem akarnak mást, közelebbit mondani... A világ titokzatos spanyolfala áll közted és az eltűnt között. Negyvenhét millió ember él Angliában, itt vannak a világ legsűrűbben lakott városai... Hol keressed?… S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod. Még egy üveggel, akarod?... Tiszta bor ez, reggel éberen, fejfájás nélkül ébredsz utána. Ismerem jól... Pincér, még egy üveg kéknyelűt. Most már hideg a füst ebben a helyiségben. Csak ilyenkor érzem itt jól magam. Már csak az éjszakai emberek maradtak, látod. A magányosak és bölcsek, vagy reménytelenek és kétségbeesettek, kiknek minden mindegy, csak maradhassanak valahol, ahol lámpák égnek és idegenek ülnek a közelben, ahol magányosak maradhatnak, de úgy, hogy nem kell hazamenni... Nehéz dolog, hazamenni, bizonyos korban, bizonyos tapasztalatok után. Még a legjobb így, idegen emberek között, magányosan, kapcsolatok nélkül. Kert és barátok, mondta Epikureus; nincs más megoldás. Azt hiszem, igaza van. De kertből sem kell sok, elég néhány cserép virág egy kávéházi teraszon. S barátból elég egy-kettő. – Pincér, jeget... Isten éltessen. Hol is hagytam el? Igen. Az idő, mikor vártam. Én csak annyit észleltem, hogy az emberek kezdenek figyelni. Először a feleségem. Aztán a gyárban, a klubban, a világban. Feleségem akkor már csak ritkán látott. Néha ebédnél. Ritkábban este. Vendégeket már jó ideje nem fogadtunk. Kezdetben idegesen, később tudatosan elhárítottam mindenféle meghívást, s én sem tűrtem, hogy vendégeket hívjanak hozzánk. Mert az egész olyan kínos és valószínűtlen volt... az egész otthon és háztartás, tudod. Minden nagyon szép volt és pontosan olyan, amint kell és illik, a szobák, a becses képek, a műtárgyak, az inas és a szobaleány, a porcelán és az ezüst, a finom ételek és italok... csak én nem éreztem háziúrnak magam, nem éreztem otthon magam, nem hittem, soha, egy pillanatra sem, hogy ez az én igazi otthonom, ahol szívesen látok idegeneket. Mintha színházat játszottunk volna, feleségem és én állandóan bizonyítottunk a vendégek előtt valamit: hogy ez itt igazi lakás, valóságos. De mikor nem volt az!... Miért? A tényekkel nem lehet vitatkozni. De nem is kell magyarázni az egyszerű és erős tényeket. Kezdtünk egyedül maradni. A világ hallása finnyás. Elég néhány jel, mozdulat, s az irigység, kíváncsiság és rosszindulat finom kémhálózata már gyanít valamit a világban. Elég lemondani néhány meghívást, elég nem hívni vissza idejében néhány embert, kiknek meghívását valamikor elfogadtad, s e jelbeszédből már értesül a társadalmi szerkezet, hogy valaki szökni készül az uralkodó rendszerből, már tudja, hogy ezzel vagy azzal a családdal, házaspárral valami baj van. Ez a „valami baj van” úgy érzik egy bomló családon, mintha fertőző beteget őriznének a lakásban, mintha a tiszti orvos vörös cédulát ragasztott volna a lakás ajtajára. Az emberek modora az ilyen család tagjaival szemben tapintatosabb, kissé gúnyos, tartózkodó. Természetesen a botrányt remélik ilyenkor. Semmit nem áhítanak oly mohón, mint a másik otthonának bomlását. Valóságos láz ez a társadalomban, a járványos betegség egy neme. Belépsz egyedül egy kávéházba vagy étterembe, és összesúgnak: „Hallottad?... Baj van velük, válnak, a férfi megcsalta az asszonyt legjobb barátnőjével.” így reménykednek. De ha feleségeddel mégy valahová, akkor is pislognak, összehajolnak, s tudós hangon mondják: „Együtt járnak, de ez nem jelent semmit. Csak alibit igazolnak a világ előtt.” S lassan megérted, hogy az embereknek igazuk van, akkor is, ha nem tudják az igazat, ha a részletek otromba hazugságok. Lényeges, emberi dolgokban a társadalom értesültsége rejtélyes és megbízható. Lázár azt mondta egyszer, félig tréfásan, félig komolyan, hogy semmi nem igaz, csak a rágalom. Általában nincs titok az emberek között. Rövidhullámú értesültséggel tudunk egymásról, legtitkosabb gondolatainkról is: a szavak és cselekedetek már csak következmények... Ebben hiszek. Hát így éltünk. Kezdődött az a finom bomlás. Mintha kivándorolni készülnék, tudod. Azt hiszed, a munkahelyen, a családban még nem gyanítanak semmit; de a valóságban már mindenki tudja, hogy jelentkeztél az idegen követségen vízumért és sorszámért. Családod türelmesen és figyelmesen beszél veled, mint egy őrülttel vagy gonosztevővel, akit sajnálnak is, de titokban már szóltak a háziorvosnak és egy magániroda titkos rendőrének is... Egy napon megtudod, hogy a házi őrizet és az orvosi megfigyelés egyfajta állapotában élsz. Az ember tud erről, s gyanakvó lesz. Nagyon óvatosan cselekszik, megfontolja minden szavát. Nincs nehezebb, mint lebontani kialakult helyzeteket az életben. Olyan bonyolult munka ez, mint lebontani egy székesegyházat. Sok mindent sajnál az ember... persze válságos helyzetekben nincs nagyobb bűn önmagunkkal és élettársainkkal szemben, mint az érzelmesség. Sokáig tart, amíg megérted, mi az, amihez jogod van az életben?... Milyen mértékben rendelkezel életeddel, mennyire adtad el magad és sorsod érzéseknek és emlékeknek? Látod, reménytelenül polgár vagyok: számomra valahogy jogi kérdés volt az egész, a válás, az a csendes lázadás, melyet családommal és világi helyzetemmel szemben elkövettem. Jogi kérdés, természetesen nemcsak a válóper és a tartásdíj értelmében. Van másfélejog is emberek között. Ilyenkor azt kérded, hosszú éjszakákon vagy tömegben, utcán, mikor hirtelen megérted az összefüggéseket: mit kaptam? Mit adtam? Mivel tartozom?... Kínos kérdések ezek. Nálam évekbe tellett, amíg megértettem, hogy van egyfajta jog a kötelességek között, jog, melyet nem az emberek alkottak, hanem a Teremtő. Jogom van egyedül meghalni, érted?... Nagy jog ez. Minden más tartozás. A családnak tartozol, vagy a társadalomnak, mely adott sok jót is, vagy egy érzésnek, emlékeidnek. De aztán eljön egy pillanat, mikor lelked megtelik a magányosság vágyával. Mikor nem akarsz már semmi egyebet, csak csendben, emberhez méltóan felkészülni az utolsó pillanatra, az utolsó emberi feladatra, a halálra. Vigyázz ilyenkor, hogy ne csaljál. Mert máskülönben nincsen jogod cselekedni. Amíg önzésből cselekszel, amíg csak kényelemből, vagy sértődöttségből, vagy hiú vágyból keresed a magányt, még adósa vagy a világnak s mindazoknak, akik a világot jelentik számodra. Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. De eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Mikor az ember veszélyes és hosszú útra megy, nagyon gondosan kezd csomagolni. Minden tárgyat sokszor megvizsgál, mindenféle szempontból bírál és méreget, s csak aztán helyezi a szerény málhába. Mikor már tudja, hogy föltétlenül szüksége lesz reá. A kínai remeték, hatvan felé, így hagyják el a családot. Kis batyut visznek csak magukkal. Mosolyogva mennek el egy hajnalban, szótlanul. Nem a változás felé mennek, hanem a hegyekbe, a halál és a magány felé. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak... fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Mint aki a tenger mellett született, s aztán a zajos városokban élt, s egy napon, álmában, megint hallja a tengert. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni. Először nehéz a magány, mint egy ítélet. Vannak órák, mikor azt hiszed, nem is lehet elbírni. S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel, méltatlan társakkal, idegen nőkkel. Vannak ilyen órák, a gyöngeség ideje ez. De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben minden történik. Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, nem vársz a nőktől segítséget, a pénz, a hatalom, a siker gyanús árát és félelmes következményeit ismered, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain... akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van. Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. így ment el Lázár egy napon Rómába. Én most jutottam el oda, hogy egyedül vagyok. De elébb hosszú utat kellett megjárnom. Sokáig reménykedtem, hogy van valamilyen másféle megoldás. Hát nincsen. A végén vagy kevéssel a vége előtt, egyedül kell maradni. De elébb feleségül vettem Áldozó Juditot. Mert ez volt a rendje az én dolgaimnak. Egy napon, délután négykor, megszólalt szobámban a telefon. Feleségem emelte fel a kagylót. Akkor ő már mindent tudott, tudta, hogy betege vagyok ennek az eszelős várakozásnak. Úgy bánt velem, mint egy nagybeteggel, készen minden áldozatra. Persze mikor aztán reákerült a sor, nem tudott igazi áldozatot hozni: utolsó pillanatban még mindig védekezett, meg akart tartani. De a másik akkor már erősebb volt, s én elmentem vele. Felemelte a kagylót, valamit kérdezett. Könyveim között ültem, háttal a telefonnak, olvastam. Hangja remegésén hallottam, hogy ez a pillanat, mikor történik valami, mikor a várakozásnak, a feszültségnek vége, s most megtörténik, amire mindannyian készülünk, évek óta. Kezében a készülékkel, szótlanul hozzám lépett, letette elém a kis asztalra a telefont, s kiment a s zobából. – „Hello” – mondta egy ismerős hang, Judit hangja. Ilyen modorosan mondta, mint aki már elfelejtett magyarul. Aztán hallgatott. Megkérdeztem, hol van most? Egy pályaudvar környéki szálloda címét mondta a telefonba. Letettem a kagylót, kalapom, kesztyűm kerestem, lementem a lépcsőkön, s mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy most megyek le életemben utolszor házam lépcsőin. Akkor még kocsit tartottam, a kocsi mindig ott várt a ház előtt. Elmentem a kissé gyanús, külvárosi szállodába. Judit a társalgóban várt, poggyászok között. Kockás szoknyát viselt, halványkék gyapjú blúzt, finom kesztyűt, úti kalapot. Olyan ismerősen ült a harmadrangú szálloda társalgójában, mintha az egész helyzet, elutazása és hazatérése, valamilyen megbeszélt fordulat lenne kettőnk életében. Kezet adott, egészen hölgy volt. – Itt maradjak?... – kérdezte, és körülnézett, a környezetre mutatott, tanácstalanul, mint aki úgy határozott, hogy én döntök mindenben. Pénzt adtam a portásnak, intettem, helyezzék poggyászát kocsimba. Szótlanul követett, beült mellém a kormánykerék mellé. Szép poggyásza volt, bőrtáskák, angol holmi, kevéssé ismert külföldi szállodák címkéivel. Emlékezem, hogy első pillanatokban ez a tetszetős úti holmi valamilyen torz elégtétellel töltött el. Örültem, hogy nem kell szégyenkeznem Judit poggyásza miatt. A szigeti szálloda elé hajtattam, szobát nyittattam neki. Én egy Duna-parti szállodába mentem, onnan telefonáltam haza, küldjenek ruhát, bőröndöket. Nem mentem többé a lakásomba. Hat hónapig éltünk így, feleségem otthon, Judit a szigeti szállodában, én a Duna-parti fogadóban. Akkor kimondták a válást, s én másnap elvettem Juditot feleségül. Ebben a hat hónapban természetesen megszakadt minden kapcsolatom a világgal, melyhez nem régen oly közvetlenül tartoztam még, mint ahogy családjához tartozik az ember. A gyárban végeztem dolgom, de a társas körben és a „világ”-nak nevezett másik, zavarosabb és általánosabb társaságban nem láttak többé. Egy ideig hívogattak még, hazug jóindulattal, nem is titkolt kárörömmel és kíváncsisággal. Látni akarták a lázadót. Szalonokba akartak cipelni, ahol majd másról beszélnek és közben gúnyosan figyelnek, mint egy elmebajost, aki minden pillanatban meglepőt mondhat vagy cselekedhet: az ilyen ember kissé félelmes, de érdekes is, szórakoztatja a társaságot. Emberek, akik barátomnak mondották magukat, titokzatos komolysággal keresték társaságom: komoran elhatározták, hogy „megmentenek”, leveleket írtak és felkerestek irodámban, lelkemre beszéltek. Aztán mindenki megsértődött, és sorsomra hagytak. Kis idő múltán úgy beszéltek már rólam a világban, mint aki sikkasztott vagy erkölcsi kicsapongásokat követett el. Ez a hat hónap, mégis, mindenestől, életem nyugodt, csaknem elégedett időszaka volt. A valóság mindig egyszerű és megnyugtató. Judit a szigeten lakott, s minden este velem vacsorázott. Közömbös volt és várakozó. Nem sietett, mint aki megértett valamit, s most már tudja, hogy nem érdemes sietni, nem kell kapkodni, minden eljön idejében. Figyeltük egymást, mint két bajvívó, mérkőzés előtt. Mert akkor még azt hittük, ez a kettőnk dolga életünk nagy párbaja lesz... életre-halálra viaskodunk, s a végén, talán sebekkel borítva, de lovagiasan békét kötünk. Én odaadtam érette társadalmi helyzetem, polgári megegyezéseim, családom, s egy nőt, aki szeretett. Ő nem adott érettem semmit, de kész volt minden áldozatra. Mindenesetre cselekedett. Egy napon az élet megtelik várakozás helyett cselekedettel. Nagyon lassan értettem csak meg, mi történik a valóságban, kettőnk között?... Ő is lassan értette meg. Nem volt közöttünk, sem körülöttünk senki, aki figyelmeztessen; Lázár akkor már külföldön élt, kissé úgy, mint aki megsértődött és meghalt. S egy napon csakugyan meg is halt, Rómában, ötvenkét éves korában, két esztendő előtt. Nem volt többé szemtanú, senki nem feszélyezett. A pillanattól, mikor találkoztunk a pályaudvar környékén abban a harmadrangú szállodában, mindketten úgy éltünk, mint a kivándorlók, akik vadidegen világba érkeztek meg, iparkodnak feltűnés nélkül elvegyülni az új szokások, újfajta emberek tömegében, mindent elkövetnek, hogy ne tűnjenek föl, s lehetőleg nem érzelegnek, nem gondolnak többé az elhagyott otthonra, sem az elvesztett kedvesekre. Nem beszéltünk erről, de mindketten tudtuk, hogy vége mindannak, ami volt. Vártunk és figyeltünk. Elmondjam sorjában?... Nem fáraszt?... A lényegeset mondom, amennyire tudom. Az első megrázkódtatás után, mikor a Duna-parti szállodaszobában egyedül maradtam, s elhozták a poggyászom is, elaludtam. Sokáig aludtam, kimerülten, késő este volt már, mikor felébredtem. A telefon egyszer sem szólt, nem keresett Judit, sem feleségem. Mit csinálhattak ezekben az órákban, mikor az egyik már biztosan tudta, hogy elvesztett, s a másiknak oka volt hinni, hogy megnyerte a maga kis, néma, többéves háborúját? Ültek a város két végén, két szobában, s természetesen nem reám gondoltak, hanem egymásra. Tudták, hogy semminek nincsen vége, kettejük párharcának nehezebb fordulata most kezdődik. Én aludtam, mint akit elkábítottak. Este volt már, mikor felébredtem, felhívtam Juditot. Nyugodtan felelt; kértem, várjon meg, érte jövök, beszélni akarok vele. Ezen az estén elkezdődött ismerkedésem ezzel a különös nővel. Vacsorázni mentünk, egy belvárosi vendéglőbe, ahol kevés ismerős akadt. Leültünk a terített asztalhoz, a pincér elhozta az étlapot, megrendeltem a vacsorát, halkan beszélgettünk, közömbös dolgokról. Étkezés közben óvatosan figyeltem Judit mozdulatait. Ő tudta, hogy figyelem, s néha, kissé gúnyosan, elmosolyodott. Ez a mosoly később sem tűnt el arcáról. Mint aki ezt mondja: „Tudom, figyelsz. Csak figyelj jól. Megtanultam a leckét”. Csakugyan, tökéletesen megtanulta a leckét. Kissé túlságosan is. Ez úgy történt, kérlek, hogy ez a nő a maga erejéből megtanult néhány esztendő alatt mindent, amit mi, többiek, életmódnak, társas érintkezésnek, jó modornak, nagyvilági életszabálynak nevezünk, s amit mi készen kaptunk, környezetünktől és nevelésünktől, mint az idomított állatok. Tudott bejönni, köszönni, nem nézni a pincérre, nem figyelni a rendelésre, s ugyanakkor értett hozzá kiszolgáltatni magát, fölényesen és tudatosan. Tudott enni, hibátlanul. Kést, villát, poharat, asztalkendőt, mindent úgy érintett meg, mint aki soha nem étkezett másképp, másféle kellékekkel és feltételek mellett. Megcsodáltam az első este – s később is – ruháját: nem értek női ruhákhoz, s mint a legtöbb férfi, annyit tudok csak, hibátlanul öltözködik-e a nő, akivel a világ elé lépek, vagy akad-e öltözetében valamilyen ízlésbeli hiba, modorosság?... Ez a nő, fekete ruhájában, fekete kalapjával, oly szép volt, oly egyszerűen és félelmesen szép, hogy a pincérek is szájtátva nézték. Mozgása, ahogyan helyet foglalt az asztalnál, lehúzta kesztyűjét, mosolyogva és félvállról hallgatta, amint felolvastam neki az étlapot, bólintott és beleegyezett, s aztán rögtön másról beszélt, kedvesen és felém hajolva: mindez nagy vizsga volt, a jeles tanuló vizsgája. Ezen az első estén, vacsora közben, Judit kitüntetéssel vizsgázott. Én aggodalmat éreztem, drukkoltam neki: s aztán valamilyen vad örömet, elégtételt, megkönnyebbülést. Tudod, mint mikor megérti az ember, hogy a dolgok nincsenek ok nélkül. Mindaz, ami történt kettőnk között, nem volt ok nélkül: ez a nő kivételes teremtés. Rögtön el is szégyelltem magam aggodalmaim miatt. Ő megérezte ezt, és néha – mondom, kissé gúnyosan – elmosolyodott. Úgy viselkedett az étteremben, mint egy nagyvilági hölgy, aki egész életét hasonló helyeken töltötte el. Nem, sokkal jobban viselkedett. Nagyvilági hölgyek nem tudnak ilyen szépen enni, ilyen hibátlanul forgatni kést és villát, ilyen tökéletes fegyelemmel viselkedni. Aki beleszületett valamilyen helyzetbe, kissé állandóan lázad is származása és nevelése rabsága ellen. Judit még vizsgázott; igaz, feltűnés nélkül, de következetesen. Ezen estén, s mind a következő napokban, hónapokon és éveken át este, reggel, emberek között és egyedül, asztalnál és társaságban, majd később ágyban, az élet mindenféle helyzetében kezdődött ez a félelmes, reménytelen vizsga. Judit mindennap kitüntetéssel vizsgázott: csak éppen mind a ketten belebuktunk a kísérletbe. Igaz, én is hibáztam. Úgy figyeltük egymást, mint a fenevad és idomítója, mutatvány közben. Soha, egyetlen szóval nem bíráltam Juditot, nem kértem, hogy öltözködjön másképp, viselkedjék egy mozdulattal, hanghordozással másképp, mint ahogy ő akarta. Nem „neveltem”. Én ezt a lelket készen kaptam, ajándékba, úgy, ahogy megteremtették, s aztán úgy is, ahogy az élet megmintázta. Nem vártam tőle semmi rendkívülit. Nem akartam hölgyet, társadalmi csodapókot. Egy nőt reméltem, aki eloszlatja életem magányát. De ez a nő oly félelmesen becsvágyó volt, mint egy fiatal katona, aki el akarja foglalni, meg akarja hódítani a világot. S ezért egész nap magol, gyakorol, edzi magát... Nem félt ez senkitől és semmitől. Csak egytől félt: tulajdon sértődöttségétől, attól a halálos, mély sértéstől, mely ennek az életnek, e léleknek mélységeiben parázslott. Ettől félt, mindent ez ellen csinált, szóval, hallgatással és cselekedettel. Én ezt nem értettem. Elmentünk a vendéglőbe és megvacsoráztunk. Miről is beszéltünk?... Természetesen Londonról. Hogyan beszéltünk Londonról?... Hát igen, kissé úgy, mint aki felel a vizsgán. London nagy város. Számtalan ember lakja. A szegényebb lakosság ürüfaggyúval főz. Az angolok lassan gondolkoznak és cselekszenek. Aztán, a közhelyek között, váratlanul valami lényeges: az angolok tudják, hogy a dolgokat túl kell élni. Mikor ezt mondta – talán ez volt az első személyes mondat, melyet életében hozzám intézett, az első igazság, melyet személyesen fedezett fel és kimondott előttem –, lobbant egyet, s aztán rögtön kialudt a szeme. Mint aki nem bírja türtőztetni magát, kimondja véleményét, de aztán rögtön megbánja, hogy elárult valamit magából, megmutatta egy titkát, azt, hogy neki is van véleménye a világról, ő magáról, rólam és az angolokról, s ezt ki is mondja... Az ember nem beszél az ellenség előtt tapasztalatairól. Valamit megéreztem abban a pillanatban... nem tudtam volna megmondani, mit?... Egy pillanatig elhallgatott. Aztán visszamenekült a közhelyek közé. Folytattuk a vizsgát. Igen, az angoloknak humoruk van, szeretik Dickenst és a zenét. Judit olvasta a Copperfield Dávidot. Mit olvasott még?... Nyugodtan felelt. Az új Huxley-regényt magával hozta az útra. Point Counter Point a címe. Útközben olvasta, még nem fejezte be... Ha akarom, kölcsönadja. Hát itt tartottunk. Ültem Áldozó Judittal a belvárosi étteremben, rákot ettünk és spárgát, nehéz vörösbort ittunk, s az új Huxley-regényről beszéltünk. Zsebkendőjének, melyet kibontott előttem, nehéz, kellemes illata volt. Megkérdeztem, milyen illatszert használ?... Egy amerikai szépségápoló intézet nevét mondotta ki, hibátlan angolsággal. Azt mondotta, jobban szereti az amerikai illatszereket, mint a franciákat, mert azok kissé fülledtek... Gyanakodva néztem reá, nem ugrat-e? De nem tréfált, komolyan beszélt, ez volt a véleménye. S úgy mondotta el véleményét, mint aki leszűrt bizonyos igazságokat, mert tapasztalatai vannak. Nem mertem megkérdezni, hol szerezte ez a dunántúli parasztleány tapasztalatait, honnan tudja ilyen bizonyosan, hogy a francia illatszerek „kissé fülledtek;... ” S egyáltalán, mit csinált Londonban azon túl, hogy cseléd volt egy angol házban? Valamennyire én is megismertem Londont és az angol házakat, s tudtam, hogy szegénynek és cselédnek lenni Londonban sem magasztos állapot. Judit nyugodtan nézett reám, mint aki várja kérdéseimet. S már első este észrevettem valamit; s aztán később is, végig, minden este... Tudod, minden javaslatom elfogadta. Menjünk ide vagy oda, mondtam; s ő bólintott, jó, menjünk. De aztán, mikor a kocsi már elindult, csendesen ezt mondta: „Talán jobb lenne... ” S megnevezett egy másik éttermet, mely semmivel nem volt jobb, sem előkelőbb, mint amelyet én ajánlottam. S végül odamentünk. S ha rendeltem valamit, s elhozták az ételt, megkóstolta, s aztán eltolta a tányért, és ezt mondta: „Talán jobb lenne... ” S akkor valamilyen más ételt vagy italt hoztak a szolgálatkész pincérek. S mindig más kellett neki. És mindig máshová akart menni. Azt hittem, zavar és félelem okozza ezt a kapkodást. S lassan megértettem, hogy az édes nem volt eléggé édes számára és a sós nem volt eléggé sós. S a csirkét, melyet a kitűnő vendéglő szakácsa remekbe sütött, roston, hirtelen eltolta a tányérral együtt, és azt mondta, csendesen, de nagyon határozottan: „Nem jó. Kérek valami mást.” És a tejszínhab nem volt elég tejszínhabos és a kávé nem volt elég erős, soha, sehol. Azt hittem, szeszélyes. Nézd csak, nézd, gondoltam. S figyeltem. Még mulattatott is ez a szeszély. De aztán megértettem, hogy ez a szeszély olyan mély forrásból fakad, ahová én nem tudok levilágítani. Ez a forrás a szegénység volt. Judit küzdött emlékei ellen. Néha meghatott, mennyire szeretne erősebb és fegyelmezettebb lenni, mint emlékei. De valami eláradt ebben a lélekben, most, mikor elszakadtak a gátak, melyek a szegénység és a világ között emelkedtek számára. Nem akart többet, sem jobbat, sem csillogóbbat, mint amit én önként nyújtottam neki: mást akart... Érted? Mint a nagybeteg, aki reméli, hogy a másik szobában jobb lesz, vagy él valahol egy orvos, aki többet tud, mint kezelőorvosa, vagy árulnak valahol egy orvosságot, amely hatásosabb, mint a gyógyszerek, melyeket mostanáig szedett. Mást akart, valami mást. S néha bocsánatot kért ezért. Nem szólt, csak reám nézett, s talán ezek voltak a pillanatok, amikor igazán közel éreztem magamhoz ezt a gőgös és sértődött lelket: csaknem tehetetlenül nézett reám, mint aki nem tehet szegénységéről és emlékeiről. S aztán nagy erővel szólani kezdett benne egy hang, és túlkiabálta e néma könyörgést. Mást akart a hang. Ez elkezdődött, első este. Mit akart? A bosszút és mindent. Hogyan akarta? Ő maga sem tudta, valószínűleg nem dolgozott ki haditerveket e célból. Tudod, nem jó megbolygatni azt a süppedt, mély, tunya rendet, amibe az emberek beleszülettek. Néha történik valamilyen baleset, emberi kapcsolat, véletlen fordulat, s egy ember felébred és körülnéz a világban. S aztán egyszerre nem találja többé helyét. Már nem is tudja, mit keres, hol tudja megfékezni vágyait, mi az, amire igazán vágyik?... Már nem tudja meghatározni és belátni megbolygatott képzelete láthatárát. Egyszerre nem jó semmi. Tegnap még örült egy szelet csokoládénak, vagy egy színes szalagnak, vagy az élet valamilyen egyszerű tényének, a napsütésnek vagy az egészségnek. Tiszta vizet ivott, csorba pohárból, s örült, mert a víz hűs volt és oltotta szomját. Este állt a bérház rácsos folyosóján, hallgatott a sötétben, s valahol zene szólt, és csaknem boldog volt. Egy virágot nézett, és mosolygott. A világ csodálatosan ki tud elégíteni néha. De aztán megtörténik a baleset, s egy lélek elveszti nyugalmát. Mit csinált Judit? Egyfajta osztályharcot kezdett ellenem, a maga módján. Talán nem is ellenem, személyesen. Csak éppen bennem öltött testet az a világ, melyre oly mérhetetlenül vágyott, melyet oly kétségbeesetten és betegesen irigyelt, melyre oly szerencsétlenül és józan, hideg eszelősséggel tört, hogy amikor reám tudta tenni végre mind e vágyakat, nem volt többé nyugalma. Először nyűgös volt, kapkodó. Az ételt visszaküldte. Aztán – csendes meglepetésemre – csereberélni kezdte a szállodában a szobákat. A parkra néző, fürdőszobás kis lakosztályt elcserélte egy nagyobbal, mely a folyóra nézett, s volt szalonja és hálófülkéje is. Azt mondta, „ez csendesebb”; mint egy átutazó díva, aki nyűgösködik. Meghallgattam panaszait, és mosolyogtam. Számláit természetesen én rendeztem, de feltűnés nélkül: csekk-könyvet adtam neki, s kértem, fizessen ő maga mindenért. A bank meglepő gyorsan, három hónap múltán értesített, hogy a tekintélyes folyószámla, melyet Judit számára nyitottam, kimerült. Mire, hogyan költötte el a pénzt, mely az ő fogalmai szerint jelentékeny összeg volt, valóságos kis vagyon? Erre a kérdésre, melyet persze nem intéztem hozzá, valószínűleg nem is tudott felelni. Egy lélek fékjei elszakadtak, ennyi volt az egész. Szekrényei megteltek nagyon drága, meglepően finom ízléssel összeválogatott, nagyrészt teljesen felesleges női rongyokkal. A város legjobb szalonjában vásárolt, gondtalanul, csekkel fizetett, kalapok, ruhák, szőrmék, divatos újdonságok, kisebb, majd nagyobb ékszerek, mindezt vonzotta magához, különös éhséggel, mely az ő helyzetében nem volt természetes. S legtöbbször nem is viselte mindazt, amit így összevásárolt. Éhezők esnek így a terített asztalnak, s nem törődnek vele, hogy a természet csodálatos gyorsan megszabja vágyaink határát, nem fékezi őket a gyomorrontás veszélye sem. Semmi nem volt elég jó. Semmi nem volt elég színes, édes, sós, meleg, hideg. Valamit keresett még ez a lélek, szomjasan, lelkendező izgalomban és sietséggel. Délelőtt a belváros drága üzleteiben kutatott, lélekszakadva, mintha tartani kellene tőle, hogy a kereskedő túlad a portékán, melyet Judit akart megszerezni. Mi volt ez a portéka? Még egy bunda? Még egy színes rongy, divatos rongy, divatos ékszer, idénymütyürke?... Igen, mindez, s aztán a lehetetlen és esztelen dolgok is, az ízléstelenség határán. Egy napon szólnom kellett. Akkor megtorpant, mint az ámokfutó. Körülnézett, mint aki delejes álomból ébred. Sírni kezdett. Napokig sírdogált. Aztán, hosszú időn át, nem vásárolt többé semmit. De akkor megint olyan különösen hallgatott. Mint aki messzire néz, emlékezik. Ez a hallgatás meghatott. Velem volt, amikor akartam, s mint a tetten ért házi tolvaj, olyan töredelmesen viselkedett, oly megszeppenten, szégyenkezően. Elhatároztam, hogy többé nem szólok neki, nem fegyelmezem. A pénz végül is nem számított; akkor még csakugyan gazdag voltam; de nem számított más okból sem: már tudtam, hogy hiába mentem meg a pénzt, az egészet vagy annak egy részét, ha ennek árán elvesztem magamat. Mert én is nagy veszélyben éltem azokban a hónapokban. Mindhárman életveszélyben éltünk, Judit is, feleségem is, én is. Életveszélyben, a szó nagyon egyszerű értelmében: minden felborult, amibe kapaszkodtunk, életünk egyetlen árterület volt, a szennyes áradás úsztatott mindent, emléket, biztonságot, otthont... néha kiemeltük fejünket az árból, és kémleltünk a part felé. De a part nem látszott sehol. Végre is, valamilyen formát kell adni mindennek az életben, a lázadásoknak is. Végül minden beleömlik az élet nagy közhelyeibe. Mit számított az én pénzem ebben a csendes földrengésben?... Hadd ússzon a pénz is a többivel, a nyugalommal, a vágyakkal, az önbecsüléssel, a hiúsággal. Egy napon olyan egyszerű lesz minden. Ezért nem szóltam többé Juditnak, bármit csinált is. Egy ideig fegyelmezte ezt a kóros vásárlási hajlamot, riadtan figyelt engem, egészen úgy, mint a cseléd, akit torkosságon, hűtlenségen vagy pazarláson értek. Hát mindent odaadtam neki, egy mozdulattal. S ő újrakezdte a szaladgálást a városban, szabónők, régiségkereskedők, divatárusok üzleteiben. Várj, megfájdult a fejem. Pincér, egy pohár vizet. S egy pyramidont. Köszönöm. Most, mikor erről beszélünk, megint érzem azt a szédülést. Mintha zuhatag fölé hajolna az ember. S nincsen korlát sehol, nincs egy kéz, mely után kinyújthatnád kezed. Csak a víz zuhog és a mélység hív, s egyszerre érzed azt a mély, félelmes, vonzó szédülést... s tudod, hogy minden erődre szükséged van, ha vissza akarsz fordulni, meg akarsz menekülni. Még rajtad múlik, egy lépést kell csak hátralépned. Egy szót kimondani. Egy levelet írni, cselekedni. Lenn zúg a víz. Ez az érzés. Erre gondoltam, s megfájdult a fejem. Most élesen látom ennek az időnek néhány pillanatát. Például azt, mikor megmondta, hogy Londonban egy görög énektanárnak a szeretője volt. A vége felé történt ez, mikor már elhatározta, hogy hazajön. De elébb ruhákat akart, cipőt, szép málhát. A görög énektanár mindezt megvette neki. Akkor hazautazott, s megszállt a pályaudvar közelében, felvette a kagylót, és ezt mondta a telefonba: „Hello!... ” – mintha már nem is tudna jól magyarul. Hogyan hatott reám ez a hír? Szeretnék őszintén beszélni. Emlékezem, magamba nézek, megvizsgálom emlékeim, s egyetlen szóval felelhetek csak: sehogy. Az emberi cselekedetek és vonatkozások igazi jelentőségét nehezen érti csak meg az ember. Például meghal valaki, és nem érted. Már eltemették, és még mindig nem érzel semmit. A világ előtt gyászt viselsz, ünnepélyes komorsággal bámulsz magad elé társaságban, de aztán otthon, egyedül, ásítsz, orrod vakarod, egy könyvet olvasol, mindenre és mindenkire inkább gondolsz, mint a halottra, aki miatt gyászt viselsz. Kifelé élsz egy állapotban, komoran és gyászosan, befelé csodálkozva észleled, hogy egyáltalán nem érzel semmit, legföljebb valamilyen bűntudatos elégtételt és megkönnyebbülést. S közönyt, mély közönyt. Ez eltart egy ideig, napokig, talán hónapokig. Csalod a világot, sunyi közönnyel élsz. Aztán egy napon, sokkal később, esztendő múltán, mikor a halottnak már leesett az orra, mégy az utcán, s elszédülsz, a falnak dőlsz, mert megérted. Mit? Hát az érzést, mely a halotthoz kötözött. A halál jelentőségét. A tényt, a valóságot, azt, hogy hasztalan kaparod ki tíz körmöddel a föld alól mindazt, ami maradt belőle, soha többé nem tudod viszontlátni mosolyát, s a világ minden bölcsessége és hatalma erőtlen ahhoz, hogy ő, a halott, szemközt jöjjön veled az utcán, és reád mosolyogjon. Elfoglalhatod hadsereggel az összes földrészeket, mindez nem segít. Akkor felordítsz. Vagy azt sem, csak állsz az utcán, sápadtan, s olyan hiányérzetet érzel, mintha a világ értelme kihunyt volna, mintha egyedül maradtál volna a világon. S a féltékenység. Mi az értelme?... Mi van mögötte? Természetesen hiúság. Az emberi test hetven százalékát folyadékok alkotják, csak a maradék harminc százalék áll össze embernek és testnek szilárd anyagokból. Az emberi jellemet így alkotja hetven százalékban a hiúság: a maradékon osztoznak a vágy, a nagylelkűség, a halálfélelem, a becsület. Mikor a szerelmes ember vérben forgó szemekkel sétál az utcákon, mert attól tart, hogy egy nő, aki éppen olyan hiú, vágyódó, magányos és boldogságra éhes, szerencsétlen teremtés, mint minden ember, más férfi karjai között pihenhet egy órára, valahol a városban, nem a nő testét és lelkét akarja megmenteni valamilyen képzelt veszélytől és gyalázattól, hanem a saját hiúságát szeretné megkímélni minden karcolástól. Judit megmondta nekem, hogy szeretője volt a görög énektanárnak, s én udvariasan bólintottam, mintha ez így lenne rendjén; s másról beszéltem. S csakugyan, abban a pillanatban nem éreztem semmit. Sokkal később, mikor már elváltam tőle, s mikor már tudtam, hogy mások is szerették, mikor már egyedül éltem, egy délután eszembe jutott a görög énektanár, s felnyögtem a dühtől és kétségbeeséstől. Akkor megölöm őket, Juditot és a görög énektanárt, ha valahol a kezem ügyébe kerülnek. Úgy szenvedtem, mint egy tomporon lőtt fenevad, mert egy nő, akihez már nem volt semmi közöm, akinek társaságát kerültem, mert minden vonatkozásban megbuktunk egymás számára, valamikor egy férfihoz tartozott, akire ő, Judit, valószínűleg már csak homályosan emlékezett, ahogy a mellékesebb halottakra emlékezik egy idő múltán az ember. De akkor, a pillanatban, mikor bevallotta, nem éreztem semmit. Almát hámoztam, és olyan udvariasan, beleegyezően néztem magam elé, mintha pontosan ezt a hírt vártam volna, s nagyon örülök, hogy végre azt hallom, amit akartam, így ismerkedtünk. Aztán belakott Judit mindazzal, amit pénzem nyújthatott neki; belakott, mint egy torkos gyerek, csömörig. Most valami más következett: a csalódás és a közöny. Egy napon megsértődött, nem tőlem, nem is a világtól, hanem attól, hogy az életben senki nem futhat versenyt büntetlenül vágyaival. Megtudtam, hogy gyermekkorában, odahaza, a tanyán, olyan valószínűtlenül, olyan lehetetlenül és illetlenül szegények voltak, mint ahogy ezt a célzatos irodalom néha leírja. Volt egy kis házuk, s néhány hold földjük, de a földet elvitte alóluk a sok gyerek és az adósság. Aztán nem maradt más, csak a viskó s egy kert. Itt éltek, apja, anyja, egy hűdéses nővér. A gyerekek világgá széledtek, de a leányok is, legények is cselédsorban maradtak. Gyermekkoráról érzelgés nélkül, hűvös tárgyilagossággal beszélt. Jó idő eltelt, mikor végre beszélni kezdett a szegénységről. Soha nem vádolt – ehhez túlságosan nő volt, tehát okos és szakszerű az élet lényeges kérdéseiben. Az ember nem pöröl a végzettel a halál, a betegség és a szegénység miatt, hanem elfogadja és elviseli: – ezért mindig csak megállapított. Elmondta, hogy egy télen át a föld alatt laktak, ő és a család. Judit hatéves lehetett akkor, s a családot elűzte az éhség hazulról, elmentek a Nyírségre, dinnyésnek állottak, és a föld alatt laktak. Nem jelképesen, hanem valóságosan: nagy gödröt ástak a földbe, náddal befödték, s ott tanyáztak egész télen át. Elmondta azt is – nagyon részletesen, szemmel láthatóan közel állott szívéhez ez a gyermekkori emlék –, hogy azon a télen kegyetlen fagyok uralkodtak, s a hideg bekergette a mezei egerek ezreit a földalatti gödörbe, ahol Judit szüleivel és testvéreivel tanyázott. „Ez nagyon kellemetlen volt” – mondta emlékező hangon de különösebb panaszos hangsúly nélkül. Tudod, ott ült velem szemközt a fényűző étteremben ez a gyönyörű nő, nyakában drága prémekkel, ujjain villogó ékszerekkel, férfi nem tudott elmenni mellette anélkül, hogy tetőtől talpig meg ne érintse tekintetével: s csendesen, mesélő hangon arról beszélt, hogy a fagyos földben nagyon kellemetlen volt lakni, mert egerek ezrei ugráltak át fekvőhelyeiken. Ilyenkor némán ültem mellette, néztem és hallgattam. Néha nem csodálkoztam volna, ha arcul üt, minden ok nélkül, csak úgy, mert eszébe jutott valami. De ő, Judit, minderről nagyon természetesen beszélt. Többet tudott ő szegénységről, világról, emberi együttélésről, mint az összes társadalmi szakkönyvek. Nem vádolt senkit és semmit; emlékezett és figyelt. Mondom, egy napon belakott, megcsömörlött. Talán eszébe jutott valami. Talán megértette, hogy nem lehet belvárosi üzletekben kárpótolni magát mindazért, ami történt, vele és mind a többiekkel, emberek százmillióival – megértette, hogy minden egyéni megoldás fölösleges és reménytelen. A nagy dolgokat másképpen intézi el az élet, nem egyénien. Nincs személyes kárpótlás azért, ami általában az emberekkel történt és történik ma és ezer éve. S mindazok, akik egy pillanatra kitörnek a homályból, megfürödnek a fényben, a boldog pillanatokban is őrzi emlékét a bűntudatos hűtlenségnek – mintha örökké eljegyezték volna magukat azokkal, akik odalenn maradtak... Tudta ő mindezt? Nem beszélt róla. Az ember nem beszél arról, hogy ezért vagy azért szegény. Úgy emlékezett meg a szegénységről, mint a világűr egyik természetes tüneményéről. És nem vádolta soha a gazdagokat. Inkább a szegényeket vádolta, kissé gúnyosan emlékezett meg mindenről, ami a szegénységhez tartozik. Mintha tehetnének a szegények valamiről. Mintha valamilyen betegség lenne a szegénység, s mindazok, akik szenvednek ebben a nyavalyában, tehetnek erről: talán nem vigyáztak eléggé magukra, sokat ettek, vagy nem öltöttek este meleg kabátot. Családtagok beszélnek ilyen vádoló hangon a nyűgös betegekről, mintha a halódó, akinek vészes vérszegénysége van, és már csak hetekig élhet, tehetne arról, hogy mindez így történt – talán, ha idejében beveszi a kanalas orvosságot vagy tűri, hogy kinyissák az ablakot, vagy nem eszik életében olyan szívesen és készséggel mákos metéltet, talán akkor nem is kap a végén vészes vérszegénységet... Valahogy így látta Judit a szegényeket és a szegénységet. Mintha azt mondta volna: „Valaki tehet róla”. De nem vádolta a gazdagokat. Többet tudott ő erről. Többet tudott, s most, mikor a világ asztala megterült előtte, csömört kapott, mert két kézzel nyúlt minden után. De az emlékek erősebbek. Az emlékek mindig erősebbek. Ez a nő nem volt érzelmes... , de az emlékek még őt is legyűrték. Látszott, hogy küzd e gyöngeség ellen. Vannak egészségesek és betegek, szegények és gazdagok, mióta világ a világ. Lehet enyhíteni a szegénységet, lehet arányosítani az elosztást, lehet fékezni az önzést, a nyerészkedést és a kapzsiságot, de nem lehet a tehetségtelenekből lángeszű embereket nevelni, nem lehet a botfülűeket megtanítani arra, hogy isteni muzsika is van az emberi lélekben, nem lehet a kapzsiakat, a két pofára zabáló hörcsögöket nagylelkűségre szoktatni. Minderről már nem is beszélt Judit, annyira tudta. A nap felkél és lenyugszik, s valahol vannak a szegények: így gondolkozott. S ő kitört a szegények köréből, mert nő volt, szép volt, s engem megérintett egy szenvedély. S ő tudott valamit rólam. Ezért körülnézett, mint aki kábulatból ocsúdik. Figyelni kezdett. Meg kellett tudnom, hogy eddig nem mert igazán megnézni. Az ember nem néz az eszmények, e természetfölötti lények arcába, akik megszabják sorsunkat. Az ő szemében valamilyen fényesség és derengés lehetett ez években az én személyem körül. Ebben a fényben csak vaksi pislogással merte tekintetét arcomra emelni. Nem az én személyem, nemcsak társadalmi helyzetem, nem is férfiúi vagy egyéni különösségem hatott így reá. Számára én a titkosírás voltam, melyet az ember nem mer megfejteni, mert minden boldogság és boldogtalanság értelmét zárják magukba a rejtelmes jegyek. Számára én voltam az állapot, melyre az ember egész életében vágyik, s mikor elérkezik a lehetősége annak, hogy megvalósítsa vágyát, visszahőköl, bosszús lesz és csalódik. Lázár nagyon szerette Strindbergnek egy színdarabját, az Álomjátékot. Ismered?... Én nem láttam soha. Ő gyakran idézte néhány sorát, jelenetét. Azt mondotta, ebben a drámában föllép egy ember, akinek minden vágya, hogy az élet egy „zöld hálászóládikával” ajándékozza meg, tudod, olyan zöld dobozzal, melyben a halász a horgot, a fonalat, a csalétket tartja. S ez az ember megöregszik, elmúlik felette az élet, mikor az istenek végre megszánják és elküldik neki ajándékba a halászó ládikát... S akkor ez a szereplő, kezében az élete hosszat áhított ajándékkal, a szín elejére lép, hosszan vizsgálja a ládikát, és mélységes szomorúsággal mondja: „Ez nem olyan zöld... ” Lázár idézte néha ezt a mondatot, mikor az emberek vágyaikról beszéltek. S mikor Judit lassan ismergetni kezdett, éreztem, hogy „nem az a zöld” vagyok számára. Sokáig nem mert úgy látni engem, amilyen vagyok. Az ember soha nem meri emberszabásúvá kicsinyíteni azt, amire nagyon vágyik, akiből eszményt csinált. Már együtt éltünk, már megszűnt az a tűrhetetlen feszültség közöttünk, amely úgy járta át életünk elmúlt éveit, mint egy lázas betegség fertőzése, már emberek, férfi és nő voltunk egymás számára, emberek, testi gyöngékkel és egyszerű, emberi megoldásokkal... s még mindig szeretett volna úgy látni, ahogy én nem láttam soha magam. Mint valamilyen más világból való papot vagy főrangú lényt... De én csak egy magányos ember voltam, aki reménykedett. Már üres ez a kávéház. Hideg a füst. Mi is megyünk, ha akarod. Még elmondom neked a végét. Adj tüzet. Köszönöm... Elmondom, ha elkezdtem, és nem unod, miben reménykedtem, s hogyan tudtam meg és viseltem el az igazat? Most figyelj jól. Én is figyelek. Lelkembe nézek, és nagyon figyelek. Igazságot hirdetek, az igazat kell vallanom. Én, fiam, a csodában reménykedtem. Mi a csoda?... Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz, és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol. így nyúltam én Judit után. Mikor az első zavar, feszültség és ingerült várakozás ideje elmúlt, természetesen a szerelem mozdulatával nyúltunk egymás felé. Aztán elvettem feleségül, és vártam a csodát. Úgy képzeltem, a csoda nagyon egyszerű lesz. Azt hittem, a szerelem olvasztótégelyében felolvad közöttünk mindenféle ellentét. Úgy feküdtem le ezzel a nővel az ágyba, mint ahogy a vándor hosszú külföldi bolyongás és száműzetés után végre hazamegy. Otthon minden sokkal egyszerűbb, de titokzatosabb, sejtelmesebb is, mert a legmutatványosabb külföld sem nyújtja azt az élményt, amit az elhagyott otthon szobái rejtegetnek. Ez az élmény a gyermekkor. A várakozás emléke. Ez van minden élet alján. Erre emlékezünk, akkor is, amikor később egyszer a Gaurizankárt látjuk vagy a Michigan-tavat. Az a világítás, azok a hangok, azok az örömek és meglepetések, az a reménykedés és félelem, melyet a gyermekkor zárt magába. Ezt szeretjük, ezt keressük örökké. S a felnőtt ember számára talán már csak a szerelem hoz valamit vissza ebből a remegő és reménykedő várakozásból... a szerelem, tehát nemcsak az ágy, s ami és aki az ággyal összetartozik, hanem a keresés, a várakozás, a reménykedés pillanatai, melyek egymás felé taszítanak két embert. Judittal lefeküdtünk az ágyba, és szerettük egymást. Szenvedélyesen, várakozóan, lelkesen, csodálkozva, reménykedve szerettük egymást. Valószínűleg azt reméltük, hogy amit a világ és az emberek elrontottak, azt ebben a másik, tisztább és ősibb hazában, az ágyban, a szerelem ez örök és területen kívüli birodalmában jóvátehetjük majd egymással szemben. Minden szerelem, melyet nagy várakozás előz meg – s talán nem is szerelem, amely elébb nem égetett ki önmagából minden salakot a várakozás tisztítótüzében –, a csodát reméli a másiktól és önmagától. Bizonyos korban – s Judit és én ebben az időben már nem voltunk fiatalok, de nem is voltunk öregek sem, nő és férfi voltunk, a szó emberi, betelt, végzetes értelmében –, az ember már nem a kéjt, nem a boldogságot, nem a feloldást reméli a másiktól az ágyban, hanem azt az egyszerű és komoly igazságot, melyet a hazugság és a hiúság addig eltakartak a szerelem pillanataiban is, az igazságot és tudatosságot, hogy emberek vagyunk, férfiak és nők, s van egy közös vállalkozásunk, feladatunk a földön, amely talán nem is olyan személyes, mint hisszük. Megkerülni nem lehet ezt a feladatot, de rengeteget lehet belehazudni. Ha az ember elég idős, mindenben az igazságot akarja, tehát az ágyban, a szerelem testi, alvilági térfogataiban is. Nem az a fontos, hogy szép legyen – egy idő múltán úgy sem látod már szépségét –, nem az a fontos, hogy ilyen vagy olyan nagyszerű, izgalmas, okos, beavatott, kíváncsi, sóvár és viszonzó legyen. Mi fontos?... Az igazság. Tehát ugyanaz, ami az irodalomban s minden emberi dologban: a spontanitás, az önkéntesség, a készség arra, hogy az ember terv és szándék nélkül meglepje magát az öröm csodálatos ajándékával, s ugyanakkor, amikor önző és kapni akar, terv és agyafúrt becsvágy nélkül adni is tudjon, szinte szórakozottan és mellékesen... Ez az igazság, az ágyban. Nem, öregem, a szerelemben nincsenek pjetiletkák, nincsenek négy– és ötéves tervek. Az érzésnek, mely két embert egymáshoz kerget, nem lehet terve. Az ágy vadon, őserdő, tele meglepetéssel, a kiszámíthatatlannal, s ugyanakkor telítve a dzsungel forró hőfokával, különös virágok és folyondárok halálos illatával és ölelésével, s a homályban ólálkodó, parázsló szemű fenevadakkal, a vágy és a szenvedély örökké ugrásra kész vadállataival. Ez is az ágy, bizonyos értelemben. Dzsungel. Félhomály. Különös hangok, a messziből – nem tudod, egy ember sikolt-e, akit torkon harapott a forrásnál a fenevad, vagy maga a természet sikolt-e, a természet, amely egyszerre emberi, állati és embertelen... Ez a nő ismerte a titkot, az élet, a test, az öntudat és az öntudatlanság titkait. Számára a szerelem nem alkalmi együttlétek sorozata volt, hanem állandó hazatérés egy ismerős gyermekkorba, ami egyszerre szülőváros és ünnep, sötétbarna alkonyat egy táj fölött és ételek bizalmas íze, izgalom és várakozás, s mindennek alján a bizonyosság, hogy később, mikor este lesz, nem kell félni a denevérektől, az ember hazamegy, mert alkonyodik és elfáradt a játéktól, s otthon lámpa ég, meleg étel és vetett ágy várja. Ez volt Judit számára a szerelem. Mondom, reménykedtem. De a remény soha nem más, mint félelem attól, amire nagyon vágyunk, s amiben nem bízunk és nem hiszünk igazán. Ami van, tudod, abban nem reménykedik az ember. .. az csak úgy van, majdnem mellékesen. Egy időre elutaztunk. Aztán hazatértünk, és házat béreltünk , a városon kívül. Mindezt nem én rendeztem így, hanem Judit. Én természetesen elviszem a „társaságba” is, ha ő így kívánja, mindenesetre kerestem volna házunk számára értelmes embereket, akik nem sznobok, s mindabban, ami történt, mást is látnak, mint társadalmi pletykaanyagot... Mert a „társaság”, az a másik világ, melyben én kevéssel azelőtt egyenrangú ember voltam, s ahol Judit nemrégen még cseléd volt, természetesen nagy érdeklődéssel fogadta és méltányolta mindazt, ami történt. Csak ez élteti őket, ilyenkor villanyosán fürgék lesznek, felüdülnek, szemük csillogni kezd, s reggeltől estig nem adják ki a telefonkagylót kezükből... Senkit nem lepett volna meg ebben a társaságban, ha a lapok vezércikkben foglalkoznak „ügyünkkel”, melyet nemsokára már úgy emlegettek, részleteztek, tárgyaltak, mint valamilyen bűnesetet. S ki tudja, nem volt-e igazuk, a törvények értelmében, melyekre a társadalom felépült? Az emberek nem ok nélkül viselik el a szervezett együttélés kínos unalmát, nem ok nélkül viszolyognak megunt kapcsolatok gyötrelmes fogdáiban, s nem vállalják egészen meggyőződés nélkül a lemondásokat, melyeket a társadalmi megegyezések reájuk kényszerítenek. Az emberek úgy érzik, senkinek nincsen joga kielégülést, nyugalmat és örömet keresni a maga egyéni képlete szerint, mikor ők, a többiek, nagyon sokan, beleegyeznek abba, hogy elviselik érzéseik és vágyaik cenzúráját, s e cenzúrák összességét, a civilizációt... Ezért hördülnek föl, ezért röffennek össze, ezért alakítanak vészbíróságokat és hirdetnek ítéletet pletyka formájában, valahányszor arról értesülnek, hogy valaki lázadni mert, s a maga elképzelése szerint keresett az élet magánya ellen orvosságot. S én most már, mikor egyedül vagyok, néha tűnődöm, csakugyan olyan igazságtalan-e az emberek tiltakozása, mikor azt látják, hogy valaki szabálytalanul szeretne megoldást találni az életére?... Ezt csak így kérdem, éjfél után, négyszemközt. Nők ezt nem értik. Csak férfi érti, hogy van más is, mint a boldogság. S talán ez a nagy és reménytelen nézeteltérés férfiak és nők között, minden helyzetben és örökké. A nő számára, ha igazi nő, egyetlenegy igazi haza van: az a terület, melyet a férfi, akihez tartozik, elfoglal a világban. A férfi számára van a másik haza, a nagy, az örök, a személytelen, a tragikus, zászlókkal és ország-határral. Ezzel nem mondom, hogy a nők nem ragaszkodnak a közösséghez, melybe születtek, a nyelvhez, melyen esküdöznek, hazudnak és bevásárolnak, a tájhoz, ahol nevelkedtek, s nem mondom azt sem, hogy nem él bennük ragaszkodás, áldozatkészség, hűség, néha talán hősiesség is a másik haza, a férfiak hazája iránt. De igazán, végzetesen a nők soha nem egy hazáért halnak meg: mindig csak egy férfiért. Jeanne d'Arc, s mind a többiek, a kivételek, férfias nők... Most egyre több él ebből a fajtából. Tudod, a nők hazafisága sokkal csendesebb, jelszótlanabb, mint a férfiaké. Ők Goethével tartanak, aki azt mondotta, ha egy parasztház leég, az valóságos tragédia, de mikor egy haza tönkremegy, az legtöbbször csak jelszó. A nők örökké ebben a parasztházban élnek. Ezt féltik, ennek élnek, dolgoznak, ezért hajlandók minden áldozatra. Ebben a házban van ágy, asztal, egy férfi, néha egy vagy több gyerek. Ez a nők igazi hazája. Mondom, szerettük egymást. S most mondok neked valamit, ha nem tudnád: a szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan- holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar semmit megtartani magának, nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha... Ezek óvatosak; nem irigylem őket. S aztán vannak a falánkok és kotnyelesek, akik csak belekóstolnak minden ibrikbe, amely mellett elmennek... Ezek szánalomra méltók. S aztán vannak az elszántak és agyafúrtak, a szerelem zsebtolvajai, akik villámgyorsan ellopnak egy érzést, kiemelnek a test rejtekeiből egy gyöngédséget, s már odébb is állnak a sötétben és a tömegben, ami az élet, kárörömmel és röhögve. Aztán vannak a gyávák és a megfontoltak, akik úgy számítanak ki mindent a szerelemben, mint az üzleti életben, határidőnaplójuk van a szerelmek számára, pontos feljegyzések szerint élnek. A legtöbbje ilyen; ezek a vacakok. S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?. .. A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen. Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos „ünnep van” érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességét, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt... s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzőén elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély. Nem véletlen, hogy az emberiség történetében a nagy szerelmes párokat csaknem ugyanolyan áhítatos és megszeppent tisztelet övezi, mint a hősöket, a merész vállalkozókat, akik valamilyen reménytelen és nagyszerű emberi ügyért kéretlenül vásárra vitték a bőrüket. Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan, s ez a vállalkozás, ahol a nő éppen úgy alkotó, mint a férfi, a nő éppen úgy hős és lovag, mint a férfi, mikor elindul a Szent Sír meghódítására a csatába. Bátor és igaz szeretők is ezt az örök, rejtelmes Szent Sírt keresik, ezért vándorolnak és harcolnak, ezért kapnak sebet és pusztulnak el... mit is akarnak mást? Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymás felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. A többi csak egy nőt remél, mint egy igás állatot, vagy egy órát fehér és kedves karok között, s azt, hogy legyezgessék férfiúi vagy női hiúságát, vagy eleget tesz egy élettani törvény követelésének... Ez nem a szerelem. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan. Talán ezért tisztelik a szerelmeseket, a régi vallások és a régi, hősi költemények és énekek... Az emberek öntudatának mélyén él az emlék, hogy a szerelem valamikor több és más is volt, mint a társadalmi adásvételi szerződések egyik válfaja, s más is, mint időtöltés, játék és szórakozás, a bridzsnek és a társasági táncnak egyik módozata... Emlékeznek, hogy volt egyfajta félelmes feladat minden élőlény számára, s ez a feladat a szerelem volt, tehát teljes kifejezése az életnek, tökéletes átérzése a létezésnek, s ennek természetes következménye, a megsemmisülés. De ezt csak nagyon későn tudja meg az ember. S milyen közömbös ilyenkor a feladat másik megjelöltjének erénye vagy erkölcse, vagy szépsége vagy jó tulajdonságai! Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni. De az emberek száz és százmilliói csak segítséget remélnek, karitatív megoldásokat várnak szerelmesüktől, gyöngédséget, türelmet, elnézést, babusgatást... S nem tudják, hogy amit így kapnak, közömbös; csak ők adhatnak, feltétel nélkül, ez az értelme ennek a játéknak. Így kezdtük a szerelmet, Áldozó Judit és én, mikor élni kezdtünk, egy házban, a város határában. Legalábbis így kezdtem én. Ilyesfélét éreztem. Ezt reméltem. Még bejártam a hivatalba, de olyan kevés közöm volt már mindenhez, mint egy sikkasztónak, aki tudja, hogy egy napon minden kiderül, s akkor ott kell hagyni állását, környezetét... Mi derül ki? Hát az, hogy nincs már semmi közöm a szerephez, melyet a világban játszom. De az órarendet és a szabályokat még mindig betartottam, pontosan. Elsőnek érkeztem a gyárba, s délután hatkor mentem el, mikor már csak a kapus maradt őrhelyén. Gyalog mentem végig a városon, mint azelőtt. Egyszer bementem a régi cukrászdába is, s néha láttam ott a feleségemet, az elsőt, majdnem azt mondtam: a valóságosat. Mert Juditot soha, egy pillanatig sem éreztem feleségemnek. Ő volt a másik. Mit éreztem ilyenkor, ha viszontláttam az elsőt, a valóságosat? Nem érzelegtem. De a vér mindig lefutott kissé a fejemből, s zavartan köszöntem és szigorúan másfelé néztem. Mert a test emlékezik, tudod, örökké, mint a tenger és a föld, melyek összetartoztak valamikor. De nem is erről akartam beszélni, most, mikor már elmondtam majdnem mindent. E történet befejezése olyan ostoba, mint amilyen együgyű minden emberi történet befejezése. Akarod hallani?... Hát persze, most már, ha elkezdtem, akarod hallani, s be kell fejeznem. Öregem, egy évig éltünk ebben a valószínűtlen testi és lelki állapotban. Egy évig éltem úgy, mintha az őserdőben élnék, pumák, halálos fojtogatású indák, kígyókkal bélelt kövek és bokrok között. Ez az év talán megérte. Azt is, ami előtte volt és azt is ami utána következett. Ami előtte volt, azt nagyjából tudod. Ami utána volt, engem is meglepett kissé. Látom, arra gondolsz, egy napon megtudtam, hogy Judit megcsal. Nem, öregem, ezt sokkal később tudtam meg. Ő csak akkor csalt meg, amikor már nem tehetett másként. Egy évbe tellett, amíg megtudtam, hogy Áldozó Judit engem meglop. Ne bámulj ilyen hitetlenül. Nem képletesen értem ezt. Nem érzéseimet lopta meg, hanem a pénztárcámat. Szabályosan, úgy, ahogy ezt rendőri jelentésekben írják. Mikor lopott meg?... De rögtön, az első pillanattól. Várj, gondolkozom. Nem, az első időben még nem lopott, csak becsapott. Mondtam neked, hogy az elején, mikor szállodában laktunk, számlát nyittattam számára a bankomnál, csekk-könyvet kapott. Ez a számla meglepően rövid idő alatt kimerült... Csaknem érthetetlen volt ez a költekezés, ez a pazarlás. Igaz, sok mindent vásárolt, prémeket, rongyokat, s én nem figyeltem oda, nem érdekelt a vásárolt áru mennyisége és minősége, inkább csak ez a kóros mohóság érdekelt, ez a beteges kárpótlási düh nyugtalanított... Egyszóval, a bank egy napon értesített, hogy Judit számlája kimerült. Természetesen új összeget fizettem be nevére, most már valamivel kevesebbet. Néhány hét múltán ez a pénz is elfogyott. Akkor, inkább tréfásan, mint komolyan, figyelmeztettem, hogy nem ismeri eléggé vagyoni helyzetünket, Angliában kissé megváltoztak a pénzről és vagyonról alkotott fogalmai, mi, idehaza, sokkal szerényebben és igénytelenebbül vagyunk gazdagok, mint ő képzeli. A leckét figyelmesen hallgatta. Nem kért több pénzt. Aztán a kertes házba költöztünk, s én minden hónapban rendelkezésére bocsátottam egy összeget, melyből gazdagon és fölösen futotta a háztartásra és az ő személyes igényeire is. Pénzről nem beszéltünk többé. De egy napon felbontottam egy levelet, melyben a bank értesíti Juditot, feleségemet, hogy ilyen és ilyen keltezéssel jóváírtak számláján huszonhatezer pengőt. Forgattam a levelet, szemem dörzsöltem. Első pillanatban vérhullám öntötte el agyamat: féltékeny voltam. Úgy képzeltem, Judit ezt a pénzt még Angliából hozta, ahol szeretője volt valakinek vagy valakiknek, nemcsak a görög énektanárnak, akiről beszélt egyszer, hanem a jó ég tudja, miféle nagyuraknak, akik bőségesen megfizették szerelmi szolgálatait... Ez az érzés, ez az elképzelés úgy fájt, hogy öklömmel az íróasztal lapját csapkodtam. Aztán elmentem a bankba. Ott megtudtam, hogy Judit ezt az összeget nem Angliából hozta, hanem apró tételekben fizette be. Az első befizetést azon a napon keltezték, mikor átadtam Juditnak a csekk- könyvet. Női dolog, mondod, s mosolyogsz. Én is ezt mondtam, első pillanatban, s megkönnyebbülten mosolyogtam. Most már bizonyosnak látszott – a befizetése sorrendje is ezt mutatta –, hogy Judit tőlem kérte, előlem titkolta el ezt a pénzt, eldugta előlem. Én azt hittem, rongyokra költi, szórja a pénzt, esztelenül... Hát szórta is, de nem egészen esztelenül. Mint később megtudtam, életre-halálra alkudott vásárlás közben, a számlákat magasabb összegre íratta ki, mint a valóságos vételár volt. Lokálnők bánnak így a könnyelmű és félhülye gavallérokkal. Mondom, első pillanatban, mikor megtudtam, hogy Judit az én pénzem rejtegeti, megkönnyebbülten mosolyogtam. A bank értesítését visszatettem a borítékba, leragasztottam a levelet, eljuttattam Judithoz. Felfedezésemről mélyen hallgattam. De most a féltékenységnek egy új válfaja kezdődött számomra. Éltem egy nővel, akinek titka volt. Éppen úgy volt titka, mint a gonosz nőknek, akik nyájasan ebédelnek urukkal és családtagjaikkal, s amíg bizalmasan beszélgetnek emberekkel, akik hisznek bennük, elfogadnak áldozatokat és ajándékokat egy embertől, aki bízik bennük, már a délutáni találkán törik a fejüket, amikor beosonnak majd egy idegen férfi lakásába, s néhány órán át szemérmetlenül bepiszkolnak minden emberi érzést, elárulják azokat, akik bíznak bennük, kik gondoskodnak róluk. Tudnod kell, hogy én még régimódi ember vagyok, s mérhetetlenül megvetem a házasságtörő nőket. Megvetésem oly mély, hogy azt semmiféle divatos érveléssel nem lehet eloszlatni. Senkinek nincs joga ahhoz a gyanús, maszatos és vacak kalandhoz, amit ezek a nők boldogságnak neveznek, azon az áron, hogy titokban, vagy nyíltan megsértik más ember érzéseit... Én is voltam szenvedő és cselekvő hőse ilyen undokságoknak, s ha van valami az életemben, amit mélyen szégyellek és bánok, az a házasságtörés. Megértek nemi dolgokban minden eltévelyedést, megértem, hogy valaki elmerül a test vágyainak félelmes mélységeiben, megértem a szenvedély önkívületeit és torz alakzatait is... A vágy ezer nyelven szól hozzánk. Mindezt megértem. De csak szabad emberek vethetik magukat ezekbe az áradó mély vizekbe... Minden más aljas csalás, rosszabb, mint a tudatos kegyetlenség. Emberek, akiknek közük van egymáshoz, nem élhetnek titokkal a szívükben. Ez a csalás értelme. A többi csaknem mellékes... a test dolga, legtöbbször szomorú kapkodás, semmi más. Ezek a kiszámított szerelmek, kiszámított időben, kijelölt helyen, spontanitás nélkül... milyen szomorú és szegényes mindez. S minden mögött a vinnyogó, vacak titok. Ami átfertőzi az együttélést, mintha egy hulla rohadna valahol a szép lakásban, a kanapé alatt. De Juditnak attól a naptól, mikor megtaláltam a bank levelét, titka volt. S ő tudatosan, jól őrizte ezt a titkot. Jól őrizte, s én alaposan figyeltem. Ha magánkutatókkal őrzöm lépéseit, akkor sem figyelhetem jobban. Éltünk, nyájasan, bizalmasan, a férfiak és nők együttélésének törvényei szerint, s hazudtunk egymásnak. Ő azt hazudta, hogy nincs titka előttem, s én, hogy ezt elhiszem neki. Figyeltem és gondolkoztam. Később arra is gondoltam, talán másképpen történik, ha megrohanom őt fölfedezésemmel, vallomásra kényszerítem. Talán tisztább helyzet marad az ilyen vallomás után, mint ahogy fülledt nyári napokon üdébb a levegő, ha elvonul a táj fölött egy alkalmi vihar. De úgy lehet, titokban féltem ettől a vallomástól. Túlságosan nyugtalanított, hogy ennek a nőnek, akivel megosztottam sorsomat, titka van, melyet rejteget előttem. Huszonhatezer pengő egy nő számára, aki gyermekkorában teleket töltött egerek között, egy földbe vájt gödörben, s aztán később cseléd volt: átkozottul sok pénz, egész vagyon. S ez a pénz gyűlt, szaporodott. Ha csak arról van szó, hogy Judit a nők örök, olcsó és gyakorlati okosságával félretesz a háztartási pénzből, zsebpénzt csinál magának, és elvesz valamit a maga számára életünk közös üzemköltségéből... Ilyesmin csak nevetni lehet. Minden nő így cselekszik, mert a nők szívében él az örök kétely, hogy a férfi nem ért az élet valóságához, a férfi csak szerezni tud, megtartani nem. Minden nő készül az esős napokra. Talpig tisztességes asszonyok úgy csalják férjüket pénzdolgokban, mint a háziszarkák, mint a besurranó tolvajok. Tudják, hogy az élet legnagyobb titka, megtartani valamit: befőttet, embert, pénzt, egyszóval mindent, ami fontos, hogy megmaradjon... Ezért csalnak és lopnak, filléreket és pengőket. Amolyan női virtus ez, kicsinyes és szívós okosság. De Judit nem filléreket és pengőket csent. Judit, szépen, hangtalanul, mosolyogva, rendszeresen meglopott engem, hamis számlákat mutatott, s rejtegette a pénzt. Csendesen, nyájasan éltünk, Judit lopott, és én figyeltem. így kezdődött a vége ennek a történetnek. Egyszer aztán megtudtam, hogy nemcsak a pénzemet fosztogatja, hanem azt a rejtélyes valamit, ami egy ember életének alapfeltétele: önbecsülésemet. Nézd csak, tudom jól, hogy ennek a fogalomnak igazi tartalma alig több, mint hiúság. Férfiszó ez, a nők vállat vonnak, ha kiejti előttük valaki. A nők ugyanis, ha nem tudnád, nem „becsülik” önmagukat. Becsülik talán a férfit, akihez tartoznak, társadalmi vagy családi rangjukat, világi hírüket. Mindez áttétel, külsőség. De önmagukat, azt a jellemből és öntudatból összeragasztott tüneményt, akinek „én”, személyiség a neve, a nők jóindulatú és kissé lenéző cinkossággal érzékelik csak. Megtudtam, hogy ez a nő tudatosan és szabályosan kifoszt engem, legalábbis mindent elkövet, amennyire ezt feltűnés nélkül tehette, hogy jókora karéjt szeljen a maga számára az én kenyeremből. Tudod, abból a kenyérből, amelyről én azt hittem, hogy kettőnkké, s ami akkor igazán kalács volt még, különösen az ő számára... De ezt nem a világban tudtam meg, nem is a bankban, ahol – tudatlan jóindulattal – rendszeresen értesítettek Judit vagyoni állapotának örvendetes fejleményeiről. Nem, fiam, az ágyban tudtam meg. S ez úgy fájt... hát igen, ez az, amire mi férfiak azt mondjuk, hogy önbecsülés nélkül nem lehet élni. Az ágyban tudtam meg, s akkor már jó ideje figyeltem. Azt hittem, családjának kell a pénz. Nagy családja volt, férfiak és nők, valahol a mélyben, mintegy a történelemben éltek, abban a mélységben, melyről agyammal mindent tudtam, de szívemmel nem voltam eléggé bátor, utánanézni e mélység titkainak. Azt hittem, Judit e titokzatos és alvilági közösség megbízásából fosztogat engem. Talán eladósodott a család, talán földet akarnak venni... Azt kérded, miért nem szólt? Én is kérdeztem ezt magamtól. S rögtön feleltem is, hogy nem szólt, mert szégyelli a szegénységet, mert a szegénység összeesküvés is, titkos szövetség, örök és néma fogadalom. A szegények nemcsak jobb életet akarnak, nem, a szegények önérzetet is akarnak, azt a tudatot, hogy nagy igazságtalanságot viselnek el, s ezért tiszteli őket a világ, mint a hősöket. S csakugyan hősök is; most már, mikor öregszem, tudom, hogy ők az egyetlen, az igazi hősök. Minden más hősiesség alkalmi, vagy kényszerült, vagy hiú. De szegénynek lenni hatvan éven át, s némán teljesíteni minden kötelességet, amelyet a család, a társadalom reá mér egy emberre, s közben embernek, méltányosnak, talán még jókedvűnek és irgalmasnak is maradni: ez az igazi hősiesség. Azt hittem, családjának lop. De nem, Judit nem volt érzelmes. Saját magának lopott, különösebb cél nélkül, olyan szorgalommal, komolysággal és körültekintéssel, mint aki évezredes tapasztalatból tudja, hogy a hét kövér esztendő nem tart sokáig, az urak szeszélyesek és a szerencse forgandó, s ha az embert a bohóc jósors egyszer leültette a zsíros bödön mellé, tanácsos idejében és alaposan belakni, mert hamarosan elkövetkeznek a szűkös idők. Előrelátásból lopott, nem nagylelkűségből és szánalomból. Ha családján akart segíteni, egy szót kell szólania nekem: ezt tudta jól... De Judit a családtól ösztönösen félt, különösen most, mikor ő is a másik parton vetette meg lábát, a birtokosok partján. Védekező, szerző ösztöne nem ismerte az irgalmat. S közben figyelt engem, az urat. Mit csinálok?... Nem unom még?... Nem küldöm el? Akkor jó, akkor sebtiben szerez még a gyűjtött javakhoz valamit. Figyelt asztalnál és ágyban. S mikor ezt először megéreztem, elvörösödtem a szégyentől. Sötét volt a szobában, s talán ez volt Judit szerencséje. Az ember nem ismeri határait. Ha akkor nem fegyelmezem magam, talán megölöm... Talán. De erről meddő dolog beszélni. Egy pillantás volt minden, gyöngéd és bizalmas pillanatban, mikor én lehunytam s aztán váratlanul felnyitottam szemem. S egy arcot láttam, a félhomályban, egy ismerős és végzetes arcot, mely nagyon óvatosan, nagyon finoman, gúnyosan mosolygott. Akkor megtudtam, hogy ez a nő, most és máskor, elébb, mikor én azt hittem, hogy a föltétlen odaadás pillanatait élem meg valakinek társaságában, akivel kivándoroltam az emberi és társadalmi megegyezések közül: ez a nő éppen ilyen pillanatokban szelíd és félreérthetetlen gúnnyal figyel engem. Tudod, mint aki lesi, vizsgálja és kérdezi: „Mit csinál a fiatalúr?... ” S még ezt: „Aha, az urak.” S kiszolgál. Megtudtam, hogy Judit az ágyban és az ágyon kívül nem szeretett engem, hanem kiszolgált. Úgy, mint pesztonka korában, mikor házunkhoz került, s cipőm, ruhám tisztogatta. Úgy, mint amikor felszolgálta később nekem is az ebédet, ha néha elmentem anyámhoz ebédelni. Kiszolgált, mert ez volt a szerepe velem szemben, s a nagy, a végzetes, az igazi emberi szerepeken nem lehet erőszakosan változtatni. S mikor az ő különös párviadala velem és feleségemmel elkezdődött, egy pillanatig sem hitt abban, hogy azt a viszonyt, azt a szerepszerűséget, mely bennünket összeköt és elválaszt, belülről, igazán fel lehet oldani és meg lehet változtatni. Nem hitte, hogy valaha is más lesz szerepe körülöttem az életben, mint a szolgálat, a kiszolgálás, tehát a cselédszerep. S mert mindezt nemcsak az eszével tudta, hanem testével, idegeivel, álmaival, múltjával és származásával is, nem vitatkozott sokat a helyzetekkel, hanem úgy cselekedett, ahogy élete törvényei megparancsolták. Most már ezt is értem. Fájt-e, kérded? Nagyon. De nem küldtem el rögtön. Hiú voltam, és nem akartam, hogy tudjon a fájdalomról, melyet okozott. Engedtem, hogy szolgáljon még egy ideig körülöttem, ágyban és asztalnál, tűrtem, hogy meglopjon még egy ideig. Később sem mondtam meg neki, hogy tudtam gyanús és szomorú kis üzleteiről, s nem beszéltem arról sem, hogy óvatlan pillanatokban láttam gúnyos, lenéző, kíváncsi szemeit az ágyban... Két emberi dolgot mindig végig kell csinálni, egészen végig, ha másképp nem megy, a megsemmisülésig. Aztán egy idő múltán, mikor másféle okot adott reá, csendesen elküldtem. Lázadozás nélkül ment, nem volt hangos szó, vita közöttünk. Vette a batyuját – nagy batyu volt, akkor már ház és ékszer is akadt benne –, s elment. Olyan némán, szótlanul, mint ahogy tizenhat éves korában érkezett. Úgy is nézett vissza a küszöbről, azzal a néma, kérdő és közömbös pillantással, mint amikor először láttam, az előszobában. A szeme volt a legszebb. Néha még látom a szemét, álomban. Igen, a köpcös vitte el. Párbajoztam is vele... szánalmas dolgok ezek, de néha nem lehet másképp. Öregem, innen kidobnak. Főúr fizetni. Volt de szó sem lehet róla! Ez az én estém volt, ha megengeded. Ne tiltakozz, vendégem voltál. Nem, nincs kedvem Peruba menni veled. Ha az ember eljutott oda, hogy magányos, miért menjen Peruba vagy máshová? Tudod, egy napon megértettem, hogy senki nem segíthet. Az ember szeretetre vágyik... , de senki nem segít, soha. Mikor ezt megérti az ember, erős lesz és magányos. Hát ez volt, amíg te Peruban jártál. JUDIT... ÉS AZ UTÓHANG Mit nézel, szívem? fényképeket?... Nézd csak nyugodtan. Legalább nem unatkozol, amíg főzöm a kávét. Várj, felveszem a pongyolám. Hány óra?... Fél négy? Felnyitom egy pillanatra az ablakot. Nem, ne kelj fel, maradj az ágyban. Nézd, ragyog a telihold. Ilyenkor egészen csendes a város, mélyen alszik. Félóra múlva, négy után, már zörögnek a teherautók, hozzák a piacra a zöldséget, a tejet, a húst. De most igazán, mélyen alszik Róma, a holdfényben... Én legtöbbször nem alszom ilyenkor, mert egy ideje minden éjjel háromkor felébredek egy szívdobbanásra. Miért nevetsz?... Nem olyan szívdobbanásra gondolok, mint mikor együtt alszunk... Ne röhögj! Az orvos azt mondja, ez az óra, amikor a szív sebessége változik, tudod, amikor átkapcsolják a motort az első sebességről a másodikra. És egy másik ember... nem volt doktor... egyszer azt mondotta, hajnali háromkor vált a földmágnesség. Te tudod, mi az? Én sem tudom. Egy svájci könyvben olvasta. Igen, ő mondta, az ember, akinek fényképét most a kezedben tartod. Ne mozdulj, angyalom... Ha tudnád, milyen gyönyörű vagy, amikor így fekszel az ágyban, fél karral könyökölsz, és a hajad a homlokodba hull! Csak a múzeumokban vannak ilyen gyönyörű férfitestek, mint a tied. És a fejed is, igen... hiába, művészfej. Miért nézel ilyen ravaszon? Tudod, hogy imádlak. Mert gyönyörű vagy. Mert művész vagy. Mert te vagy az egyetlen. Isteni ajándék vagy. Várj, megcsókollak, ne mozdulj! Nem, csak itt, a szemed sarkában! És a halántékod! No, nyughass. Nem fázol?... Bezárjam az ablakot? Langyos az utca, és a két narancsfa ragyog a holdfényben, az ablak alatt. Ha nem vagy itt éjjel, sokszor könyökölök az ablakban, nézem a holdfényes, hajnali via Liguriót, ezt a csendes, édes utcát. Mintha lopakodna valaki a házak mentén, mint a középkorban. Tudod, ki lopakodik?... Nem akarom, hogy kinevessél. Nem vagyok én olyan buta, fiam, mert szerelmes vagyok beléd, és mert te vagy az egyetlen és az utolsó! Az öregség lopakodik a via Ligurión, az ablakom alatt, egész Rómában és máshol is, mindenütt a világban. Az öregség, ez a tolvaj és gyilkos. Egy napon belép a szobába. Bekormozza az arcát, mint a rabló. Két marokkal letépi a fejed búbjáról az üstököt, ököllel szájon vág és kiüti a fogaidat, kilopja a szemedből a fényt, a füledből a hangokat, a gyomrodból a jó ízeket és... jó, nem folytatom. Miért nevetsz ilyen gúnyosan?. .. Még jogom van szeretni téged, és látod, nem takarékoskodom, zabálok a boldogságból, amit adsz nekem. Nemis lehet eleget torkoskodni ebből a mézes-édes boldogságból... Nem szégyellem, bevallom, hogy nem tudnék már nélküled élni. De ne félj, nem megyek seprűn utánad, fel a Capitoliumra!... Eljön a nap, amikor már nincs jogom szeretni téged, mert öregszem. Az öreg has, a ráncos mell... Ne vigasztalj. Tudom én a leckét. Akkor már csak könyöradomány lenne, amit kapnék tőled. Vagy olyan ráadás, amit túlóráért fizetnek az alkalmazottaknak... Miért nézel ilyen görbén? A szemed sarkából?... Meglátod, így lesz. Megtanultam, hogy idejében kell elmenni... Szeretnéd tudni, kitől tanultam? Igen, ezt is az embertől tanultam, akinek fényképét a kezedben tartod. Mit kérdezel? Várj, zörög ez a hajnali zöldséges autó. A férjem volt-e? Nem, egyetlenem, nem volt a férjem. Az a másik volt a férjem, ott az album sarkában, a prémkabátos. Nem a második férjem volt, akinek a nevét viselem most, hanem az első. Ő volt az igazi... Ha ugyan van ilyesmi. A második csak elvett feleségül. Pontosabban, megvásároltam, hogy vegyen el feleségül, mert akkor már átmentem a határon, kellett papír meg útlevél. És már jó ideje elváltam az elsőtől. Hol a második fényképe?... Nem tudom. Nem őriztem meg, mert látni sem akartam később, álmomban sem. Ha álmodtam róla, kínos álom volt, mint mikor valaki illetlenségről álmodik, hasig szőrös asszonyokról, ilyesmi... Mit bámulsz? Minden férfi életén átsétálnak a nők. És vannak férfiak... , olyan az életük, mint az átjáróház, a nők meg egymásnak adják a kapukilincset. Ez is olyan volt. És minden nő életében kopogtatnak a férfiak... Vannak szerény férfiak, akik kopogtatnak, és azt kérdik: „Szabad?... Csak egy pillanatra!” Csacsi nők ilyenkor sikongatni kezdenek, felháborodottan kérdik, miféle szemtelenség ez, miért csak egy pillanatra?... És becsapják az ajtót. Később megbánják ezt az elhamarkodott felháborodást. Kémlelni kezdenek az ajtórésen át, lesik, hátha ott áll még a szemtelen férfi, kalappal a kezében... És amikor látják, hogy elment, rosszkedvűek lesznek. És később... néha sokkal később... egy éjszaka kileli őket a hideg, mert már kihűlt körülöttük minden, és eszükbe jut, hogy kár volt elkergetni, hiszen nem is lenne rossz, ha itt lenne a közelben, a hideg szobában, a hideg ágyban, közel, hogy érinteni lehessen, hazudjon, legyen szemtelen, csak legyen... Mint te?... Hál'istennek, te még itt vagy, közel. Te olyan szemtelen voltál, hogy nem tudtalak elzavarni... Mit vigyorogsz? Hál'istennek, mondom. Ne kortyolj ilyen gúnyosan, vigyorogva, te dög. No, ne murizz. Folytatom, akarod?... Hogyne, nálam is kopogtattak, nem is kevesen. De ez a második, ez csak papír szerint volt a férjem. Akkor negyvennyolcban, két kofferrel érkeztem Bécsbe, mert már belaktam a demokráciával. Ennyi maradt az uraságból, meg az ékszerek. Ez az ember, a második férjem, akkor már több esztendeje élt Bécsben. Abból élt, hogy időnként megnősült és aztán elvált. Rögtön a háború végén átsétált Bécsbe, mert agyafúrt ember volt, tudta, okosabb lesz idejében elhagyni szép Magyarországot. Voltak okmányai, a jó ég tudja, hol szerezte? Elvett feleségül, negyvenezret kért a házasságért. Aztán még külön húszat a válásért. Megfizettem, futotta az ékszerekből. Hiszen tudod... Maradt még neked is, igaz?. .. No látod. Beosztással kell élni. Minden rendben ment, csak az volt a baj, hogy egy délután eljött a szállodába, ahol egyedül laktam, feljött a szobámba, és erősködött, hogy ez nem látszatházasság, neki férji jogai vannak. Persze kirúgtam. Tudod, mostanában ezek a látszatházasságok mindennaposak, a nők férjhez mennek, hogy okmányhoz jussanak idegenben... Van olyan látszatházasság, amiből sebtiben három gyerek is születik... Vigyázni kell. Mondom, kidobtam. Búcsúra elkérte még az ezüst cigarettatárcát, amit meglátott az éjjeli szekrényemen. Aztán nem jött többé, új menyasszonyt keresett. Az igazi férjem? Az a prémkabátos volt, akinek a képét nézed. Mit mondasz? Látszik, hogy úriember volt?... Szó se róla, olyasféle volt, amit úgy neveznek, úr. Csak, tudod... nehéz megmondani, mi a különbség emberek között, akik csak úgy tesznek, és aztán kiderül, hogy nem igazi urak. Vannak gazdagok, jó modorúak, de vannak másfélék, akik nem is gazdagok, nem is olyan igazán jó modorúak, és mégis urak. Gazdag, vasalt ember sok van. Úr kevés. Olyan kevés, hogy már beszélni sem érdemes erről. És olyan ritka, mint az állatkertben az a különös állat, amilyet láttam egyszer Londonban, az okapi. Néha már azt hiszem, aki igazán gazdag, nem is tud úgy istenigazában úr lenni. A szegények között még találni néha egyet-egyet. De ezek olyan ritkák, mint a szentek. A férjem? Mondom, olyan volt, mint egy úr. De nem volt egészen és föltétlenül úr. Tudod, miért nem volt az?... Mert megsértődött. Mikor megismert... úgy értem, amikor igazán és feltétlenül megismert... , akkor megsértődött és elvált. Itt bukott meg... De nem volt buta. Tudta, hogy az ember, akit meg lehet sérteni, vagy aki megsértődik, nem igazi úr. Az én fajtámbeliek között is akadt úr. Igaz, ritkán, hiszen olyan szegények voltunk, mint a mezei egerek, amelyekkel együtt aludtunk, laktunk gyerekkoromban. Az apám dinnyés volt a Nyírségben, kanadás. így nevezik ott ezeket. Mi olyan koldusok voltunk, hogy a földbe vájtunk gödröt, és ott laktunk télen át, együtt az egerekkel. De ha visszagondolok az apámra, mindig úgy látom őt, mintha az úriemberek közül jött volna. Mert nem lehetett megsérteni. Nyugodt volt... Ha dühös volt, akkor ütött. Olyan ökle volt, mint a kő. Néha tehetetlen volt, mert a világ lefogta a kezét, mert koldus volt. Ilyenkor hallgatott, pislogott. Tudott olvasni, ákombákomokkal le tudta írni a nevét is, de ritkán élt ezzel a tudással. Inkább csak hallgatott. Azt hiszem, gondolkozott is, de csak röviden. Néha pálinkához jutott, ilyenkor az eszméletlenségig leitta magát. De ha minden emlékem összerakom, akkor ez az ember, az apám, aki velünk, anyámmal és a gyerekekkel élt a gödörben, az egerek között... emlékszem egy télre, amikor nem volt cipője, a postamestertől kapott egy lyukas sárcipőt, abban járt, rongyokba göngyölte a lábát... ez az ember soha nem sértődött meg. Az első férjem, az igazi, cipőszekrényben tartotta a cipőit, mert olyan sok finom cipője volt, hogy külön szekrényt csináltatott számukra. És mindig olvasott, fránya okos könyveket betűzött. Mégis, folytonosan olyan volt, mintha megsértődött volna. Sokáig azt hittem, nem lehet megsérteni egy embert, akinek olyan sok, finom holmija van, hogy külön szekrényt kell vásárolni a cipők részére. Ezt a cipő-dolgot nem véletlenül említem. Mikor az uram házába kerültem, valahogy ez tetszett nekem a legjobban. Tetszett, de meg is félemlített... Tudniillik gyermekkoromban sokáig nem volt cipőm. Tízéves elmúltam, amikor először kaptam olyan cipőt, ami a lábamra illett, és az enyém volt, az én tulajdonom. Használt cipő volt, az alispán felesége ajándékozta a szakácsnőnek. Gombos félcipő volt, akkor még viseltek ilyesmit. Szorította a szakácsné lábát, és egy téli reggel, amikor tejet vittem a megyeházra, megszánt, és nekem adta ezt a csodálatos cipőt. Talán ezért örültem úgy az ostrom után, a nagy állóbőröndnek, amit aztán otthagytam Pesten, amikor elmentem a demokráciából. Ez a bőrönd az ostrom után sértetlenül maradt meg a cipőimmel. Ennek örültem... No, elég a cipőkből. Itt a kávé. Várj, hozok cigarettát is. Fojtogat ez az édes amerikai cigaretta. Jó, megértem, kell a művészetedhez a cigaretta. Meg az éjszakai munka a lokálban, az is olyan, hogy kell a cigaretta. De vigyázz a szívedre, angyalom. Nem élem túl, ha neked valami bajod esik. Hogyan kerültem az uram házába?... Hát nem feleségnek hívtak oda, gondolhatod. Csak később lett belőlem abban a házban úrnő és feleség, nagysága, igen, méltósága... Cselédnek hívtak, mindenesnek szegődtem. Miért nézel így? Nem tréfálok. Mondom, hogy cseléd voltam. Nem is igazi cseléd, csak konyhalány, pesztonka. Mert nagy ház volt ez, édesem, igazi úri ház Sokat tudnék mesélni neked erről a házról, meg a szokásaikról, ahogy laktak, ettek, unatkoztak, beszélgettek. Lábujjhegyen éltem én sokáig abban a házban, pisszenni sem mertem, úgy féltem. Igaz, évek teltek el, amíg végre a belső szobákba engedtek, mert nem tudtam semmit, mi a módis, hogyan kell ilyen finom házban viselkedni. Tanulnom kellett. A fürdőszobában, a budiban működhettem csak. A konyhában sem engedtek az ételek közelébe, éppen csak krumplit pucolhattam vagy segítettem a mosogatásnál... Tudod, mintha örökké szutykos lenne a kezem. És tartani kell attól, piszkos lesz, amit megfogok. De talán nem is ők gondolták ezt így... a méltósága, meg a szakácsnő, az inas, nem. Én voltam az, aki úgy éreztem, abban a szép házban a kezem nem olyan tiszta, mint ahogy illenék... Sokáig így éreztem. Akkor még vörös volt a kezem, rücskös, hólyagos és érdes. Nem ilyen szép fehér és puha, mint most. Nem szóltak ők semmi rosszat a kezemről. Csak éppen nem mertem nyúlni semmihez, mert féltem, hogy nyoma marad a tárgyakon az érintésnek... Az ételeikhez sem mertem nyúlni. Tudod, ahogy az orvosok vékony gézt, szájkosárfélét kötnek az arcuk elé, amikor operálnak, mert félős, hogy fertőz a leheletük... Úgy fojtottam vissza én is a lélegzetem, amikor a tárgyak fölé hajoltam, amelyeket ők használtak... a pohár fölé, amelyikből ittak, vagy a párna fölé, amelyen aludtak... Igen, nevess ki, amikor a klozettcsészét tisztítottam utánuk, akkor is vigyáztam, hogy a szép, fehér csésze ne legyen piszkosabb a kezem érintésétől. Ez a félelem, óvatosság sokáig eltartott, amikor abba a finom házba kerültem. Látom, mire gondolsz! Azt hiszed, ez a félelem és nyugtalanság megszűnt a napon, amikor fordult a sorsom kereke, én voltam az asszony abban a házban, én voltam az úrnő és méltósága... Hát nem, kicsim, tévedsz. Nem szűnt meg. Ez a nap is eljött, de én éppen olyan nyugtalan voltam akkor, mint sok év előtt, mindenes koromban. Soha nem voltam nyugodt, sem boldog abban a házban. Miért? Mikor mindent megkaptam ott, minden rosszat és minden jót? Minden bántást és minden elégtételt?... Nagyon nehéz kérdés ez, szívem. Az elégtétel, tudod... Néhamár azt hiszem, ez a legnehezebb kérdés a világon, az emberek között. Add csak ide azt a fényképet. Régen láttam... Hát igen, ez volt ő, a férjem. A másik? Az a művészképű?... Igen, talán művész volt... a jó ég tudja. De lehet, hogy mégsem volt igazi művész. Nem volt olyan tetőtől talpig művész, mint például te. Ez látszik a képén is... Mindig ilyen gúnyosan és komolyan nézett, mintha semmiben nem hinne, égen és földön semmiben és senkiben, saját magában sem, abban sem, hogy ő is művész... Kissé nyúzott ezen a képen, már vénült, amikor a felvételt csináltam róla. Azt mondta, olyan ezen a képen, mint aki használat után van. Tudod, mint azok a pofák a hirdetéseken, használat előtt és használat után. A háború utolsó évében készült a fénykép, két bombatámadás között. Az ablaknál ült és olvasott, nem is tudott róla, amikor lefényképeztem. Nem szerette, ha fényképezik. Nem szerette azt sem, ha lerajzolják. Nem szerette, ha nézik, amikor olvas. Nem szerette, ha szólnak hozzá, amikor hallgat. Nem szerette, ha... igen, nem szerette, ha szeretik. Mit kérdel?... Engem szeretett-e? Nem, drágám, engem sem szeretett. Csak éppen megtűrt, egy időben, a szobában, amelynek egyik szöglete látszik a fényképen. Ez a könyvespolc, ez a sok könyv is elpusztult, kevéssel azután, hogy lefényképeztem. Elpusztult a szoba, amit látsz ezen a képen. Elpusztult a ház, aminek negyedik emeletén ültünk akkor, két bombatámadás között, abban a szobában. Minden elpusztult, amit látsz ezen a képen. Itt a kávé, igyál. Itt a cigarettád. Hallgass. Ne csodálkozz, szívem. Még mindig ideges leszek, ha erről kell beszélni. Történt velünk egy és más. Mi, akik Pesten éltük végig az ostromot és mindent, ami az ostrom előtt és azután volt... Isteni kegyelem, hogy vidéken vészeltél át mindent. Okos, csodálatos ember vagy te. Hát bizonyos, hogy Zalában minden jobb volt. De mi, akik Pesten, a pincében penészedtünk, és vártuk a bombákat, mi szorultunk. Okos volt az is, hogy csak negyvenhét telén lopakodtál át Pestre, amikor már volt kormány és megnyílt a bár. Elhiszem, hogy tárt karral fogadtak. De erről ne beszélj senkivel. Sok a gonosz ember, még azt mondja egy muszos, hogy nem ok nélkül lapultál Zalában, negyvenhétig... Jó, jó, már hallgatok. Ez az ember, a művészféle, egyszer azt mondotta, mind megőrültünk, akik átvészeltük az ostromot. És most már úgy élünk a világban, mint az őrültek a tébolydában. Ki volt, mi volt ez a művészféle?... Hát nem volt dobos. Csak egy dobos volt a világon, és az te vagy. Nem volt olasz munkavállalási engedélye... tudod, olyan munkája volt, amihez nem kell engedély. Egy időben könyveket írt. Ne ráncold a homlokod, tudom, hogy nem szeretsz könyvet olvasni. Nem bírom nézni, ha ráncos az a gyönyörű homlokod. Ne törd a fejed, úgysem ismered a nevét. Mit írt?... Szöveget?... Olyan dalszöveget, amihez te dobolsz a bárban?. .. Nem, azt hiszem, ilyesmit nem írt. Igaz, amikor megismertem, már olyan kedve volt, hogy talán szöveget is ír a kávéházi énekesnőknek, ha megkérik. Mert akkor már nem érdekelte semmiféle írás. Talán reklámszöveget is írt volna, ha megkérik, vagy röpcédulát... úgy lenézte az írást, az írott betűt. A sajátját is lenézte, meg azt is, amit mások írtak, minden teremtett embert... Miért? Nem tudom, de gyanítom. Egyszer azt mondta, megérti a könyvégetőket, mert egyetlen könyv sem tudott segíteni az embereknek. Bolond volt?... Látod, erre nem gondoltam. Milyen okos vagy!... Akarod hallani, mi volt odaát, a finom házban, ahol cseléd voltam? Jó, neked ezt is elmondom. De figyelj, mert amit mondok, nem mese, hanem olyan, mint amit az iskolakönyvben úgy neveznek, történelem. Tudom, soha nem volt kenyered a betű, meg az iskola. Azért figyelj most. Mert amit elmondok, már nincsen a világban. Ahogy nincsenek az ősmagyarok, akik lovon járták a világot, és nyereg alatt puhították a húst. És sisakjuk volt, meg páncéljuk, abban éltek és haltak... Ezek is ilyen történelmi alakok voltak, az én uraim: mint Árpád meg a hét vezér, ha még emlékszel a falusi iskolából... Ide ülök melléd az ágyra. Adj egy cigarettát. Köszönöm. Hát az úgy volt... Szeretném megmagyarázni neked, miért nem éreztem jól magam abban a finom házban? Mert igazán jók voltak ott hozzám. Az öreg méltósága úgy bánt velem, mint egy árvával. Tudod, mint egy szegény kis lélekkel, lúdtalpú rokonnal, aki elszegényedett családból került hozzájuk, a gazdagokhoz. És a jótevő család mindent elkövet, hogy ne éreztesse a jövevénnyel a sanyarú eredetet. Talán ez dühített legjobban, ez a jóság. Már az öregúrral hamarább megbékéltem. Tudod, miért? Mert komisz volt... Ő volt az egyetlen a családban, aki soha nem volt hozzám jóságos. Soha nem szólított Juditkának. Nem adott olcsó ajándékot, uraságtól levetett holmit, mint az öreg méltósága vagy a fiatalúr, aki elvett később feleségül, és úgy adta nekem ajándékba a méltóságos címzést, mint az öreg méltósága a vedlett téli kabátját... a kormányfőtanácsosi címzést, amit a férjem lenézett, nem is használta. Nem volt szabad méltóságos úrnak szólítani a férjem, mindig csak így szóltunk hozzá, doktor úr... De engem már méltóságoztak. És mikor elvett a férjem, hagyta, nem szólt bele, inkább gúnyosan tűrte, hogy a cselédség most már engem is méltóságozzon, mint aki mulat azon, amit mások, az ostobák még komolyan vesznek... Az öregúr más volt. A méltóságosságot eltűrte, mert praktikus ember volt, aki tudta, hogy az emberek nagy többsége nemcsak kapzsi, hanem hiú és buta, nem lehet semmit tenni az ilyen ellen... Az öreg soha nem kért. De mindig parancsolt. Ha rosszul csináltam valamit, olyat mordult, hogy ijedtemben kiejtettem kezemből a tálat. Ha reám nézett, megizzadt a tenyerem, úgy remegtem. Mindig úgy nézett, mint a bronzból öntött szobrok itt az olasz városokban, a tereken... tudod, a szobrok, a század elejéről, amikor már a polgárokat öntötték bronzba... pókhasas mukikat, szalonkabátban, vasalatlan nadrágban, tehát egy hazafit, aki semmi mást nem csinált, csak felkelt reggel, és aztán estig hazafi volt. Vagy megalapította a városi lóhús mészárszéket, és azért szobrot kapott... És a nadrágjuk, amit aztán bronzba öntöttek, éppen olyan trottyos volt, mint eredetiben, amikor még szövetből szabták... Az öreg is ilyen század eleji bronzpillantással nézett maga körül, mint a régi, igazi polgárok a szobrokon. Levegő voltam számára, mintha nem is lennék ember, csak alkatrész egy szerkezetben. Mikor bevittem a szobájába reggel a narancslevet... , mert ilyen különösen éltek ezek, narancslével kezdették a napot, aztán, hajnali torna és dögönyözés előtt, üres teát ittak, és csak később reggeliztek úgy igazán, két pofára, a nappaliban, olyan szertartásosan, ahogy nálunk falun húsvétkor miséztek... mikor bevittem neki a narancslevet, soha nem mertem az ágy felé sandítani, ahol az öreg feküdt és villanyfény mellett olvasott. Nem mertem a szemébe nézni. Az öreg ebben az időben még nem is volt olyan nagyon öreg. És most már megmondom neked, hogy néha, amikor a sötét előszobában felsegítettem a kabátját, megesett, hogy az ülepembe csípett vagy meghúzta a fülem... félreérthetetlenül jelét adta, hogy tetszem neki, és csak azért nem kezd velem valamit, mert jó ízlésű ember, aki rangján alulvalónak tartja, hogy viszonyt kezdjen a házban egy cseléddel. De én, aki cseléd voltam a házban, egyáltalán nem így gondoltam... Ha az öreg erőszakoskodik és akar valamit, valószínűleg engedelmeskedem... öröm és kedv nélkül, csak mert úgy éreztem, nincs jogom ellenkezni, mikor ilyen hatalmas és szigorú ember akar tőlem valamit. Valószínűleg ő is így gondolta, és nagyon meglepődik, ha ellenkezem. De erre nem került sor. Ő volt az úr, ennyi volt az egész, tehát az történt, amit akart. Lázas betegségben sem jutott volna eszébe, hogy engem feleségül is lehet venni. És soha, álmában sem tűnődött azon, helyes-e vagy helytelen, ha befektet az ágyába? Ezért jobban szerettem a helyzeteket, amikor az öregnek szolgáltam abban a házban. Egészséges voltam, fiatal, a testemmel és az ösztöneimmel éreztem és szagoltam az egészséget, és ódzkodtam mindentől, ami beteg. Az öreg még egészséges volt. A felesége és a fia... igen, aki elvett később feleségül... már beteg volt. Az eszemmel akkor még nem tudtam ezt, csak gyanítottam. Mert minden veszélyes volt abban a szép házban. Sokáig úgy nézelődtem ott, mint mikor gyerekkoromban egyszer betegen a kórházba kerültem. Nagy élmény volt számomra a kórház, talán a legszebb és a legtöbb, amit gyerekkoromban megéltem. Egy kutya harapott meg, itt a vádlimon, és a községi orvos nem tűrte, hogy a szüleim a gödörben ápoljanak egy harapással... a gödörben, ahol laktunk, és ronggyal kötözzenek, ahogy szoktuk, ha valami véres bajunk volt... Csendőrt küldött érettem, és kényszerített, hogy kórházba menjek. A közeli kisváros kórháza régi épület volt, de nekem úgy tetszett, mint valamilyen csodálatos, mesébe való varázskastély. Minden érdekelt és mindentől féltem ott... Már a szag, az a vidéki kórházszag is olyan izgalmas volt! És vonzó is, mert új volt, másféle, mint a szag a gödörben, a föld alatti barlangban, ahol együtt laktam a faterral meg anyámmal és a testvéreimmel, mint az állatok, a görény meg a pocok meg a hörcsög. Veszettség ellen kezeltek, fájdalmas oltásokat kaptam, de törődtem is én az oltással, veszettséggel!... Éjjel-nappal figyeltem, a közös kórteremben, ahol az öngyilkosokkal, a rákosokkal, a nyavalyatörősökkel együtt feküdtem. Később Párizsban láttam a múzeumban egy szép metszetet, régi francia ispotályt ábrázolt, a forradalom idejéből, boltíves termet, ahol rongyos alakok üldögéltek az ágyakon. Ilyen valószínűtlen volt ez a kórház is, ahol gyermekkorom legszebb napjait töltöttem, a napokat, amikor félős volt, hogy kitör rajtam is a veszettség. De nem tört ki, meggyógyítottak. Legalábbis nem akkor tört ki és nem úgy, ahogy a tankönyvekben leírják ezt a betegséget. Azért lehet, hogy maradt bennem valami a veszettség mérgéből... később néha gondoltam erre. Azt mondják, a veszett élőlények mindig szomjasak, de ugyanakkor irtóznak a víztől... Ilyesfélét én is éreztem, amikor már jól ment a sorom. Nagy szomjúságot éreztem egész életemben, de aztán meghőköltem és iszonyodtam, amikor módom volt oltani ezt a szomjúságot... Ne félj, nem haraplak meg! Erre a kórházra emlékeztem, meg a veszettségre, amikor abba a szép házba kerültem. A kert nem volt nagy, de olyan szagos volt, mint egy vidéki drogéria. A háziak különös füveket hozattak külföldről. Mert ezek mindent külföldről hozattak, még a vécépapírt is!... Ne nézz ilyen görbén, hitetlenül!... Soha nem vásároltak, mint más közönséges halandók, csak telefonáltak a szállítóiknak, és azok aztán beszereztek mindent, ami kellett... a húst a konyhába, a cserjéket a kertbe, az új gramofonlemezt, a részvényt, a könyveket, a szagos sót, amit a fürdővízbe kevertek, az illatos szeszeket, amivel mosdás után kenték az arcukat, testüket, a szappanokat és a pomádékat, melyeknek olyan álomszerű, izgalmas, édes és dühítő szaguk volt, hogy mindig felémelyedtem, és ugyanakkor sírni szerettem volna a meghatottságtól, amikor takarítottam utánuk a fürdőszobában és szagoltam a szappanukat meg a kölnijüket, mindent, ami szagban, váladékban utánuk maradt Nagyon különösek a gazdagok, angyalom. Nézd, én sokáig olyan gazdagféle is voltam. Komorna mosta reggel a hátam, és kocsim is volt, csukott kupé, amit a sofőr vezetett. És volt nyitott sportkocsim is, abban száguldoztam... És nem szégyelltem magam közöttük, elhiheted. Nem voltam rest, sem szemérmes, megtömtem a retikülöm. Voltak pillanatok, amikor úgy képzeltem, én is gazdag vagyok. De most már tudom, soha, egyetlen pillanatra sem voltam igazi gazdag. Nekem csak ékszereim voltak meg pénzem, bankszámlám. Mindezt tőlük kaptam, a gazdagoktól. Vagy elvettem tőlük, amikor mód volt erre, mert okos kisleány voltam én, megtanultam a gödörben, gyermekkoromban, hogy az ember ne legyen lusta, mindent fel kell emelni, megszagolni, beleharapni, eldugni, mindent, amit a többiek elhajítanak... egy lyukas zománcfazekat éppen úgy, mint egy briliáns- gyűrűt... Az ember nem lehet elég szorgalmas, ezt már pendelyes kisleány koromban megtanultam. Most, mikor itt az esős idő, elgondolkozom néha, elég szorgalmas és odafigyelős voltam-e? Nincs lelkiismeretfurdalásom. Inkább azon tűnődöm, nem felejtettem-e ott valamit?... Például az a gyűrű, amit tegnap eladtál... kitűnően adtad el, drágám, nem azért mondom, hiszen senki nem tud olyan tökéletesen ékszert eladni, mint te, nem is tudom, hová lennék nélküled?... szóval, azt a gyűrűt az öreg méltósága viselte. Ezüstlakodalomra kapta az urától. Ezt a gyűrűt véletlenül találtam meg egy fiókban, mikor az öreg meghalt. Akkor már én is úrnő voltam a házban, hivatalos személy. Felhúztam ujjamra a gyűrűt, nézegettem. És eszembe jutott, hogy egyszer régen, sok év előtt, amikor a házba kerültem, takarítás közben... amíg az öreg méltósága a fürdőszobában pepecselt... megtaláltam a pipereasztalon felejtett tárgyak között ezt a régimódi, kövér kövesgyűrűt. És akkor felhúztam az ujjamra, nézegettem, de olyan izgatottan, remegve, hogy aztán gyorsan eldobtam a gyűrűt az asztalra, és a vécére siettem, mert az egész testem görcs facsarta, és rám jött a rossz hasi nyugtalanság. így felizgatott az a gyűrű. Hát aztán nem szóltam a férjemnek semmit. És amikor az öreg halála után megtaláltam ezt a családi kegytárgyat, egyszerűen zsebre vágtam. Nem loptam el, járt nekem, hiszen a férjem minden ilyen csillogó kacatot nekem adott, amikor az anyja meghalt. De jól esett, hogy ezt az egyet, amit az öreg mindig olyan büszkén viselt, a férjem tudta nélkül tettem zsebre. Őriztem is, egészen tegnapig, amikor végre eladtad. Miért nevetsz?... Nem hiszed, hogy a vécépapírt is külföldről hozatták? Nézd, négy fürdőszoba volt abban a házban... egy az asszonynak, ezt halványzölddel csempézték, egy a fiatalúrnak, ez sárga volt, egy az öregnek, az sötétkék volt. Minden fürdőszobába olyan színű vécépapírt hozattak Amerikából, amilyen a csempe színe volt. Amerikában sok mindent tudnak, ott nagy ipar van és sok a milliomos. Oda szeretnék még eljutni egyszer... Úgy hallottam, a férjem is... az első, az igazi... odament, amikor a háború után elszánta magát, hogy meglép a népi demokráciából. De vele már nem akarok találkozni... Miért? Hát csak! Azt hiszem, van az, hogy két ember mindent megbeszél, és aztán már nincs mit mondani egymásnak. De ez sem biztos. Lehet, hogy van egy beszélgetés, aminek nincsen vége... Figyelj, mesélek tovább. A cselédségnek is volt fürdőszobája abban a szép házban, de azt csak közönséges fehér csempével borították. És a papír, amit mi cselédek használtunk, egyszerű fehér papír volt, kissé érdes... Nagy rend volt abban a házban. Az öreg volt a rugója ennek a rendnek. Mert minden úgy ketyegett nálunk, mint a finom női karkötő órában, amit két hét előtt adtál el. A személyzet hajnali hatkor kelt. Már a takarítás szertartására is úgy kellett készülni, mint a nagymisére. A seprők, kefék, portörlő rongyok, a puha vásznak, melyekkel az ablakokat törölgettük, a kenőcsök a parkettára és a bútorokra, azok a finom zsiradékok, melyekkel a padlót kentük, és olyanok voltak, mint amilyent a glamour nőcskék számára készítenek méregdrágán a tyukmonyból a szépészeti szalonok... aztán a zúgó, izgalmas gépezetek, a porszívó, amely nemcsak a szőnyegekből szívta fel a port, hanem villanyos erővel kefélt is, a vikszelő gépe, amely olyan tükörfényesre csiszolta a parkettát, hogy munka közben néha elbámészkodtam, mint a görög domborműveken a nimfák... a fénylő padló fölé hajoltam, és úgy bámultam magam abban a tükörben, önfeledten, riadtan, káprázó szemmel néztem a tulajdon arcomat, ahogy a múzeumban láttam azt egy képen, amely egy Narcissus nevű fiúleányt mutatott, aki csodálja a tó tükrében a bájos buzi ábrázatát... Úgy öltöztünk be minden reggel a takarításra, mint a színészek az előadásra. Jelmezt öltöttünk. Az inas zekét húzott, ami olyan volt, mint mikor ujjastól kifordítanak egy férfikabátot. A szakácsnő, mint mikor a műtőben felölti a személyzet a steril fehér köpenyt, a főkötőt, mert már várják a sebészt és a beteget. Én, mint egy népszínműben a gyopárszedő leányka, bóbitával bekötöttem a fejem, már hajnalban!... Látnom kellett, hogy nemcsak a csinosság kedvéért öltöztetnek jelmezbe, hanem óvatossági és tisztasági okból is, mert nem bíznak bennem, félnek, hogy tisztátalan vagyok, bacilusgazda. Ezt nem mondották a szemembe, dehogyis!... Talán nem is gondoltak erre úgy igazán, szavakkal... Csak hát védekeztek, minden és mindenki ellen védekeztek. Ilyen volt a természetük. Rendkívül gyanakvóak voltak. A bacilusok ellen védekeztek, a tolvajok ellen, a hideg és a meleg, a por és a léghuzat ellen. Védekeztek a kopás és romlás, a szuvasodás ellen. Mindent védtek, örökké, a fogaikat és a bútorok huzatát, a részvényeket és a gondolatokat, amelyeket örököltek vagy kölcsönkaptak egy könyvből... Mindezt nem tudtam az eszemmel. De annyit értettem, az első pillanattól, amikor a házba léptem, hogy ellenem is védekeznek, mert talán fertőző vagyok. Fertőző, miért is?... Fiatal voltam, makkegészséges. Mégis orvossal is megvizsgáltattak. Utálatos vizsgálat volt, és mintha az orvos is restellte volna. Idős ember volt a háziorvosuk, iparkodott tréfásan esni túl a finnyás vizsgálaton... De éreztem, amikor az orvosi, sőt háziorvosi eszével helyesli a vizsgálatot... fiatalúr, diákember volt a házban, tartani kellett tőle, hogy előbb-utóbb viszonyt kezd velem, a gödörből idekerült konyhaleánnyal. Féltek, hogy bekapja tőlem a tüdőbajt vagy a francot... szóval, éreztem, hogy ez az okos, öreg ember valahogyan szégyelli is ezt a nagy óvatosságot és előrelátást. De nem voltam beteg, hát megtűrtek a házban, mint egy jó vérű kutyát, amelyet nem kell beoltani. És a fiatalúr nem kapott tőlem semmiféle betegséget. Csak éppen, sokkal később, egy napon elvett feleségül. Erre az egy veszélyre, erre a váratlan fertőzésre nem gondoltak idejében. Azt hiszem, erre a háziorvos sem gondolt... így kell vigyázni, drágám. Azt hiszem, a frász kitöri őket, már legalábbis az öregurat, ha egyszer eszébe jut, hogy ilyen fertőzés is van a világon. Az öregasszony másféle volt. Ő mást féltett. Nem a férjét, nem is a fiát, a vagyont. Ő az egészet féltette .... Tudod, úgy látta a családot, aztán a gyárat, a palotaszerű lakást, az egész nagyszerűséget, mint valamilyen ritka régiséget, amiből már csak egy példány van. Mint egy kínai vázát, ami sokat ér, tudom is én, talán milliókat. És ha eltörik, nem lehet pótolni. Az egészet, az életüket... akik voltak és ahogy éltek... , úgy látta és féltette, mint egy remekművet, ami kincseket ér. Néha gondolok arra, hogy talán nem is volt olyan buta ez a féltés. Mert valami elpusztult ott, amit nem lehet pótolni. Mit kérdezel? Hogy őrült volt-e? Hát persze, mind őrültek voltak ezek. Csak az öregúr nem volt őrült. De mi, a többiek, akik a házban éltünk, a személyzet is... látod, majdnem azt mondtam, az ápolók... lassan mi is megkaptuk az őrültséget. Tudod, mint a pistaházban az ápolók, a segédorvosok, a főorvos, lassan ők is bekapnak valamilyen fertőzést abból a finom, láthatatlan, szűrhetetlen méregből, ami a bolondság. Ami terjeng, csírázik a kórtermekben, ahol a bolondok élnek... akkor is fertőz, ha nem tudja kimutatni semmiféle kémcső. Aki egészségesen bolondok közé kerül, lassan maga is bolond lesz. Mi sem voltunk normálisok, akik szolgáltuk, etettük, mosdattuk őket... az inas, a szakácsnő, a sofőr meg én... Mi voltunk a belső szolgálatosok, mi kaptuk meg tőlük elsőnek a bolondság nyavalyáját... Majmoltuk a modorukat, gúnyosan és mégis komolyan, áhítatosan... Iparkodtunk úgy élni, öltözködni, viselkedni, ahogy ők. Mi is kínálgattuk egymást ebédnél a konyhában, választékos szavakkal és cikornyás mozdulatokkal, ahogy odabenn, a nagy ebédlőben láttuk. Mi is azt mondtuk, ha eltörtünk egy tányért: „Ideges vagyok!... Migrén kínoz!” Szegény mutter, hat gyereket szült a gödörben, de soha nem hallottam tőle, hogy migrén kínozza. Valószínűleg azért nem, mert soha nem hallott a migrénről, azt sem tudta, eszik-e vagy isszák az ilyesmit .... De nekem már volt migrénem, mert hamar kikupálódtam, és ha trampli módon eltörtem a konyhában egy tányért, halántékomra szorítottam a tenyerem, szenvedőén néztem, és azt mondtam a szakácsnénak: „Úgy látszik, déli szél van... ” És nem vigyorogtunk egymás szemébe, a szakácsné meg én, nem nevettük ki egymást, mert most már mi is megengedhettük magunknak, hogy migrénünk legyen. Gyorsan változtam. Nemcsak a kezem fehéredett, másképpen is fehéredtem, befelé. Mikor az anyám egy napon meglátott... harmadik éve szolgáltam akkor a házban... sírni kezdett. De nem az örömtől sírt. Félelmében sírt, mintha dupla orrom nőtt volna. Őrültek voltak a háziak, de olyan őrültek, akik napközben udvariasan beszélgetnek, a hivatali időben ellátják a tennivalókat, nyájasan mosolyognak, kifogástalanul hajlonganak, és aztán, váratlan pillanatban, mondanak valami illetlent, vagy átmenet nélkül mellbe döfik egy ollóval az orvost... Tudod, mi árulta el, hogy őrültek? Talán, hogy olyan merevek voltak. A mozdulataik, a szavaik is merevek voltak. Nem érződött a mozdulataikon az a hajlékonyság, az a puhaság, természetesség, ahogy az egészségesek viselkednek. Mosolyogtak vagy nevettek, de úgy, mint a színész, aki hosszú gyakorlat és nekikészülés után beigazítja mosolyra a száját. Csendesen beszéltek, különösen, ha valamiért nagyon nekidühödtek. Akkor egészen csendesen szóltak, alig mozgatták a szájukat, csak susogtak. Soha nem hallottam hangos szót, veszekedést abban a házban. Csak az öreg mordult néha egyet, de már ő is fertőzött volt, mert utána ijedten lenyelte a hangját, elharapta a spontán, haragos káromkodást. Úgy hajlongtak egymás felé, ültükben is, mint a cirkuszban a trapézművészek, mikor lengenek a hintán és megköszönik a tapsot. Úgy kínálgatták egymást étkezés közben, mintha vendégségben lennének, idegenben. Tessék, édesem, és nem parancsol, drágám?... – így ment ez. Időbe tellett, de aztán megszoktam. A kopogást is meg kellett szokni. Tudod, soha nem léptek be kopogás nélkül mások szobájába. Egy fedél alatt laktak, és mégis olyan messze éltek egymástól, mintha nagy távolságok, láthatatlan országhatárok választanák el egymástól a hálószobákat... Az öregasszony a földszinten aludt. Az úr az első emeleten. A fiatalúr, a férjem, a másodikon, a manzárdon. Neki külön lépcsőt is építettek a birodalmához, ahogy külön autója is volt és később külön inasa. Nagyon vigyáztak, hogy ne zavarják egymást. Azért gondoltam néha, hogy őrültek. És amikor a konyhában utánoztuk őket, egyáltalán nem gúnyoskodtunk. Egy-két éven át, az első időben, megesett, hogy ámulatomban néha elnevettem magam... De amikor láttam az öregebb cselédek, az inas, a szakácsnő felháborodását... mintha szentségtörést követtem volna el, mintha kigúnyoltam volna a legszentebbet... észbe kaptam, és elszégyelltem magam. Megértettem, hogy nincs itt semmi nevetnivaló. Az őrület soha nem nevetséges. De több is volt itt, más is, mint egyszerű őrület. Csak lassan értettem meg, mi ez a más... Mit őriznek ilyen eszelős gonddal, merev-görcsös tisztálkodással, kórházi rendszabályokkal, modorral, kérlekédesemmel és parancsoljdrágámmal?... Nem a pénzüket őrizték, vagy nem csak azt. Mert a pénzzel is másképpen voltak ezek, mint mi, a többiek, akik még nem születtünk bele a pénzbe. Mást védtek, őriztek ők, nemcsak a pénzt... Ezt sokáig nem értettem. Talán soha nem értem, ha nem találkozom egy napon ezzel az emberrel, akinek a fényképét nézted az elébb. Igen, az a művészféle. Ő megmagyarázta. Mit mondott?... Egyszer azt mondta, ezek nem valamiért, hanem valami ellen élnek. Ennyit mondott. Látom, nem érted. De én most már értem. Talán, ha mindent elmondok, te is megérted. Azt sem bánom, ha elalszol közben. Ott hagytam el, hogy olyan szaga volt abban a házban mindennek, mint a kórházban, az én gyönyörűséges, nagy, gyermekkori élményem kórházában, ahol veszettség ellen kezeltek. Olyan tisztaszaga volt, milyen is?... Nem volt természetes ez a szag. Már a sok viasz, amivel kentünk mindent, a pádimentumot, a bútorokat, a parkettát, meg a vegyiszerek, amivel az ablakot, a szőnyegeket, az ezüstöt, a réztárgyakat fényesítettük, tisztogattuk... ez mind nem volt természetes. Aki belépett a házba... és hozzá még onnan érkezett, ahonnan én... rögtön szimatolni kezdett, mert fojtogatta ez a sok mesterséges szag. Ahogy a kórházban úszik a karból, a jodoform szaga, úgy terjengett itt a szobában a tisztítószerek, a takarító folyadékok, aztán a külföldi szivarok, az egyiptomi cigaretták füstjének, a drága likőröknek, a vendégek illatszereinek kipárolgása. Mindez megülepedett a bútorok szövetében, a huzatokban, a függönyökben, beleitta, belerágta magát minden tárgyba. Az öregasszonynak külön tisztasági mániája is volt. Nem érte be az inas takarításával meg az én munkámmal. Havonta egyszer a városból hozatott tisztasági szakembereket, akik úgy jöttek, mint a tűzoltók, létrákkal és különös gépezetekkel és még külön felmostak, levakartak, beeresztettek mindent. Ablaktisztító is járt hozzánk, akinek nem volt más dolga, csak még egyszer megmosni, letörölgetni az ablakokat, amelyeket mi, a belső személyzet, egyszer már megmostunk. A mosókonyhának olyan szaga volt, mint egy műtőnek, ahol a bacilusokat műtét előtt sugárzással, kék fényű lámpákkal irtják. De olyan fenséges is volt ez a mosókonyha, mint a ravatalozó egy drága, előkelő belvárosi temetésrendező intézetében... Mindig áhítattal léptem be ide, már persze csak akkor, ha megengedte a méltósága, hogy segítsek a mosónőnek, aki olyan akkurátusan mosta, hajtogatta a fehérneműt, ahogy falun a halottmosó asszony hajtogatja a frissiben elszenderültek hulláit. Gondolhatod, hogy reám, a tramplira, nem bíztak olyan magas szaktudást igénylő, finom munkát, mint a nagymosás!... Külön mosónő járt a házba, ennek minden három hétben nyitott levelezőlapon küldött idézést a méltósága, hogy örüljön és készüljön, mert jöhet, várja a szennyes!... Hát jött is, boldogan. Én csak segítettem neki a finom ingek és gatyák, damaszt asztalneműek, vastag vászon ágylepedők és cihák mángorlásánál, facsarásánál. Dehogyis bízták reám a nagymosást!... De aztán egy napon nem jött a hívásra a mosónő. Levelezőlap jött helyette, a leánya írta. Emlékszem minden szóra, mert én vittem fel a postát, és persze elolvastam a nyitott levelezőlapot. Ezt írta a mosónő leánya: „Drága jó méltóságos asszony, a mama nem jöhet mosni, mert meghalt.” És aláírta: „Kezét csókolja Ilonka.” Emlékszem a méltósága arcára, ahogy összehúzta a szemöldökét, mikor a lapot olvasta. Bosszúsan nézett, a fejét csóválta. De nem szólt semmit. Hát akkor előléptem, és egy ideig megengedték nekem a mosást, amíg új mosónőt találtak, olyat, aki szakmai volt és még élt. Mert mindent szakemberrel végeztettek a házban. Ez is kedves szavuk volt, a szakember. Ha elromlott a csengő, nem az inas csinálta meg, hanem elhívták a szakembert. Senkiben nem bíztak, csak a szakemberben. Járt hozzánk egy ünnepélyes pofa, keménykalapot viselt, olyan volt, mint az egyetemi tanár, mikor konzíliumra hívják, vidékre. Ez volt a tyúkszemvágó. De nem volt ez olyan mindennapos tyúkszemvágó, akihez a magunkfajta betér valahol a városban, lehúzza a cipőjét és odanyújtja neki a lábát, hogy metélje a tyúkszemet vagy a vastag bőrt a bütykön, dehogyis!... És nem is volt közönséges, egyszerű, hazai tyúkszemvágó, ilyet mi nem engedtünk be a házba. Névjegye volt ennek a szakembernek, a nevét megtaláltad a telefonkönyvben. Ezt olvashattad a neve mellett: „Svájci lábápoló”. Ő járt hozzánk, minden hónapban, a svájci lábápoló. Mindig fekete ruhát viselt, és olyan ünnepélyesen adta át érkezésekor a kemény kalapját, kesztyűjét, hogy félelmemben legszívesebben kezet csókoltam volna neki. Az én lábam fagyott volt, tudod, a gödörben elfagyott a hideg nyírségi télen, és mindig felhólyagzott, bütykeim is voltak, meg benőtt a körmöm, néha úgy fájt, járni se bírtam. De álmomban sem mertem arra gondolni, hogy az én lábam is kézbe veheti egyszer ez a lábművész. Táskát hozott magával, mint az orvosok. Fehér köpenyt öltött, a fürdőszobában gondosan megmosta a kezét, bemosakodott a műtéthez, aztán a kézitáskából elővett egy villamos masinát, olyan kisebbfajta fogorvosi fúrószerkezetet, leült a méltósága, vagy az öregúr, vagy a férjem lába elé, és a villamos vésővel hámozni kezdte a nemes bőrkeményedéseket... Ilyen volt a tyúkszemvágónk. Mondhatom, lelkem, életem egyik legszebb pillanata volt, mikor én voltam az úrnő abban a finom házban, és parancsot adtam, hogy a szobaleány hívja fel telefonon a svájci lábápolót, mert kezeltetni óhajtom a méltóságos bütykeimet. Mindent elhoz az élet, csak várni kell. Ezt is elhozta. De nem ő volt az egyetlen szakember, aki járt hozzánk. Sok minden következett még aztán, hogy reggel bevittem az öregnek a narancslevet. Ágyban feküdt, villany mellett, angol újságot olvasott. A magyar újságot, amelyek szép számmal jártak a házba, inkább csak mi olvastuk, a cselédek, a konyhában vagy a vécén, ha unatkoztunk. Az öregasszony német újságot olvasott, az öregúr angolt, de inkább csak azokat az oldalakat, ahol hosszú számsorok voltak, a külföldi tőzsdék mindennapos árjelzései, mert nem tudott jól angolul, de a számok érdekelték... A fiatal vegyesen olvasta a német meg a francia lapokat, de úgy láttam, inkább csak a címeket. Valószínűleg úgy vélekedtek, hogy ezek az újságok többet tudnak, mint a mi hírlapjaink, hangosabban tudnak rikkantani vagy nagyobbat tudnak füllenteni. Ez is nagyon tetszett. Áhítatos és szorongó érzéssel szedtem össze szobáikban a sok elhajított, lepedőnyi külföldi újságot. Hát aztán, narancslé után, ha éppen nem volt soron a svájci lábápoló, minden hajnalban megérkezett a méltóságához a dögönyöző. Pápaszemes nő volt, fiatal és szemtelen. Tudtam, hogy lop is, a fürdőszobában, a finom pipereholmik között enyves kézzel babrál. De lopott süteményt is, déligyümölcsöt, melyet előzőestéről a társalgóban felejtett az inas... gyorsan befalt két pofára valamilyen ottfelejtett ínyencséget, éhség nélkül, éppen csak, hogy kárt tegyen a házban. Aztán ártatlan arccal belépett a méltóságához, és jól megdögönyözte. Az urakhoz is járt dögönyöző, így nevezték: svéd tornatanár. Ezzel kissé tornásztak, úszónadrágban, reggeli előtt. Aztán a tornatanár fürdőt készített, és nekivetkőzött, hogy forróvizes és hidegvizes kupákkal meglocsolja a fürdőkádban az uramat, meg az öreget, sorjában. Látom, nem érted, mire volt ez... Lelkem, sokat kell még neked tanulni. A forró meg a hideg vizet azért váltogatta a tornatanár, hogy a vérkeringésük felpezsdüljön, mert máskülönben nem tudtak olyan izmos elevenséggel nekimenni a napnak, mint ahogy szükséges... Nagy rend volt itt és tudományosság, mindenben. Időbe tellett, amíg a sok szertartás rendjét, összefüggését megértettem. Nyáron, reggeli előtt, hetenként háromszor a tréner jött, akivel teniszeztek a kertben. A tréner idősebb ember volt, ősz, nagyon elegáns, olyan, mint egy angol bölcselkedő a rézmetszeten, ami a régi időből került a múzeumba. Elnéztem őket a személyzeti szoba ablakából, titokban. Kezem a szívemre szorítottam, és csaknem elsírtam magam a meghatottságtól, olyan gyönyörűséges, szívszorító volt az előkelő látvány, amint a két öreg úr, a tréner és a gazda, finoman teniszeztek, mintha szavak helyett labdával diskurálnának... Izmos, napsütötte, bronzszínű ember volt a gazdám, az öregúr... A patina télen is ottragadt a képén, mert ebéd után, szieszta közben, kvarclámpával, mesterséges napsütéssel barnította magát. Talán ez az arcszín is kellett, hogy tekintélyesebb legyen az üzleti életben... nem tudom, csak gyanítom. Élemedett korában is teniszezett még, mint a svéd király. Remekül illett neki a fehér nadrág, a színes kötött ujjas! Tenisz után zuhanyoztak. A teniszhez külön zuhanyuk volt, lenn az alagsorban, egy parafával pádimentumozott, csempézett tornaszobában, ahol mindenféle tornaszer is akadt, dongalétra, meg olyan hülyecsónak, tudod, aminek csak ülőkéje volt és rugós evezője. Azzal gyakorolták az evezést, ha rossz volt az idő és nem mentek a klubházból kajakkal a Dunára. Aztán elment a svájci lábápoló, a dögönyözőnő, a svéd tornatanár és a tréner... már aki éppen soron volt. És akkor felöltöztek. Úgy néztem én ezt mind, a cselédszoba ablakából, mint a pócsi búcsún a festett, sátrakban kiállított, fancsali és mégis megható szemeket nézi a vándor búcsús. Valami felfoghatatlan volt mindebben, földöntúli, már nem is emberszabású. így éreztem egy ideig, az első években. A reggelihez, sajnos, sokáig nem mehettem be, mert ez már a nagy szertartások egyike volt. Sok idő telt el, amíg nekem is megengedték, hogy ministráljak a reggelijükhöz. Persze soha nem ültek le kócosan a reggelizőasztalhoz slafrokban. Felöltöztek, olyan gondosan, mint a menyegzőre. Akkor már tornásztak, tusoltak, fürödtek, az inas megberetválta az uramat és az öreget. Beleolvastak a német, az angol vagy a francia újságokba. Beretválkozás közben rádiót is hallgattak, de nem a híreket, mert tartottak tőle, hogy amit hallanak, talán elrontja a reggeli jókedvüket... Könnyű, vérpezsdítő tánczenét hallgattak, olyan hejehuja zenét, ami felvidította a szívüket és kedvet adott nekik a nap nehéz, gondterhes feladataihoz. Aztán felöltöztek, nagyon gondosan. Az öregnek volt egy gardróbszobája, beépített ruhaszekrényekkel. Természetesen a méltóságának is volt ilyen szobája, meg az uramnak is. Ott őrizték a különféle évszakokra, alkalmakra való köntösöket, tokban, kámforban, mint a miseruhákat. De volt közönséges ruhásszekrényük is, ahol a mindennapra való ruhaféléket tartogatták, azt, amire éppen sebtiben szükség lehet, hogy minden gyorsan kéznél legyen. Most, amikor beszélek erről, orromban fintorog a ruhásszekrények szaga. Angliából hozattak valamilyen szert, ami olyan volt, mint a kockacukor, de ha megszagoltad, hát az őszi szénaboglyák szaga áradt szét a szobában. Ilyen mesterséges szénaszaggal tömte meg a méltósága a ruhásszekrényeket meg a fiókokat, ahol a fehérneműt tartogatták. Mert nemcsak ruhásszekrényük volt, meg cipőszekrényük... jaj, te, milyen gusztus volt az nekem, felért a vasárnapi kimenővel, amikor végre a cipőszekrényükre is reászabadultam, megtaláltam a különféle cipőtisztító, bőrápoló, fényesítő szereket, és úgy istenigazában nekiestem a cipőiknek, köpés, nyálazás nélkül, a remek, zsíros szerekkel, a szeszes pucoló folyadékkal, a puha kefékkel és kendőkkel!... És ragyogóra, vakítóra fényesíthettem az öregúr vagy az uram valamelyik bakancsát!... – szóval nemcsak a ruhák és a cipők állottak külön szekrényben, hanem a fehérneműek is. De azok is műfaj és minőség szerint, külön az ingek, a gatyák! Úristen, micsoda ingek és gatyák!... Azt hiszem, amikor először vasaltam az uram rövid batiszt gatyáját, akkor szerelmesedtem bele!... – a monogramja is benne volt a gatyában, a jó ég tudja, minek?... És valahol a köldöke közelében, a monogram fölött, a nemesi korona. Mert nemes emberek voltak ezek, ha nem tudnád, a zsebkendőjükön, az ingen és gatyán is viselték a nemesi koronát. Az öreg a tetejébe még békebeli udvari tanácsos is volt, nemcsak olyan közönséges kormányfőtanácsos, mint a fia... valamilyen nagy különbség volt ez, mint egy lépcsővel feljebb a báró és a gróf között. Mondom, idő kellett, amíg ezt megértettem. De volt kesztyűfiók is, ahol a különféle kesztyűk hevertek, elmebajos rendben, mint a heringek a bádogdobozban, ecetben és olajban. Az utcai, a városi, aztán a vadászathoz, autóvezetéshez való, szürke, sárga, fehér, őzbőr, szarvasbőr kesztyűk, meg a prémmel bélelt téli kesztyűk. És külön a glaszékesztyűk, parádés alkalmakhoz. És a fekete gyászkesztyűk, melyeket a temetéshez húztak fel, amikor nagy ünnepélyesen elkapartak valakit. Aztán a puha galambszín kesztyűk, amilyent a zsaketthez és a cilinderhez viseltek. De ezeket soha nem húzták fel, csak kézben vitték, mint a királyok a jogart... Hát a kesztyűk. Aztán a kötött ujjasok, minden fajta kötött mellény, ujjas és ujjatlan, hosszú és rövid, vastag és vékony, minden színben, minden minőségben, skót gyapjúból való mellénykék... Volt olyan is, amit este öltöttek fel, házikabát nélkül, sportosan, amikor leültek pipázni a kandalló elé, ősszel. És ilyenkor szárított fenyőgallyat kevert az inas a parázsba, csak hogy minden tökéletes legyen, mint egy angol képesújságban a pálinkahirdetés, amikor a lordot mutatják, amint nyájasan pipázik a kandalló előtt és már benne van a napi szeszadag. És vigyorog a skót ujjasban, s zelíden. .. Aztán volt másféle, a krémszínű, amit túzokvadászathoz öltöttek fel, amikor keskeny karimás tiroli kalapot viseltek, zergetollal. És volt tavaszi és nyári kötöttujjasa is az uramnak. Meg persze mindenféle színű és vastagságú a sportokhoz, télen. Meg olyan, amiben az irodába ment, meg... De nem bírom én ezt mind elmondani. És mindehhez ez a dohos szénaszag. Mikor először feküdtem az uram ágyába, feljött a torkomban a szag, ez a perverz-ravasz férfiszag, régről, régről, tudod, mikor először vasaltam a gatyáját, először raktam rendbe a fehérneműs szekrényét... És olyan boldog voltam, hogy a nagy izgalomtól meg a szagtól és az emlékektől hányni kezdtem. Mert tudod, az uram testének is ilyen széna-szaga volt, hiszen ilyesféle szappant is használt. Meg a szesz, amivel az inas beretválás után bekente az arcát, meg a hajvize is ilyen dohos, őszi szénaboglyaszagú volt... alig érezhető, csak egy lehelet. És mégis, olyan volt, mintha nemis ember lenne, hanem valamilyen kora őszi szénaboglya egy múlt századbeli francia képen... Talán ezért kezdtem hányni, mikor először lefeküdtem az ágyába és átölelt. Mert akkor már én voltam a felesége. A másik, az első, elment. Miért?... Ő sem bírta ezt a szagot? Ezt az embert?... Nem tudom. Nincs olyan bölcs, aki meg tudná mondani, miért áll össze férfi meg nő, aztán miért mennek szét? Én csak azt tudom, az első éjszaka, amit az uram ágyában töltöttem, olyan volt, mintha nem is egy emberrel feküdtem volna, hanem valamilyen idegen, mesterséges szaggal. Ez az idegenség úgy felizgatott, mint egy hánytató. De aztán megszoktam. Később már nem hánytam, nem volt hasmenésem, ha szólt hozzám vagy ölelkeztünk. Mindent megszokik az ember, még a boldogságot és a gazdagságot is. De a gazdagságot nem tudom neked úgy istenigazában elmondani... pedig látom, csillog a szemed, érdekel, mit tanultam és láttam ott közöttük? Hát érdekes is volt. Olyan volt, mint egy különös utazás, idegen országban, ahol másképpen laknak, esznek-isznak, születnek és halnak az emberek... Azért jobb itt veled, ebben a szállodában. Te ismerősebb vagy. És minden, ami veled és körülötted van, ismerősebb... Igen, még a szagod is bizalmasabb. Azt mondják, ebben a csuda büdös gépi világban, amit úgy neveznek, civilizáció... az emberek elfelejtenek szagolni, elsorvad az orruk... De én még állatok között születtem, és mint az olyan szegény gyerekek, akik állatok között születnek, mint a kis Jézus... én is ajándékba kaptam a szagolás képességét, amit a gazdagok már elfelejtettek. Az én uraim nem ismerték már a saját szagukat sem. Ezért sem szerettem őket. Nekik csak szolgáltam, elébb a konyhában... Később a szalonban és az ágyban. Mindig csak szolgáltam nekik. De téged szeretlek, mert ismerős a szagod. Csókolj meg. Köszönöm. Nem mondhatok el neked a gazdagságról mindent, mert reánk virradna, nem is egyszer, hanem ezerszer és még egyszer, mint a keleti mesében. Éjszakákon és éveken át tudnék mesélni. Ezért nem is mondom el, mi minden volt még a szekrényeikben, meg a fiókjaikban, hányféle köntös, mint a színházban a jelmez és a kellék, minden szerepre, az élet minden pillanatára való holmi! Nem lehet azt elmondani. Majd inkább azt mondom el neked, mi volt a lelkükben... Ha érdekel? Tudom, érdekel. Hát maradj veszteg és figyelj. Mert egy idő múltán megértettem, hogy az a rengeteg kincs és kegytárgy, amit felhalmoztak a szobáikban és a szekrényeikben, igazában nem is kell nekik. Turkáltak benne, ímmel-ámmal, de a valóságban nem sokat törődtek azzal, lehet-e használni a tárgyakat, és ha igen, mire? Az öregnek is olyan ruhatára volt, mint egy megvénült jellemszínésznek. De ő, látod, hálóingben aludt, nadrágtartót viselt, reggel bajuszkötővel jött ki a fürdőszobából, még olyan kis brillantinos bajuszkeféje is volt, a felzeten apró tükörrel!... Legszívesebben egy kopott, kissé már rongyos könyökű slafrokban sétált reggel a szobájában, holott az ő szekrényeiben is lógott fél tucat finom, selyem házikabát, dressing gown, mindenféle ilyen vacak, amit a méltóságától kapott karácsonyra vagy névnapra. Az öreg krákogott néha, de illedelmesen beleegyezett, hogy sok minden nem lehet másképp, mint ahogy van. Megcsinálta a pénzt, a gyárat, alkalmazkodott a szerephez, amit csinált is, örökölt is... de titokban, legszívesebben, kuglizni szeretett volna délután a közelben, egy pasaréti kocsmában, és közben hosszúlépést inni... De okos volt, és tudta, hogy amit az ember megalkot, az valahogy megalkotja az embert is... Ez a pasas mondta egyszer, a művészféle... tudod, azt mondta, minden a visszájára fordul, és az ember soha nem szabad, mert az is fogja, kötözi, amit alkotott. Hát az öreg a gyárat és a gazdagságot alkotta meg, és belenyugodott, hogy mindez most már bezárja őt is, nem lehet menekülni előle. Ezért nem kuglizott délutánonként a Pasaréten, hanem bridzselt a milliomosok klubjában, a belvárosban, sanyarú képpel. Volt ebben az öreg emberben valamilyen keserű és gúnyos okosság, amit nem tudok elfelejteni. Mikor átadtam neki reggel az ezüsttálcán a narancslevet, felnézett az angol újságból, amelyben a részvények árfolyamát böngészte, feltolta homlokára a szemüvegét, rövidlátó mozdulattal kinyújtotta kezét a pohár után de a bajsza körül volt valamilyen gúnyos vigyorgás, mint mikor orvosságot iszik egy ember, aki nem hisz az orvosságban... És így is öltözött, ezzel a vigyorral. Volt a bajsza körül valami. Mert ez az ember még bajuszt viselt, mint Ferenc Jóska, tudod, olyan káundká bajuszt, monarchikus szőrzetet. Ahogy az egész ember még egy másik világból maradt itt, a másféle, valóságos békéből, amikor az urak még valóságos urak és a cselédek igazi cselédek voltak. És a nagyvállalkozók olyan iparosok, akik egyszerre ötvenmillió emberre gondoltak, amikor gyártottak egy új gőzgépet vagy egy korszerű palacsintasütőt. Ebből a világból érkezett az öreg, és látnivalóan szűk volt neki ez az új, ez a mini világ... Persze a kis világháborúra gondolok, amikor ezt mondom. Gúnyosan mosolygott, a bajsza körül játszott, villódzott ez az önmegvető és világkinevető vonás. így öltözött, így teniszezett, így ült le a reggelizőasztalhoz, kezet csókolt a méltóságának, finoman és udvariasan beszélgetett... , de mindig úgy, mint aki lenézi az egészet. Ezt szerettem benne. Megértettem, hogy az a sok holmi, amivel megtömték a házat, nem használati tárgy az ő számukra, hanem rögeszme. Tudod, olyan, mint mikor valaki idegbajos, és kényszerűségből végez bizonyos mozdulatokat, például napjában ötvenszer mos kezet. így vásároltak ezek ruhát, fehérneműt, kesztyűt, nyakkendőt. A nyakkendőre külön emlékszem most, mert azokkal sok bajom volt. Én tartottam rendben az uram és az öreg nyakkendőit. Hát szó se róla, volt egypár nyakkendőjük. Nincs a szivárványnak olyan színárnyalata, amilyenhez hasonló, kötnivaló vagy pillangós, vagy készen kötött nyakkendő ne lógott volna a ruhásszekrényükben, színek szerint sorakozó rendben. Talán még ibolyán-túli színekben is voltak nyakkendőik... ez sem lehetetlen. Mert tudnod kell, hogy ugyanakkor senki nem öltözött egyszerűbben, egyszínűbben, mint az uram. Soha nem viselt egyetlen feltűnő ruhadarabot sem. Soha nem láttál rajta kiáltozó, nyelvelő nyakkendőt, semmi ilyesmit. Ahogy mondják, polgárian öltözött... Hallottam egyszer, amint az öreg csendesen azt mondta a fiának: „Nézd, ez olyan, mint egy dzsentri”. És egy emberre mutatott, aki ott állott a közelükben, zsinóros bundában, vadászkalapban. Elkerültek mindenkit, aki nem volt polgár, az ő fogalmaik szerint való polgár... tehát olyan ember, aki nem tartozik lefelé senkinek és nem függ felülről senkitől. Az uram valahogy mindig ugyanazt a ruhát viselte, vastag, sötétszürke szövetből varrott öltönyt. És hozzá egyszínű, sötétes, sima nyakkendőt, minta nélkül. Persze a valóságban az évszakok, a házi és társadalmi, világi szokások szerint ő is felöltött másféle ruhát. Volt vagy harminc ruhája meg cipője, meg mindenféle hozzávaló kesztyű, kalap és más kacat. De ha visszaemlékezem reá... ritkán látom, álmomban, és mindig úgy néz reám, mint aki haragszik valamiért... ezt nem értem!... – olyan sötét színű ruhában látom, komoly, dupla soros, szürke ruhában, mintha uniformist viselne. És az öreg is olyan volt, mintha régimódi szabású öltönyt, szalonkabátot viselne, ami nagylelkűen eltakarja a pocakot. Ez csak káprázat volt, de mégis így tetszett!... Nagyon vigyáztak, hogy semmi ne üssön el rajtuk, a környezetükben, életmódjukban attól, ami rejtőző, elvonuló, színtelen. Tudták ők, mi a pénz, már a nagyapjuk is gazdag volt, magas rangú hivatalnok és szőlőbirtokos. Nem kellett tanulniok a gazdagságot, ahogy manapság magolja a megtollasodott bugris, aki legszívesebben cilinderrel a fején ülne be reggel a vadonatúj amerikai kocsiba... Minden csendes volt abban a házban, a nyakkendők színe is. Csak éppen befelé, elrejtve, semmi nem volt nekik elég... Ez volt a mániájuk, a teljesség. Ezért lógott a rengeteg ruha a szekrényben, ezért a számtalan, felesleges cipő, fehérnemű, nyakkendő... A férjem nem törődött semmiféle divattal, már a vérében volt, mi illik és mi a fölösleges. De az öreg még nem volt egészen biztos a tennivalókban, a nagyúri sokféleségben. Az ő ruhásszekrényében például az ajtó belső oldalán nyomtatott, angol nyelvű táblázat lógott, azon lehetett olvasni, milyen időben, milyen színű ruhához, miféle nyakkendő illik... Például kedden, áprilisban, esős napon, sötétkék ruhához fekete alapon halványkék csíkos nyakkendő... és így. Nagyon nehéz gazdagnak lenni. Hát ezt magoltuk, a gazdagságot. Én velük bifláztam, éveken át, kidagadt szemmel. Olyan áhítatosan tanultam a gazdagságot, mint a tanyai iskolában a Hiszekegyet. Aztán megértettem, hogy nem ez vagy az a ruha, ilyen vagy olyan nyakkendő kell nekik igazában, hanem valami más. A teljesség kellett nekik. Ez volt a szenvedélyük. Ettől voltak mániások, a vágytól, hogy minden teljes legyen. Úgy látszik, ez a gazdagok nyavalyája. Ezeknek nem ruha kell, hanem ruhatár. És egy ruhatár nem elég... Ha többen vannak a házban, gazdagok, akkor több ruhatár kell nekik. Nem azért, hogy használják, csak hogy legyen. Nézd, például egy napon felfedeztem, hogy a villaház második emeletén, a nagy erkély fölött van egy csukott szoba, kis erkéllyel... szoba, amelyet soha nem használtak. Valamikor ez volt a gyerekszoba. Itt nevelkedett az uram, kölyök korában. Évtizede nem lépett más a szobába, csak a személyzet. De mi is csak egyszer az esztendőben, mikor takarítottunk. Leeresztett redőnyök, kulcsra csukott ajtó mögött szunnyadt ebben a szobában minden, ami az uram gyermekkorához tartozott. Mint egy múzeumban a tárgyak, amelyek egy örökre elmúlt korszak használati szerszámait, kellékeit, jelmezeit mutatják... Elszorult a szívem, amikor először léptem ebbe a szobába. Takarítani küldtek oda kora tavasszal. A linóleumos pádimentumon még érzett a fertőtlenítőszer fanyar-savanyú szaga, amivel mindent tisztogattak ebben a szobában, ebben a higiénikus ólban... valamikor, a letűnt ókorban, amikor itt még egy gyerek élt, viháncolt, hasfájásról panaszkodott... A fehér falra művész festett játékos, színes rajzokat, állatokat, mesealakokat, törpét és Hófehérkét. Világoszöld bútorok állottak a szobában, halvány olajfestékkel színezett bútorok, remekbe ácsolt hálós babaágy, csodálatos gyermekmérleg, aztán körben a falon a polcokon, káprázatos játékok, mackók, építőkockák, villanyvasutak, képeskönyvek... minden görcsös rendben, mint egy kiállításon. Elszorult a szívem, mikor ezt mind megláttam... Siettem felnyitni az ablakot, a redőnyt, levegő után kapkodtam. Nem tudom elmondani, mit éreztem, amikor először léptem a szobába, ahol az uram gyerek volt. Esküszöm neked, hogy nem a gödörre gondoltam, ahol nevelkedtem. Nem volt nekem olyan rossz dolgom a gödörben, hidd el... igaz, nem volt jó sem. Másképpen volt ez is, mint mindig minden, ami valóság. A gödör valóság volt. A szegénység más a gyereknek, mint ahogy azok a felnőttek képzelik, akik soha nem voltak igazán szegények. A gyereknek a szegénység mindig hecc is, nemcsak nyomorúság... Jó a szegény gyereknek a piszok, amiben lehet henteregni és fetrengeni. És nem kell kezet mosni a szegénységben, mert minek?... Csak a felnőtteknek rossz, nagyon rossz a szegénység... mindennél rosszabb, olyan, mint a rüh és bélcsikarás. Az a legrosszabb, a szegénység... És mégis, amikor abba a szobába léptem, nem irigyeltem az uram. Inkább sajnáltam, mert ott nevelkedett, abban a műtőszerű gyerekszobában. Megéreztem, hogy az ember, akit így és itt neveltek, nem lehet teljes és egész ember... csak olyan, mint egy ember!... Hasonlít az emberre. így éreztem. Ez is olyan teljes volt, a gyerekszoba. Már nem is lehetett tökéletesebb. Mint a ruhatáruk. Mint a cipőtáruk. Mindenből tár kellett ezeknek... Mert a ruhatár és a cipőtár mellett kellett nekik a saját külön könyvtár, aztán a képtár, mint a gyárban a raktár! Volta házban egy elkülönített, lakattal őrzött helyiség a padláson, az volt a hivatalos lomtár. És ebben a sok tárban nemcsak ruhát, cipőt, fehérneműt, könyvet, képet őriztek, hanem a teljességet őrizték, a rögeszmét. Valószínűleg a lelkükben is volt valamilyen tár, ahol a rögeszméiket ápolgatták, szép rendben, naftalinban. Mert mindenből több volt nekik, mint amennyi szükséges... két autó, két gramofon, s konyhában volt két fagylaltgép, a szobában több rádió, messzelátócső... tokos, olyan, amit a színházba vittek, gyöngyös, zománccal borított látcső, aztán másféle, lóversenyhez való, meg olyan, amit akkor akasztottak a nyakukba, ha tengeren, a hajó fedélzetén bámulták a naplementét... nem tudom biztosan, de lehetséges, hogy külön gukkerük volt a hegyek bércei, a napfelkelte és a napnyugta, vagy a suhanó madarak számára... Mindent megvettek, amitől teljesebb lett a teljesség. Az inas beretválta őket, de volt az uram fürdőszobájában fél tucat önborotva, az új és legújabb modellek. És aztán egy szarvasbőr tokban másik fél tucat beretvakés, svéd, amerikai, angol pengék, pedig soha nem nyúlt késsel az arcához. De így voltak az öngyújtókkal is. Az uram minden öngyújtót megvásárolt, aztán bedobta a fiókba, ott rozsdásodott a sok remek szerszám, mert legszívesebben a közönséges gyufát használta... Egy napon villanyberetvát hozott haza, bőrtokban... de soha nem nyúlt hozzá. Ha új sorozatot vásárolt a gramofon számára, mindig teljes lemez-sorozatot hozatott, egy nagy zeneszerző valamennyi művét, egyszerre, a teljes Wagnert és a teljes Bachot, mindenféle előadásban. Semmi nem volt olyan fontos neki, csak az, hogy minden Bach ott legyen a szekrényben, minden Bach, a teljes, érted?... És a könyvek. A könyvkereskedő már nem is várta meg, amíg elszánják magukat a vásárlásra, hanem házba küldött nekik minden olyan új könyvet, amiről fel lehet tenni, hogy talán kézbe veszik egyszer. Az inas dolga volt, felvágni a példányokat, és aztán felvágott állapotban, de legtöbbször olvasatlanul elhelyezni az újdonságokat a könyvtárban. Olvastak, hogyne olvastak volna!... Az öreg szakkönyveket, útleírásokat olvasott. Az uram csuda művelt ember volt, még a verseket is szerette. De a sok könyvet, amit a könyvkereskedők udvariaskodás ürügyén reánk sóztak, anyától született ember nem is olvashatta el, hiszen egy élet kevés lett volna ahhoz. Mégsem küldték vissza a könyveket, úgy érezték, nincs joguk ehhez, mert pártolni kell az irodalmat. És hozzá mindig az idegesség és nyugtalanság, hogy a szép regény, amit éppen megvettek, nem teljes, vagy, Isten őrizz, talán van valahol egy másik regény, ami teljesebb, mint amit ők hozattak a múlt héten Berlinből!... Nagyon féltek, hogy valamilyen könyv, tárgy, szerszám kerülhet a házba, ami csak magányos példány, minta érték nélkül, tehát nem teljes. Minden teljes volt nálunk, a konyhában és a szalonban, a sokféle tárban... Minden teljes volt, tökéletes. Csak az életük nem volt teljes. Mi hiányzott belőle? A nyugalom. Te, nem volt ezeknek egy nyugodt percük sem. Pedig órarend szerint éltek, mély csend volt a házban, az életükben. Soha egy hangos szó. Soha egy meglepő fordulat. Mindent kiszámítottak, előre láttak, a gazdasági válságot, a torokgyíkot, az időjárást, az élet minden fordulatát, még a halált is. Mégsem voltak nyugodtak. Talán megbékélnek, ha egyszer elszánják magukat, hogy nem élnek ilyen előrelátóan... De ehhez nem volt szívük, sem merszük. Úgy látszik, nagy bátorság kell ahhoz, ha valaki csak úgy él, bele a világba, órarend nélkül, készletek nélkül... beleél az órába, a napba, meg a pillanatba... És nem vár semmit. Nem is remél. Csak van... Hát ezek nem voltak képesek erre, nem tudtak csak lenni... Tudtak felkelni, nagyszerűen, mint régen a királyok, akik az egész udvar jelenlétében öblögetik a szájukat. Tudtak reggelizni, olyan körülményesen, ahogy a pápa misézik itt, Rómában, abban a külön kápolnában, amelynek falát egy öreg ember kifestette mindenféle pucér alakokkal... Jártam ott a múltkor. És a pápa kápolnájában eszembe jutott az én régi uraimnak reggeli szertartása. De megették a reggelit, ünnepélyesen. És aztán hasznosan éltek. Napestig gyártották a nagyszerű gépeket, és mind eladták, amit gyártottak. Aztán kitaláltak új gépeket. És közben társalogtak. És éjjel fáradtan megtértek pihenni, mert egész nap hasznosak, műveltek, rendtartók, illedelmesek voltak. És ez nagyon fárasztó! Te művész vagy, nem tudod, milyen fárasztó, amikor valaki már korán reggel tudja, mit csinál majd éjfélig?... Te csak élsz, ahogy a nagyszerű, művészi természeted parancsolja, és nem tudod előre, miféle ötlet jut majd eszedbe, amikor dobolsz, amikor elragad művészet közben a ritmus és feldobod a dobverőket a levegőbe, mert a szaxofonos olyat böffentett, hogy felelsz neki a dobolással... Művész vagy, spontán. De ezek az én uraim másfélék voltak. Foggal és körömmel őrizték azt, amit alkottak. És nemcsak a gyárban alkottak, hanem reggeli és ebéd közben is. Akkor is alkottak valamit, amit ők műveltségnek neveztek, amikor mosolyogtak, vagy az orrukat fújták, diszkréten... Fontosabb volt számukra, hogy megőrizzék azt, amit munkával és modorral, az egész életükkel alkotnak, fontosabb volt számukra a megőrzés, mint maga az alkotás... Mintha egyszerre több életet élnének. Mintha egy időben élnék az apáik és a fiaik életét is. Mintha nem is lennének külön, egyszeri, soha vissza nem térő, személyes élőlények, hanem csak mozdulat egy hosszú életben, amit nem annyira az egyes ember él, hanem a család, a polgári család... Ezért őrizték a fényképeket, a családi csoportfelvételeket, olyan aggályos gonddal, ahogy a múzeumokban őrzik egy korszak hírességeiről a remekbe festett arcképeket... Nagymama és nagyapa eljegyzési fényképét. Apa és anya esküvői képét. Egy tönkrement nagybácsi szalonkabátos vagy zsirardikalapos képét. Egy boldogtalan vagy boldog nagynéni ábrázatát, amint fátyolos kalapban, napernyővel kezében, mosolyog... Ez mind ők voltak, együtt, valamilyen lassan alakuló és lassan múló személyiség, a polgári család... Nekem ez nagyon idegen volt. Nekem a család még szükségesség volt, kényszer. Ezeknek feladat volt... Hát ilyenek voltak. És mert mindent távolságban láttak, hosszú időben szemléltek, ezért soha nem voltak igazán nyugodtak. Csak az nyugodt, aki a pillanatban él. Ahogy csak az nem fél a haláltól, aki ateista, nem hisz az Istenben... Te hiszel? Mit morogsz? Bólogatsz, hogy igen, de mennyire?. .. Én csak egy embert láttam, akiről biztosan tudom, hogy nem félt a haláltól... Az a művészféle, igen. Nem hitt Istenben, ezért nem félt semmitől, a haláltól sem, az élettől sem. A hívők nagyon félnek a haláltól, ezért megkapaszkodnak mindenben, amit a vallások ígérnek, elhiszik, hogy van élet a halálon túl, meg ítélet... Ez a művészféle nem félt. Azt mondta, Isten, ha van, nem lehet olyan kegyetlen, hogy örök életet adjon az embereknek... Te, ezek mind ilyen dilisek, ezek a másféle művészek... De a polgárok féltek a haláltól, ahogy az élettől is féltek. Ezért vallásosak voltak, meg takarékosak, erényesek... Mert féltek. Látom a szemeden, nem érted. Az agyukkal ők talán értették, mert műveltek voltak. De a szívükkel és a mirigyeikkel ők sem értették. A szívük és a mirigyeik örökké nyugtalanok voltak. Féltek, hogy a sok számítás, tervezés, rendberakás nem ér semmit, egy napon vége lesz valaminek... minek is? A családnak? A gyárnak? A vagyonnak?... Nem, ezek az emberek tudták, hogy amitől félnek, nem ilyen egyszerű. Attól féltek, hogy elfáradnak egy napon, és nem tudják összetartani az egészet... tudod, ahogy a digó technikus mondta a minap, amikor a vacak használt, öreg kocsinkat oda vittük, hogy nézze meg, mi a baj?... Emlékszel, azt mondta, még fut a kocsi, a motorban nincs repedés, de anyag-fáradtság van a szerkezetben. Mintha ezek az én uraim is attól féltek volna, hogy anyagfáradtság van abban, amit összetákoltak, nem tudják összetartani az egészet... és akkor vége lesz egy műveltségnek. No, de nem mesélek róluk többet. Úgysem lenne vége... Gondold csak el, miféle titkaik lehettek még a fiókjaikban, meg a falba épített páncélrekeszekben, ahol az okmányokat, részvényeket, ékszereket tartogatták... Vállat vonsz? Hát édes egyetlenem, ez nem így van, ahogy mi, prolik gondoljuk. A gazdagok nagyon különösek. Lehet, hogy a lelkükben is van valamilyen rekesz, ahol őriznek valamit... és ennek a láthatatlan rekesznek a széfkulcsát szerettem volna ellopni tőlük, hogy megtudjam, mi van bennük?... A gazdagok valahogy akkor is gazdagok, ha kifosztják őket. Láttam az ostrom után előmászni a pincéből a gazdagokat, külön a keresztényeket, aztán a zsidókat, akik valahogyan ép bőrrel megmaradtak, de elébb olyan alaposan kifosztották őket, hogy már nemis lehet jobban... Ezek a keresztény és zsidó gazdagok, akiket kiraboltak, házukat elpusztította a bomba, üzletüket tönkretette a háború, meg ami utána következett... a nagy változás, aminek már szaga volt, hogy készülnek valamire a komcsik... ugyanezek a kirabolt gazdagok az ostrom után, még vagy két éven át, megint villaházban laktak, az asszonyaik butonokkal és kékrókásan ültek a Gerbeaud-ban... Hogyan csinálták? Nem tudom. De biztos, hogy éppen úgy éltek, mint a háború előtt és alatt. Éppen úgy éltek, éppen olyan igényesen ettek, öltözködtek. Mikor elindult az első vonat külföldre, és engedélyt kaptak a pesti orosz parancsnokságtól, hogy ők is utazhatnak... már panaszkodtak, hogy a hálókocsiban, amely Zürichbe vagy Párizsba vitte őket, bevásárló körútra, nem kaptak másféle fekvőhelyet, csak a felső ágyat... érted? Úgy látszik, a gazdagság valamilyen állapot, mint az egészség vagy a betegség. Vagy gazdag valaki, és akkor rejtélyes módon, örökké gazdag, vagy nem az, és akkor hiába van sok pénze, soha nem lesz igazi gazdag. Úgy látszik, hinni is kell abban, hogy az ember igazán gazdag. Ahogy a szentek vagy a forradalmárok hisznek abban, hogy ők mások... És bűntudat nélkül kell gazdagnak lenni, máskülönben felfordul minden... Az álgazdag, aki szemforgatva a szegényekre gondol, amikor bifszteket eszik és pezsgőt iszik, a végén a rövidebbet húzza, mert nem őszinte, nem meggyőződéssel gazdag, csak szenteskedve gyáván, alamuszin... Szigorúan kell gazdagnak lenni. Lehet jótékonykodni, de ez csak olyan fügefalevél. Figyelj, drágám. Remélem, ha én már nem leszek, és te egy napon találkozol valakivel, akinek több ékszere maradt, mint nekem, nem leszel érzelgős... Ne haragudj. Megmondom, ahogy gondolom. Add ide azt a drága művészkezedet, a szívemre szorítom. Érzed?... Érted dobog, a proliért. No látod. Elég az, hogy okos kisleány voltam én, hamar megtanultam a gazdagság minden csínját-bínját. Sokáig cselédeskedtem náluk, és kitanultam a titkot. De aztán otthagytam őket egy napon, mert eluntam a várást. Mit vártam?... Hát azt, hogy az uram rám éhezzen. Mit nézel?... Jól vártam, minden fortéllyal és erővel. Nézd csak meg a fényképét, nézd meg jól. Ezt a képet megőriztem, mert pénzért vásároltam a fotográfustól, amikor még cseléd voltam náluk, és ő az első feleségével élt. Megigazítom fejed alatt a vánkost. Feküdj kényelmesen, nyújtózz el. Te csak mindig pihenjél, amikor velem vagy, gyönyörűségem. Azt akarom, hogy jól érezd magad, amikor velem vagy. Éppen elég fáradságos, amikor dolgozol éjjel a bárban, a zenekarban. Itt, az én ágyamban, ne csinálj mást, csak szeress engem, és aztán pihenj. A férjemnek is ezt mondtam?... Nem, szívem. Nem akartam, hogy jól érezze magát, amikor az ágyamban fekszik. Éppen itt volt a baj... Valahogy nem bírtam elszánni magam arra, hogy jól érezze magát velem. Pedig igazán mindent elkövetett szegény feje, minden áldozatot meghozott érettem. Szakított a családjával, a társaságával, a szokásaival. Valósággal kivándorolt hozzám, mint egy vagyonbukott gavallér a tengerentúlra, egzotikus országba. Talán éppen ezért nem tudtam soha megbékélni vele, mert nem volt otthon nálam... Örökké csak úgy élt velem, mint aki egy napon kivándorolt az érdekes, fűszeres, meleg Brazíliába, és ott aztán feleségül vett egy bennszülött nőt. És csodálkozik az idegen világban, hogyan került ide? És amikor együtt van a bennszülött nővel, bizalmasan, közben másra gondol. Haza gondol? Talán. Ez idegesített. Ezért nem akartam, hogy egészen jó legyen neki, amikor velem van, az asztalnál vagy az ágyban. Mi volt, hol volt a haza, amire gondolt?... Az első asszony?... Nem hiszem. Tudod, az a haza, az igazi, nincs a térképen. És nagyon sok minden van benne. Nemcsak az, ami szép volt ott és jó, hanem az is, ami ellenséges volt vagy utálatos. Ezt a leckét most már mi is tanuljuk, hiszen nekünk nincs többé hazánk, igaz? Ne képzeld, hogy még egyszer lesz hazánk, ha egyszer, látogatóba vagy másképp, hazamegyünk... Lesz viszontlátás, elérzékenyülés, lesz, aki szívgörcsöt kap, a másik henceg majd, lobogtatja az idegen útlevelet vagy előveszi a traveler csekk-könyvet, azzal fizet... De az a haza, amire közben idegenben gondolt, nem lesz többé. Te álmodsz még Zaláról? Én is álmodom néha a Nyírségről, de aztán mindig fejfájással ébredek. Úgy látszik, a haza nemcsak vidék, város, ház, emberek, hanem egy érzés. Mi?... Vannak-e örök érzések? Nem, drágám, nem hiszem. Tudod jól, hogy imádlak, de ha egy napon már nem imádlak, mert megcsalsz vagy meglépsz... ez lehetetlen, igaz?... Szóval, ha úgy esne, ne hidd, hogy szívgörcsöt kapok, ha aztán mégis viszontlátlak egy napon. Majd beszélgetünk, nyájasan... de arról nem beszélünk többé, mert az megszűnt, elgőzölgött. Ne búsulj. A haza csak egyszer van az életben, mint a szerelem, az igazi. És elmúlik, mint a szerelem, az igazi. Ez jól van így, hiszen másképp nemis lehetne kibírni. Az első asszony, az uram felesége... Finom asszony volt. Nagyon szép, fegyelmezett. Leginkább ezt irigyeltem, a fegyelmezettségét. Úgy látszik, ezt nem lehet megtanulni, sem pénzen venni. Ez vele születik az emberrel. Lehet, hogy mindaz, amit ezek a másféle emberek, a gazdagok áhítatosan művelnek, igazában nem is más, csak ilyen fegyelem. A vérsejtjeik is fegyelmezettek voltak, a mirigyeik is. Ezt a képességüket gyűlöltem, és az uram tudott erről. Az első asszony művelt volt, fegyelmezett, és az uram éppen ezért szökött meg egy napon tőle, mert már elfáradt a fegyelemtől. Én nemcsak egy nő voltam számára, hanem a nagy vizsga és próba, a kaland, egyszerre puma és vadászat, sikkasztás és az is, mintha valaki jó társaságban hirtelen odaköp a szőnyegre. A rosseb érti ezeket. Hozok egy konyakot, három-csillagosat, jó?... Megszomjaztam a sok bes zédben. Igyál, életem. Igen, így iszom majd, odateszem a szájam, ahol a te szájad érintette a poharat... milyen meglepő, gyöngéd, csodálatos ötleteid vannak. Sírni tudnék, amikor ilyesmi jut az eszedbe. Hogyan csinálod ezt, nem is értem?... Nem mondom, az ötlet nem egészen új, lehet, hogy már más szerelmesnek is eszébe jutott... , de számomra mégis nagy ajándék. Így, most ittam utánad. Látod, a férjem soha nem ajándékozott meg ilyen gyöngédséggel. Soha nem ittunk közös pohárból és nem néztünk közben egymás szemébe, mint most mi ketten... Inkább vett egy gyűrűt, ha örömet akart szerezni... igen, azt a szép gyűrűt a türkizzel, amit a múltkor olyan kedvtelve nézegettél, azt is tőle kaptam. Ilyen közönséges volt... Mit mondasz, szívem?... Jó, majd odaadom, becsültesd meg azt a gyűrűt is a te remek becsüsödnél. Minden úgy lesz, ahogy akarod. Meséljek még a gazdagokról? Nem lehet azokról mindent elmondani. Hiszen úgy éltem én közöttük, éveken át, mint az alvajáró. Olyan megrettenten és holdkórosan. Soha nem tudtam, milyen hibát csinálok, amikor szólok hozzájuk, vagy hallgatok, vagy kézbe veszek valamit... Nem szidtak, dehogy is szidtak. Inkább oktattak, tanítottak, finoman, elnézéssel és tapintattal, úgy, mint a talián énekes itt az utcán tanítja a majmot, hogyan kell a vállára ugrani és ott mórikázni. De úgy is tanítottak, mint egy nyomorékot, aki nem tud járni, sem tenni-venni, ahogy kell... Mert az voltam, amikor hozzájuk kerültem, nyomorék. Nem tudtam úgy igazi módra semmit. Nem tudtam járni, az ő értelmükben, sem köszönni, sem beszélni, hát még enni!... Fogalmam sem volt, hogyan kell enni! Azt hiszem, akkor még hallgatni sem tudtam, úgy igazán, minden következménnyel, szóval, gonoszul. Csak hallgattam, mint a sült hal. De aztán sorjában megtanultam a leckéket, amit feladtak... Szorgalmas voltam, gyorsan magoltam. Végül meglepődtek, milyen gyorsan és sokat tanultam... meglepődtek, levegő után kapkodtak. Nem hencegek, de azt hiszem, elcsodálkoztak, amikor egy napon vizsgázni kezdettem. Például, amikor a mauzóleumból vizsgáztam. Jaj, te, a mauzóleum!... Tudod, az úgy volt, elébb, mikor még cseléd voltam az urak házában, láttam, hogy mindenki lopja őket. A szakácsné kosárpénzt csinál, az inasnak hozzáírták a kereskedők a vastagabb számjegyeket a bor meg a pálinka, a finom szivarok árához, a sofőr lopta és eladta a benzint. Ez mind természetes volt, az urak is tudták, hozzátartozott a házirendhez. Én nem loptam, mert csak pesztonka voltam, hát nem volt mit lopni... De később, amikor már méltósága voltam, eszembe jutott minden, amit az alagsorban, a konyhában láttam, és a mauzóleum túl nagy kísértés volt, nem tudtam ellenállni. Mert egy napon a férjem... az igazi úr, az úr... feleszmélt, hogy az élete nem teljes, mert nincs sírboltjuk a budai temetőben. A szülei, az öregúr meg az öregasszony még régimódi halottak voltak, egyszerű, viseltes márványlap alatt porladtak, sírbolt nélkül. A férjem, amikor eszébe jutott ez a mulasztás, nagyon elkomorodott. De aztán észbe kapott, és szorgalmas szaladgálásba kezdettünk, hogy pótoljuk ezt a szarvashibát. Engem bízott meg, tárgyaljak a tervezővel, a pallérral, hogy tökéletes sírboltot építsünk az öregeknek. Akkor már volt több autónk, nyári lakásunk Zebegényben, téli öröklakásunk a svábhegyi társasházban, aztán természetesen volt városi lakásunk a Rózsadombon, és volt egy szép kastélyunk a Dunántúlon, közel a Balatonhoz, a birtokon, ami valamilyen üzleti cserebere végén maradt az uram nyakában. Nem panaszkodhattunk a lakásszükségről. De sírboltunk még nem volt. Siettünk pótolni ezt a kínos mulasztást. Persze nem bízhattuk a munkát akármilyen közönséges építészre. A férjem kinyomoztatta, ki az első sírboltszakértő a városban... Terveket hozattunk, Angliából és Olaszországból, fényezett, vastag papírra nyomtatott könyveket... az ember nem hinné, milyen gazdag a sírbolt-szakirodalom... Mert csak úgy kapásból meghalni, azt mindenki tud... aztán elkaparják, és kész. De az urak másképpen élnek, és persze másképp halnak. Ezért a szakember segítségével kiválasztottunk egy mintát, és gyönyörű szép, kupolás, belül tágas, szellős, száraz sírboltot építettünk. Elsírtam magam, amikor ezt a finom sírboltot először láttam belülről, mert egy pillanatra eszembe jutott a gödör a nyírségi homokban, ahol laktunk. Hát ez a sírbolt tágasabb volt, mint a mi gödrünk. Óvatosságból hat fekvőhelyre méretezték a belső helyiséget, a két öregnek, az uramnak és aztán még három személynek, mit tudom én, kinek?... Talán a vendég halottaknak, ha éppen úgy fordul, hogy vendégségbe jön valaki, és aztán helyben kell kinyújtóztatni. Elnéztem a három fölös sírhelyet, és megmondtam az uramnak, inkább a kutyák kaparjanak el, de nem fekszem be az ő kriptájukba soha!... Láttad volna, hogy nevetett, amikor ezt mondtam!... Így aztán felkészültünk minden eshetőségre. Természetesen villanyvilágítás is volt a kriptában, kétféle fény, kék és fehér. Mikor minden a helyén volt, elhívtuk a papot, és felszenteltettük ezt a hulla- kéj lakot. Volt itt minden, angyalom... arany betűk a bejárat felett. És tapintatosan, kicsinyített alakban, látható volt a család nemesi címere is a homlokzaton... tudod, ahogy a gatyájukra is odahímeztették a nemesi koronát... Aztán volt előtér, ahol virágot ültettek, meg oszlopos bejáró, amolyan előszoba márványpaddal a látogatók számára, ha éppen kedvük szottyant megpihenni, mielőtt meghalnak. A cintermen és a díszes vasajtón át kellett belépni a szalonba, ahol elhelyeztük az öregeket. Igazi sírbolt volt ez, mintha nem is harminc-ötven esztendőre készült volna, amikor kidobálják a temetőből az előkelő halottakat is, hanem az örökkévalóság idejére, amikor a kürtök szavára pizsamában és dressing gown-ban kelnek majd ki a koporsóból a nemesebb, úri hullák. Nyolcezer pengőt kerestem a sírbolton, az építész nem akart többet adni. Folyószámlám volt egy bankban, buta fejjel oda fizettem be ezt a kis különkeresetet, és a férjem egy napon véletlenül megtalálta a postán a bank értesítését, amely hírül adta, hogy az én szerény kis mellékesem a kamatokkal ennyire és ennyire szaporodott... Nem szólt, dehogyis szólt, mit gondolsz?... De látszott rajta, hogy rosszul esett neki. Úgy gondolta, egy családtag ne keressen a szülők sírboltján... Érted ezt? Én ma sem értem. Csak elmondtam, hogy lássad, milyen különösek a gazdagok. Valamit még elmondok. Mindent megszoktam, elviseltem, szótlanul. De volt egy szokásuk, amit nem bírtam el. Ma is nagyokat nyelek, mert émelygek, ha eszembe jut. Nem bírom, na!... Egy és mást megéltem az elmúlt években, és a leckének még nincs vége. De mindent elviselek már, mindenbe belenyugszom. Meglátod, a végén talán még az öregedésbe is belenyugszom, szótlanul. Hanem azt a szokásukat nem bírtam, azt az egyet... Ha rágondolok, vörös leszek a tehetetlen dühtől, mint a pulyka. Az ágyra gondolsz? Igen, de nem úgy, ahogy te képzeled. Az ággyal tartozott össze ez a dolog, de másképp. A hálóingükről volt szó, meg a pizsamáról. Látom, nem érted. Hát nehéz is elmondani. Mert nézd, mindent bámultam és csodáltam én abban a házban, áhítattal, mint a zsiráfot az állatkertben... a színes vécépapírt, a svájci lábápolót, mindent. Megértettem, hogy ilyen rendkívüli emberek nem élhetnek közönséges, mindennapos rendtartás szerint. Másképpen kell tálalni nekik az ételt, másképp vetik nekik az ágyat, mint közönséges halandók számára. Természetes, hogy másféle ételeket főznek nekik, mert talán a bélrendszerük is más, ahogy másféle a kenguru bele is... Nem tudom pontosan megmondani, hogyan van ez, a bélrendszerükkel... de ezek másképpen emésztettek, mint mi, közönséges emberek. Nem természetesen, annak rendje és módja szerint, hanem úgy, hogy különös hashajtókat szedtek, rejtélyes beöntéseket adtak maguknak... Ez is olyan titokzatos volt. Hát ezt mind csak bámultam, szájtátva, néha libabőrösen. A műveltség, úgy látszik, nemcsak a múzeumokban látható, hanem az ilyen emberek fürdőszobáiban is, meg a konyhában, ahol főznek nekik. Ezek még az ostrom alatt, a pincében is másképp éltek, elhiszed?... Mikor mindenki babot meg borsót evett, ők még mindig finom külföldi konzervdobozokat nyitogattak, strasbourgi libamájat eszegettek. Láttam egy nőt a pincében, három héten át, egy volt miniszter feleségét, az ura meglépett az oroszok elől Nyugatra, de a feleség itt maradt, mert volt itt valakije... te, akár hiszed, akár nem, ez a nő a pincében, a bombák között is fogyókúrázott. Vigyázott a vonalaira, olasz olajban sütött magának spirituszlángon valamilyen ízes nadragulyát, mert félt, hogy a zsíros bab, meg mind a mócsing, amit akkortájt halálfélelmükben és lelki zavarukban összefaltak az emberek, meghizlalja!... Ha eszembe jut, elgondolkozom, milyen különös dolog a műveltség. Itt, Rómában úgy hevernek a csodálatos szobrok, képek, nemes szövetek, mint nálunk az ócskások üzleteiben a régi világ sok lomos hulladéka. De lehet, hogy itt, Rómában ez a sok remek dolog csak egyik arca a műveltségnek. Lehet, hogy műveltség az is, ha valaki úgy főzet magának a konyhán, mint ahogy ezeknek a gazdagoknak főztek, vajjal vagy olajjal, bonyolult receptek szerint, melyeket az orvos dolgozott ki számukra – mintha ezek nemcsak a fogukkal és a bendőjükkel táplálkoztak volna, nem, külön leves készült a májuk, másféle hús a szívük, más minőségű saláta az epéjük, külön mazsolás édestészta a hasnyálmirigyük számára. És aztán elvonultak a rejtélyes emésztő szerveikkel a magányba, emészteni... Hát ez is műveltség volt! Megértettem én ezt, egész szívemmel helyeseltem, csodáltam is. Csak azt a szokásukat a hálóinggel meg a pizsamával, azt nem értettem soha. És nem bírtam belenyugodni. Verje meg az Isten, aki kitalálta! Ne fészkelődj, megmondom. A hálóinget úgy kellett odakészíteni nekik a vetett ágyra, hogy hátulról felhajtottam az alját, a két karujját szétfektettem... Érted?... A hálóing vagy a pizsama-kabát ebben az alakzatban olyan volt, mint az arabus, egy keleti zarándok, amikor imádkozik és arccal a földre borul, két karját előrenyújtja a homokban... Miért akarták így? Nem tudom. Talán, mert kényelmesebb felölteni, egy mozdulattal kevesebb, hiszen csak hátulról kellett bebújni, és már kész volt az éjjeli öltözködés, nem kellett még egy cihelődő mozdulattal fárasztani magukat, mielőtt pihenni tértek. De engem ez a túlzott előrelátás valahogy halálra dühített. Ezt az egy különösségüket nem bírtam elviselni. Mindig reszketett a kezem az izgalomtól, az ellenkezéstől, amikor ágyaztam nekik, és úgy hajtogattam, illesztettem a hálóingeket, meg a pizsama kabátját és nadrágját, ahogy az inas megtanított. Miért?... Látod, ilyen különös az ember. Akkor is különös, ha nem születik gazdagnak. Minden ember zabos lesz valahol és megbokrosodik. Még a szegény ember is, aki sokáig eltűr mindent, belenyugszik mindenbe, áhítatosan és tehetetlenül elviseli a világot, úgy, ahogy kapja... de aztán elkövetkezik egy pillanat, minden este, amikor ágyaztam és odakészítettem nekik az idomított helyzetben a hálóinget. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy az emberek egy napon nem bírják tovább az életben kialakult helyzeteket... az egyes ember és a népek... és valaki ordítani kezd, hogy elég volt, változtatni kell. És a népek ilyenkor kimennek az utcára, törni, zúzni kezdenek... De az már csak cirkusz. A forradalom, tudod, az igazi, az már elébb megtörtént, csendben, az emberekben. Ne bámulj ilyen mulyán, gyönyörűm. Lehet, hogy esztelenség, amit mondok. De nem kell mindenben értelmet keresni, amit az emberek mondanak, vagy csinálnak. Azt hiszed, értelmes és következetes, hogy én például itt fekszem most veled ebben az ágyban? Nem érted, szívem?... Nem baj. Te csak hallgass és szeress. Kettőnk között ez a logikus, akkor is, ha nincs semmiféle értelme. Hát ez volt a hálóinggel. Utáltam ezt a szokásukat. De aztán ebbe is beletörődtem. Hiába, ők voltak az erősebbek. A felsőbbrendű lényeket lehet gyűlölni, lehet rajongani érettük, de nem lehet megtagadni őket. Én egy ideig rajongtam érettük. Aztán félni kezdettem közöttük. Aztán meggyűlöltem őket. Annyira meggyűlöltem, hogy beálltam közéjük gazdagnak, felvettem a ruháikat, befeküdtem az ágyba, ahol ők feküdtek, vigyázni kezdtem a vonalaimra, és a végén már én is hashajtót szedtem lefekvés előtt, mint a gazdagok. Nem azért gyűlöltem őket, mert gazdagok voltak és én szegény... ne érts félre. Szeretném, ha valaki végre megértené ebben a dologban az igazat. Most olyan sokat beszélnek meg írnak erről az újságokban meg a népgyűléseken. Igen, még a moziban is erről van szó, a múltkor megértettem, amikor a híradót néztem. Mindenki erről beszél, nem tudom, mi ütött az emberekbe?... Valószínűleg nem jó az embereknek, úgy nagyjából és egészében, azért beszélnek erről ilyen sokat, a gazdagokról meg a szegényekről, az oroszokról meg az amerikaiakról. Hát ehhez nem értek. Azt is mondják, a végén nagy forradalom lesz, és akkor az oroszok győznek és általában azok, akik szegények. De éjjel a bárban egy finom ember... azt hiszem, dél-amerikai, suttogják, hogy a hamis fogsorában is heroin van elrejtve, így árulja a mérget... azt mondotta, az nem úgy lesz, hanem végül az amerikaiak győznek, mert nekik van több pénzük. Ezen elgondolkoztam. A szakszofonos is azt mondta, a végén az amerikaiak fúrnak egy nagy lyukat a földbe, azt megtöltik atombombával, és aztán egy kis szemüveges muki, aki most elnök a tengerentúl, guggolva, kezében égő gyufaszállal, odasettenkedik a lyukhoz, meggyújtja az atombomba kanócát, és akkor minden a levegőbe repül. Ez első hallásra úgy hangzik, mint egy nagy csacsiság. De én már nem tudok nevetni az ilyen esztelenségeken. Sok mindent láttam, ami kevés idővel elébb éppen ilyen ostobaságnak rémlett, és aztán egy napon valóság lett. Igen, általában úgy láttam, mentől nagyobb képtelenséget mondanak az emberek, annál biztosabb, hogy az ilyen bődületes butaság valóság lesz egy napon. Soha nem felejtem el, amit fecsegtek nálunk, Pesten, a háború végén az emberek... Például egy napon végigrakták a budai Duna-partot a németek ágyúkkal... Óriási ágyúkat ástak be a hidak előtt, feltörték az aszfaltot, gépfegyverfészket építettek végig a szép, gesztenyefalombos budai Duna-parton. Az emberek savanyú képpel nézték mindezt, de akadtak okosok, akik azt mondták, nem lesz ostrom Budapesten, mert ez a sok félelmetes fegyver... a nagy ágyúk a hidak előtt, az ekrazitos dobozok a hidakon... ez mind csak csalétek... így akarják megtéveszteni az oroszokat, de a valóságban nem akarnak harcolni... így beszéltek. Hát nem volt csalétek a sok ágyú, nem sikerült a megtévesztés. Egy napon megérkeztek az oroszok a Duna-partra, és ripityára lőttek mindent, az ágyúkat is. Ezért nem tudom, úgy lesz-e, ahogy a dél-amerikai mondotta, de tartok tőle, hogy a végén minden úgy lesz, éppen azért, mert első hallásra ilyen képtelenség, amit mondott. Nagyon elgondolkoztatott az is, amit ez a finom ember mondott, hogy a végén majd az amerikaiak csinálnak valamit, ami döntő lesz, mert az amerikaiak gazdagok. Ehhez értek, a gazdagokhoz. Úgy tapasztaltam, nagyon kell vigyázni a gazdagokkal, mert irdatlanul ravaszok. Erejük van... a jó ég tudja, mi ez az erő? Biztos csak az, hogy agyafúrtak, nem könnyű velük. Már abból is kitetszik ez, amit a hálóingről mondtam neked. Akinek így kell odakészíteni éjszakára a hálóinget, mint ahogy nekem megparancsolták, az nem lehet közönséges ember. Az ilyen ember tökéletesen tudja, mit akar, nappal és éjszaka is tudja, és a szegény ember helyesen cselekszik, ha keresztet vet, amikor a gazdagok útjába botlik. Nem szajkolhatom eléggé, hogy én mindig az igazi gazdagokra gondolok, tehát nem azokra, akiknek csak pénzük van. Azok nem olyan veszélyesek. Mutogatják a pénzt, mint a gyerek a szappanbuborékot. Úgy is végzik, mint a szappanbuborék, elpukkad kezükben a pénz. Az én uram igazi gazdag volt. Talán ezért volt mindig gondterhes. Adj még egy pohárkával, csak egy ujjnyit. Nem, hagyd, szívem, most nem iszom utánad. Nem kell megismételni a gyönyörű ötleteket, mert elkopnak, elveszítik a varázsukat. Ne haragudj. Ne sürgess, csak sorjában tudom elmondani. Megsértődött, igen, örökké megsértődött. Ezt én soha nem értettem, mert a szegények közül jöttem. Van itt valamilyen nagy cinkosság az igazi szegények és az igazi nagyurak között... egyiket sem lehet megsérteni. Az apámat, aki mezítlábas kanadás volt a Nyírségben, éppen olyan kevéssé lehetett megsérteni, mint II. Rákóczi Ferencet. A férjem röstellte, hogy sok pénze van, dehogyis mutogatta! Legszívesebben álruhát viselt volna, hogy ne lássák rajta a gazdagságot. És olyan finom volt a modora, olyan csendes volt, olyan félelmesen udvarias, hogy szóval, modorral, cselekedettel nem is lehetett megsérteni, hiszen az ő finomságáról legurult minden külső sértés, mint a lótuszlevélről a vízcsepp. Nem, csak ő tudta saját magát megsérteni. De ez a hajlam aztán el is hatalmasodott benne, mint egy gonosz, beteg szenvedély. Később, amikor a férjem gyanítani kezdte, hogy valami baja van, kapkodni kezdett, mint a nagybeteg, aki egy napon nem bízik a híres orvosokban, tudósokban, és elmegy a füvesasszonyhoz, mert az talán segít... így jött el hozzám egy napon, a feleségétől meg a régi életéből. Azt hitte, én vagyok a füvesasszony az ő számára. De nem tudtam én neki semmiféle gyógyító füvet főzni... Add csak ide azt a fényképet, hadd nézzem még egyszer. Igen, ilyen volt ő, tizenöt év előtt. Mondtam már, hogy sokáig a nyakamban hordtam ezt a képet? Egy kis tokban, lila szalagon? Tudod, miért?... Mert pénzt adtam érette. Akkor még cseléd voltam, a keresetemből vettem, ezért aztán megbecsültem. A férjem soha nem tudta, milyen nagy dolog az, ha a magamfajta pénzt ad valamiért, amire nincs életbevágóan szüksége. Már úgy értem, olyan igazi pénzt, néhány pengőt a fizetéséből vagy a borravalóból. Később úgy szórtam a férjem pénzét, az ezreseket, mint cselédkoromban reggel a tollseprűből a port. Az nem volt pénz számomra. De amikor ezt a fényképet vettem, dobogott a szívem, mert szegény voltam, és úgy éreztem, bűn, ha másra is kiadok pénzt, mint a legszükségesebbre. Ez a fénykép akkor, nekem, bűnös fényűzés volt... Mégis megtettem, elmentem titokban a híres, divatos belvárosi fényképészhez és megfizettem az árát, nem alkudtam. A fényképező nevetett, olcsón adta. Ez volt az egyetlen áldozat, amit ezért az emberért hoztam. Jó növésű volt, öt centivel magasabb, mint én. Soha nem változott a súlya. Úgy szabályozta a testét, mint a szavait, a beszédmodorát. Télen felszedett két kilót, de azt már májusban leadta, és aztán úgy maradt karácsonyig. Ne hidd, hogy fogyókúrázott, szó sem volt nála ilyesmiről. Csak éppen úgy bánt a testével, mint egy alkalmazottal. Rendelkezett vele. A szemével, a szájával is rendelkezett. Külön nevetett a szeme, külön a szája, már ahogy éppen kellett. Csak együtt nem nevetett soha a kettő... Például, ahogy te nevettél, egyetlenem, felszabadultan, édes, mosolygós szemmel és szájjal, amikor tegnap olyan kitűnően eladtad a gyűrűt és jöttél hozzám a jó hírrel! .. Hát erre ő képtelen volt. Vele éltem, a felesége voltam és elébb, amikor a cselédje voltam, természetesen még sokkal nagyobb bizalmasságban éltem vele, mint később, amikor már csak a felesége voltam. De olyan teli tüdőből, igazán soha nem láttam nevetni. Mindig inkább csak mosolygott. Mikor Londonban megismertem azt a minden hájjal megkent görögöt, aki aztán mindenfélére megtanított... ne faggass, mire tanított, nem tudok mindent elmondani, hiszen reánk virradna... hát ez a görög azt mondta, vigyázzak az angolok között arra is, hogy társaságban soha ne nevessek, mert az közönséges. Mindig inkább csak mosolyogjak. Elmondom neked ezt is, mert akarom, hogy mindent tudjál, ami hasznodra lehet az életben. A férjem nagyszerűen tudott mosolyogni. Irigységemben néha úgy éreztem, meg tudnám étetni, amiért így tud mosolyogni. Mintha tanulta volna valahol. Valamilyen titkos egyetemen, ahol a gazdagokat tanítják... És a mosolygás is a tantárgyak egyike. Például akkor is mosolygott, amikor becsapták. Néha próbára tettem. Én is becsaptam, és figyeltem... Becsaptam az ágyban, ott is figyeltem. Voltak pillanatok, amikor ez veszélyes volt. Soha nem lehet tudni, hogyan felel egy ember, akit becsapnak az ágyban?... Engem akkor még halálra izgatott ez a veszély. Nem csodálkoztam volna, ha egy napon kést hoz a konyhából, és hasba szúr, mint a sertést a disznóöléskor. Ez persze csak álom volt, úgynevezett vágyálom. Ezt a szót egy orvostól tanultam, akihez jártam egy ideig, majomságból, divatból, mert gazdag voltam, és megengedhettem magamnak, hogy lelki problémáim legyenek. Az orvos ötven pengőt kapott egy órára. Ezért a pénzért jogom volt lefeküdni a rendelőben a díványra és elmondtam neki az álmaim, meg mindenféle malacságot, ami eszembe jutott. Más ember fizet érette, ha egy nő lefekszik a díványra és malacságokat beszél. De ennek én fizettem, és ilyen szavakat tanultam, mint gátlás meg vágyálom. Hajjaj, sokat tanultam én. Nem volt az olyan könnyű, az urak között! De mosolyogni soha nem tanultam meg. Úgy látszik, ahhoz más is kell. Talán, hogy az embernek már az öregapja is mosolygott. Ezt is gyűlöltem, mint azt a mókát a hálóinggel... gyűlöltem a mosolyukat. Mert amikor becsaptam az uram az ágyban... úgy tettem, mintha jól érezném magam vele, de ez nem volt igaz... és ő biztosan érezte ezt, de nem húzott tőrt, hogy leszúrjon, hanem mosolygott. Ült a nagy francia ágyban, kócosan, izmosan, kisportoltan, kissé szénaszagúan, és nézett reám, üveges, merev pillantással. És mosolygott. Akkor kedvem lett volna sírni, tehetetlen szomorúságomban és dühömben. Bizonyos, hogy később, amikor meglátta a lebombázott házát, vagy még később, amikor egy napon kizsuppolták a gyárból meg a vagyonából, éppen így mosolygott. Ez a nagy gonoszságok egyike az emberek között, ez a másféle, úri mosoly. Ez a gazdagok igazi bűne. Ezt nem lehet megbocsátani... Mert megértem, ha valaki üt és gyilkol, amikor bántják. De ha csak mosolyog és hallgat, akkor már nem is tudom, mit kellene kezdeni vele? Néha úgy éreztem, minden büntetés kevés erre. Minden kevés, amit én, egy nő, aki előmásztam a gödörből, aztán az útjába kerültem, kitalálhatok ellene. Minden kevés, amit a világ csinálhat vele, a vagyonával, a birtokával, mindennel, ami fontos neki... A mosolyt kell elvenni tőle. Ezt nem tudják azok a híres forradalmárok? .. Mert a részvény meg a drágakő valahogy mindig újra kinő a kezük alatt, később is, amikor már mindent elvesztettek. Amikor ezeket az igazi gazdagokat pőrére vetkőztetik, még mindig marad valamilyen rejtélyes vagyonuk, amit semmiféle földi erőszak nem tud elvenni tőlük... igen, amikor egy igazi gazdag, akinek ötvenezer hold földje volt, vagy gyára, ahol kétezer munkás dolgozott, mindent elveszít... még mindig gazdagabb, mint a magamfajta, amikor jól megy a sora. Hogyan csinálják?... Nem tudom. Nézd, én olyan időben éltem, amikor odahaza rossz sor járt a pénzes, gazdag emberekre. Minden és mindenki összeesküdött ellenük. Gondosan kidolgozott, aprólékos tervek szerint vettek el tőlük, sorjában, mindent... A látható vagyont... Aztán, agyafúrt praktikával, a láthatatlant is. És mégis, ezek az emberek a végén még mindig módosak maradtak. Csak bámultam mindezt, tátott szájjal, és nem háborodtam fel. Nem gúnyolódtam, dehogyis! Nem akarok most nagyáriát énekelni neked a pénzről meg a szegénységről és a gazdagságról. Ne érts félre. Tudom, jól hangzana, ha most hajnalban kiabálni kezdenék, hogy gyűlöltem a gazdagokat, mert pénzük volt, hatalmuk... Gyűlöltem, igen, de nem a gazdagságukat gyűlöltem. Inkább féltem tőlük, de olyan áhítatosan, ahogy a vadember fél a mennydörgéstől meg a villámtól. Haragudtam reájuk... de úgy, ahogy valamikor régen haragudtak az emberek az istenekre. Tudod, az aprókra, a hasasokra, az emberszabásúakra, akik pofáznak is, paráználkodnak is, nagy kópék, beavatkoznak az emberek mindennapi rendetlenségébe, belefeküsznek az emberek ágyaiba, a nők életébe, beletunkolnak a fazekakba, egészen úgy viselkednek, mint az emberek. De mégsem azok, hanem istenek, közepes, kisegítő, emberszabású istenek... Hát így éreztem én, amikor a gazdagokra gondoltam. Nem a pénzük, a palotáik, a drágaköveik miatt gyűlöltem őket. Nem voltam lázadó proli, sem osztályöntudatos dolgozó, szó sincs róla... Miért nem voltam? Mert olyan mélyről jöttem, hogy már tudtam mást is, mint amit a hordóról szájaltak. Tudtam azt, hogy mindennek az alján, egészen mélyen, nincs, soha nem volt, soha nem lesz igazság. És ha egy igazságtalanságot megszüntetnek valahol, a helyébe tesznek egy másik igazságtalanságot. Aztán volt az alján az is, hogy nő voltam, szép is voltam, mindig oda vágytam, ahol süt a nap... Mondd, bűn ez? Lehet, hogy a forradalmárok... azok, akik abból élnek, hogy azt ígérik, minden jó lesz, ha annak a helyébe, ami van és rossz, tesznek valamit, ami másképp rossz... lehet, hogy megvetnek ezért. De veled őszintén akarok beszélni. Neked mindent oda akarok adni, amim van még, nemcsak az ékszereket... ezért megvallom, hogy a gazdagokat legfőképpen azért gyűlöltem, mert csak a pénzüket tudtam elvenni tőlük. A többit, ami a gazdagságnak legalább úgy titka és értelme, a másféleségnek legalább olyan félelmes varázsa volt, mint a vagyon... ezt a többet nem adták ide. Olyan jól elrejtették, hogy nincs az a forradalmár, aki el tudja ragadni tőlük... Jobban elrejtették, mint a külföldi bankok páncélszekrényeiben a drágaságokat, mint a kertjükbe elásott aranyakat. Nem adták ide azt, hogy hirtelen, átmenet nélkül másról tudtak beszélni, mint ami abban a pillanatban éppen izgalmasan vagy fájdalmasan időszerű volt... Amikor dobogott a szívem valamilyen vad indulattól, mert haragudtam, vagy szerelmes voltam, vagy mert megbántottak... Mert igazságtalanságot láttam, mert szenvedett valaki, és én éppen ordítani szerettem volna a felháborodástól... Ilyenkor ők csendesek maradtak, és mosolyogtak. De nem tudom én ezt szavakkal elmondani. Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos igazi szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha az ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg. Hát akkor ne csodálkozz, ha én sem tudom elmondani. Én csak beszélek... Hol van a beszéd attól, amikor valaki igazán elmond valamit!... Add vissza a fényképet. Igen, ilyen volt, amikor megismertem. Később, amikor utoljára láttam... az ostrom után... akkor is ilyen volt. Annyira változott csak, ahogy egy jobbfajta tárgy változik a használatban... kissé fényesebb lesz, simább, polírozottabb. Úgy öregedett, mint egy jó beretvapenge vagy egy borostyánszipka. Isten tudja... Talán okosabb, ha nekidurálom magam és megkísérlem elmondani. Tudod, majd a végén kezdem. Talán így megérted... akkor is, ha elhallgatom az elejét. Az volt a nyavalyája, hogy polgár volt. Ki az, mi az?... A vörösek úgy mutatják, mint egy komisz, hasas alakot, aki naphosszat a részvények árfolyamát lesi, és közben nyúzza a munkásokat. Valahogy én is így képzeltem, amíg közéjük nem kerültem. De később megértettem, hogy ez az egész móka a polgárral meg az osztályharccal másképpen van, mint ahogy nekünk mondták, a proliknak. Ennek az embernek az volt a rögeszméje, hogy azt hitte, a polgárnak van még valamilyen szerepe a világban... nemcsak az, hogy vállalkozik, vagy majmolja azokat, akik régen valamikor hatalmasak voltak, amikor ő, a polgár, még nem volt hatalmas... Azt hitte, ő, a polgár, a végén csinál valamilyen rendet a világban... az urak már nem lesznek olyan nagyon urak, mint régen voltak, és a prolik nem maradnak olyan koldus fajzat, mint amilyenek voltunk... Azt hitte, valahogy mindenki elpolgárosodik, az egyik lefele, a másik felfele, ha ő, a polgár, a helyén marad ebben a világban, ahol minden és mindenki tótágast állt. És egy napon megszólított. Azt mondta, szeretne elvenni feleségül engem, a cselédet. Nem értettem pontosan, mit beszél, de abban a pillanatban úgy gyűlöltem, hogy legszívesebben leköptem volna. Karácsony volt, éppen a kandalló előtt guggoltam, és készültem begyújtani. Úgy éreztem, ez a legnagyobb sértés, ami valaha hozzám ért. Meg akar venni, mint egy ritka fajta kutyát... így éreztem. Azt mondtam neki, menjen az utamból, látni sem akarom. Hát akkor nem is vett el feleségül. Később, ahogy múlt az idő, megnősült. Azt a finom nőt vette feleségül. Gyermekük is született. A kicsi meghalt. Az öregúr is meghalt, ezt sajnáltam. Mikor meghalt, olyan volt a ház, mint egy múzeum, ahová már csak látogatóba járnak az érdeklődők. Nem csodálkoztam volna, ha néhanapján, vasárnap délelőtt iskolásgyerekek csöngetnek be a villa kapuján, tanulmányi látogatás céljából... A férjem akkor már külön házban élt a feleségével. Sokat utaztak... Én az öreg méltóságával maradtam. Nem volt buta az öregasszony. Féltem tőle, de szerettem is. A régi asszonyok tudása pislákolt benne. Recepteket tudott, amitől gyógyult a máj vagy a vese. Meg azt is tudta, hogyan kell helyesen mosakodni, zenét hallgatni... A mi kettőnk dolgáról is tudott, a fia lázadásáról, szavak nélkül... a kettőnk hosszú verekedéséről, ahogy csak a nők tudnak kitapogatni mindent, mint a radargép... kitapogatják a titkot a férfi körül, akihez valami közük van. Így tudta, hogy a fia reménytelenül magányos, mert a világ, amibe született, amihez tartozott, szőröstül-bőröstül... aztán az emlékeivel, az álmaiban is, ébren is... már nem védi többé. Nem védi, mert feloszlóban van, mint a régi szövetek, amelyeket már nem lehet használni, dísztakarónak sem, törlőrongynak sem... , mert a fia már nem támadott, csak védekezett. És aki nem támad, aki csak védekezik, az már nem él, csak létezik... Az öregasszony egy szövő-fonó, erős nőstény ösztöneivel tapogatta ezt a veszélyt. Úgy ismerte ezt a titkot, ahogy családokban tudnak valamilyen sötét, törzsi betegségről, ami öröklődik, amiről nem szabad beszélni, mert nagy érdekek tapadnak hozzá, hogy ne menjen híre a betegségnek... mintha örökletes nyavalyatörés vagy vérzékenység pusztítana a családban. Mit nézel? Igen, én is ideges vagyok, nemcsak az urak. És nem az urak között lettem ideges. Már ilyen idegesféle voltam én a gödörben is, odahaza... ha ugyan volt egyáltalán valaha is számomra valami, amit az emberek odahazának neveznek. Ha kimondom ezt a szót, család vagy otthon... nem látok semmit, csak egy szagot érzek. Föld, sár, egerek, emberek szaga ez. Aztán, az egész fölött, az a másféle szag, ami az én félig állati, félig emberi gyermekkorom felett is lebegett, a világoskék ég, az esőtől nedves, gombaszagú erdő, a napfény íze, ami olyan volt, mint mikor fémtárgyat érint a nyelve hegyével az ember... Ideges gyerek voltam én is, miért tagadjam?... Nekünk is vannak titkaink, nemcsak a gazdagoknak. De én a végéről akarok neked beszélni, a pillanatról, amikor utolszor láttam a férjem. Mert tudom, ahogyan itt ülök most veled, hajnalban, egy római hotelszobában, olyan valóságosan tudom, hogy akkor láttam utoljára. Várj, ne igyunk többet. Inkább egy feketét... add a kezed, szorítsd a szívemre. Dobog, igen. Minden hajnalban dobog... Nem a fekete, nem is a cigaretta okozza, nem is az, hogy veled vagyok. Azért dobog a szívem, mert eszembe jutott a pillanat, amikor utoljára láttam. Ne hidd, hogy a vágyakozás dobogtatta meg a szívemet. Nincs semmi ilyen mozi-dolog ebben a szívdobogásban. Mondtam már, hogy nem szerettem őt soha. Volt egy idő, amikor szerelmes voltam belé de csak azért voltam szerelmes, mert még nem éltem vele. A kettő együtt nem megy, tudod?... Aztán minden úgy történt, ahogy a bolond, szerelmes fejemmel kiterveltem. Az öregasszony meghalt, és én elmentem Londonba... mutasd csak azt a másik fényképet! Hát ez javabeli görög ember volt, édesem! Énekelni tanított Londonban, a Sohóban. Nagy svihák volt, és olyan gyönyörűen tudta forgatni a tüzes, sötét szemét, úgy tudott suttogni, esküdözni, olyan önkívületben tudta mutatni a szeme fehérjét, mint itt a dalszínházban az a nápolyi tenorista, akit a minap hallgattunk. Nagyon egyedül voltam én akkor London városában. Tudod, minden olyan irdatlan nagy abban az angol kősivatagban... az unalom is irdatlan. Csak éppen az angolok már kitanulták a maguk unalmát, értenek hozzá. Én cselédnek mentem oda. De a londoni házban, ahová elszegődtem... akkortájt úgy keresték Londonban a külországi cselédeket, mint a régi időben a szerecseny rabszolgákat... Van egy városuk, Liverpool, amelyről azt mondják, néger koponyákra épült!... hát ezt nem tudom biztosan!... de a nagy házban nem bírtam a cselédi állapotot sokáig, mert egészen másféle műszak volt cselédnek lenni Londonban, mint odahaza. Jobb is volt, de rosszabb is. Nem a munka. Az, hogy dolgozni kellett ott is, nem bántott. A nyelvükön csak gagyogtam, ez már nagyon zavart... De inkább bántott az, hogy nemis cseléd voltam én abban a házban, hanem alkatrész. És nem is egy angol családban és háztartásban voltam alkatrész, hanem valamilyen nagy üzemben, ahol importtal foglalkoznak... Én voltam az egyik import cikk. Hozzá nem is igazi angol családhoz szegődtem, hanem csak olyan bevándorolt, gazdag német zsidó házában voltam cseléd, Londonban... Az úr Hitler elől menekült a családjával Angliába, vastag gyapjú alsóneműket árult a katonaságnak. Olyan alapos német zsidó volt, aki legalább annyira német, mint zsidó. Skalpfrizurát viselt, és azt hiszem... ezt nem tudom biztosan, de nem lehetetlen... sebésszel nyiszáltatott az arcára felületes párbajnyomokat, mert szeretett volna olyan snájdig lenni, mint a kardlapozó német diákok. Erre kellett gondolnom, amikor néha elnézegettem az ábrázatát. De jó emberek voltak, és olyan görcsösen, lelkesen játszották az angolságot, ahogy az igazi angoloknak akkor már nem is volt kedvük és módjuk ilyesmihez... Külső, kertes városnegyedben laktunk, szép házban. Az uraságok négyen voltak, mi, a cselédek öten és még egy bejárónő. Én voltam az ajtónyitogató. Volt inas és szakácsnő, mint odahaza. És volt konyhaleány és sofőr is. Ezt mind rendjén valónak találtam. A régi, nagy angol családok közül akkor már csak kevesen tartottak ilyen szertartásos személyzetet. A nagy családi házakat eladták, átépítették, de a kevés úri házban, ahol még a régi szokások szerint éltek, betartották a kötelező személyzeti létszámot. A konyhaleány egyetlen mozdulatot sem vállalt az én munkámból. És az inas inkább levágta a kezét, mintsem segítsen a szakácsnénak. Mind alkatrészek voltunk, és ketyegtünk... és tudod, mi volt a nyugtalanító? Soha nem tudtam, mi az, amiben így ketyegtünk mi, az alkatrészek, tehát az uraságok és a személyzet?... Egy pontosan járó, finom svájci óra, vagy egy robbanásra időzített pokolgép?... Volt ebben a finom, csendes, angol életben valami nyugtalanító... Tudod, ahogy ezek is mindig mosolyogtak... mint az angol detektívregényekben mosolyognak a gyilkos és az áldozat, finoman beszélgetnek arról, hogy az egyik készül megölni a másikat... És közben mosolyognak. Ez unalmas volt. Rosszul bírtam ezt a fűtött, mosott, vegytisztított, angol unalmat. És amikor közöttük voltam, a konyhában vagy a társalgóban, soha nem tudtam, jó helyen nevetek-e? A társalgóban természetesen csak befelé nevettem, hangtalanul, mert nem volt jogom nevetni, amikor ők, az angolosdit játszó uraságok egymásnak vicceket meséltek... De a konyhában sem tudtam, mikor nevetek helyesen?... Mert nagyon szerették a humort. Az inas előfizetett egy vicclapra, és ebéd közben felolvasta az érthetetlen, számomra inkább bárgyú, mint mulatságos angol tréfákat. Valamennyien hangosan hahotáztak, a szakácsnő, a sofőr, a konyhaleány és az inas... És közben, fél szemmel, ravaszon reám sandítottak, nevetek-e, értem-e a remek angol adomát? De én legtöbbször csak annyit értettem az egész mókából, hogy túljárnak az eszemen, és nemis a viccen mulatnak, hanem rajtam. Mert az angolokat majdnem olyan nehéz megérteni, mint a gazdagokat. Nagyon kell vigyázni közöttük, mert mindig mosolyognak, akkor is, amikor valami alattomosat gondolnak. És olyan bárgyúan tudnak nézni, mintha kettőig sem tudnának számolni. De a valóságban nem olyan bárgyúak, mint ahogy néznek, és kitűnően tudnak számolni, különösen, amikor be akarnak csapni valakit. De akkor is mosolyognak, nyájasan, becsapás közben. Engem, az idegent, a fehér négert az angol cselédek persze mélységesen lenéztek... De talán nem néztek le olyan nagyon, mint ahogy az idevándorolt gazdáimat, a gazdag német zsidókat nézték le. Engem irgalmasan néztek le. És talán sajnáltak is, mert nem értettem tökéletesen a Punch című vicclap káprázatos humorát. Ezért csak éltem közöttük, ahogy tudtam. És vártam... mert nem tehettem mást. Mire vártam? A Lohengrinre, aki egy napon otthagy miattam csapot, papot, és eljön érettem?... Az emberre, aki akkor még a másik asszonnyal élt, a gazdaggal?... Tudtam, hogy eljön az én időm, csak ki kell várni. De azt is tudtam, hogy ez az ember magától soha nem mozdul. Egy idő múlva én leszek kénytelen elmenni érette, és két kézzel megragadni az üstökét, kihúzni őt az életéből, mint a fuldoklót a mocsárból. így képzeltem. Egy vasárnap délután megismerkedtem a Sohóban a göröggel. Soha nem tudtam meg, igazában mi a foglalkozása? Azt mondotta, vállalkozó. Gyanúsan sok pénze volt, autót is tartott... az ilyen kerekes izé akkoriban még ritkább volt, mint ma. És éjjel a klubokban kártyázott. Azt hiszem, egyszerűen csak az volt a foglalkozása, hogy levantei volt. Az angolok nem lepődtek meg, ha valaki abból élt közöttük, hogy levantei. Udvariasan, mosolyogva, hümmögve és bólogatva tudtak ők mindent rólunk, az idegenekről. És hallgattak. Csak akkor sziszegtek egyet, ha valaki megsértette azt, amit ők jó modornak neveznek... De soha nem lehetett kitudni igazában mi az, amit ők jó modornak neveznek. Ez az én görögöm mindig valahol a határon bicegett közöttük. Nem csukták be, de mikor vele voltam, lokálban, finom vendéglőben, néha úgy nézett a forgóajtó irányába, mintha várná a hekusokat. Igen, ilyen hegyes füle volt... no, tedd vissza a helyére ezt a képet is. Mit tanultam tőle? Mondom, énekelni tanultam, Ő fedezte fel, hogy hangom van. Igazad van, más egyebet is tanultam tőle. Jaj, milyen szamár vagy!... Mondom, hogy levantei volt. Felejtsük el a görögöt. Ne szólj közbe. Már mondtam, hogy csak a végét akarom elmondani. Minek a végét?... Hát azt, hogy hiába volt minden, titokban valahogy mindig gyűlöltem a férjem. De imádtam is, mint egy őrült. Abban a pillanatban értettem meg, amikor szemközt jött velem, az ostrom után, a hídon. Milyen egyszerűen hangzik ez... Most kimondtam, és látod, nem történik semmi. Itt fekszel Rómában, a szállodai szobában, az ágyban, amerikai cigarettát pöfékelünk, illatos kávé párolog a török rézkancsóban, hajnalodik, félkarral könyökölsz a párnán és így nézel reám... Homlokodba hull az a gyönyörű, brillantinos hajad. És várod, hogy meséljek. Ilyen csodálatosan változik minden az életben. Szóval mentem az ostrom után a hídon, és akkor egyszerre szembejött velem a férjem... Ennyi az egész? Ilyen egyszerű? Most, amikor kimondtam, magam is elcsodálkozom, milyen sok minden elfér egy mondatban. Például azt mondja az ember, ostrom után... Csak úgy kimondja, igaz?... De a valóságban nem volt ez ilyen egyszerű. Tudnod kell, akkor, február vége felé, még durrogott a Dunántúlon a háború. Városok és falvak égtek, embereket öltek. De Pesten és Budán már majdnem úgy éltünk, ahogy egy városban él az ember... igaz, úgy is éltünk, ahogy a nomádok éltek az idők elején, vagy a vándorcigányok. Február közepe felé az utolsó nácit is kiverték Pestről és Budáról... és aztán lassan, halkuló dörgéssel, mint a vihar, távolodott a front, mindennap messzebbről kurrogott az égzengés. Az emberek előmásztak a pincékből. Te persze azt hihetted ott a békés Zalában, hogy mi, akik Pesten rekedtünk, mind dilisek voltunk. Igazad van, ha kívülről nézte valaki, ami azokban a hetekben, hónapokban, az ostrom után történt, nem képzelhetett mást. Kívülről el sem lehet gondolni, mit érez, hogyan beszél egy ember, aki a gyalázat és a pokol gyehennájából tápászkodik fel. A bűzből, ahol heteken át pácolták. A szutyok, a mosdatlanság, a víztelenség, az emberi, testi közösködés piszkából támolyogtunk elő. De nem akarlak ostromkrimivel szórakoztatni. Úgy mondom el, ahogy megmaradt emlékbe, összevissza... Sok minden zavaros lesz, amikor erre az időre gondolok. Mint mikor a moziban elszakad a filmszalag, tudod... egyszerre nincs értelme a történetnek, a néző káprázva bámulja a szürkén villódzó ürességet a vásznon. A házak még füstöltek, mintha egész Buda, a szép díszlet, a Vár, a régi városnegyed egyetlen máglya lenne. Engem Budán ért ez a nap. Az ostromot nem a lakásom pincéjében csináltam végig, mert a ház, ahol akkoriban laktam, még a nyáron bombát kapott. Elköltöztem onnan egy budai szállodába... aztán, amikor már körülállták az orosz csapatok a várost, átmentem szállásra egy ismerőshöz... Ki volt az ismerős? Ne faggass. Majd elmondom, sorjában. Akkoriban nem volt nehéz szállást találni Pesten. Mindenki máshol aludt, lehetőleg nem otthon. Emberek, akik nyugodt lélekkel otthon is maradhattak volna, mert nem tettek semmi rosszat... de azért érzésben olyan csodaszarvasos emberek voltak, orrontották, hogy közeledik a nagy farsang vége, és egyszeribe megjátszották, hogy ők is félnek, rejtőznek, mintha nem lenne lehetetlen, hogy őket is keresni, üldözni kezdik az oroszok vagy a komcsik... Mintha mindenki álruhát öltött volna. Mintha egy nagy társaság valamilyen ördöngös, farsangi játékot kezdett volna. Mintha mindenki felöltözne perzsa jósnak, szakácsnak, mintha mindenki álszakállt ragasztana... olyan kísértetiesen elváltoztak az emberek. De másképpen is volt ez. Színre-szemre úgy tetszett, mintha ez a társadalom berúgott volna a sok potya italtól, amit a nácik a pincékben, a nagy szállodák, vendéglők raktáraiban találtak és aztán ott felejtettek, mert már nem volt idejük meginni, meneteltek Nyugat felé... Olyan volt, ahogy leírják, akik túlélték a nagy repülőszerencsétlenségeket meg a hajótöréseket, amikor lakatlan szigetre vagy valamilyen havas hegycsúcsra kerülnek az utasok... és eltelik három nap, négy nap, elfogynak a készletek. És az emberek, finom urak és nők, nézegetni kezdik egymást, lehet-e beleharapni valakibe, mert kitört rajtuk az éhség... Mint abban a filmben, amikor az a fogkefebajszos kis színész, a Chaplin és az óriás barom aranyásó kergetik egymást Alaszkában, mert a nagy ember fel akarja falni a kicsit... Volt valami őrült az emberek szemében, ahogy egy tárgyra néztek, vagy arról beszéltek, hogy itt vagy ott lehet még enni valamit. Mert elhatározták, mint a hajótöröttek a szigeten, hogy minden áron, akár emberevés árán, de túlélik a hajótörést... És a tartalékot ott gyűjtötték, ahol éppen találták. Az ostrom után láttam valamit a valóságból. Mint akinek a szeméről bicskával lemetélik a hályogot. És egy pillanatra visszafojtottam a lélegzetem, olyan érdekes volt, amit láttam. A Vár még égett, a pincéből kecmeregtünk elő. A nők vénasszonynak öltöztek, rongyosak és kormosak voltak, azt hitték, így szabadulnak az erőszakos oroszoktól. A halál szaga, a pince dögbűze párolgott a ruhánkból és a testünkből. Mindenfelé a járdaszélén, közel és messze ottfelejtett kövér bombák böffentek. A széles úttesten mentem, hullák, törmelékek, döglött harckocsik, szárnyaszegett Rata-repülőgépek rozoga csontvázai között. A Krisztinavároson át mentem a Vérmező felé. Kissé támolyogtam, a levegőtől, a télvégi napfénytől, attól, hogy élek... De már cammogtam, mint a többi tíz– és tízezer ember, mert már volt valamilyen sebtiben összetákolt híd a Dunán át. Púpos tákolmány volt, olyan, mint a dromedár háta. Az orosz katonaság rendőrsintérei fogdosták össze a munkásokat, azok építették a vörös hidászok parancsára két hét alatt a hidat. És megint lehetett Budáról Pestre menni. Én is loholtam, ahogy tudtam, mert minden áron, minél előbb át akartam jutni Pestre. Már nem bírtam tovább... mit? Viszontlátni a régi lakásunkat? Dehogyis. Most megmondom neked, ahogy volt. Az első reggel, amikor végre volt híd, siettem át Pestre, mert körömlakklemosót akartam venni, a Belvárosban, a régi drogériában. Miért bámulsz reám, mint egy őrültre?... Úgy volt, ahogy mondom. Buda még lángolt. Pesten kilógott a házak bele. De a két hétben, amíg a budai bérház pincéjében rothadtunk, férfiak, gyerekek és nők... amíg körülöttem éheztek, visítottak, egy öreg ember meghalt ijedtében... és mind koszosak voltunk, mert nem volt víz... Ebben a két hétben semmi nem kínzott úgy, mint az, hogy elfelejtettem körömlakklemosót hozni az óvóhelyre. Amikor elhangzott az utolsó szirénavonítás és elkezdődött az ostrom, kárminvörösre lakkozott körmökkel mentem le a pincébe. És aztán ott maradtam, vörös körmökkel, két héten át, amíg elesett Buda. És a vörös körmeim megfeketedtek a piszoktól. Mert tudod, abban az időben már én is vörös körmöket viseltem, mint a glamurnők. Férfi nem érti ezt... De engem az ostrom alatt halálra izgatott, hogy nem tudtam, mikor lesz végre mód átrohanni Pestre, a régi drogériába, ahol jó minőségű békebeli körömlakklemosót lehetett kapni. A lélekbúvár, akinek minden alkalommal ötven pengőt fizettem, hogy hetenként háromszor lefeküdjek a rendelőjében a díványra és aztán malacságokat beszéljek, mert betartottam én mindent, ami kellett az úri élethez... ő biztosan megmagyarázta volna, hogy nem is a piszkos lakkot akartam lemosni a körmeimről, hanem valamilyen másféle piszkot, az ostrom előtti életem piszkát... De ez nem biztos. Én csak azt tudtam, hogy már nem vörös, hanem fekete a körmöm, és ettől meg kell szabadulni. Ezért loholtam át a hídon, első nap, mihelyst lehetett. Amikor az utcába értem, ahol régen a lakásunk volt, ismerős alak sietett át előttem a járdán. A vízvezetékszerelő volt, kerületi bennszülött, tisztességes idősebb ember. Mint akkor sokan, ez az ember is szürke szakállt növesztett, sztari papának, öreg mukinak álcázta magát, így remélte, hogy az oroszok nem viszik el munkára, vagy messzebb, Jekatyerinburgba. Nagy csomagot cipelt a kisöreg. Megörültem, amikor elmenőben megismertem. És egyszerre hallottam, amint ezt kiáltja a lakatos felé, aki egy romházban lakott, az úttest másik oldalán: – Jenő, szaladj a Központiba, ott van még anyag! És a másik, a hórihorgas lakatos, rekedt, lelkendező hangon felelte: – Jó, hogy mondod, sietek!... Álltam a Vérmező szélén, sokáig néztem utánuk. Az öreg, részeges bolgárt láttam, fát hordott télen az úri házakba. Most előlépett az egyik romházból és gondosan, aggályosan, ahogy a pap viszi a feltámadás ünnepén a körmenetben a szentséget, aranykeretes tükröt emelt a magasba. A tükör villogott a pezsgő, tél végi fényben. Olyan áhítatosan lépdelt a bolgár bácsi, úgy emelte az aranykeretes tükröt, mint mikor valaki az élet végén megkapja a tündérektől az ajándékot, amire titokban mindig vágyott, amiről gyermekkorában ábrándozott. Látnivaló volt, hogy a bolgár bácsi abban a pillanatban lopta a tükröt. Nyugodtan haladt a romok között, mintha végre valamilyen nagy ünnepély zajlana a világban, és ennek a titokzatos, ünnepi varázslatnak ő lenne egyik megajándékozott, díjnyertes ünnepeltje... Ő, a bolgár, a lopott tükörrel. Megdörzsöltem a szemem, úgy néztem utána. Aztán ösztönösen elindultam a romház felé, ahonnan kilépett az öreg. A kapu állt még, de a lépcső helyén törmelékből összehantolt domb vezetett az emeletre. Később hallottam, harmincnál több bombát, aknát, gránátot kapott ez az öreg budai ház. Ismerősök laktak itt is, egy varrónő, akinél dolgoztattam néha, egy állatorvos, aki kezelte a kutyámat, az első emeleten lakott a nyugalmazott kúriai bíró a feleségével, velük uzsonnáztunk néha a régi budai cukrászdában, az Augusztban. A Krisztinaváros mindig is inkább olyan volt, mint egy osztrák kisváros, nem hasonlított egyetlen budapesti városnegyedre. Családias bizalmasságban éltek itt az őslakók és az odavándoroltak is, finom és csendes összeesküvésben, amelynek nem volt semmiféle célja vagy értelme, csak éppen annyi, hogy mindenki ugyanahhoz az osztályhoz, a nyugdíjas, vagy szöszmötölő munkával szerényen megtollasodott polgársághoz tartozott. És aki alulról tévedt ide, eltanulta az őslakosok modorát, szerény volt, illedelmes. A lakatos és a szerelő is... Nagy család élt a Krisztinavárosban, jó modorú, törvényt és tekintélyt tisztelő család. Ebben a házban is ilyen emberek éltek – a házban, melynek romjai közül a lopott tükörrel lépett elő a bolgár. És sietve lépdelt, mint elébb a helybeli szerelő és a lakatos, akik biztatták egymást, hogy jó lesz tevékenynek lenni, amíg tart a farsang, ég Buda, nincs rendőr, sem jogrend. És a Központiban van még anyag, amit nem raboltak el a ruszkik és a jasszok. Vittem a fülemben a szót, mint egy dallamot... ezt a csibész rikkantást, azt az alvilági, cinkos vijjogást. Beléptem az ismerős házba, felmásztam a törmelékdombon az emeletre, és egyszeriben ott találtam magam a kúriai bíróék lakásában, a középső szobában, a szalonban. A szobára reáismertem, mert egyszer teáztunk itt a férjemmel, meghívtak az öregek. A szoba mennyezete hiányzott, egy bomba átszakította a háztetőt, magával rántotta a második emeleti társalgót. És most itt hevert minden... padlásgerendák, fedélcserepek, ablakkeretek, egy ajtó a felső lakásból, tégla és malter... aztán a nyomorék bútorok darabkái, egy empire asztalláb, egy Mária Terézia korabeli szekrény homlokzata, vitrin, lámpák, valamilyen lucskos, vizes-porhanyós oldatban... A törmelék alól kitetszett egy keleti szőnyeg csücske. Az öreg kúriai bíró fényképe is itt hevert a történelmi ganéjban... ezüstkeretes fénykép volt, szalonkabátosan, pomádés hajzattal állott az öreg a fényképész elé. Ezt áhítattal néztem, mert volt valami szentképszerű az ünnepélyes, öreg alakban, olyan nepomukis. De aztán eluntam a nézelődést, a cipőm hegyével félretoltam a fényképet. Több lakás törmelékét dobálta ide a bomba. Olyan volt az egész, mintha a történelem hulladékából szemétdombot rendezett volna be valaki. A lakók még nem másztak fel a pincéből, vagy talán el is pusztultak az óvóhelyen... Már indultam lefelé, amikor észbe kaptam, hogy nem vagyok egészen egyedül. Az ajtónyíláson, ami a romfalon át összekötötte a szobát a szomszéd lakás egyik helyiségével, négykézláb mászott elő egy ember, hóna alatt egy doboz ezüst evőeszközzel. Zavar nélkül köszöntött, olyan udvariasan, mintha látogatóban lenne itt. A szomszéd szoba a kúriai bíró lakásának ebédlője volt, onnan lépett elő a látogató. Hivatalnok volt, látásból ismertem, ő is itt lakott, a városnegyedben, tisztes krisztinai polgár... „A könyvek!”... – mondta sajnálkozva. „Milyen kár a könyvekért!”... Együtt másztunk le az emeletről, segítettem vinni az ezüst evőeszközöket. Fesztelenül beszélgettünk. Elmondotta, hogy ő igazában a könyvek miatt jött ide, mert az öreg bírónak nagy könyvtára volt, szépirodalom, meg jogi könyvek, kötve... és ő nagyon szereti a könyveket. Ezért úgy gondolta, „megmenti a könyvtárat”. Sajnálkozva mondotta, hogy nem sikerült a könyvmentés, mert a szomszédban is beszakadt a mennyezet, a könyvek eláztak, olyan pépes mindje, mint a papírzúzdában. Az ezüst evőeszközökről nem szólt, azt csak úgy mellékesen szedte fel, könyvek helyett... Csevegtünk, négykézláb másztunk lefelé a lépcsők helyében maradt szemétdombon. A hivatalnok gálánsán mutatta az utat, néha megfogta a könyököm, és segített, hogy átbillenjek a veszélyes, grádicsos fordulókon. Így vándoroltunk, kifelé a romházból. A kapuban megpihentünk, elbúcsúztunk. Az őslakó elégedetten ballagott, hóna alatt az ezüst evőeszközökkel. Ez a kisöreg, aztán a bolgár, a szerelő és a lakatos magánszorgalomból tevékenykedett... tudod, olyanok voltak, mint amit később maszeknek neveztek... Úgy gondolták, ideje magánúton megmenteni azt, amit elébb nem loptak el a nácik és a nyilasok, aztán az oroszok, meg a hazasettenkedett kommunisták... Úgy gondolták, hazafias kötelesség, ha idejében ráteszik a kezüket mindenre, ami fogható... ezért „menteni” kezdettek. És nemcsak a magukét mentették, hanem a maguk zsebére a másét is, mielőtt az orosz katonák vagy a komcsik tarisznyájába vándorol az anyag... Nem voltak túl sokan, de feltűntek a szorgalmukkal... És a többiek... kilencmillió vagy még több ember... tudod az, akit úgy neveztek, a nép... első időben valamilyen hűdéses bénultságban néztük ezeket, akik a nép nevében loptak... Elébb már heteken át raboltak a nyilasok. Olyan volt ez, mint a ragadós járvány... Elraboltak a zsidóktól mindent... a lakást, a birtokot, az üzletet, a gyárat, a patikát... aztán a hivatalt, és végül az életet. Ez nem volt maszek, ez már intézményes munka volt. Aztán megjöttek a ruszkik. Azok is éjjel- nappal raboltak, házról házra, lakásról lakásra. A ruszkikkal jöttek a saroglyában a komcsik, akiket Moszkvában képeztek ki, hogyan kell fehérre véreztetni egy népet... Te, a nép? Tudod, ki az, mi az? Te és én, mi voltunk a nép?... Mert most, amikor azt mondták, minden a nép nevében történik... elundorodott a nép... Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor régen, nyáron, aratás idején, a férjemmel egy birtokon nyaraltunk, és a házigyerek, szőke fürtös úrifiúcska, ebéd közben berohant és lelkendezve kiáltotta: „Mami, képzeld, az aratógép levágta az egyik népnek az ujját!... ” Mosolyogtunk, gyermekszáj, mondottuk elnézően... De most, amikor már mindenki nép volt, az urak is, meg mi, a többiek... Soha nem voltunk egymáshoz olyan közel az országban, a nép és a többiek, mint azokban a hetekben, amikor megjöttek a komcsik, és akadtak szakemberek, akik azzal az ürüggyel loptak, hogy ez most már nem lopás, hanem szociális igazságtevés... Te tudod, mi az a szociális igazságtevés?... A nép nem tudta. Csak bámult, amikor a törvényeket hozták a haladók, és megmagyarázták, hogy ami a tied, az igaziban nem a tied, mert minden az államé. Ezt nem értettük... Talán még a fosztogató ruszkit sem vetette meg olyan mélységesen a nép, mint ezeket a szorgalmas igazságtevőket, akik egy nap egy híres angol festő képét mentették az idegen lakásból, másnap egy régi család csipkegyűjteményét, vagy egy idegen nagyapa arany fogsorát... Amikor ez a maszek különítmény a nép nevében kezdett lopni, mindenki csak bámult. És néha kiköpött, a csutora mellől. Az oroszok fapofájú közönnyel jártak ebben a vásárban. Ők már megélték mindezt, odahaza, nagyban. Nem vitatkoztak, csak loptak és vetkőztettek. No, belemelegedtem. Add ide a kölnit, meglocsolom a homlokom. Lapultál vidéken, így aztán nem tudhatod, milyen volt az élet akkor Budapesten. Még nem volt semmi, és mégis, varázsszóra, valamilyen démon vagy tündér sípjelére, egyszerre élni kezdett a város, mint a mesében, amikor a gonosz varázsló eltűnik a füstben és az elvarázsolt, tetszhalott emberek talpra ugranak... Az óra jár és ketyeg, a forrás csobog... A gonosz démon, a háború elpárolgott, a szörnyeteg Nyugatra cammogott... És ami egy városból és egy társadalomból megmaradt, úgy élt, olyan heves, akaratos örömmel, szívós és ravasz fortéllyal, mintha nem történt volna semmi. A hetekben, amikor egyetlen híd nem volt még Pesten, csónakkal keltünk át a Dunán, mint kétszáz év előtt, amikor még hajóhíd sem volt. De a körúton, a kapuk alatt, már kaphattál mindenféle finom ennivalót, piperecikket, ruhát, cipőt, mindent, amit ember elképzelhet... És Napóleon-aranyat, morfiumot, disznózsírt... A zsidók előtámolyogtak a csillagos házakból, és egy-két hét múltán Budapesten már alkudni lehetett az elföldeletlen lódögök és emberi tetemek, összedűlt házak törmelékei között vastag angol szövetre, francia illatszerre, hollandus pálinkára, svájci órára... minden zsibongott, kínált, handlézott. A zsidók trafikáltak az orosz katonai teherautók vezetőivel, hozták és vitték az országrészek között az árut, az ennivalót... A keresztények is felocsúdtak, és kezdődött a népvándorlás. Bécs, Pozsony akkor már elesett, s az emberek szaladtak az orosz autókon Bécsbe, hoztak onnan személyautót, vittek disznózsirt és cigarettát... Még süketek voltunk az elhullatott, félig döglött aknák, bombák böffenéseitől, de Pesten már megnyíltak a presszók, ahol mérges, erős babkávét mértek és gramofonzenére táncoltak orosz matrózok és a józsefvárosi kisleányok, délután ötkor. Még nem temették el a rokonok mindjét, a halottak lábfeje sok helyt kipöckölt a hevenyészett, utcai sírokból. De már láttál nőket, divatos ruhában, kimázolva, ahogy siettek át a Dunán, csónakban, randevúra, valamelyik romház legénylakása felé. Láttál polgárian öltözött embereket, akik kényelmes sétálással mentek a körúti kávéház felé, ahol két héttel az ostrom után borjúpörköltet lehetett kapni ebédre... Már volt pletyka és volt manikűr. Nem tudom elmondani neked, milyen érzés volt a megszállott, az égett házak fanyar bűzével füstölgő, egyenruhás orosz rablókkal, fosztogató krími tengerészekkel zsúfolt városban, egy körúti drogériában francia parfümre vagy körömlakklemosóra alkudni, két héttel az ostrom után!... Később, sokszor... még most is... úgy érzem, senki nem tudja megérteni, mi történt velünk?... Mind a másik partról jöttünk vissza, az alvilágból. Minden összedőlt, elrohadt, ami a tegnapi világhoz tartozott... vagy legalábbis azt hittük, mindennek vége, és most valami más kezdődik. Néhány héten át így hittük. Ezt a néhány hetet... , az időt, ami rögtön az ostrom után következett... érdemes volt megélni. De ez az idő is elmúlt. Képzeld csak, néhány héten át nem volt törvény, nem volt semmi. Grófnék ültek a járda szélén, és lángost árultak. Egy félőrült, ismerős zsidó nőt láttam, aki eszelős, üveges tekintettel kereste naphosszat a kisleányát, idegeneket faggatott, amíg végre megtudta, hogy a gyereket megölték és a Dunába dobták a nyilasok. És a nő nem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet. Mindenki úgy hitte, megint él, és most minden más lesz, valahogy más... Ez a „más”, ez a remény, úgy csillogott az emberek szemében, ahogy a szerelmesek, vagy akik kábítószerekkel élnek, beszélnek a nagy beteljesülésről... És csakugyan, rövidesen minden „más” lett... tehát olyan, mint régen volt. De ezt akkor még nem tudtuk. Mit képzeltem?... Reméltem, hogy most már jobbak leszünk, emberségesebbek?... Nem, ilyesmit nem képzeltem. Inkább olyasmit reméltünk azokban a napokban... én is, mindenki, akivel beszéltem... hogy a félelem és a szenvedés, a sok irtózat és iszonyat kiégetett valamit belőlünk, mint a pokolkő. Talán olyasmit is reméltem, hogy elfelejtettük a szenvedélyeinket, a rossz szokásainkat... Vagy... várj, szeretném elmondani, de őszintén. Talán mást is reméltünk. Talán azt reméltük, hogy most már itt az ideje valamilyen nagy rendetlenségnek, amikor minden így marad, rendetlenül, az idők végéig. És nem lesz rendőr és vitrin, nem lesz sintér és kezét csókolom, nem lesz enyém-tiéd és holtomiglan-holtodiglan. Mi lesz?... A nagy ricsaj, az égre bőgő semmi, amiben csak úgy sétálgat az emberiség, lángost majszol, szökik a romtakarítás elől, felrúg mindent, ami eddig lakás volt, kapcsolat és szokás?... De erről nem mert beszélni senki. Tudod, volt valami pokoli, de volt valami édenkerti is ebben az időben. így élt az ember a Paradicsomban a bűnbeesés előtt. így éltünk mi, néhány hétig, Budapesten, a bűnbeesés után. Ez volt a legkülönösebb, amit odahaza megéltem. Aztán egy napon felébredtünk, és ásítozva, de ugyanakkor lúdbőrös didergéssel megtudtuk, hogy nem változott semmi. Megtudtuk, hogy nincs az a „más”. Az embert leviszik a pokol fenekére, ott főzik, és ha valamilyen csodálatos égi erő egy napon felhozza onnan, rövid pislogás és ocsúdás után pontosan ott folytatja, ahol elhagyta. Sok dolgom volt, mert akkoriban a nap egyetlen tevékeny semmittevés volt, hiszen mindent, ami az élethez kellett, személyesen, két kézzel kellett előteremteni. Nem lehetett csengetni a szobaleánynak, hogy kérem ezt vagy azt... mint ahogy nekem csengettek régen a nagyságák és a méltóságák, és mint ahogy nemrégen én csengettem, pimaszul és kárörömmel, amikor eljött az ideje, hogy én is méltósága legyek... És a tetejében lakás sem volt, ezenfelül csengő sem volt és a villanyáram is hiányzott, ami kell a csengőhöz. És a vízvezetékből néha már folyt a víz, de általában inkább nem folyt. Te, az is milyen érdekes volt, amikor felfedeztük a vizet!... A magasabb emeleteken nem folyt, és a vizet, ami a tisztálkodáshoz kellett, a pincéből cipeltük fel a negyedik emeletre, vödörben. A vizet a tisztálkodáshoz, a főzéshez... és nem tudtuk pontosan, mi a fontosabb? Azok a finom nők, akikhez akkor már én is tartoztam... akik esztendő előtt dúltak és fúltak, mert a belvárosi drogista a háborúban már nem tudott francia fürdősót szerezni a reggeli és esti fürdőjükhöz... egyszeribe felfedezték, hogy a tisztálkodás nem is olyan fontos, mint egy életen át hitték. Például megértették, hogy a mosdásnál fontosabb, ha valamilyen vízféle van a vödörben, gyanús folyadék, amiben krumplit lehet főzni. És mert minden vödör vizet mindenki személyesen cipelt fel az emeletre, hirtelen megértettük, hogy a víz nagyon becses valami. Olyan becses, hogy nem érdemes piszkos munka után kézmosásra pazarolni... A szájunkat már rúzsoztuk, de a nyakunkat és a másféle testrészeket nem mostuk olyan mániákus gondossággal, mint néhány hét előtt. De így is jó volt... És eszembe jutott, hogy a régi francia királyok idejében senki nem mosdott rendszeresen. Dezodor még nem volt. A király sem fürdött, mosdás helyett inkább beparfümözték tetőtől talpig... hinnéd ezt? Biztosan tudom, könyvben olvastam. És mégis hatalmasok és előkelőek voltak, mosdás nélkül is. Csak éppen büdösek voltak. Hát így éltünk mi is akkor, mint a Bourbonok... előkelően, de büdösen. De azért, ha éppen ráértem, még reméltem valamit. A nyakam és a cipőm nem volt tiszta, hiszen éppen eleget voltam mások cselédje süldő koromban, eszembe sem jutott, hogy most szükségből a magam cselédje legyek!... Utáltam én vizes vödröt cipelni az emeletre. Inkább eljártam vizet potyázni barátnőkhöz, a konyhára, ahol folyt a víz. Ott kicsit, tessék-lássék, megmosakodtam. Titokban élveztem is ezt a helyzetet. Azt hiszem, azok is örültek, akik finnyásán panaszolták, hogy ez a legrosszabb, a tisztaság hiánya... De ahogy a gyerekek imádják a piszkot és szeretnek ganéjban henteregni, úgy élvezte néhány héten át ez a pokol lúgjában főtt társadalom a rendetlenséget, a szennyet, azt, hogy idegen lakások konyháiban is lehet aludni, nem kell mosakodni, sem ünnepélyesen öltözködni... Semmi nem történik oktalanul az életben. A bűneinkért megkaptuk az ostromot, de a szenvedésért megkaptuk jutalmul, hogy az ostrom után néhány hétig szabad volt olyan ártatlanul büdösnek lenni, ahogy a Paradicsomban lehettek büdösek Ádám és Éva, hiszen azok sem mosakodtak. Az is jó volt, hogy enni sem kellett rendszeresen. Mindenki ott evett, és azt ette, amihez éppen hozzájutott. Volt két nap, amikor nem ettem mást, csak krumplihéjat. Aztán másnap rákkonzervet ettem, meg zsírban eltett sertésoldalast és befejezésül elmajszoltam egy kis doboz zserbó cukorkát. És nem híztam közben. Igaz, voltak napok, amikor alig ettem valamit. Aztán, hirtelen, megteltek a kirakatok ennivalóval, és rögtön visszahíztam négy kilót. Megint volt gyomorsavam és újféle gondjaim voltak, hiszen itt volt az ideje, hogy útlevél után szaladgáljak. Elszomorodtam, mert megértettem, hogy minden reménytelen. A szerelem, azt mondod?... Milyen jó vagy. Földre szállt angyal vagy. Nem, szívem, azt hiszem, az embereken a szerelem sem tud segíteni. A szeretet sem... A művészféle azt mondta, a szótárban összezavarták ezeket a szavakat. Ő nem hitt a szerelemben, sem a szeretetben. Csak a szenvedélyben hitt és az irgalomban. De az sem tud segíteni, mert csak egy pillanatig tart... az irgalom is, a szenvedély is. Mit mondasz?. .. Akkor nem érdemes élni? Ne vonogassam a vállam?... Nézd, szívem, aki onnan jön, ahonnan én... Nem értheted, amit mondok, mert művész vagy. Te még hiszel valamiben... a művészetben hiszel, igaz? Igazad van, te vagy ma a legjobb dobos a kontinensen. Nem is hiszem, hogy él különb dobos a világon. Ne higgyél te annak a sanda szakszofónosnak, amikor azt meséli Amerikáról, hogy ott vannak dobosok a zenekarban, akik egyszerre négy dobverővel dolgoznak, és Bachot dobolják meg Handelt... fiam, ez az alak csak féltékeny a tehetségedre, ingerelni akar. Tudom én jól, hogy nincs más dobos a világon, csak te. Add ide a kezed, megcsókolom... igen, ezt a csodálatos kezedet, ezeket a finom ujjaidat, amelyekkel a szinkópákat csak úgy szórod a világnak, mint Cleopátra a gyöngyöket. No!... Várj, megtorlóm a szemem, elérzékenyültem. Mindig sírni szeretnék, amikor a kezed nézem. Szembe jött a hídon, mert egy napon megint volt híd. Nem sok, mindössze egy. De milyen csodálatos híd volt ez!... Nem voltál ott, amikor épült, ezért nem is tudod, mit jelentett nekünk, az ostromlott város népének, mikor híre ment, hogy Budapestnek, a nagy városnak, megint van Duna- hídja!... Villámgyorsan készült, tél végén már hídon jártunk át a Dunán! Az egyik félig megmaradt vashíd pilléreiből és alkatrészeiből tákolták össze ezt a szükséghidat. Kissé púpos volt, de elbírta a teherautókat is. Meg a sok százezer embert, azt a hernyószerűen hömpölygő, áradó és hullámzó népséget, amely kora reggeltől, amikor kinyitották a hidat, sorba állt a Duna két partján, a hídfő előtt, és várta a sorát... Mert erre a hídra nem lehetett csak olyan egyszerűen rálépni. Hosszú sorok kígyóztak Pesten és Budán, és mint a futószalag, úgy mozgott lassan, egyenletesen a tömeg. Úgy készültünk az átkelésre, mint békében a lakodalomra. Nagy esemény volt, ha valaki átment a hídon, eldicsekedtünk vele. Később épültek más, erős hidak is, vasból, meg pontonhidak... Egy év múltán már taxik szaladgáltak át a hidakon. De én még emlékszem a púpos, első hídra, a sorbaállásra, a lassú mozgásra, ahogy baktattunk, százezer ember, a bűneink és emlékeink terhével a szívünkben, turistazsákkal a hátunkon, egyik partról a másikra, át az első hídon... Később, amikor külföldi, amerikai magyarok érkeztek látogatóba, és pompás autókkal gurultak át a vashidakon, mindig elszomorodtam, keserű íz volt a szájamban, mert émelyített az a hümmögő közöny, ahogy ezek az idegenek vállvonogatva, biccentgetve nézték a mi új hidainkat, és közömbösen használták azokat... Ezek az emberek messziről jöttek, a háborút éppen csak megszagolták, távolból nézték, mint a moziban. Nagyon szép, mondták, nagyon tetszetős, ahogy élünk itt és kocsikázunk az új hidakon... Hallgattam őket, és fájt a szívem. Mit tudtok ti!... – gondoltam. És megértettem, hogy aki nem élt itt, aki nem volt velünk, aki nem tudja, mit érzett egymillió ember, amikor a levegőbe repültek a gyönyörűséges Duna-hidak, melyeket száz éven át építettek... És aztán mit éreztünk mi, amikor egy napon megint száraz lábbal keltünk át a Dunán... Nem lélekvesztőben, mint évszázadok előtt a kurucok, vagy a labancok, vagy a törökök... Aki nem élt velünk, soha többé az életben nem érthet meg bennünket! Bánom is én, milyen hosszúak a hidak Amerikában! . Ez ami hidunk pudvás fából és ócskavasból készült, és én az elsők között voltam, aki átment rajta. Pontosabban, a híd feljárójához vonszolt engem is a libasor, amellyel együtt totyogtam, amikor megláttam, hogy az átelleni oldalon, Pestről jövet, most érkezett az uram a budai oldalra. Kiugrottam a sorból és átrohantam hozzá. Két karral átöleltem a nyakát. Sokan ordítoztak, egy rendőr elrángatott, mert megakadt az emberi futószalag mozgása. Várj, kifújom az orrom. Milyen jó vagy!... Nem nevetsz ki, figyelsz komolyan. Olyan kisfiúsán figyelsz, mint aki várja a szép mese végét. De nem volt ez mese, kicsim, és nem volt itt semminek igazi eleje, sem valóságos vége. Minden csak úgy hömpölygött, bennünk és velünk, akik abban az időben Budapesten éltünk. Nem volt az életünknek tapintható határa, kerete... Mintha valami elmosta volna a határokat, és minden csak úgy történt, keret nélkül, parttalanul. Most, sokkal később, még mindig van úgy, hogy nem tudom, hol az eleje és a vége annak, ami történik velem. Elég az, hogy abban a pillanatban is így éreztem, amikor átrohantam a híd egyik oldaláról a másikra. Nem volt ez szándékos, kiszámított mozdulat, hiszen egy pillanattal elébb még azt sem tudtam, él-e egyáltalán az ember, aki valamikor régen... tudod, az idő előtt, amit úgy neveznek, történelem... szóval, valamikor a férjem volt. Mert irtózatos messze rémlett ez az idő. Az ember nem az óramutatóval, nem is a naptárral méri azt az időt, ami valóságosan az övé, személyesen... Senki nem tudta akkor a másikról, él-e vagy halott? Anyák nem tudtak a gyerekekről, szeretők, házastársak véletlenül találkoztak az utcán. Úgy éltünk, mint az idők elején, amikor még nem volt telekkönyv, házszám, címtár... csak éltünk és laktunk, mindenki ott, akkor és úgy, ahol éppen eszébe jutott. És ebben a nagy rendetlenségben és cigányságban volt valamilyen különös otthonosság. Talán így éltek az emberek, nagyon régen, amikor még nem volt haza, nemzet, csak törzs volt, kóbor és vándorló horda, kordéval, purdékkal és úttalan, céltalan vándorlás. .. Nem volt rossz ez az élet. Valahogy ismerős volt... Úgy látszik, az ember a sok szutyok alatt, amit az emlékezés összehord, őriz valamilyen emléket erről a másfajta, kóbor életről. De nem ezért rohantam hozzá, nem ezért öleltem meg, ezer és ezer ember szeme láttára. Abban a pillanatban... , de nem nevetsz ki?... valami elszakadt bennem. Hidd el, én felkötöttem a melltartót és fegyelmezetten bírtam az ostromot, meg ami előtte volt, a náci bitangságokat, aztán a bombázásokat, a sok szörnyűséget. Igaz, nem voltam ebben az időben egészen egyedül. Ezeket a hónapokat, amikor a háború olyan veszetten, cafatul komoly lett, ennek a művészfélének a társaságában éltem meg. Nem éltem vele, ne érts félre. Lehet, hogy impotens volt, nem tudom... Soha nem beszélt erről, de ha egy férfi és egy nő ugyanegy lakásban alszanak, van valamilyen szerelemszag a lakásban. A kopasz lakásában nem volt ilyen szerelemszag. Ugyanakkor nem lepett volna meg, ha egy éjjel reám rohan, két marokkal fojtogatni kezd. Néha ott aludtam nála, mert majd minden éjjel légiriadó üvöltözött, és nem tudtam hazajutni a légósok között az éjszakában. És most, sokkal később, amikor már nem él ez az ember, úgy rémlik, mintha együtt aludtam volna valakivel, aki elhatározta, hogy leszoktatja magát a világról... mindenről, ami egyáltalán fontos az emberek számára. Mint aki elvonókúrán van, és valamilyen gyönyörűséges, de ugyanakkor undorító szenvedélyről akar leszokni... az italról vagy a kábítószerről, vagy a hiúságról... Mindenről. És én olyan voltam már csak az életében, mint az ápolónő vagy a szárazdajka. Mert igaz, hogy abban az időben besettenkedtem hozzá, a lakásába és az életébe... tudod, ahogy vannak besurranó tolvajok, úgy vannak besurranó nők is, akik óvatlan pillanatban belopakodnak egy férfi életébe, aztán ott sebtiben összeszajréznak, amit lehet, emléket, benyomásokat... Később megunják, eladják, amit így összeszuszakoltak. Én nem adtam el semmit abból, amit tőle kaptam... Most is csak azért beszélek róla, mert szeretném, hogy tudjál rólam mindent, mielőtt elmégy tőlem. Vagy elmegyek tőled... Ő csak hagyta és tűrte, hogy ott legyek a közelében, akármikor, reggel, vagy éjjel, vagy délután... Csak zavarni nem volt szabad. Tilos volt szólni hozzá, ha olvasott. Vagy csak ült egy könyv előtt és hallgatott. De máskülönben jöhettem és mehettem körülötte, a lakásában, ahogy éppen kedvem támadt. Mert olyan idő volt ez, amikor minden pillanatban bombák zuhantak és mindenki csak úgy élt a nagy városban, terv nélkül, egyik óráról a másikra. Borzalmas idő volt, azt mondod?... Várj, gondolkozom. Tudom is én. Inkább olyan idő volt, mintha kiderült volna valami. Kézzelfogható lett, amire az ember nem gondol úgy igazán, elhessegeti... Mit? Hát azt, hogy az egésznek, tudod, nincs célja, sem értelme. De volt itt más is... A félelmet hamar megszokta az ember, kiizzadta, mint a lázas betegséget. Minden megváltozott... A család már nem volt igazi család, az állás, a foglalkozás nem számított, a szeretők sietősen szeretkeztek, ahogy a gyerek majszol titokban, két pofára, valami édeset, mikor a felnőttek nem látják... aztán elinal, szalad játszani az utcára vagy a rendetlenségbe. Minden felbomlott... a lakások éppen úgy, mint az emberi kapcsolatok. Néha még azt hitted, közöd van az otthonhoz vagy a foglalkozáshoz, az emberekhez, igazi, belső kapcsolatod van velük... , de egyik bombatámadás pillanatában hirtelen megtudtad, hogy mindahhoz, ami tegnap még fontos volt, nincs többé semmi közöd. De nemcsak a bombák támadtak. Mindenki érezte, hogy a légiriadók, a sárga autókkal szaladgáló, rablott embert, zsákmányt cipelő különítmények, a frontokról visszavánszorgó katonaosztagok, a falusi ekhós szekerekkel menekülő, cigánykaravánokra emlékeztető sokaság közepette történik valami más is... Már nem volt külön harctér... bennünk, az emberekben, abban, ami megmaradt a civil életből, a konyhában és a hálószobában is háború volt. Valami felrobbant... Minden, ami addig tunyán vagy csak lustaságból tartotta össze az embereket. Úgy robbant fel bennem valami, amikor az ostrom után megpillantottam a púpos, hevenyészett új hídon az uramat. Felrobbant, mintegy facér bomba, amit ottfelejtett az úton egy ruszki vagy egy nyilas. Felrobbant ez az egész mozi-dolog, ami kettőnk között volt... ami olyan ocsmány és ostoba is volt, mint a sztori valamilyen vacak amerikai filmben, amikor a vezérigazgató feleségül veszi a gépírónőt. Abban a pillanatban megértettem, hogy mi ketten nem is egymást kerestük az életben, hanem azt a szörnyűséges bűntudatot tapogattuk, ami ennek az embernek a bőre alatt, a húsában is bizsergett. És valahogy rajtam keresztül akarta levásárolni azt, amitől nem volt nyugta... Mit? A gazdagságot? Megtudni, miért vannak szegények és gazdagok?... És minden csak maszlag, amit erről írnak meg szónokolnak... a kopasz, szarukeretes okosok, a mézes szájú kertelő papok, a szőrös, hörgő forradalmárok... Mindennek alján van a félelmes, a valóság. .. Az, hogy nincs igazság a földön. Lehet, hogy ez az ember igazságot akart?... És ezért vett el feleségül? Ha csak a bőröm vagy a húsom akarja, nem vesz el, azt olcsóbban is megkaphatta volna. Ha lázadni akar a világ ellen, amelybe született... ahogy beállnak kölnivizes lázadónak a gazdag emberek gyerekei, mert nem férnek a bőrükbe, túl jól megy a soruk, sportból és perverzségből elmennek barikádosdit játszani... másképp is lázadhatott volna, nem ilyen nyakatekerten, ahogy velem csinálta. Nem értjük mi ezt, édesem, mi, akik alulról jöttünk, a Nyírségből vagy Zalából. Biztos csak az, hogy úr volt, de másképp, mint a címeresek. És másképpen volt polgár, mint a nagyságosok és méltóságosok, akik egy napon a címeresek helyébe tolakodtak. Jó fajta volt, jobb anyagból készült, mint legtöbben a korcsok, az osztályából valók. Tudod, az a fajta volt, akinek az ősei földrészeket hódítottak. Fejszével a vállukon mentek az idegenben őserdőknek, liturgikus éneket üvöltöttek, és így vonultak, kántálva, a vadonban, irtani a fákat és a bennszülötteket. Volt az ősei között egy ilyen protestáns, aki nem sokkal az első hajó után ment ki Amerikába. Nem vitt magával mást az útra, csak egy imakönyvet és egy fejszét. Erre büszkébb volt az uram, mint mindenre, amit a család később szerzett, mint a gyárra, a sok pénzre és a kutyabőrös nemes ségre. Jó fajta volt, mert tudott uralkodni a testén, az idegein. Még a pénzen is tudott uralkodni, ami a legnehezebb... De egyet soha nem tudott legyőzni magában... A bűntudatot. És akinek bűntudata van, az bosszút akar. Ez az ember keresztény volt, de nem úgy, ahogy az utolsó időben mondogatták. .. nem volt számára üzleti lehetőség, hogy keresztény, ahogy sokan mutogatták a náci időben a keresztlevelet, mert így akartak sápot, hulladékot, zsákmányt... Restellette abban az időben, hogy keresztény. És mégis, olyan mélyen, a veséjében, a májában volt keresztény, mint ahogy reménytelenül művész valaki, vagy alkoholista... nem tud más lenni. De ez az ember azt is tudta, hogy a bosszú bűn. Mindenféle bosszú bűn... és nincs jogos bosszú. Csak az igazsághoz van joga az embernek, az igazságtevéshez... Bosszúhoz senkinek nincs joga. És mert gazdag volt és keresztény is volt, de nem tudta egyeztetni a kereszténységet és a gazdagságot, és mert egyikkel sem tudott felhagyni... megtelt bűntudattal. Miért nézel így reám, mint egy őrültre?... Róla beszélek, az uramról. Aki egy napon szembejött velem, mert megint volt híd Budapesten. És én akkor, ezer és ezer ember szeme láttára átöleltem a nyakát. Kilépett a sorból, de nem mozdult. Nem is hárított el. Ne félj, nem csókolt kezet a kirgizek és rongyos, didergő, vánszorgó koldusemberek láttára. Túlságosan jó modorú volt ő ahhoz, hogy ilyen ízléstelenséget csináljon. Csak állt, és várta, hogy vége legyen a kínos jelenetnek. Nyugodtan állt, és én csukott szemmel, a könnyeimen át is láttam az arcát, ahogy a nők látják a gyerek arcát, amikor még a hasukban van a csecsemő. Nem kell ahhoz szem, hogy lássa az ember, ami az övé. De a pillanatban, amikor valamilyen rángógörcsös erőlködéssel lógtam a nyakán, történt valami. Megcsapott az a szag, az uram testének a szaga... Most vigyázz jól. Abban a pillanatban reszketni kezdettem. A térdem remegett, a hasamban megmozdult a görcs, mint mikor a rossz nyavalya kezdi kínozni az embert. Képzeld csak, ez az ember, aki szembejött a hídon, nem volt büdös. Nem értheted, amit mondok, de hidd el, abban az időben valamilyen dögbűze volt az emberi testnek, akkor is, ha csudamódon maradt egy darab finom szappan, illatszer a pince vagy az óvóhelyre mentett kézitáska titkos rekeszeiben. Akkor is, ha valaki szerét ejtette, hogy stikában két bombatámadás között megmosakodjon mert nem lehet olyan hamar, egy-két marékra való szappanhabbal lemosni, kidörzsölni az emberi testből egy városostromnak a szagát! A kloakák, a hullák, a pince, az okádék, a levegőtlenség, az összezsúfolt, fogvacogó és halálverejtékes sok-sok ember, a halálfélelem, a testi szükség, a penetráns, összehabart ételek szagát! Ez mind benne ragadt akkor a bőrünkben. És aki nem volt természetesen büdös, az másképpen bűzölgött, kölnivízszagúan vagy pacsuliszagúan... és ez a másfajta, mesterséges pacsuliszag rosszabb, émelygetőbb volt, mint a természetes. De az uram nem volt pacsulis. Megszagoltam, a könnyeimen át, csukott szemmel, és egyszerre dideregni kezdettem. Milyen volt? Dohosán szénaszagú volt. Mint évek előtt, amikor elváltunk. Mint azon az éjszakán, amikor először feküdtem az ágyába, és aztán elhánytam magam ettől a fanyar úri férfiszagtól... Mert az egész ember most is olyan volt, húsostul, ruhástul, szagostul... mint mikor utoljára láttam. Elengedtem a nyakát, kézfejjel megtöröltem a szemem. Szédültem. A szatyromból keszkenőt vettem elő, aztán kistükröt, rúzst. Egyikünk sem szólt. Állt és várt, amíg helyremázoltam a könnyes, maszatos arcom. Akkor mertem csak reánézni, amikor láttam a tükörben, hogy megint emberszabású az ábrázatom. Nem hittem a szememnek. Tudod, ki állott előttem, a szükséghíd budai hídfőjénél, beláthatatlan sorban kígyózó, tíz– és tízezer ember között? A füstös, üszkös városban, ahol ritka volt a ház, melynek falán nem ütött ki a ragya, a puskagolyók sebhelye? Ahol alig volt töretlen ablak, nem volt jármű, rendőr, törvény, semmi?... Ahol az emberek koldusnak öltöztek, akkor is, ha nem volt szükség erre, aggastyánt és toprongyos koldust mutattak, vad szőrzeteket növesztettek és cafatosan ténferegtek, hogy szánalmat keltsenek?... Dámák rongyzsákot cipeltek, és mindenki úgy vánszorgott a hátizsákkal, mint a falusi búcsún a kehes, szurtos zarándok?... Az uram állott előttem. Pontosan az ember, akit hét év előtt megbántottam. És aztán, amikor megértette, hogy nem szerető vagyok a számára, nem is feleség, hanem ellenség, egy délután elém állott, mosolygott és csendesen azt mondta: – Azt hiszem, leghelyesebb, ha elválunk. Mert mindig így kezdette, ha valami fontosat akart mondani: „azt hiszem.” Vagy: „úgy gondolom... ” Soha nem mondta közvetlenül, ökölcsapásszerűen, amit mondani akart. Az apám például, ha már nem bírta, így kezdette: „Deazanyádistenit.” És aztán ütött. De az uram, ha már nem bírt valamit, elébb mindig kinyitott egy udvarias kis ajtót, egy feltevésszerű mellékmondatot, amelyben elosonhatott az, ami a mondatban fontos vagy bántó volt. Ezt Angliában tanulta, az intézetben, ahol nevelték. Mert ez is kedves szava volt: „attól tartok... ” Például ezt mondotta egy este: „Attól tartok, az anyám meghal.” Meg is halt az öreg, este hétkor, hiszen már kék volt, amikor az orvos megmondotta az uramnak, hogy nincs remény. Ez az „attól tartok” arra volt jó, hogy egy tragikus hírt simára simogasson, érzéstelenítse azt, ami fáj. Más ember ilyenkor csak ennyit mond: „Az anyám haldoklik.” De ő mindig vigyázott, hogy udvariasan mondjon valami kellemetlent vagy szomorút. Ilyenek ezek. Nem lehet kitanulni őket. Most is vigyázott. Hét évvel a kettőnk háborúságának befejezése után... szóval az ostrom után ott állott velem szemben, a hídfőnél, és az első szava ez volt: – Attól tartok, útban vagyunk itt. Csendesen mondta, és mosolygott hozzá. Nem kérdezte, mi van velem, hogyan éltem át az ostromot, kell-e valami? Csak figyelmeztetett, hogy talán, esetleg útban vagyunk itt... És mutatta az utat, hogy menjünk odébb, a Gellérthegy felé. Amikor elhagyott térségre értünk, megállt, körülnézett, és ezt mondta: – Azt hiszem, leghelyesebb, ha itt ülünk le. Igaza volt, csakugyan ez volt a „leghelyesebb”. Egy Kata repülőgép roncsaira mutatott, a pilóta ülése épen maradt, akadt két ember számára ülőhely a döglött gépen. Nem feleltem semmit, illedelmesen leültem az orosz pilóta helyére. Ő mellém ült. De előbb tenyérrel letisztogatta az ülést. Aztán zsebkendőt húzott elő, és abba törülte a kezét. Kis ideig csendesen ültünk, egyik sem szólt. Emlékszem, sütött a nap. És nagy csend volt a téren, a béna repülőgépek, autók, ágyúromok között. Anyától született ember azt is képzelhette volna, hogy egy férfi és egy nő talán mondanak egymásnak néhány szót, mikor az ostrom után először találkoznak Budapesten, a rommá lőtt házak között, a Duna-parton... Például megállapítják, néhány szóval, hogy életben maradtak... Nem gondolod? „Attól tartok”, illetve „azt hiszem”, ez is elképzelhető... De az uram nem gondolt erre. Ezért csak ültünk a sziklabarlang előtt, szemközt a pezsgőfürdő bejáratával, és néztük egymást. Jól megnéztem, elhiheted. És dideregni kezdettem. Olyan volt, mint az álom: egyszerre köd és valóság. Jó, drágám, nem vagyok én mulya. Érzelmes trampli sem vagyok, aki bőgni kezd, mert rosszak az idegei és meghatotta egy viszontlátás. Dideregtem, mert az ember, aki mellettem ült, szemben azzal a kriptával, ami akkor volt a nagyváros... nem ember volt, hanem kísértet. Így csak álmodni lehet valakivel. Csak az álom tudja olyan kísértetiesen, valamilyen spiritusznál finomabb folyadékban megőrizni a tüneményeket, mint amilyen az uram volt ebben a pillanatban. Képzeld csak, nem volt rongyos. Nem tudom pontosan, csakugyan azt a kétsoros, sötétszürke flanelruháját viselte, amit utoljára láttam rajta, amikor azt hitte, hogy „legokosabb, ha elválunk” és ezt a szemembe is mondotta?... Nem tudhatom biztosan, mert több ilyen sötétszürke ruhája volt... kettő vagy három, egysoros és kétsoros... de mindenesetre ugyanaz a szabás volt, ugyanolyan anyag és ugyanaz a szabó varrta ezt is, mint az apja ruháit. Ezen a reggelen is tiszta inget viselt, világoskrém batisztinget és sötétszürke nyakkendőt. És dupla talpú fekete félcipő volt a lábán... vadonatújnak tetszett a cipő, nemis értem, hogyan csinálta, hogyan jött át a poros hídon és porszem sem tapadt a cipőjén. Persze tudtam én, hogy nem új a cipő, csak éppen vadonatújnak tetszik, mert keveset viselték, hiszen egy tucat hasonló állott valamikor a cipőszekrényében... Láttam eleget a cipőit a frigyládában, amikor még én tisztítottam a nemes bőröket. Hát így állott előttem. Úgy mondják az ilyen látományra, hogy olyan volt, mintha skatulyából vették volna elő. De ez a skatulya sírgödör volt, amiben akkor mind oszladoztunk. Ebből a gödörből lépett ki. Nem volt gyűrődés a ruháján. Karján hordozta a könnyedén odavetett, világosdrapp esőkabátját, ezt az angol anyagból készült, nagyon bő, illetlenül kényelmes, vastag dupla ballonból szabott remekművet, amire emlékeztem még, mert én bontottam ki, sok év előtt, a londoni csomagot, amelyben küldték... És aztán egyszer, sokkal később, elmentem Londonban a cég kirakata előtt, ahol ezeket a kabátokat árulták, és megdobbant a szívem, mert megismertem az uram kabátját a kirakati holmik között... Ezt az esőköpenyt viselte most is, de csak úgy hanyagon... karján hordta, mert langyos volt a tél végi délelőtt. Kesztyűt persze nem viselt, csak zord télen húzott kesztyűt. Megnéztem a kezét is... Fehér volt és tiszta, s a körmei olyan láthatatlanul manikűrözöttek, mintha soha nem kellene külön levágni a körmeit... Hát így állott előttem. Tudod, mi volt a legkülönösebb? Ez az ember abban a pillanatban, a híd felé vánszorgó, szutykos, mocskos, ostromtól kínzott, rongyos tömegben olyan volt, mint a lázítás... és ugyanakkor csaknem láthatatlan volt. Nem csodálkoztam volna, ha valaki a sorból kilép, mellen ragadja ezt a fantomot, megrázza és megtapogatja, valóság-e?... Képzeld el, hogy a francia forradalomban, a terror hónapjaiban, amikor az arisztokratákra úgy vadásztak Párizsban, ahogy a gyerekek vadásznak a flóbertpuskával a verebekre, lila frakkban és parókásan megjelenik a párizsi utcán egy őrgróf, és nyájasan integet a kordék felé, melyeken vesztőhelyre viszik osztályos társait, a grófokat és őrgrófokat... Ez az ember is ilyen látványosság volt akkor a pesti utcán. Olyan rejtélyesen különbözött mindentől, ami körülötte nyöszörgött és hernyózott, mintha nem is az életből, a romházak valamelyikéből lépett volna elő, hanem egy láthatatlan színpadról, ahol felöltöztették, hogy szerepet alakítson egy történelmi drámában. Egy színdarabból, egy régi szerepből lépett elő, amelyet... akkor úgy éreztem... már sehol nem játszottak. Egy ember jelent meg, a füstölgő város romdíszletei között, egy ember aki nem változott. Akit nem érintett meg az ostrom, sem a nyomorúság. Félteni kezdettem. Mert mi akkor a dühnek és a bosszúvágynak olyan légkörében éltünk, amit nem lehetett büntetlenül ingerelni, mozdulattal sem lehetett fokozni. A rossz lelkiismeret dühe és bosszúvágya sistergett nyálas fröcsköléssel minden szájon, szikrázott minden szempárban. Az emberek loholtak a napi konc után, egy kanálnyi zsír, egy marék liszt, egy gramm arany után. És közbül mindenki sunyi pillantással sandított a másikra, mert minden ember gyanús volt... Miért? Mert mind bűnösök voltunk, így vagy úgy?... Bűnösök, mert túléltük azt, amit mások nem éltek túl?... De az uram itt ült mellettem, nyugodtan, mintha ártatlan lenne. Ezt nem értettem. Lesütöttem a szemem és nem tudtam, mit csináljak? Intsek a rendőrnek, vigyék el? Nem volt semmiféle bűne. Soha nem volt részes a gaztettekben, amelyeket abban az időben és elébb követtek el a városban, aztán mindenfelé az országban. Nem ölt zsidót, nem üldözte azokat, akik másképpen gondolkoztak, nem rabolta ki az elhurcolt, kitelepített emberek lakását... Senki nem mutathatott ujjal reá, hiszen nem tört le egyetlen morzsát más ember kenyeréből, nem vétett mások élete ellen... Később sem hallottam, hogy valaki ilyesmivel merte volna vádolni. Nem vett részt a zabrálásban, dehogyis. Inkább ő volt az, akit alaposan kifosztottak. A pillanatban, amikor találkoztam vele az ostrom után a budai hídfőnél, már koldus volt ő is... Később megtudtam, hogy nem maradt egyebe a híres gazdagságból, csak egy bőröndre való ruhája. És a mérnöki oklevele. Azzal ment el az országból... azt mondják, Amerikába ment. Talán munkás most ottan, egy gyárban... Nem tudom. Az ékszereket már sokkal elébb nekem adta, amikor elváltunk... Látod, milyen jó, hogy az ékszerek megmaradtak! Nem azért mondom, hiszen tudom, hogy álmodban sem jutnak eszedbe az ékszereim... Csak éppen segítsz. eladni, mert jó vagy. Ne bámulj így, látod, elérzékenyültem. Várj, megtörlöm a szemem. Mi az?... Igen, hajnalodik. Ezek az első zöldséges kocsik. Öt óra elmúlt. Mennek le a folyóhoz, a piacra. Nem vagy fáradt?... Betakarlak. Hűvösödik. Mit kérdezel?... Nem fázom. Inkább melegem van. Engedj, szívem, becsukom az ablakot. Ott hagytam el, hogy néztem, és olyasmit láttam, amitől a hideg remegés lefutott a térdemen át az alsó lábszáramba. A tenyerem megizzadt. Mert azt láttam, hogy a volt férjem, ez az előkelő, ismerős úr néz engem, és mosolyog. De ne képzeld, hogy gúnyosan mosolygott vagy fölényesen. Csak éppen úgy mosolygott, mint mikor valaki udvariasan és közömbösen felel egy viccre, ami nem szellemes, nem is pikáns... , de jól nevelt ember, hát mosolyog. Szó se róla, sápadt volt. A pincelevegő végül rajta is meglátszott. De csak úgy volt sápadt, mint mikor valaki néhány hetes betegség után először megy szabad levegőre. A szeme körül volt sápadt. És a szája vértelennek tetszett. Máskülönben egészen olyan volt, mint mindig, egész életében... például reggel tízkor, beretválkozás után. Talán még olyanabb... De lehet, hogy ezt a benyomást a környezet okozta, amelyből olyan különösen vált elő, mintha egy múzeumbeli tárgyat hirtelen kiemelnének az üvegszekrényből és egy prolilakás szutykos környezetébe állítanák... Képzeld el, ha azt a Mózes-szobrot, amelyet tegnap együtt nézegettünk a homályos templomban, egy napon viszontlátnád egy kormányfőtanácsos szalonjában, két vitrin között. Hát az uram nem volt olyan remekmű, mint a Mózes-szobor. De a maga nemében mégis olyan volt abban a pillanatban, mint egy műtárgy, amely az utcára került... És mosolygott. Hű, de melegem lett!... Nézd, vörös az arcom, felszaladt a fejembe a vér. Még soha nem beszéltem erről, senkivel. De úgy látszik, azóta is gondolok erre. És elönt a forróság, ha kimondom. Ennek nem kellett a lábát mosni, fiam, megmosta ez egyedül, reggel, a pincében, elhiheted. Nem kellett semmiféle vigasztalás, hogy van megtisztulás az emberek között, semmilyen nadragulya nem kellett neki. Örökké és halálig csak ahhoz ragaszkodott még, ami az életnek egyetlen értelme és fegyvere volt... az udvariasság, a jómodor, az, hogy megközelíthetetlen. Olyan volt, mintha belülről cementtel öntötték volna ki. És ez a belül cement, kívül hús-vér alak, aki ilyen könyörtelen páncélba öltözött fel, egy centiméterrel sem jött hozzám közelebb... Az a földrengés, ami országokat mozgatott és csúsztatott abban az időben, ezt az embert belülről nem mozgatta meg. Nézett reám, és éreztem, hogy inkább meghal, de egy szót sem hajlandó mondani, ami más lenne, mint „azt hiszem” vagy „úgy gondolom”... Ha megszólal, érdeklődik, hogyan vagyok, nincs-e szükségem valamire... hogyne, hajlandó rögtön levetni a kabátját vagy lehúzni a csuklójáról a megmaradt karóráját, amit szórakozottságból nem zabrált el egy orosz... mosolyogva ideadja, hiszen már nem haragszik reám. Most figyelj ide. Mondok neked valamit, amit még nem mondtam másnak. Nem igaz, hogy az emberek csak önző fenevadak. Van úgy is, hogy hajlandók segíteni egymásnak. De nem jóság, nem is részvét az, ami viszket bennük, amikor segítenek. Azt hiszem, a kopasznak volt igaza, amikor egyszer azt mondta, az emberek néha jók, mert gátlásaik vannak, hogy rosszat cselekedjenek. Ez a legtöbb, amire ember képes... Akad olyan is, aki jó, mert gyáva gonosz lenni. így mondta a kopasz. Ezt még nem mondtam el senkinek. Most ezt is megmondom neked, egyetlen szerelmem. Hát persze nem ülhettünk örökké a sziklatemplom tövében, szemközt a pezsgőfürdő bejáratával. Egy idő múltán az uram köhintett, a torkát köszörülte, és azt mondta, „úgy hiszi”, legokosabb lesz, ha felállunk és sétálunk még egy kis ideig, fel és alá, a Gellérthegy romvillái között, mert jó az idő... És „attól tartott”, hogy az elkövetkező időben nem lesz sok alkalma beszélgetni velem. Úgy gondolta, az élet hátralevő idejében... Ezt nem mondta így, de fölösleges is lett volna, hiszen magamtól is tudtam, hogy utoljára beszélgetünk. Ezért hát sétálni kezdettünk a Gellérthegyen, a napfényes, tél végi időben, a lankás utcákon, a dögök és romok között. Talán egy óra hosszat sétáltunk így, komótosan. Nem tudom, mire gondolt a volt uram, mikor utoljára lépdeltem az oldalán, a budai lankán. Nyugodtan beszélt, érzelmesség nélkül. Óvatosan megkérdeztem, hogyan került ide, mi történt vele ebben a cifra, fejtetőre állított világban?... Udvariasan csak annyit mondott, hogy minden rendben van, ahogy a körülmények kívánják. Ezt úgy értette, hogy teljesen tönkrement, semmije nem maradt, és készül elmenni melósnak külföldre... A hosszú út egyik kanyarodójánál megálltam, és óvatosan megkérdeztem... , de közben nem mertem reá nézni... mit gondol, mi lesz a világgal?... Ő is megállt, komolyan nézett reám, gondolkozott. Válaszolás előtt mindig gondolkozott, mintegy lélegzetet vett. Oldalt hajtott fejjel, komoly pillantással nézett reám, aztán a romvillát szemlélte, amelynek kapuja előtt állottunk. így felelt: – Attól tartok, túl sok az ember. És mintha ezzel már válaszolt volna minden következő kérdésre, elindult a híd felé. Szaporán lépdeltem mellette, mert nem értettem, amit mondott. Abban az időben és az előző években éppen elég ember pusztult feleslegesen. Miért aggódott, hogy sok az ember? De nem szólt többet, csak lépdelt, mint aki siet, nem ér rá. Gyanakodni kezdettem, hogy talán tréfál vagy ugrat? Mert emlékeztem, hogy ők ketten, a volt férjem és a barátja, a kopasz, néha játszottak... úgy beszéltek, mint a normális, tehát félig hülye emberek, akik a buta tényeket mindig nevükön szólítják és kánikulában, amikor az emberekről csorog a verejték és a kutyák megvesznek a hőségtől, megfontoltan, felemelt mutatóujjal, férfias hanglejtéssel, ahogy a bíró beszél, ezt mondják: „Meleg van!. . .”És aztán büszkén néznek, mint mindig az emberek, mikor valamilyen közérthető és felesleges hülyeséget mondanak. Volt ilyen játékuk. Most, amikor ünnepélyesen megállapította, hogy túl sok az ember, gyanakodtam, hogy kinevet. Mert bizonyosan volt igazság abban, amit mondott, hiszen a sok ember úgy mutatkozott mindenfelé, mint egy természeti csapás, mint a kolorádóbogár a krumpliföldön. Ezért megszeppenten ezt kérdeztem: – Mégis... Mi lesz magával? Tudnod kell, ezt az embert mindig magáztam. És ő mindig tegezett. De én soha nem mertem tegezni. És ő, aki mindenkit magázott, az első feleségét, a szüleit, a barátait, aki társas életben soha nem tartotta meg azt az osztályabeli buta szokást, hogy a hasonszőrű emberek első találkozáskor letegezték egymást, így mutatták, hogy mind úgynevezett úriemberek... ez az ember örökké tegezett engem. Erről nem beszéltünk, ez volt kettőnk között az illemtan. Levette orráról a szemüveget, tiszta zsebkendőt húzott elő a szivarzsebéből, gondosan megtisztogatta az üveget. Amikor megint helyén volt a pápaszem, a híd irányába nézett, ahol hosszú embersor vánszorgott. Nyugodtan mondotta: – Elmegyek, mert eggyel több vagyok itt, mint kell. Szürke szeme figyelmesen nézett az üveg mögül. Szempillája sem rebbent. De nem mondta ezt gőgösen. Tárgyilagosan beszélt, mint egy orvos. Nem kérdeztem tovább, tudtam, a kínpadon sem hajlandó erről többet mondani. Indultunk vissza, a híd felé. Ott szótlanul búcsúztunk. Elindult a Duna-parton, a Krisztinaváros irányába. Beálltam a totyogó libasorba, lassan bicegtem a híd feljárója felé. Láttam még egyszer, amint fedetlen fővel, karján az esőkabáttal, lassú lépéssel, de céltudatosan halad előre... tudod, mint aki biztosan tudja, hová megy, szóval a semmibe. Tudtam, hogy nem látom többé az életben. Ha az ember tudja, hogy utolszor lát valakit, abban van valami őrjítő. Mit akart mondani?... Talán azt, hogy egy férfi csak addig él, amíg szerepe van. Aztán már nem él, csak létezik. Nem értheted, mert neked szereped van a világban... az a szereped, hogy engem szeress. No, most kimondtam. Ne nézz ilyen görbén, ravaszul. Ha kettőnket hallgat valaki, ahogy beszélgetünk itt Rómában, egy hotelszobában... hajnalodik, most jöttél a bárból, sürgők körülötted, mint egy odaliszk... egy gonosz ember, aki kívülről néz és hallgat minket, azt hiheti, mi ketten úgy beszélgetünk, mint a cinkosok... egy piti nő, aki besodródott az urak közé, és most kibeszéli a szeretőjének, a szépfiúnak, amit ott látott... És te fülelsz, mert tudni akarod, milyen volt a móka ott az urak között... így gondolja valaki, ilyen gonosz a világ. Ne ráncold azt a gyönyörű homlokod. Nevess már... Hiszen mi ketten tudjuk egymásról az igazat. Te nem vagy szépfiú, hanem vérbeli művész és az én egyetlen jótevőm, akit imádok, és aki segít nekem ebben a maradék facér életben... Például segítsz eladni az ékszereimet, melyek a gonosz uramtól maradtak reám... Mert ilyen jóságos vagy és irgalmas. És én nem vagyok piti nő, akkor sem voltam az, amikor elvettem az uramtól a pénzt, ahogy tudtam... Mert nem hasznot akartam, hanem igazságot. Most vigyorogsz, mi? De ezt csak mi ketten tudjuk, te meg én. Hát igen, az uram másféle ember volt. Utánanéztem, és egyszerre csiklandozott a kíváncsiság... szerettem volna megtudni, igazában miért élt ez az ember?... És miért felesleges most, miért megy el posztófestőnek Ausztráliába vagy szerelőnek Amerikába?... Nem valamilyen nevetséges rögeszme volt az a szerep, amiben hitt?... Nézd, én nem olvasok újságot. Legfeljebb, ha nagybetűk hirdetik, hogy megöltek egy nagy mukit vagy elvált egy mozicsillag... ilyesmit olvasok, semmi mást. A politikából csak annyit értek, hogy senki nem bízik a másikban, mindegyik azt hirdeti, hogy ő jobban tudja. Néztem az uram után, és éppen egy csapat orosz gyalogos menetelt el mellettem ebben a pillanatban, vállukra vetett puskával, feltűzött szuronnyal... nyurga fiúk, akik eljöttek Magyarországra, mert most már itt is másképp lesz minden, mint azelőtt volt, amikor a férjem még azt hitte, hogy neki szerepe van a világban. Baktattam a sorban, a szennyes sárga áradással zajló tél végi Duna felett, át a hídon. A folyóvízben deszkák, hajóroncsok, hullák úsztak. Senki nem figyelt a hullákra, mindenki csak maga elé nézett, cipelte a hátizsákban a terhet, meghajlottan, mintha az emberiség valamilyen búbánatos kántáló vezeklésre indult volna. így vánszorogtunk át a hídon, sok ember, mintha mind bűnösek lennénk. És egyszerre nem éreztem fontosnak, sem sürgősnek, hogy elmenjek a Király utcába és elcseréljem azt a rongy papírpénzt körömlakklemosóra. Egyszerre nem láttam semmiféle célt, ahová mehetnék még... Megzavart ez a találkozás. Hiszen igaz, hogy soha nem szerettem ezt az embert, de most ijedten észleltem, hogy már nem is haragszom reá úgy igazán, szívből, ahogy illik haragudni az ellenségre... Ez szíven ütött, mintha valami értékeset elvesztettem volna... Tudod, van egy pillanat, két ember között, amikor már nem érdemes haragudni. Ez nagy szomorúság. Hajnalodik. Egyszerre milyen habos, forró lesz a fény!... Rómában valahogy átmenet nélkül érkezik az éjszakából a hajnal. Várj, felhúzom a redőnyt. Nézd a két narancsfát az ablak előtt. Mindegyik pontosan két narancsot termett. Olyan aszú, fonnyadt narancsokat, amilyenek csak itt a városban teremnek. Mint mikor öregszik valaki, és az érzéseiből egy napon gondolatok lesznek. Nem fáj a szemednek a fény?... Én szívesen tűröm a római reggelt, ezt a perzselést. Olyan hirtelen és ragyogó ez a világosság, mint mikor egy fiatal nő ledobja magáról az éjszakai inget és meztelenül megy az ablakhoz... Nem szemérmetlen ilyenkor, csak meztelen. Miért nevetsz ilyen gúnyosan?... Nagyon költői vagyok?... Igen, észrevettem, néha én is hasonlatokban beszélek, mint a versfaragók. Látom, azt hiszed, mindent, amit így mondok, tőle tanultam, a kopasztól. Hát igen, mi, nők majmok vagyunk, utánozzuk a férfit, aki érdekel... De ne babráld most már az albumokat. Hiába bolházod a képeket. Nincs fényképem róla. Látom, zavar a fény. Félig leengedem a redőnyt, így jó lesz?... Még üres az utca. Észrevetted, ez a kis via Liguria milyen üres, napközben is?... Megértem, hogy itt lakott. Ki?... Hát ő. A kopasz, igen. Adj helyet, lefekszem. Add ide a kispárnát. És a hamutálkát... Akarsz aludni?... Én sem vagyok álmos. Feküdjünk így, csendesen. Nem rossz így feküdni hajnalban, Rómában, mozdulatlanul, és nézni ebben a régi házban a szoba mennyezetét. Ha felébredek reggel háromkor, és te még nem jöttél meg a bárból, sokáig fekszem így. Mi? Hogy a kopasz ebben a szobában lakott-e? Nem tudom, ne faggass. Eredj le a portáshoz, kérdezd meg, ha tudni akarod. Igen, lehet, hogy ebben a szobában lakott. Mi bajod?... Hogy utánajöttem-e? Őrült, te őrült, miket képzelsz? Már két hónapja halott volt, amikor útra keltem. Nem igaz, ostobaságot beszélsz. Nem az ő sírját kerestem a múltkor a protestáns temetőben. Egy költő sírját kerestem, angol volt a boldogtalan... Az egészben csak annyi az igazság, hogy a kopasz egyszer beszélt nekem ezekről a híres sírokról. De őt nem ott temették el, hanem a városon kívül, egy olcsó temetőben. Máskülönben sem volt protestáns, mint az angol költő. Nem, zsidó sem volt. Miféle volt? Tudom is én. Csak azt tudom, hogy nem volt vallásos. Látom, pislogsz, gyanítsz valamit. Azt hiszed, titokban mégis a szeretője voltam, és aztán utánajöttem ide, Rómába?... Sajnálom, nem tudlak ilyen pikáns történettel szórakoztatni. Nem volt közöttünk semmi. Nagyon egyszerű volt körülötte minden. Nem volt ő olyan érdekes, művészi teremtménye az Istennek, mint te, szívem. Inkább olyan volt, mint egy hivatalnok vagy egy nyugdíjas tanár. Semmi kalandos nem volt benne, sem körülötte. A nők nem ölték magukat miatta. Nem szerepelt a lapokban a neve, az érdekes mütyürke pletykákkal kapcsolatban, nem írtak róla. Egyáltalán, amikor én megismertem, már nem szerepelt. Régebben, úgy hallottam, volt valamilyen híre. De abban az időben, a háború vége felé, már elfeledték, a kutya sem beszélt róla. Hidd el, semmi érdekeset nem tudok erről az emberről. Fényképem sem maradt róla. Nem szerette, ha fényképezik. Néha úgy rémlett, olyan, mint egy gonosztevő, aki rejtőzik, mint egy bűnöző, aki fél, hogy megtalálják az ujjlenyomatát egy poháron, amiből ivott, mint egy sikkasztó, aki álnéven él... Ha volt valami érdekes ebben az emberben, talán csak az, hogy minden idegével, kézzel-lábbal, foggal és körömmel védekezett az érdekesség ellen. Nem érdemes beszélni róla. Ne zsarolj. Nem bírom, amikor így zsarolsz, egyszerre könyörögsz és fenyegetsz. Akarod, hogy ezt is neked adjam?... Mint a gyűrűt, mint a dollárokat? Mindent adjak oda? Semmit nem hagysz meg nekem?... Ha ezt is odaadom, akkor aztán igazán nem marad semmim. Ha egyszer itthagysz, egészen üres lesz a kezem. Ezt akarod?... Jó, elmondom. De ne képzeld, hogy te vagy az erősebb. Csak én vagyok a gyengébb. Nem könnyű elmondani. Mintha a semmit akarnám elmondani. Azt hiszem, az életben csak a valamit lehet elmondani... már úgy értem, ebben az egyszerűbb, mindennapos életben. Mert tudod, vannak emberek, akik nemcsak a mindennapban élnek, hanem másképp is, valamilyen másféle valóságban... Ezek az emberek talán el tudják mondani a semmit is, olyan érdekesen, mint egy detektívtörténetet. Ez az ember azt mondta, minden valóság... nemcsak az, amit fogni lehet, hanem a fogalmak is. Ha a semmi fogalom, akkor már érdekelte a semmi is... kézbe vette, minden oldalról megvizsgálta, mint egy tárgyat. Ne pislogj, látom, nem érted. Én sem értettem... , de aztán valahogy láttam, megéltem a társaságában, hogy az ő kezében vagy agyában a semmi is kezdett valóság lenni, megnőtt, megtelt értelemmel. Ez volt a trükkje... Ne törd a fejed, magas ez nekünk. A neve?... Hát volt valamilyen neve a világ számára. Őszintén megmondom, régebben soha nem olvastam egyetlen könyvét sem. Mikor megismertem, azt hittem, csak játszik velem is, mint mindennel és mindenkivel... Akkor mérgemben nekiültem, és elolvastam egy könyvét. Hogy megértettem-e?... Nagyjából megértettem. Egyszerű szavakkal írt, amilyennel az életben is beszélnek. A kenyérről írt, meg a borról, meg arról, mit kell enni és hogyan kell sétálni, és mit kell séta közben gondolni... Mintha tankönyvet írna szelíd hülyéknek, akik nem tudják, hogyan kell értelmesen élni... olyan volt ez a könyv. De ravasz könyv is volt, a nagy egyszerűség és együgyűnek megjátszott természetesség, az oktató hangú tanítóbácsiskodás mögött valamilyen kaján közöny is vigyorgott. Mintha mindent... a könyvet és azt, hogy ő könyvet ír és az olvasót, aki kezében tartja a könyvet és iparkodik megérteni a könyv tartalmát... vagy andalodik, elkomolyodik, elérzékenyül... mintha ezt mind egy gonosz kamasz figyelné a háttérből, a szoba sarkából, vagy a könyv lapjai közül... és ez a láthatatlan kamasz kárörömmel vigyorog. így éreztem, amikor a könyvét olvastam. Minden sorát értettem, csak az egészet nem értettem, nem tudtam, igazában mit akar?... És nem értettem, miért ír könyvet, amikor nem hisz benne, sem az irodalomban, sem az olvasóban?... És én, az olvasó, akármilyen figyelmesen betűzöm a könyvet, soha nem tudom meg, igazában, mi az, amiben hisz?... Dühös lettem, amikor a könyvét olvastam. Nem is végeztem ezzel az olvasmánnyal, mérgemben a sarokba vágtam a könyvet. Később, amikor a közelében éltem... megmondtam neki ezt is. Komolyan hallgatott meg, mint egy pap vagy nevelő. Bólogatott. Feltolta homlokára az aranykeretes pápaszemet. így mondta, megértéssel: – Szégyen – és legyintett, mintha csüggedten eldobná ő is a világ minden könyvét a sarokba. – Bizony, szégyen, gyalázat. És szomorúan sóhajtott. De nem mondta meg pontosan, mi a szégyen? Az irodalom? Vagy az, hogy nem értem a könyvét? Vagy van valami, amit nem lehet megírni?... Nem mertem megkérdezni, mi a szégyen? Mert úgy bánt a szavakkal, mint a patikus a méreggel. Amikor egy szó értelmét kérdeztem tőle, gyanakodva nézett reám, ahogy a gyógyszerész gyanakszik, amikor egy feldúlt hajzatú, zilált külsejű nő beállít, és egyszerű altatót kér, például veronált .. Vagy a fűszeres, amikor egy kisírt szemű cseléd lúgot kér... Úgy gondolta, a szó méreg. Minden szóban keserű méreg van. Csak egészen híg oldatokban lehet nyeldekelni ezt a mérget. Miről beszéltünk, kérded?... Várj csak. Megkísérlem összerakni az emlékét annak, amit néha mondott. Nem lesz sok az egész, elfér a fél kezemben. Egyszer... bombázás közben, mikor a város népessége a pincékben kushadt, és hideglelős szájjal, verejtéktől lucskosan várta a halált... arról beszélt, hogy a Föld és az ember ugyanegyanyag... és ő olvasta a képletet, valami harmincöt keménység és hatvanöt folyadék. Ezt egy svájci könyvből tanulta. Ezzel nagyra volt. Elégedetten beszélt erről, mintha most már minden rendben lenne. A házak széthullottak körülöttünk, de a leomló házak, a vinnyogó és bujkáló emberek nem érdekelték. Egy németről beszélt, aki régen élt, száz év előtt vagy még régebben... itt Rómában van egy kávéház, ahol a múltkor üldögéltem veled, a Greco, azt mondják, odajárt az a német vagy száz és még több év előtt... ne törd a fejed, én sem emlékszem a nevére... A kopasz azt mondta, ez a német úgy hitte, a növények, meg az állatok, meg az egész föld mind egy kaptafára készültek... érted ezt? Olyan lázasan, elmerülten olvasott azokban a hetekben, amikor bombázták Budapestet, mintha elmulasztott volna valamilyen nagy tennivalót... Mintha egész életében mással foglalkozott volna. Mint aki amerikázott, és most már nincs ideje pótolni mindent, amit tudni szeretne, például nincs módja reá megtudni a világ szerkezetének titkát... Ilyenkor csendesen ültem egy sarokban, néztem és kinevettem. De oda sem figyelt, nem törődött velem, ahogy a bombákkal sem törődött. Ez az ember mindig magázott. Ő volt az egyetlen az uram világából, az úrfélék közül, aki bizalmas helyzetben sem tegezett. Mit mondasz?... Akkor nem volt igazi úr?... Csak író volt, nem úr?... Milyen okos vagy. Lehet, hogy igazad van, nem volt úr, mert mindig tisztelettel beszélt velem. Mikor még cseléd voltam, elküldött hozzá az uram, hogy nézzen meg, vizsgáljon meg... Mentem engedelmesen, mint a birka. Úgy küldött az uram ehhez a barátjához, ahogy elküldött a családja a bőrorvoshoz, mert biztosan akarták tudni, nincs-e franc az új cselédben?... Akkor a kopasz volt az uram számára a bőrorvos, csak éppen nem a bőrömről volt szó, hanem valami másról... arról, miféle vagyok belülről?... Az író vállalta, hogy megvizsgál, de láthatóan kedvetlenül fogadott. Valahogy lenézte az egészet, az uram ötletét, ezt a lelkiklinika-ostobaságot, amit a férjem zavarában kitalált... Hümmögve nyitott ajtót. Leültetett, és nem kérdezett sokat, inkább csak nézegetett. Nem nézett arra, akivel éppen beszélt. Mindig máshová nézett. Mint akinek rossz a lelkiismerete és kerüli az egyenes pillantást. De aztán átmenet nélkül villant egyet a szeme, és egyszerre érezted, hogy ez az ember most téged néz, személyesen. Ilyenkor nagy erővel nézett. Azt mondják, így faggatják a komcsik a gyanúsokat. Nem lehetett elfordulni a nézése elől. Nem lehetett elbújni a pillantása elől semmiféle modoros mesterkedésbe, köhécselésbe, fészkelődő közömbösségbe. Úgy nézett, mint aki birtokba vesz, megérint. Mint az orvos, amikor a műtőasztalon vinnyogó beteg fölé hajol, kezében a kés, szája előtt a fertőtlenítő, védő géz, és a beteg nem is lát mást, csak a könyörtelen kést. És a kutató szemet, amely most behatol a beteg testébe, és meglátja a valóságban a méhet vagy a vesét... Ritkán nézett így. És nem sokáig... Úgy látszik, nem tudott hosszú időn át áramot adni ebbe a nézésbe. De akkor így nézett engem, a barátja testet öltött rögeszméjét, egy hosszú pillanaton át. Aztán elfordult, szemében kialudt az áram, a fény. Ezt mondta: – Elmehet, Áldozó Judit. Elmentem. Nem is láttam többé, tíz éven át. Akkor már nem jártak össze az urammal. Soha nem tudtam meg, de gyanítom, hogy ennek az embernek volt valami köze az uram első feleségéhez. Mikor elváltak, az asszony külföldre utazott. Egy ideig itt élt, Rómában. Aztán visszajött Pestre, és ott éldegélt, nagyon csendesen, senki nem hallott felőle. Néhány hónappal a háború kitörése előtt halt meg. Hirtelen pusztult el, egy vérrög felszaladt a szívébe, pillanat alatt meghalt. Később mindenfélét fecsegtek, ahogy ez már szokás, amikor meghal egy fiatal teremtés, akinek színre-szemre nincs különösebb baja... Azt is mondották, öngyilkos lett. De senki nem tudta, miért követett el öngyilkosságot ez a gazdag fiatalasszony? Szép lakása volt, utazott, ritkán ment emberek közé, tapintatosan élt... Nyomoztam utána, ahogy illik, amikor egy nőnek köze van egy másik nő emberéhez... De nem tudtam meg semmi biztosat a pletykáról. Az ilyen hirtelen halálról azért én is tudok valamit... Nem nagyon hiszek az orvosoknak, csak éppen elszaladok hozzájuk, visítva, rögtön, mihelyst valami baj van, ha megvágtam a kisujjam vagy fáj a torkom... De azért nem hiszek nekik, mert van valami, amit csak mi, betegek tudunk és az orvosok nem tudják... Én csak azt tudom, hogy az a hirtelen halál... , amikor nincsen semmiféle előjel, makkegészséges valaki... nem egészen lehetetlen. Ez az én fura barátom, az író és kuruzsló, tudott erről valamit. Nézd, amikor megismertem, néha olyan különösen éreztem magam... Minden pillanatban azt hittem, hogy nahát, vége, meghalok... Egy óvóhelyen találkoztam a kopasszal, Budán, este hatkor, váratlanul. Sok ezer ember szorongott a sziklabarlangban. Olyan volt az egész, mint a búcsú, amikor barlangokban tolong és kántálva imádkozik a nép, mert pestis van a városban. Ő ismert meg, intett, üljek mellé a padkára. Hát melléje ültem, hallgattam a tompa, távoli robbanásokat. Lassan derengett, hogy ez az ember, akinél jártam egyszer, mert az uram kívánta, hogy vizsgáljon meg... Egy idő múltán megszólalt, azt mondta, álljak fel, és menjek vele. Még nem fújták le a riasztást, üres volt a budai sikátor, halotti csendben sétáltunk, mint egy kriptában. A régi várbeli cukrászda előtt mentünk el, tudod, az a százéves helyiség a Várban, a finom bútorokkal... Ide léptünk be, légitámadás közben. Kísérteties volt az egész, mint valamilyen túlvilági randevú... A cukrászda tulajdonosai, őslakó várbeliek... éppen úgy, mint az elárusító kisasszony... mindenki leszaladt a szirénajelre a pincébe. Egyedül voltunk a mahagóni bútorok között, az organtinnal letakart, sütőporos hadisütemények, az avas krémesek és száraz habcsókok, az üvegpolcokon felállított vanílialikőrös üvegek között. Senki nem fogadott, senki nem felelt a köszöntésünkre. Leültünk, vártunk. Még mindig nem beszéltünk. Messze, a Duna túlsó partján, dörögtek a légvédelmi ágyúk, és tompa dörrenéssel hullottak az amerikai bombák. Fekete füstfelhő gomolygott a Vár fölött, mert a repülők eltalálták és felgyújtották az egyik olajtároló tartályt a folyó balpartján... De erre sem figyeltünk. Udvariasan, mint aki otthon van, kérés és felszólítás nélkül nekilátott a vendéglátásnak. Likőrt töltött két pohárkába, krémest és diósszeletet helyezett egy tányérra. Olyan otthonosan mozgott a régi cukrászdában, mintha mindennapos vendég lenne itt. Megkínált, és akkor megkérdeztem, ismerős-e itt, szokott-e idejárni?... – Én?... – és kezében a likőröspoharakkal, csodálkozva nézett reám. – Dehogyis. Talán harminc év előtt, diákkoromban voltam itt utoljára. Nem – mondta határozottan, körülnézett és a fejét rázta –, nem emlékszem pontosan, mikor jártam itt. Koccintottunk, majszoltuk a süteményeket és beszélgettünk. Mikor lefújták a bombatámadást, és egy öregasszony, a tulajdonosnő meg az elárusítónő előkerültek a pincéből, ahová a légiveszély szirénajelére ijedtükben ész nélkül lefutottak, már bizalmasan csevegtünk. így kezdődött újra az ismeretségünk. Nem lepett meg ez a természetesség. Később sem lepett meg semmi, amikor vele voltam. Ha levetkőzik anyaszült meztelenre, és énekelni kezd, mint a vallásos bolondok az utcákon, az sem lep meg. Ha szakállasán látom egy napon, és azt mondja, a Sínai-hegyről jön, ahol éppen elbeszélgetett az Úristennel, az sem lep meg. Ha felszólít, hogy játsszunk vöröspecsenyét, és aztán tanuljak meg spanyolul, vagy sajátítsam el a késdobálás titkait, az sem lep meg. Így aztán nem lepett meg az sem, hogy nem mutatkozott be, a nevem sem kérdezte, és nem emlékezett az uramról. Csak úgy beszélt, tett és vett a kísértetiesen elhagyott cukrászdában, mintha minden szó felesleges lenne, mintha a lényegeset az emberek szavak nélkül is tudnák... Mintha semmi nem lenne unalmasabb és feleslegesebb, mint a kísérlet, hogy mi ketten elmeséljük egymásnak, kik és mik vagyunk. Vagy arról beszéljünk, amit szavak és bemutatkozás nélkül amúgy is tudtunk, a régi történetet a halott asszonyról. Vagy arról csevegjünk, hogy valamikor cseléd voltam, és az uram egyszer elküldött hozzá, a lélekbúvárhoz, vizsgáljon meg, nem vagyok-e társadalmi szempontból rühös vagy nyavalyatörős?... Folytattunk egy párbeszédet... mintha az élet az emberek között nem is lenne más, mint örök párbeszéd, amelyet a halál csak megszakít egy lélegzetvétel idejére. Nem kérdezte, mi van velem mostanában, hol élek, kivel vagyok?... Csak azt kérdezte, ettem-e már paradicsommal töltött olajbogyót? Először úgy rémlett, őrült az, aki ilyesmit kérdez. Ezért hosszan néztem a szemébe, a kutató, zöldesszürke szemének pillantását figyeltem, ezt az aggályosan komoly emberi szempárt. Úgy nézett reám, a robbanó bombák között, a csendes cukrászdában, olyan mélységes figyelemmel, mintha mindkettőnk élete múlna a válaszon. Elgondolkoztam, mert nem akartam becsapni. Azt feleltem, hogy igen, ettem, hogyne ettem volna. A Sohóban ettem egyszer, Londonban, az olasz negyedben, egy kis vendéglőben, ahová a görög vezetett el. De a görögöt nem említettem, úgy gondoltam, fölösleges, hogy az olajbogyóval kapcsolatban a görögről is beszéljek. – Akkor jó – mondotta megkönnyebbülten. Félénk hangon – soha nem mertem úgy igazán a szívem szerint szólni hozzá – megkérdeztem, mi van abban különösen jó, hogy ettem már paradicsommal töltött olajbogyót?... Meghallgatta a kérdést, komolyan. Aztán sebesen beszélni kezdett: – Mert már nem kapni – mondotta szigorúan. – Budapesten már egyáltalán nem kapni olajbogyót. Régen vásárolhatott a belvárosban, a jó hírű csemegésnél... – és mondott egy nevet. – De paradicsommal itt mifelénk soha nem töltötték az olajbogyót. Ez azért van, mert Napóleon, amikor errefelé járt a hadaival, csak Győrig jutott el. Rágyújtott és bólogatott, mintha nem is lenne más mondanivalója. Egy régi bécsi ingaóra ketyegett a fejünk fölött. Ezt a ketyegést hallgattam. Meg a tompa távoli dörrenéseket... olyan hang volt az, mintha egy belakott vadállat büfögne valahol. Olyan volt az egész, mintha álmodnék. Nem volt boldog ez az álom... mégis, különös nyugalmat éreztem. Később is, mindig, amikor vele voltam... De nem tudom ezt megmagyarázni neked. Soha nem voltam boldog a társaságában... Néha gyűlöltem, sokszor dühített. De meg kell őszintén mondjam, soha nem unatkoztam, amikor vele voltam. Nem voltam nyugtalan, sem türelmetlen... Mintha levetném egy ember társaságában a cipőmet vagy a melltartót, mintha levetnék mindent, amire az emberek tanítottak. Egyszerűen csak nyugodt voltam, amikor vele voltam. A háború legdühösebb hetei akkor következtek. De soha nem voltam olyan nyugodt, elégedett, mint azokban a hetekben. Néha gondoltam arra is, kár, hogy nem vagyok a szeretője... Nem, mintha vágyakoztam volna, hogy lefeküdjek vele. Vénült már, a foga sárga volt, a szeme alatt táska. Még reménykedtem is, hogy tehetetlen, azért nem néz reám úgy, mint ahogy illik egy nőre nézni. Vagy a fiúkat szereti, nem kell neki a nő?... Így reménykedtem. De nem tapasztaltam mást, csak azt, hogy nem törődik velem. Sokszor tisztogatta a szemüvegét, aggályosan, ahogy a gyémántköszörűs gyalulja a nyers követ. Nem volt lompos, de ha agyonütsz, nem tudnám megmondani, milyen ruhát viselt? Látod, az uram minden ruhájára emlékezem! De ennek az embernek a testi külseje elmúlt az emlékezetemből, ruhástul. Ezt mondta még az olajbogyóról: – Budapesten soha nem lehetett igazi, paradicsommal töltött olajbogyót kapni. A régi, békebeli békében sem árultak ilyesmit. Legföljebb olyan kis fekete, aszott, susinka olajbogyókat árultak, töltelék nélkül. Igazi, töltött olajbogyót még Olaszországban is csak itt-ott lehetett kapni. Felemelte mutatóujját, homlokára tolta a pápaszemet. így mondta: – Különös ez. Olyan foszlós, omlós, fanyar, paradicsommal töltött virágillatú olajbogyót csak Párizsban lehetett kapni, a Ternes városnegyedben, a Szent Ferdinándról elnevezett utca sarkán, egy olasz eredetű csemegésnél, a húszas évek vége felé. Mikor ezt elmondta, mikor végre értésemre adta mindazt, amit a paradicsommal töltött olajbogyóról az emberi fajtának ebben a fejlődési korszakában egyáltalán tudni lehetett, elégedetten nézett maga elé, és fél kézzel simogatta kopasz fejét. Hát ez bizony megőrült, így gondoltam. Megszeppenve néztem. Itt ültem, a Várban, a bombázott város felett egy őrült társaságában, aki valamikor az uram barátja volt. De nem éreztem rosszul magam. Mindig egyformán éreztem magam, amikor a társaságában voltam. Szelíden, ahogy az őrülttel beszél az ember, megkérdeztem, miért gondolja, hogy a jelen vagy a távolabbi jövőm szempontjából előnyös az olajbogyó, amelyet valóságosan ettem valamikor, a londoni Soho nevű városnegyed egyik kis olasz vendéglőjében?... Meghallgatta a kérdést, kissé oldalt hajtotta fejét, a messzibe nézett, mint mindig, mikor gondolkozott. – Mert vége a műveltségnek – mondta barátságosan, türelmesen. -Mindennek vége, ami a műveltséghez tartozott. Az olajbogyó csak egy kis íz volt a műveltségben. De ez a sok kis íz és gyönyörűség, nagyszerűség együtt adta meg a közös zamatát annak a csodálatos főzetnek, aminek műveltség a neve. Ez most mind elpusztul – mondta, és felemelte kezét, valamilyen karmesteri mozdulattal, mint aki beinti a pusztulás fortissimóját. -Elpusztul akkor is, ha az alkatrészek megmaradnak. Az is lehetséges, hogy árulnak a jövőben is valahol paradicsommal töltött olajbogyót. De elpusztul az emberfajta, amelynek öntudata volt egy műveltségről. Már csak ismereteik lesznek, és ez nem ugyanaz. A műveltség élmény, kérem szépen – mondta paposán, felemelt kézzel. – Állandó élmény, mint a napsütés. Az ismeret csak culág – és vállat vont. Aztán udvariasan ezt mondta: – Ezért örülök, hogy maga legalább ismerte még az olajbogyót. S mintha a világban is pontot tennének minden után, amit mondott, egy közeli dörrenés megremegtette a házat. – Fizetni – mondta, és felállott, mint akit ez az istentelen robbanás figyelmeztetett, hogy más tennivaló is van a világban, mint eltemetni a műveltséget. Udvariasan előreengedett. Együtt mentünk le a néptelen Zerge-lépcsőn, szótlanul. így kezdődött az ismeretségünk. Egyenesen a lakására mentünk. Átmentünk a szép hídon, amely néhány hónap múltán a vízbe roskadt. Már akkor is lógtak a híd lánctartóin az ekrazitos dobozok, mert a németek alaposan, idejében felkészültek a hidak robbantására. A robbanóanyaggal töltött csomagokat nézegette, olyan szakszerű, nyugodt pillantással, mintha nem is érdekelné más, mint a csomagok ügyes elhelyezése. – Ez is elpusztul – mondta a híd közepén, és a nagy vasívekre mutatott, amelyek némán, belső súlyuk valóságos lendületével tartották a hatalmas hidat. – Tökéletesen elpusztul. Miért, azt kérdi?... Kérem szépen – mondta sebesen, mintha önmagának felelne egy bonyolult vitában – , ha az emberek komolyan, nagy szaktudással, sokáig készülnek valamire, akkor az végül is sikerül. A németek kitűnő robbantók – mondta elismerő hangon. – Senki nem tud olyan tökéletesen hidat robbantani, mint a német pirotechnikusok. Tehát felrobbantják majd a Lánchidat, és aztán sorjában a többi hidat, mint ahogy felrobbantották Varsót vagy Sztálingrádot. Tökéletesen tudnak robbantani – mondta komolyan, elismerő hangon. – És – felemelt karral, mintha a halálra ítélt híd közepén figyelmeztetni akarna a németek csodálatos robbantási képességeinek jelentőségére – megállott. – De hiszen ez borzalmas – mondtam önkéntelenül, lélekszakadva. – Ezek a gyönyörű hidak… De nem fejezhettem be a mondatot. – Borzalmas? – kérdezte elnyújtott hangon, és oldalt hajtott fejjel nézett reám. Magas volt, fejjel magasabb, mint én. Sirályok keringtek a nagy híd ívei között, ember alig járt erre a veszélyes, alkonyati órában. Különös hangon kérdezte, miért borzalmas, hogy elpusztulnak a csodálatos hidak? Mintha meglepné, hogy felhördültem. – Miért? – kérdeztem ingerülten. – Maga nem sajnálja a hidakat? És az embereket? Mindent és mindenkit, aki ilyen oktalanul elpusztul... – Én?... – kérdezte. Megint elnyújtott, tanácstalan hangon szólott, mintha mélységesen meglepné a kérdésem. Mintha soha nem gondolt volna eddig a pusztulásra, a háborúra, az emberi szenvedésre. – Dehogynem – mondta lelkesen és meglengette a kalapját. Felderült, lelkendezve beszélt. – Még hogy én nem sajnálom a hidakat, az embereket!... Nahát, kérem!... Még hogy én nem!...– mondta és csettintett, különös mosollyal, mintha mulattatná ez a képtelen föltevés, otromba vádemelés. – Soha... érti?... – és felém fordult, közel hajolt az arcomhoz, fenyegetően nézett a szemembe, mint egy hipnotizőr –, soha nem foglalkoztam komolyan mással, csak azzal, hogy sajnáltam a hidakat és az emberiséget! Ezt mondta, és nehezen lélegzett, mint akit megbántottak és visszatartja a könnyeit. Színész, gondoltam hirtelen. Bohóc, komédiás!... De a szemébe néztem, és megdöbbenve láttam, hogy ez a szürkészöld szempár enyvesen elhomályosodik. Nem hittem annak, amit láttam. De nem lehetett félreérteni... ez az ember sírt. Csorogtak a könnyei. És nem szégyellette, hogy sír. Nem is törődött vele. Mintha külön sírna a szeme, függetlenül az akaratától vagy szándékától. – Szegény híd – mormogta, mintha ott sem lennék. – Szegény, gyönyörű híd!... És szegény emberek!... Szegény, szegény emberiség!... Így óbégatott. Mozdulatlanul állottunk. Aztán kézfejjel letörölte könnyeit, kezét a kabátzsebhez dörzsölte, megszárította. Szipogott. Az ekrazitos dobozokat nézte. Fejét csóválta, mintha valamilyen eszeveszett rendetlenséget látna, mintha a szegény emberiség vásott kópék bandája lenne, s ő, az író, nem tehet semmit, nem tudja jó szóval, sem nádpálcával észre téríteni és rendre szoktatni ezeket a haszontalan kamaszokat. – Igen, ez mind elpusztul – mondta aztán, és sóhajtott. De a hangjában különös elégedettséget éreztem. Mintha minden tervszerűen történne. Mintha ez az ember papíron, ceruzával kiszámította volna, hogy bizonyos emberi hajlamok menthetetlenül bizonyos következményekkel járnak, és ezért most –, amikor könnyezik és óbégat – szíve mélyén elégedett is, mint egy jó szakember, aki látja, hogy számításai nem csalták meg. – No – mondta aztán, röviden – menjünk haza. Így beszélt, többes számban. Mintha mindenben megállapodtunk volna. És tudod, mi volt a legkülönösebb? Én is úgy éreztem, mintha mindent megbeszéltünk volna – mindent, ami lényeges, ami kettőnkre tartozik, mintha valamilyen hosszú vita és alkudozás után megegyeztünk volna. Miben?... Ez a megegyezés éppen úgy jelenthette, hogy az elkövetkező időben a szeretője leszek, mint azt, hogy felfogad cselédnek. Szótlanul elindultunk „haza”, végig a halálra ítélt hídon. Gyorsan járt, én szaporáztam a lépéseimet, hogy el ne maradjak. Útközben nem nézett reám. Mintha elfeledte volna, hogy kísérem. Mintha egy kutya poroszkálna a nyomában. Vagy egy háztartási alkalmazott ballagna mellette, aki elkísérte valamilyen beszerzési körútra a gazdát... És én úgy szorítottam a hónom alá a szatyromat, amiben a rúzst, púdert, meg az élelmiszerjegyeket cipeltem, mint sok idő előtt a batyumat, mikor elindultam Pesten állást keresni. Úgy mentem mellette, mint a cseléd a gazdája nyomában. És ahogy mentünk, mendegéltünk, egyszerre különösen megnyugodtam. Tudod, akkor már hosszú ideje voltam úrinő a világban. Az orrom is olyan előkelően fújtam, mintha éppen kerti ünnepély zajlana körülöttem a Buckingham-palotában... Néha eszembe jutott, hogy az apám nem használt soha zsebkendőt... azért nem használt, mert nem volt neki. Nem is tudta, mi a zsebkendő... Úgy tüsszentett, hogy két ujjával megfogta az orra hegyét. Aztán beletörölte az ujját a nadrág szárába. És én is így fújtam az orrom, pesztra koromban, ahogy apámtól tanultam. De most, amikor ennek az embernek az oldalán totyogtam, felderültem, mint aki fáradságos és fölösleges mutatványok után végre megpihen. Mert biztosan tudtam, ha most, a Széchenyi-szobor előtt, hirtelen tüsszögök egyet, két ujjal fogom az orrom, s aztán beletörlöm a kezem a finom santung ruhám szoknyájába... ez az ember oda sem figyel. Vagy ha abban a pillanatban történetesen reám néz, nem háborodik fel, nem vet meg és nem néz le, hanem érdeklődéssel figyeli, amint egy úrias ruhába öltözött, nőnemű élőlény az utcán paraszti módra fújja az orrát... úgy figyel majd, mintha egy idomított állat szokásait bámulná. És ebben volt valami megnyugtató. Felmentünk a lakására. Nyugodt voltam, mint aki hazamegy. Mikor kinyitotta az előszobaajtót és beengedett a sötét, kámfor-szagú folyosóra, azt a nyugalmat éreztem, mint nagyon régen, amikor feljöttem a pusztáról Pestre, és elszegődtem a volt uram szüleihez mindenesnek. Nyugodt voltam, mert tudtam, hogy a vad és veszélyes világban végre fedél van a fejem felett. Ott is maradtam, mindjárt ott ragadtam éjszakára. Rögtön elaludtam. Hajnalban arra ébredtem, hogy meg akarok halni. Nem volt ez szívroham, édesem... az is volt, de másféle is volt. Nem fájt semmi. Szorongást sem éreztem. Édes nyugalom áradt el egész testemben, a halál nyugalma. Úgy éreztem, megszűnt ketyegni a mellemben a szerkezet, lejárt a rugó. A szívem egyszerre megunta a robotot, nem vert többé. Amikor felnyitottam a szemem, láttam, hogy ott áll a heverő mellett, és a csuklóm fogja, az érverésem tapintja. De másképpen fogta a csuklóm, mint az orvosok. Úgy tapintotta az érverésem, ahogy egy művész tapintja a hangszeren a húrokat, vagy ahogy egy műremeket tapogat egy szobrász. Mind az öt ujja tapintotta az érverésem. Éreztem, hogy az öt ujjhegye külön társalkodik a bőrömmel, a véremmel, s mindezen át a szívemmel. Úgy tapintott, mint ahogy lát valaki a sötétben. Mint a vakok, akik a kezükkel látnak. Vagy a süketek, akik szemükkel hallanak. Még az utcai ruhát viselte, nem vetkőzött le. Éjfél elmúlt már. Nem kérdezett semmit. A halántéka körül, aztán a tarkóján, a kopasz feje alján kócos volt a haja. A másik szobában égett az asztali lámpa. Megértettem, hogy ott ült és olvasott az éjszakában, amíg aludtam és aztán egyszerre meg akartam halni. Most itt állott a heverő mellett, ahol ágyat vetettem és tevékenyen sürgölődni kezdett. Citromot hozott, porcukrot kevert a citromlébe és megitatott az édes-savanyú keverékkel. Aztán kávét főzött egy kis vörösréz kannában, méregerős török kávét. Egy orvosságos üvegből húsz csepp folyadékot csorgatott egy pohárba, elkeverte kevés vízzel az oldatot és a torkomba öntötte. Éjfél elmúlt, megint bőgtek a szirénák. De nem figyeltünk a vészes vonításra. Ő csak olyankor járt a légitámadások idejében óvóhelyre, ha utcán érte a riasztás és a rendőr lezavarta valamelyik pincébe. Máskülönben a lakásban maradt és olvasott. Szeretett ilyenkor olvasni, azt mondta, végre csend van a városban. Csakugyan csend volt, mint a túlvilágon lehet... A villamosok, autók nem jártak, csak a légelhárító ágyúk durrogtak, meg a bombák. De ez nem zavarta. Ült a kerevet mellett, és néha megfogta a csuklóm. Csukott szemmel feküdtem. Erősen bombáztak abban az órában. Soha ilyen nyugodtnak, biztosnak, védettnek és rejtettnek nem éreztem magam. Miért?... Talán, mert az emberi segítséget éreztem. Amit nagyon nehéz kapni az emberektől. Az orvosoktól is nehéz kapni. Ez az ember nem volt orvos, de tudott segíteni. Úgy látszik, amikor baj van, a művészek tudnak segíteni. Talán csak ők tudnak már segíteni... igen, te, drágám és minden művész. Ő egyszer szórakozottan azt mondotta, régen nem volt külön a művész, a pap, az orvos... Minden egy volt. Aki tudott valamit, az művész volt. Valahogy ezt éreztem, és ezért voltam olyan nyugodt abban az órában... nyugodt, csaknem boldog. Egy idő múltán megint éreztem, hogy ketyeg a szívem. A szerkezet működni kezdett a mellemben, mint a panoptikumban, ahogy láttam egyszer Nyíregyházán, kisleánykoromban. Ott mutattak egy haldokló pápát, viaszból. A pápa mellét mozgatta egy szerkezet. Így éreztem én is, hogy megint működik a szívem. Felnéztem reá, szerettem volna, ha mond valamit. Még nem volt erőm beszélni. De ő már tudta, hogy elmúlt a veszélyes pillanat. Barátságosan kérdezte: – Vérbaja volt?... A kérdés nem ijesztett, nem is bántott. Természetesen hangzott, mint minden, amit mondott. Intettem, hogy nem volt vérbajom, és tudtam, hiába hazudnék, ez az ember úgyis tudja, mikor hazudik valaki... Aztán megkérdezte, hogy mennyi cigarettát szívok napjában? Tudod, én régebben soha nem cigarettáztam, legalábbis nem olyan mértéktelenül, mint mostanában itt, Rómában. Itt kezdettem ebbe a vad füstölésbe, a pácolt amerikai dohány pöfékelésébe. De akkor még csak étkezés után gyújtottam néha egy cigarettára. Ezt is megmondtam neki. És megkérdeztem: – Mi ez? – és a mellemre tettem a kezem, a szívem táját mutattam. Nagyon gyönge voltam. – Mi volt ez? Soha nem éreztem ilyesmit? Figyelmesen nézett. Ezt mondta: – A test emlékezik. De nem mondta meg, mi az, amire a test emlékezik?... Egy ideig nézett még, aztán felkelt, lassú, vontatott léptekkel, mintha bicegne kissé, átment a másik szobába, becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül maradtam. Később is így hagyott egyedül, reggel vagy éjjel, akármikor. Mert egy idő múltán már bejelentés nélkül érkeztem hozzá. Kulcsot is adott, mellékes mozdulattal, mintha ez lenne a legtermészetesebb. Volt egy bejárónője, aki takarított reá, néha főzött is neki. De háztartás nem volt körülötte. Minden olyan laza volt... a lakása is, ez a szabályos polgári lakás, a régi bécsi bútorokkal. Semmi rendkívüli nem volt a lakásban, három szoba, egy új bérház ötödik emeletén. Az egyik szoba tele könyvekkel. Akármikor jöttem, éjjel-nappal megvendégelt. Finom falatokat varázsolt elő valamilyen láthatatlan éléstárból, például tengeri rákot dobozban. Amikor már mindenki babot evett, ananászkonzervvel traktált. Régi pálinkával is kínált. Ő nem ivott soha pálinkát, de mindig tartott bort a kamrában. Különös borokat gyűjtött, franciát, magyart, németet, somlóit, burgundit és rajnait, pókhálós palackokat. Úgy gyűjtötte a ritka borokat, mint más a bélyegeket vagy a finom porcelánt. És amikor felbontott egy ilyen ritka palackot, olyan komolyan, áhítatosan nézegette és ízlelte a bort, mintha pogány pap lenne, aki áldozatra készül. Nekem is töltött néha, de nem szívesen. Valahogy nem ítélt méltónak a borra. Inkább pálinkával itatott. Azt mondta, a bor nem női ital. Voltak ilyen meglepő nézetei. Általában kissé merev volt az ítéleteiben, mint az öregedő emberek, akik már nem szeretnek vitatkozni. Nagyon meglepett a rend, ami körülvette a lakásban. Nagy rend volt a szekrényeiben, a fiókokban és a polcokon, ahol a kéziratokat és a könyveket tartotta. Nem a takarítónő tartotta itt a rendet, hanem ő, személyesen. Belőle áradt a rend, ő volt ilyen mániákusan rendtartó. A cigarettahamut, a csikket például nem tűrte a hamutálkában, minden félórában eltüntette egy bronz vederben, amelyet este aztán saját kezűleg ürített ki a szemétkosárba. Az íróasztalán olyan rend volt, mint egy mérnöki hivatalban a rajzolóasztalon. Nem láttam soha, hogy bútort tologatott volna, de akármikor érkeztem, a nap vagy az éjszaka kiszámíthatatlan óráiban, mindig olyan volt a lakás, mintha a takarítónő éppen az elébb ment volna el... Benne volt a rend, a személyében és az életében. De. .. ezt csak később értettem meg, és ma sem tudom, igazán és jól értettem-e?. .. Tudod, ez már nem volt eleven rend. Mesterséges rend volt, mert amikor éppen kezdett szétesni mindenféle rendtartás a világban, ő valahogy nekilátott, hogy őrizze és ápolja a maga külön, személyes rendjét. Mintha a széteső világgal szemben ez lenne az utolsó védekezési lehetősége, a személyes, a kicsinyes, a szöszmötölő rendtartás... Mondom, nem értem ma sem. Csak elmondom. De akkor éjjel megnyugodott a szívem. Neki volt igaza, a test emlékezett. Mire?... Akkor nem tudtam, de most már megmondhatom... Az uramra emlékezett. Soha nem gondoltam én már abban az időben az uramra, évek óta nem láttam, nem is kerestem. Azt hittem, elfeledtem. De a bőröm, a vesém, tudom is én, a szívem... hát nem feledték el. És amikor beléptem ennek a kopasz embernek, a volt uram barátjának az életébe, egyszerre emlékezni kezdett a testem. Minden az uramra emlékezett ennek az embernek a társaságában... ahogy felmerült a semmiből, ez a kopasz, szótlan ember olyan volt, mint egy rosszkedvű, elfásult varázsló, aki már nem akar semmiféle kunsztot, varázslatot. Eltelt egy idő, amikor végre megértettem, mit keresek nála, mire emlékezem? .. Álomszerű volt ez az idő. Minden olyan valószínűtlen volt, mint az álomban. Az embereket halálra fogdosták, mint a sintérek a kutyákat. A házak összedőltek. A templomokban tolongott a nép, éppen úgy, mint a strandokon. Kevesen laktak csak odahaza, ezért nem tűnt fel, hogy bejáró személy vagyok az idegen lakásban. Tudtam, hogy nem szabad hibát csinálnom, mert akkor kidob. Vagy megszökik, otthagyja nekem a lakást, és a háború legforróbb pillanatában odébbáll. Tudtam, ha törleszkedem, kínálkozom, kinyitja az ajtót, és fel is út, le is út. Azt is tudtam, hogy semmiben nem segíthetek neki, egyszerűen azért, mert nincs szüksége semmire. Olyan ember volt ez a szerencsétlen, aki mindent elviselt, a megaláztatást és nélkülözést is... csak egyet nem bírt, a segítséget. Mit kérdezel? Gőgös volt? Hát persze, gőgös is volt. Nem tűrte a segítséget, mert gőgös volt, magányos. De később megértettem, más is volt ennek a gőgös magánynak az alján. Valamit féltett... nem a személyét, mást. A műveltséget féltette. Ne vigyorogj. Az olajbogyóra gondolsz, azért röhögsz, igaz?... Mi, prolik, édes angyalom, nem értjük, mi a műveltség. Mi azt hisszük, ha valaki betéve tud valamit, vagy finnyásán él, nem köp a padlóra, nem büfög evés közben... szóval ilyesmi. De a műveltség más. Nem az, hogy az ember bemagol, és aztán tud valamit. Vagy megtanulja, hogyan kell illedelmesen viselkedni... Más. És ez az ember ezt a másféle műveltséget féltette. Nem akarta, hogy segítsenek neki, mert már nem hitt az emberekben. Egy ideig azt hittem, a munkáját félti ebben az ocsmány világban. De amikor jobban megismertem, elképedtem, mert megtudtam, hogy ez az ember már egyáltalán nem dolgozik. Mit csinált, kérded? Hát csak olvasott meg sétált. Te ezt nem érted, mert vérbeli művész vagy, profi dobos. El sem tudod képzelni, hogy ne doboljál. De ez az ember író volt, olyan író, aki már nem akart írni, mert nem hitt abban, hogy az írott szó változtatni tud az emberi természeten. Nem volt forradalmár, nem akarta megváltani a világot, mert nem hitt abban, hogy akármiféle forradalom megváltoztatja az emberi természetet. Egyszer, mellékesen mondotta, nem érdemes rendszereket változtatni, amíg az emberek az új rendben ugyanolyanok maradnak, mint voltak a régiben. Ő mást akart. Saját magát akarta megváltoztatni. Nem érted, persze, hogy nem érted. Sokáig én sem értettem, nem is hittem neki... Csak jártam körülötte, nesztelenül. És örültem, hogy megtűr. Akkortájt sok lakásban éltek így rejtőző emberek, férfiak és nők, leginkább zsidók, akik menekültek a keretlegények elől... Jó, jó, nyughass. Elhiszem, hogy nem tudod, mi volt akkor Pesten... Nem tudhatod, hogy az emberek úgy éltek, mint a rovarok, nesztelenül. Sokan szekrényekben aludtak, mint nyáron a molyok a naftalinos fiókban. Ilyen módon tanyáztam én is az ő otthonában. Hang nélkül, életjelek nélkül. Nem figyelt reám. De néha felriadt, és mintha észrevenne, mosolygott, kérdezett valami közömbösséget, derűsen és udvariasan, de mindig úgy, mintha már nagyon régen társalognánk. Egyszer este hétkor érkeztem a lakásba, már őszi szaga volt az estének és korán sötétedett. Beléptem, láttam a kopasz fejét, amint az ablak előtt ül a homályos szobában. Nem olvasott, összefont karral ült, és így bámult ki az ablakon. Meghallotta a léptem, de nem nézett hátra. A vállán át mondta: – Maga ismeri a kínai számjegyeket? Néha azt hittem, valóságosan bolond. De már kitanultam a módját, hogyan kell bánni vele... Rögtön folytatni kellett a társalgást, átmenet és fölösleges bevezetés nélkül, ott, ahol ő elkezdette. Azt szerette, ha csak egy-két szóval felelek neki, mint az igen és a nem. Ezért engedelmesen feleltem. Azt mondottam, fogalmam sincsen, milyen számjegyeket írnak a kínaiak. – Én sem tudom – mondta nyugodtan. – Az írásukat sem értem, mert nem betűkkel írnak, hanem fogalmakat rajzolnak. A számjegyeikről fogalmam sincsen. Biztos csak az, hogy nem írnak arab számjegyekkel. A görög számrendszert sem használhatják, az ő számrendszerük régibb. Tehát feltehető – ez kedves szava volt, és ilyenkor felemelte horgas mutatóujját, mint a tanító, amikor nehézfejű nebulóknak magyaráz valamit –, hogy vannak számjegyeik, melyek nem hasonlítanak a nyugati és keleti számjegyek egyikéhez sem. Éppen ezért – mondta ünnepélyesen – nincs technikájuk. Mert a technika az arab számjegyekkel kezdődik. Gondterhesen bámult ki a szürke, mustszagú estébe. Láthatóan nyugtalanította, hogy a kínai számrendszer nem olyan, mint az arab. Bámultam és hallgattam, mert a kínaiakról mindössze annyit tudtam, hogy nagyon sokan vannak, sárgák és mindig mosolyognak. Ezt egy képes újságban olvastam. Ezért félénken megkérdeztem: – Az arab számjegyekkel kezdődik a technika?... Ebben a pillanatban, közel, valahol a Várhegy aljában hatalmast durrantott egy légvédelmi ágyú. Felnézett a Várhegy irányába és örömteljes hangon mondotta: – Igen – és bólogatott, mint aki örül, hogy nyomós érveléssel segítségére sietnek egy vitában. – Hallotta ezt a robbanást?... Ez a technika. Ehhez kellettek elébb az arab számjegyek. Mert a görög és római számjegyekkel nem volt könnyű szorozni, sem osztani. Gondolja csak el, mennyi idő kellett hozzá, amíg valaki görög számjegyekkel leírta és kiszámította, mennyi kétszázharmincegyszer négyezerháromszáztizenkettő?... Nem lehet, kedves asszonyom... nem lehet ezt görögül leírni. Így beszélt. És látnivalóan elégedett volt. Akármilyen műveletlen voltam, minden szavát értettem... csak az egészet nem értettem, az egész embert. Tudod, a szerkezetét. Ki ez, igazában? Komédiás?... Gúnyolódik?... Úgy izgatott, mint mikor valaki egy újfajta gép előtt áll, egy módis lakatot, vagy agyafúrt számoló-gépet vesz kézbe. Nem tudtam, hogyan közeledjek hozzá... Csókoljam meg? Vagy üssem pofon? Lehet, hogy visszacsókol. De lehet, hogy csak eltűri a csókot vagy a pofont, és aztán nyugodtan mond valamit. Például arról kezd beszélni, hogy a zsiráfok hat métert lépnek egyszerre. Mert ezt is említette egy alkalommal, átmenet nélkül, lelkesen. Azt mondotta, a zsiráfok az angyalok a vadonban, az állatok között, van a lényükben valami angyali. A nevüket is az angyaloktól kapták... szeráf, ez az igazi nevük... Erdei úton mentünk, az őszi erdőben, a háború vége felé. Hangosan beszélt a zsiráfokról, visszhangzott a szava. Lelkesen, lebegő és szárnyaló szavakkal beszélt arról, mennyi növényi fehérjére van szüksége egy zsiráfnak, hogy éljen és hosszú nyaka nőjön és apró feje, nagy szügye és óriási patái... mintha verset mondana, valamilyen érthetetlen himnuszt. S mintha versmondás közben berúgna a szavak értelmétől, megmámorosodna a ténytől, hogy él és zsiráfok is vannak a világon... Ilyenkor féltem tőle... Nyugtalan lettem, amikor a zsiráfokról vagy a kínaiakról beszélt. De később már nem féltem, inkább mintha én is beszeszeltem volna, amikor beszélt. Behunytam a szemem, és így hallgattam a rekedt hangját... nem a beszéd tartalma érdekelt, hanem az a különös, egyszerre szemérmes és mégis ujjongó, bolond önkívület, ami kihangzott az egészből. Mintha valamilyen nagy ünnep lenne a világ és ő a pap, aki most üvölt, mint a dervis, zsolozsmázva kiáltja világgá ennek az ünnepnek értelmét... a zsiráfokat, vagy a kínaiakat, vagy az arabusok számrendszerét. Tudod, mi volt még mindebben?... Bujaság. De másféle bujaság, mint amit az emberek csinálnak. Talán olyan, amilyent a növények, a nagy páfrányok, az illatos liánok vagy a zsiráfok és a szeráfok csinálnak. Lehet, hogy ilyen az írók bujasága is... Idő kellett, amíg megértettem, hogy nem bolond, csak nagyon buja. A világgal bujálkodik, a világ anyaga izgatja, a szó és a hús, a hang és a kő, minden, ami van, ami fogható és ugyanakkor az értelmében és a tartalmában foghatatlan. Amikor így beszélt, olyan komoly volt, mint amilyen az emberek arca az ágyban, amikor már kielégültek és csukott szemmel feküsznek... igen, drágám... Olyan. De nem úgy hallgatott, mint a kuka, akinek nem jut az eszébe semmi. Például te is gyönyörűen tudsz hallgatni, amikor ott ülsz a zenekarban a fagottos mellett, és komolyan nézel körül a bárban, azzal a görögisten fejeddel... De akármilyen magasztos vagy ilyenkor a fehér szmokingban, látni az arcodon, hogy csak úgy hallgatsz és nem gondolsz közben semmire... Ez a szerencsétlen inkább úgy hallgatott, mint aki valamiről hallgat. És nagy erővel tudott hallgatni. Úgy tudott hallgatni, ahogy más kiabál. Soha nem fárasztott, ha beszélt. Ilyenkor inkább csak azt a kellemes szédülést éreztem, mint mikor zenét hallgat az ember. De a hallgatástól elfáradtam. Mert vele kellett hallgatni és figyelni arra, amiről hallgatott. Nem tudtam eltalálni, mire gondol ilyenkor. Csak úgy éreztem, amikor váratlanul, a zsiráfok vagy más ilyen kitörés után hirtelen elhallgatott, hogy most kezdődik az igazi értelme annak, amit mondani akart. És amikor hallgatni kezdett, egyszerre különösen messze ment tőlem. Ez meglepett, kissé félelmes is volt. Olyan volt, mint az ember a mesében, akinek ködsapkája van és egyszerre láthatatlan... így tűnt el a hallgatásban. Elébb még ott volt velem, rekedten morgott a hangja, szavakat mondott, melyeket nem értettem... és aztán egyszerre eltűnt, mintha messze ment volna. Ilyenkor nem volt udvariatlan. Egy pillanatig sem éreztem, hogy megsértettek, mert nem szól hozzám. Inkább úgy éreztem, mintha tisztességgel illetne, mert hajlandó hallgatni a társaságomban. Azt kérded, miről hallgatott ilyen jól? Ilyen erősen, következetesen?... Jaj, szívecském. De nehezet kérdezel!... Egy pillanatig sem képzeltem, hogy bele tudok leselkedni a hallgatásába. De aztán, apró jelekből, gyanítani kezdettem valamit. Abban az időben, amikor találkoztam vele, ez az ember nekilátott, hogy megfojtja, megöli magában az írót. És erre módszeresen készült, körültekintéssel. Pontosan úgy, mint a gyilkos a rémtettre... Vagy talán úgy, mint egy összeesküvő, aki inkább mérget vesz, mert attól fél, hogy elárul egy titkot. Vagy egy hittérítő, aki attól retteg, hogy vadak, ellenséges pogányok tudtára ad egy igét, valamilyen szent, titokzatos varázsszót... erre nem hajlandó, inkább meghal. Megpróbálom elmondani, ahogy lassan megértettem. Egyszer azt mondotta, mellékesen: – A kispolgár műfaja a bűn. Mint mindig, amikor ilyesmit mondott, megsimogatta a kopasz feje búbját. Mint a bűvész, aki a cilinderben keresi a varázsosat, hogy aztán előhúzza a galambokat. Később megmagyarázta, szétszedte és megint összerakta ezt a gyanús bölcsességet. Azt mondotta, a kispolgár, a plebejus életében a bűn ugyanaz, mint a művész életében a látomás és az alkotás. De a művész többet akar, mint a plebejus... Valamilyen titkos üzenetet akar megfogalmazni és aztán kimondani, vagy megfesteni, vagy kottába írni... Valamit, amitől az élet több lesz... Nem értjük ezt, kicsim. Elmondotta, hogyan világosodnak meg a bűnöző ember eszméletében a különös, a mindennapitól eltérő elképzelések. Hogyan játszik a bűnöző a lehetőségekkel... a gyilkos vagy a hadvezér, az államférfi... és aztán, mint a művész az ihlet pillanatában, hogyan valósítja meg az ilyen ember... villámgyorsan, lélegzetfojtó ügyességgel és kitanultsággal... a maga borzalmas remekművét, a bűntettet!... Egy orosz író... ne ráncold a márvány-homlokod, szívem, nem fontos a neve, én is elfelejtettem, de látom, mindig morcos, rosszkedvű leszel, ha íróról esik szó, nem szereted ezt a fajtát. Igazad van... Szóval azt mondotta, egy orosz író írt egy regényt a gyilkosságról. És az én furcsa barátom bizonygatta, nem lehetetlen, hogy ez az orosz egyszer igaziban el akart követni egy gyilkosságot. De aztán mégsem követte el, mert nem plebejus volt, hanem író. Inkább megírta. Ő már nem akart írni semmit. Soha nem láttam írni. A keze írását sem láttam. Volt egy töltőtolla, azt láttam. Ott hevert az íróasztalán, a hordozható kis írógép mellett. De az írógépet sem nyitotta fel, soha. Sokáig nem értettem, mi baja van? Gondoltam, kiszáradt, már nincs ereje a szeretkezéshez, sem az íráshoz. Komédiázik, úgy tesz, mint akit megsértettek, és gőgösen hallgatni kezd, nem hajlandó megajándékozni az embereket, a világot azzal a csodálatos, egyedülvaló ajándékkal, amit csak ő adhat, a hiú, beképzelt, öregedő író, a mester!... így gyanakodtam. Tudod, az ember, akinek kiapadt a tehetsége. .. mint a férfi, aki már nem elég erős, hogy úgy istenigazában megöleljen egy nőt... és egyszerre aszkétát játszik, mint akinek elege van a sikerből, ágyban és asztalnál, hiszen mindig ugyanaz, nem érdemes... Egyszóval, savanyú a szőlő, hát elmegy remetének. De egy napon világosabban láttam, mire készül. Ez az ember nem akart többé írni, mert attól félt, hogy minden szó, amit mond, papirra tesz, árulók és barbárok keze ügyébe jut. Azt hitte, olyan világ következik, amikor mindent meghamisítanak, elárulnak, bepiszkolnak, amit egy művész gondol és kimond, leír... vagy vászonra fest, kottába tesz. Ne bámulj ilyen hitetlenül... Látom, nem hiszed el, amit mondok. Úgy képzeled, csak gágogok, képzelődöm. Megértem, édes mindenem, hogy számodra ez felfoghatatlan, mert te ízig-vérig művész vagy. Minden porcikádban művész vagy... Nem tudod elképzelni, hogy egy napon eldobjad a dobverőket, mint ahogy ez az ember fiókba tette, porosodni hagyta a töltőtollát... Igaz? Én sem tudom ezt elképzelni, mert te az a fajta vagy, aki haláláig művész marad. Te dobolni akarsz hűlő ujjakkal is, egyetlenem. De hát ez a szerencsétlen másféle művész volt. Ez a boldogtalan attól félt, hogy cinkos lesz és áruló, ha ír valamit, mert olyan idő következik, amikor mindent meghamisítanak, amit egy író mond. És mindent másképpen értelmeznek, mint ahogy mondja. Megrettent, mint egy pap, aki megérti, hogy a kinyilatkoztatásból, aminek ő a tudója, száj vízreklámot vagy hordóra való politikai üvöltést csinálnak... És ezért hallgatni kezd. Mit mondasz? Hogy ki az, egy író?... Egy tróger?... Egy szerelő vagy egy ügynök fontosabb? Ha így gondolod, csakugyan nem más egy író, mint egy tróger. És nincs többé szükség rá... mint ahogy senkire nincs szükség, akinek nincs pénze vagy hatalma? Felesleges, ahogy a volt uram mondta? Ne kiabálj, nyugodj meg. Igazad van, tróger volt. Mégis, milyen volt közelről?... Hát nem volt gróf, sem kormányfőtanácsos. Sem párttitkár. Például a pénzzel különös volt ez az ember. Akár hiszed, akár nem, volt valamelyes pénze. Olyan tróger volt, aki titokban mindenre gondolt, még a pénzre is. Ne hidd, hogy buta remete volt, ahogy mesélik a szőrcsuhások, akik sáskát esznek a sivatagban és hozzá mézet szürcsölnek a fakéregből, mint a medvék. Volt valami pénze, de nem vitte bankba a bankjegyeket, inkább a kabátja bal zsebében őrizte. Ha fizetett, onnan húzta elő a bankógöngyöleget. Ez hanyag mozdulat volt, hiszen rendes ember pénztárcában őrzi a bankókat... Te is ott tartogatod a mi pénzünket, igaz? De amikor ilyen hanyag mozdulattal elővette a kabátzsebéből a bankjegyeket, bizonyosan tudtam, hogy ezt az embert nem lehet becsapni, sem megcsalni, mert pontosan tudja, mennyi a pénze, mindig fillérre tudja!... De nemcsak olyan rothadozó hazai pénze volt. Dollárja is volt, harminc darab tízdollárosa. És francia Napóleon-aranyai is voltak. Emlékszem, egy régi bádog cigarettadobozban tartotta az aranyakat, amilyenbe valamikor az egyiptomi cigarettákat csomagolták. Harmincnégy darab Napóleon-aranya volt, előttem számolta meg, aggályosan. Orra hegyén villogott a szemüveg, amikor nézte, szagolta az aranyakat. Egyikre, másikra reáharapott, aztán megpengette. Minden egyes aranypénzt megnézett, a lámpa felé tartotta, úgy vizsgálta, mint a régi képeken a pénzváltók, kaján és könyörtelen szakszerűséggel. De soha nem láttam, hogy pénzt keresett volna. Ha számlát hoztak, azt aggodalmasan szemügyre vette, szótlanul, nagyon komolyan. Aztán fizetett, és nagy borravalót adott annak, aki hozta a számlát. Azt hiszem, titokban, igazában, smucig volt. Egyszer... hajnal felé, amikor már megitta a borát... arról beszélt, hogy a pénzt és különösen az aranyat tisztelni kell, mert a pénzben van valami mágikus. De ezt nem magyarázta. És amikor így tisztelte a pénzt, meglepett, milyen fejedelmi borravalókat osztogatott. Másképpen adta ki a pénzt, mint a gazdagok... Ismertem gazdag embereket, a férjem is gazdag volt, de senkit nem találtam közöttük, aki olyan könnyű kézzel adott volna nagy borravalókat, mint ez a tróger író. Azt hiszem, igazában szegény volt. De olyan gőgös volt, hogy nem tartotta érdemesnek tagadni a szegénységet. Ne hidd, ne is reméld, hogy el tudom mondani, milyen volt? Csak figyeltem, görcsös érdeklődéssel. De soha, egyetlen pillanatra sem képzeltem, mintha ismerném belülről ezt az embert. Ki az, egy író?... – kérded. Igazad van, ki az és mi az? Egy nagy senki. Nincs címe, rangja, sem hatalma. Egy divatos néger jazzkarmesternek több a pénze, egy rendőrtisztnek több a hatalma, egy tűzoltóparancsnoknak magasabb a rangja... Ő tudta ezt. Figyelmeztetett, hogy a társadalom nem is tudja hivatalosan megszólítani az írót... annyira senkinek nézik. Néha szobrot adnak neki, vagy becsukják. De igazában senki és semmi a társadalom számára egy író, aki csak ceruzázik. Szerkesztő úr, vagy művész úr, ez az író megszólítása. De ő nem volt szerkesztő, hiszen nem szerkesztett semmit. Művész sem volt, mert a művésznek hosszú haja van és látomása is van... így mondják. De ő kopasz volt, és amikor megismertem, nem csinált már semmit. Senki nem szólította író úrnak, mert úgy látszik, nincs értelme az ilyen címzésnek. Vagy úr valaki, vagy író... Nagyon nehéz ebben eligazodni. Néha gyanítottam, de soha nem tudtam úgy igazában, komolyan gondolja-e, amit mond? Mert úgy rémlett, a fonákja is igaz annak, amit éppen mond. És amikor a szemembe nézett, mintha nem is hozzám beszélne... Például egyszer... régen volt ez, közben nem is gondoltam erre, de most egyszerre világos lesz... A szobájában ültem két bombázás között, háttal az íróasztalnak. Azt hittem, nem figyel reám, hiszen éppen egy szótárat olvasott. Elővettem a szatyorból a púderosdobozt, megnéztem a kis tükörben az orrom, és púderozni kezdtem. Egyszerre hallottam a hangját. Ezt mondta: – Jó lesz, ha vigyáz!... Megijedtem, tátott szájjal bámultam reá. Felállt az asztal mellől, összefont karral elém állott. – Mire vigyázzak?... Oldalt hajtott fejjel nézett, csendesen füttyentett. – Jó lesz, ha vigyáz, mert maga szép!... – mondta vádaskodó hangon. De aggodalmasan szólt, mint aki komolyan beszél. Elnevettem magam: – Mire vigyázzak? A ruszkikra?... Vállat vont: – Azok csak meg akarják ölelni. Aztán elmennek. De jönnek mások... olyanok, akik le akarják nyúzni a húst az arcáról. Mert szép. Az arcom fölé hajolt, rövidlátóan. Feltolta a szemüveget a homlokára, így nézett. Mintha csak most észlelte volna, hogy nem vagyok rút, tetszetős pofi vagyok. Mintha elébb soha nem nézett volna reám, ahogy nézni kell egy nőre. Hát most végre megnézett... De olyan szakértően, mint a vadász egy jó vérű vizslát. – Megnyúzni, engem?... – És nevettem. De a torkom száraz volt. – Ki?... A kéjgyilkosok?... Szigorúan mondta, mint a pap, mikor prédikál: – Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús lesz, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van. – Rekedten szólt. – Nem érti? A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!... Mert most ők jönnek, mindenfelől, előmásznak, százmillióan és még többen. Mindenütt. A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek. És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van. Már itt vannak... És egyre többen lesznek. Vigyázzon!... Visszaült az asztalhoz. Két tenyérbe fektette az arcát. Sokáig nem szólt. Aztán, nyájasan, átmenet nélkül megkérdezte: – Főzzek egy kávét?... Hát ilyen volt. De más is volt. Öregedett, de néha olyan volt, mintha a markába nevetne a kárörömtől, mert öregszik. Tudod, vannak férfiak, akik úgy gondolják, az öregség a bosszú ideje. A nők ilyenkor megőrülnek, hormont szednek, kozmetikáznak, fiúkat vesznek... De a férfiak, amikor öregednek, néha mosolyognak. És az ilyen mosolygósan vénülő ember tud veszélyesebb lenni a nők számára, mint a hódító gladiátorok. A nagy, az unalmas párbajban. . ., amit nem lehet megunni... ilyenkor a férfi az erősebb, mert már nem kergeti, sürgeti a vágyakozás. Már nem a teste rendelkezik, hanem ő rendelkezik a teste fölött. És a nők érzik ezt, olyan szimattal, mint a vadállat a veszélyes vadászt. Mi csak akkor uralkodunk, amíg fájdalmat tudunk szerezni nektek, férfiaknak. Amíg ezzel az óvatos hoci- nesze hatalmakkal kicsit megétetjük a férfit, aztán rögtön elvonókúrára fogjuk... és ha ilyenkor ordít, leveleket ír vagy fenyegetőzik, elégedetten sétálunk, mert tudjuk, hogy van még hatalmunk. De amikor egy férfi öregszik, ő az erősebb. Igaz, nem sokáig... Más az öregedés és más a vénség. Mert aztán jön a másik idő, a vénség ideje, amikor a férfiak gyermekek lesznek, és megint szükségük van reánk, a nőkre. No, nevess már. Hiszen csak mesélek, szórakoztatlak, mert hajnalodik. így, látod, most gyönyörű vagy, amikor ilyen gőgösen mosolyogsz. Ez az ember ravaszon, kárörömmel öregedett. Néha eszébe jutott, hogy öregszik, és ilyenkor felderült, csillogott a szeme az okuláré mögött, derűsen és elégedetten nézett reám. Csaknem kezét dörzsölte kaján örömében, olyan jókedvű volt, mert ott ültem nála, és már nem tudtam fájdalmat szerezni neki, hiszen öregedett. Ilyenkor szívesen megütöttem volna, szerettem volna letépni az orráról a pápaszemet, a földre dobni és rálépni az üvegre... miért? Hát csak, hogy felkiáltson. Megrázza a karom vagy visszaüssön, vagy... Hát igen. De nem tehettem semmit, mert öregedett. És féltem tőle. Ő volt az egyetlen ember, akitől valaha is féltem. Mindig azt hittem, hogy értek valamelyest a férfiakhoz. Úgy gondoltam, nyolc rész hiúság alkotja őket és aztán még két rész másvalami... Ne horkants fel ilyen sértődötten, te vagy a kivétel. De máskülönben azt hittem, ismerem őket, tudok a nyelvükön beszélni. Mert tíz férfi közül kilenc elhitte, ha forgattam a szemem, mintha felnéznék reá, bámulnám a szépségét, csodálnám az eszét! Pöszögve, selypítve lehetett velük beszélni, törleszkedve lehetett bámulni a félelmes értelmüket, amelyet persze én, a szerény-szegény kisleány, a tudatlan, ibolyaszemű ártatlanság, nem tudok igazi jelentőség szerint felfogni, sem megérteni... Már az is elég, ha ott kuporoghatok a hatalmas és bölcs férfi lába előtt és áhítatosan hallgathatom a káprázatos kinyilatkoztatásait, amint kegyesen arra érdemesít engem, a butuska nőt, hogy elmondja, milyen okos és fölényes ő a hivatalban, vagy hogyan csalta lépre a török importőröket, amikor nemesítetlen irhabőrt adott el nekik nemesített helyett, vagy hogyan udvarolt a fejeseknek, hogy aztán Nobel-díjat kapjon vagy kinevezzék valahol lovagnak... Mert általában ilyesmivel dicsekednek. Mondom, te vagy a kivétel. Te legalább hallgatsz és dobolsz. És amikor hallgatsz, biztosan tudom, hogy a semmiről hallgatsz. Ez nagyszerű. De a többi nem ilyen, drágaságom. A többi olyan hiú, ágyban és asztalnál, séta közben, vagy amikor zsakettben mennek hajbókolni az új hatalmasságnak, vagy torokhangon hívják a kávéházban a pincért... mindje olyan hiú, mintha a hiúság lenne az igazi, a gyógyíthatatlan emberi betegség. Nyolc rész hiúság, azt mondtam?... Talán kilenc. Ahogy olvastam egy képesújság vasárnapi mellékletében, hogy a földgolyó a többségében víz és csak kis hányadában szilárd anyag, úgy hiszem, hogy a férfi sem más, csak hiúság, amit összefog néhány belénevelt rögeszme. De ez másképp volt hiú. Arra volt büszke, hogy megölt magában mindent, amire büszke lehetett volna. A testét úgy kezelte, mint egy alkalmazottat. Keveset evett, szabályos, fegyelmezett mozdulatokkal étkezett. Ha bort ivott, bezárkózott a szobájába, mint aki egyedül akar maradni valamilyen perverz személlyel, gonosz szenvedéllyel. Nem érdekelte, ott vagyok-e a lakásban, amikor bort iszik. Elibém állított egy üveg francia pálinkát, valamilyen finom falattal megrakott tálat, egy doboz egyiptomi cigarettát... és visszament a szobájába bort inni. Mintha nem érdemesítene egy nőt arra, hogy a közelben legyen, amikor egy férfi bort iszik... Nehéz bort ivott, komolyan. Választott egy üveget a kamrában, ahol a ritka borokat tartotta... ahogy a pasa szolgálatra rendeli este a háremében valamelyik odaliszkot. Amikor utoljára töltötte meg a poharat, ezt mondta, hangosan: „A hazáért”. Először azt hittem, viccel. De nem nevetett, amikor ezt mondta, nem volt ez bohócság nála. Az utolsó poharat csakugyan a hazára ürítette. Azt kérded, hazafi volt-e?... Nem tudom. Inkább gyanakodva hallgatott, amikor az emberek hazafiságról beszéltek. Az ő számára a haza csak a magyar nyelv volt. Nem véletlenül olvasott az utolsó időben szótárakat... semmi mást, mindig csak szótárakat. Spanyol-olasz, francia-német szótárakat lapozott éjjel, borozás közben vagy délelőtt, a légiriadó idejében, mintha remélné, hogy a pusztítás és pusztulás baromi hangzavarában talál végre egy szót, ami válasz. De legtöbbször olyan magyarról magyarra fordító és magyarázó szótárakat olvasott, áhítatos, elragadtatott, elbűvölt arckifejezéssel, mintha a templomban élne meg valamilyen kéjes önkívületet, misztikus elragadtatást. Egy-egy magyar szót kiemelt a szótárból, a mennyezetre nézett, aztán elengedte a szót, hadd lebegjen, repüljön, mint a pillangó... igen, emlékezem, egyszer kiejtette ezt a szót... pillangó... és aztán utánanézett, mintha a szó valóságosan pillangó lenne, amely ott lebeg előtte az aranycsillámos napsütésben... illeg, lebeg, villog, hímporos szárnyán csillog a fény, és ő nézi ezt a mennyei táncost, egy magyar szó tündértáncát, és egyszerre megszelídül, mert ez a legszebb és a legtöbb, ami számára megmaradt az életben. Úgy látszik, a hidakat, a földeket, az embereket lélekben már feladta. Már csak a magyar nyelvben hitt, az volt számára a haza. Egyszer éjjel, mikor bort ivott, beengedett magához. Leültem szemközt vele, a nagy heverő szélére, cigarettáztam és néztem. Nem törődött velem, enyhén kapatos volt. Fel és alá járt a szobában, szavakat kiáltozott. Ezt mondta: – Kard. Tántorogva ment néhány lépést, megállt, mintha megbotlott volna valamiben. A padlót nézte, a szőnyegnek mondta: – Gyöngy. Aztán felkiáltott, kezét homlokára szorította, mintha fájna valami. így mondta: – Hattyú. Zavaros pillantással nézett reám, mintha csak most észlelné, hogy én is a szobában vagyok. Te, akár hiszed, akár nem, lesütöttem a szemem, nem néztem vissza reá. Szégyelltem magam. Mintha valamilyen gusztustalan erkölcstelenséget látnék vagy hallgatnék – tudod, mint a kukucskálók, a voyeurök, akik meglesik a falnyíláson át egy beteg ember szenvedélyét... például azt, hogy egy cipővel szeretkezik, mert a rész fontosabb nekik, mint a személy. Megismert, reám nézett, a bor ködfátyolán át pislogva ismergetett. Zavartan, szégyellősen mosolygott, mint akit rajtakaptak az illetlenségen... Kitárta karját, mint aki mentegetőzik, hiszen nem tehet mást, a szenvedély erősebb, mint az illem és a megfontolás. így mondta, dadogó szájjal: – Zsurló!... Borbolya!... Aztán leült mellém a heverőre, kezébe fogta a kezem, másik kezével elfödte a szemét. így ült sokáig, némán. Nem mertem szólni. De akkor megértettem, hogy amit látok, haldoklás. Ez az ember arra tette föl az életét, hogy az értelem uralkodik a világ felett. Aztán látnia kellett, hogy az értelem erőtlen. Ezt te nem értheted, édes szívem, mert művész vagy, igazi, valóságos művész, az a fajta, akinek csak kevés köze van értelemhez, hiszen doboláshoz nincs szükség ilyesmire. .. Ne fortyanj föl, sokkal több, amit te csinálsz... No látod. De ez az ember író volt, és sokáig hitt az értelemben. Azt hitte, az emberi értelem is olyan erő, mint mind az erők, amelyek a világot mozgatják, mint a fény, a villanyosság, a mágnesség. És ő, az ember, ezzel az erővel uralkodik a világ felett, műszerek nélkül, tudod, mint annak a hosszú görög versnek a hőse, akiről itt nemrégen utazási irodát neveztek el, emlékezel?... Mi is a neve? Igen, Ulysses. Műszer nélkül, technika nélkül, arab számjegyek nélkül... valahogy így képzelte. És meg kellett tudnia, hogy az értelem igazában semmit sem ér, mert az ösztönök erősebbek. Az indulat több, mint az értelem. És amikor az indulatnak technika van a keze ügyében, fütyül az értelemre. Ilyenkor különös, vad táncba kezdenek, az indulat és a technika. Ezért nem várt már a szavaktól semmit. Nem hitte, hogy az értelmesen rendbe rakott szavak még segíthetnek a világon és az embereken. És csakugyan, ebben ami időnkben olyan különösen eltorzultak a szavak... tudod, az egyszerű szó is, embertől emberhez, ahogy mi ketten beszélgetünk most. Ez már mind csak fölösleg, olyan, mint a műemlékek. A valóságban valamilyen bőgés lett az emberi szóból... átváltozott, ahogy a nagy hangszórók zörögnek és rikácsolnak. Már nem hitt a szavakban... , de még mindig szerette, ízlelte, kortyolta a szavakat. Egy-egy magyar szóval részegre itta magát az éjszakában, az elsötétített városban... úgy szörpölt egyes magyar szavakat, mint te a minap a Grand Napóleont, amellyel hajnal felé megkínált a dél-amerikai hasiscsempész. Igen, te is olyan szakértelemmel, csukott szemmel, áhítattal ittad azt a ritka folyadékot, mint ahogy ez az ember mondotta: „Gyöngy!... ” vagy „Borbolya!... ” Az ő számára ezek a szavak ízlelhető anyagból voltak, mint a vér vagy a hús. És amikor így értelem nélkül beszélt, majdnem önkívületben... amikor már csak ritka szavakat szólt, olyan volt, mint a részeg vagy az őrült. Egy ázsiai nyelv különös szavait nyögte és rikoltotta... Hallgattam, és viszolyogtam. Mintha valamilyen különös, keleti tivornya szemtanúja lennék. Mintha eltévedtem volna az őrült világban, és most egyszerre látok az elsötétített éjszakában egy népet vagy inkább azt, ami megmaradt belőle... egy embert és néhány szót, amint eltévedtek ide, az ember és a szavak. Messziről, nagyon messziről. Soha nem gondoltam addig arra, hogy magyar vagyok. Pedig az vagyok, isten bizony, minden öregapám kúnsági magyar volt. Van is egy folt a hátamon... azt mondják, nem anyajegy ez, hanem a törzs jegye, ez a kúnfolt. Mi?... Szeretnéd látni? Jó, majd aztán. Eszembe jutott, amit az uram mesélt egyszer egy híres magyarról, aki gróf volt meg miniszterelnök, valami Duna vagy Tisza. Mindig elfelejtem ezeket a grófokat. Az uram ismerte a nőt, akibe ez a magyar úr szerelmes volt. A nőtől hallotta, hogy ez a szakállas gróf, amikor miniszterelnök volt, elment néha a Hungária Szálloda különszobájába néhány barátjával, behívatta a kis Berkest, a cigányt, becsukták az ajtót, nemis ittak sokat, csak hallgatták az urak a cigányzenét, szótlanul. Aztán hajnalban ez a komoly, szigorú gróf, a miniszterelnök, aki legtöbbször szalonkabátot viselt, egyedül kiállott a különszoba közepére, és lassú cigányzenére táncolni kezdett. És a többiek szótlanul, komolyan nézték. Senki nem nevetett, ami különös, mert ez az ember miniszterelnök volt, és most egyedül táncolt, hajnalban, lassú mozdulatokkal, a cigányzenére. Ez jutott eszembe, amikor hallgattam ezt az én barátomat, hajnal felé, amint kiabálni és hadonászni kezdett a szobában, ahol nem volt más, csak a könyvek és én. Te, ezek a könyvek! Mennyi könyv!... Pontosan nem számlálhattam meg, mert tudtam, nem tűrné, ha turkálok a könyvei között. Csak úgy fél szemmel, sandítva becsülgettem a polcokon a köteteket! A szoba négy fala mennyezetig tele volt polcokkal, és a polcok meghajlottak a könyvek súlya alatt, görbén lógtak, mint a vemhes szamárkanca hasa. A városi könyvtárban több is van, ez igaz, talán százezer vagy millió is. Nem tudom én, mit akarnak az emberek attól a sok könyvtől. Nekem egész életemben elég volt a Szentírás meg egy füzetes regény, szép színes címlapja volt, egy gróf térdelt a címlapon egy grófnő előtt. Nyíregyházán kaptam egyszer a szolgabírótól, amikor kölyökleány koromban szemet vetett reám és behívott az irodába. Ezt a két könyvet megőriztem. A többit csak olvastam, ahogy jött... Mert úrinő koromban olvastam könyveket is, hiába nézel ilyen sandán, látom, nem hiszed... Akkoriban kellett olvasnom is, meg fürödni, meg a lábam körmét lakkozni, meg azt mondani: „Bartók felszabadította a népzene lelkét”... meg ilyesmit. De én ezt már nagyon untam. Mert én is tudtam valamit a népről, meg a zenéről de erről nem illett az urak között beszélni. Az a sok könyv az író lakásában... Az ostrom után egyszer odalopakodtam. Akkor ő már elutazott Rómába. Csak a romházat találtam, s az egyik szobában a pépes könyveket. Sok bombát és gránátot kapott ez a ház, így mesélték a szomszédok. A bombák valahogy szétmállasztották a könyveket is. Ott hevertek, halomban és rakásra, a romos szoba közepén, ahogy a tulajdonos otthagyta az ostrom után. Egyik szomszédja, egy fogorvos, elmondta, hogy az író egyetlen könyvet sem mentett meg. Nem turkált a pépes szemétdomb hulladékában... mikor feljött a pincéből, megállt a könyvek előtt, összefont karral nézegette azt, ami a könyvekből megmaradt. A szomszédok részvétteljesen állottak körülötte, remélték, hogy sopánkodik, jajongani kezd. De inkább elégedettnek látszott. Érted ezt?... A fogorvos megesküdött, hogy csaknem jókedvű volt, bólogatott, mintha így aztán minden különösen rendben lenne, mintha valamilyen nagy csalás és hazugság végre kiderült volna... mintha minden úgy történt volna, ahogyan számította, s mintha a pépessé gyúrt könyveknek felelt volna ő, az író, amikor most ott állott a romhalmaz közepette, a kopasz feje búbját simogatta, és ezt mondta: – No végre!... A fogorvos emlékezett, hogy többen, akik ezt hallották, megsértődtek. De nem törődött, hallják-e. Vállat vont, és elment. Egy ideig ődöngött még a városban, mint akkortájt mindenki. De senki nem látta többé a régi lakás környékén. Úgy látszik, a pillanatban, amikor egy napon megállott a szobában, a pépes könyvek szemétdombja előtt és ezt mondta: „No végre... ” – pontot tett valami után. A fogorvos még azt is mondta, gyanakodott, amikor ezt hallotta, hogy komédiázik, így mutatja, nem fáj neki, amit elvesztett. Mások gyanakodtak, hogy a megkönnyebbült sóhaj mögött valamilyen titkos politikai beismerés lapított... talán nyilas volt vagy kommunista, anarchista, ezért mondta, hogy no végre... De nem tudtak meg semmit. A könyvek ott maradtak a romház szemétdombján, és szétmállottak. Érdekes, akkoriban sok mindent loptak Budapesten, még repedt ágytálakat is, aztán perzsaszőnyeget, használt fogsort, amit csak lehetett... De könyveket nem loptak. Mintha tabu lett volna a könyv, senki nem nyúlt hozzá. Eltűnt, kevéssel aztán, hogy az oroszok bejöttek a városba. Valaki mesélte, hogy teherautón ment el Bécs felé, az oroszok vitték magukkal. Biztosan fizetett érette a zsugorgatott Napóleon-aranyaival, vagy a dollárokkal... látták, amint a zabrált holmival megrakott teherautón ült, fedetlen fővel, pápaszemmel az orrán, nyersbőrből halmozott kupac tetején, és valamilyen könyvet olvasott. Talán egy magyar szótárat vitt magával, mit gondolsz?... Nem tudom. így tűnt el a városból. De ez sem biztos. Valahogy nem illik bele a képbe, ami emlékbe megmaradt számomra. Inkább azt hiszem, hálókocsiban utazott el, az első hálókocsiban, ami elindult a városból. És kesztyűt húzott, amikor beszállt a vonatba, újságokat vásárolt a pályaudvaron, és amikor elindult a vonat, nem nézett ki az ablakon, kesztyűs kézzel inkább behúzta a fülke ablakfüggönyét, hogy ne lássa a rommá lyuggatott várost. Mert nem szerette a rendetlenséget. Így képzelem. És ez valahogy jobban esik nekem... különös, most, amikor már csak egy biztos... az, hogy meghalt... teljes bizonyossággal semmit nem tudok róla. Számomra mindenképpen ő volt az utolsó ember abból a másik világból... , az uram világából, szóval az urak világából. Nem mintha ő is az úrfélékkel tartott volna. Hiszen nem volt gazdag, nem volt címe, sem rangja... Másképpen tartozott ahhoz a világhoz. Tudod, ahogy a gazdagok őriztek mindenféle vacakot a sokféle „tár”-ban, úgy őrzött ez az ember is valamit. A műveltséget őrizte... azt, amit ő műveltségnek hitt. Mert tudni kell, egyetlenem, a műveltség más is, mint amit mi, prolik képzelünk... más, mint a szép lakás, a könyvek a polcon, a finom társalgás meg a színes vécépapír. Van még valami, amit az urak nem adnak oda a proliknak, még most sem, amikor minden másképpen van, mint régen volt, amikor a gazdagok megértették, hogy csak addig tudnak gazdagok lenni, amíg reátukmálják a prolikra mindazt a sok kacatot, ami tegnap még a kiváltságosak mütyürkéje volt... De valamit még ma sem adnak oda. Mert van valamilyen cinkosság ma is az urak között, másféle, mint régen... most már nem az aranyakat, nem is a könyvtárat, a képtárat, a ruhatárat, a készpénzt, részvényt, ékszert, a szép szokásokat őrzik, hanem valami mást, amit nehéz elvenni tőlük... Valószínű, hogy az író fütyült sok mindenre, ami ezeknek fontos volt. Egyszer azt mondotta, egész életében meg tud élni almán, boron, krumplin, szalonnán, kenyéren és feketekávén, meg cigarettán, semmi más nem kell neki az élethez... És két rend ruha, néhány váltás fehérnemű, meg az a nyűtt-avitt esőkabát, amit minden időjárásban viselt, télen-nyáron. És ezt nemcsak úgy mondotta... én, aki hallgattam, tudtam, hogy ez így igaz. Mert egy idő múlva már nemcsak ő tudott hallgatni. Kevés idő múltán én is megtanultam hallgatni a társaságában... megtanultam, hogyan kell őt hallgatni. Azt hiszem, egy kis idő múltán már elég jól hallgattam. Megfejtettem ezt az embert, mint egy keresztrejtvényt. Nem az eszemmel fejtettem meg, hanem az alsó testemmel, ahogy mi, nők érzékelünk és tanulunk... A végén elhittem, hogy ennek az embernek csakugyan nem fontos semmi a világon, ami a többieknek fontos. Elég neki a kenyér, a szalonna, az alma és a bor. Elég neki néhány szótár. És a végén elég neki néhány szó, a világ minden könyvéből elég neki néhány magyar szó, ami jóízű, foszlós-omlós, ami szétfolyik az ember szájában... És a végén mindent otthagy, ami az embereknek olyan fontos, szótlanul... Csak a napot szerette még, a bort és a szavakat, kapcsolat nélkül, önmagukban... Ősz volt, bombázták a várost, a népség és a katonaság a pincékben szorongott... érdekes, a katonák mindig jobban féltek a bombáktól, mint a civilek... és ez az ember ült az őszi napsütésben, karosszéket tolt az ablakhoz, táskás volt a szeme alja, félig nyitott szájjal kortyolta a halálos csendben a háborús késő ősz napsugarát, és mosolygott. Úgy látszott, most már boldog. De én tudtam, hogy már nem él soká, csak halódik. Mert akárhogyan megtagadott mindent, ami a művelteknek fontos volt, akárhogyan be tudott burkolódzni a kopott esőkabátjába, mégis hozzátartozott egy világhoz, amely a szeme előtt bomlott fel és szűnt meg. Mi volt ez a világ? A gazdagok, a kiváltságosak világa?... Az uram világa?... Nem, a gazdagok már csak élősdijei voltak valaminek, amit régen műveltségnek neveztek... Látod, most, amikor kimondtam ezt a szót, elvörösödtem, mintha illetlenséget mondanék. Mintha itt lenne ez az ember, vagy a szelleme és hallaná, amit mondok. Mintha itt ülne az ágy szélén, ebben a római szállodában, és amikor kimondom ezt a szót: műveltség – hirtelen reám néz, azzal a kínos pillantással, a hasamba néz, a mirigyeimbe. És ezt kérdi: „Mit mondott, asszonyom?... „ Műveltség?... Nagy szó!... Tudja Ön, asszonyom és látom, amint felemeli a mutatóujját, komolyan néz reám és tűnődő, oktató hanglejtéssel beszél –, tudja ön egyáltalán, asszonyom, mi is az a műveltség?... Vörösre kegyeskedik lakkozni a lábujján a körmöt, ugyebár?... És olvasni is tetszik, délután vagy elalvás előtt, valamilyen szép könyvet?... És a zeneművek hangbáján is méltóztatik andalogni, nemde?... ” Mert szeretett így beszélni, régiesen és gunyorosan, mint egy múlt századbeli folytatásos regény egyik alakja... ”Nem, asszonyom – hallom a hangját –, a műveltség más. A műveltség, igen tisztelt asszonyom, reflex!... ” Látom, mintha itt ülne. Ne zavarj. Hallom, mintha beszélne. Ezt mondta egyszer... Tudod, most olyan sokat beszélnek az osztályharcról, meg arról, hogy most már kicsinálták a régi uraságokat, most már mi leszünk az urak, minden a miénk lesz, mert mi vagyunk a nép... Hát nem tudom, mi lesz?... De van bennem valamilyen rossz érzés, hogy ez nem egészen így van... A végén marad még ezeknek a másféléknek valami, amit nem adnak ide. És amit nem lehet erőszakkal elvenni tőlük... És nem lehet potyán, ösztöndíjas naplopással megszerezni az egyetemen... Mondom, nem értem. De gyanakszom, hogy van még valami, amit nem adnak ide az urak... Mi? Összefut a szájamban a nyál, ha erre gondolok. És viszolygok, mint akit facsar a rossz-görcs. A kopasz azt mondta, a reflex. Te tudod, mi az?... Hagyd a kezem. Csak idegesség, azért reszket. Már elmúlt. Ha mondott valamit, azt soha nem értettem rögtön, abban a pillanatban... , de valahogy az egészet mégis értettem, tudod, őt!... Később egy orvostól megkérdeztem, mi az a reflex? Azt mondotta, a reflex az a pillanat, amikor gumikalapáccsal ütögetik az ember térdkalácsát, aztán a láb önkéntelenül billen egyet... hát az a reflex. De ő másféle billenésre gondolt. Amikor már eltűnt, és hiába kerestem mindenfelé a városban, úgy rémlett, hogy ő maga volt a reflex... szőröstül-bőröstül, az esőkabátban. Az egész ember, érted? Nem az, amit írt. Nem is lehet már fontos, amit egy ember körmöl... hiszen olyan sok könyv van a világon, a kirakatokban meg a könyvtárakban... Néha már úgy rémlik, olyan sok a könyv, hogy nincs többé igazi helye a gondolatnak a könyvekben... Nem fér el a gondolat a szavaktól, amelyek végtelenül nyüzsögnek, szoronganak a könyvekben... Nem, amit írt, bizonyosan nem volt már fontos. És ő már nem törődött azzal, hogy valaha könyveket írt, inkább restellte. Ha erre került közöttünk a szó, zavartan mosolygott, amikor egyszer, félénken és óvatosan, a könyveiről kezdettem beszélni. Mintha valamilyen ifjúkori botlását juttatnám az eszébe... Akkor megsajnáltam. Mintha valamilyen nagy indulat, harag vagy düh, vágyakozás vagy szomorúság rángott volna ebben az emberben. Ahogy a békák ránganak, amikor sót hintenek reájuk, mert valaki kíváncsi, és fel akarja találni a villanyosságot. így rángott ez az ember is... néha csak egy vigyorral, kínos száj– és szemmozdulattal. Mintha valamilyen maró sav reácsepegett volna az értelmére. Mintha a nagy szobrok, a híres képek, a bölcs könyvek... mintha ez mind nem lenne külön... Mintha ő is parányi, eleven része lenne mindannak, ami akkor elpusztult. Ő is pusztult, együtt az egésszel... De úgy látszik, a szobrok és a könyvek még sokáig megmaradnak, amikor az, amit műveltségnek neveznek, már felbomlik... A jó ég érti ezt. Elnéztem ezt az embert és arra gondoltam a bombák robbanása közben, hogy buta voltam, amikor gyerekkoromban... a gödörben... és később, a finom ház cselédszobájában meg Londonban, ahol a görög tanított mindenféle fifikára... azt hittem, a gazdagok műveltek. De most már tudom, a gazdag csak reájár a műveltségre, pákosztosan tunkol és pofázik belőle... , de ezt csak sokára és nagy áron tanulja meg az ember. Mi?... Hát azt, hogy a műveltség az, amikor egy ember... vagy egy nép... megtelik valamilyen nagy örömmel! Azt mondják, a görögök műveltek voltak... Nem tudom. Az én görögöm, akit Londonban ismertem, már nem volt ebben az értelemben művelt. Legnagyobb gondja a pénz volt, meg amit a pénzen venni lehet, részvényt, vagy régi képeket, vagy egy nőt... például engem. De azt mondják, valamikor műveltek voltak a görögök, mert az egész nép örült valaminek... A fazekasok is, akik a kis szobrokat csinálták, meg az olaj kereskedők, aztán mind a népség és katonaság és a bölcs emberek, akik a piacon vitatkoztak, mi a szép vagy a helyes… Képzeld csak, egy nép, amelynek az életében öröm van! És ez az öröm a műveltség. De aztán eltűnt ez a nép, és maradtak a helyében emberek, akik görögül beszélnek... ez már nem ugyanaz. Mit gondolsz, ha olvasnánk egy könyvet a görögökről?... Állítólag van itt a városban egy könyvtár, ott, ahol a római pápa lakik... ne nézz ilyen sértődötten. A szakszofonos azt mondotta, ő titokban oda jár olvasni. Persze, drágám, igazad van, csak felvág, amikor ilyesmit mond. Igaziban ő is krimit olvas... De azért nem lehetetlen, hogy vannak itt, Rómában könyvtárak, ahol könyveket őriznek, és ezekből a könyvekből talán meg lehet tudni, hogyan szűnt meg Görögországban... aztán máshol is... az, amit valamikor úgy neveztek, műveltség?... Mert látod, most már csak szakemberek vannak. De úgy látszik, ezek nem tudják azt az örömet szerezni, ami a műveltség... Téged ez nem érdekel? Jó, nem erőltetlek. Csak az fontos, hogy jókedvű és elégedett legyél. Nem is zavarlak többé ilyen bolondos kívánságokkal. Miért nézel ilyen sandán?... Látom az orrodon, nem hiszel nekem. Gyanakodsz, hogy igazában nem is a görög műveltség érdekel, hanem azt szeretném megtudni, miért halt meg az az ember?... Milyen okos vagy! Hát igen, bevallom, szeretném elolvasni egy könyvben, milyen az, amikor valami, amit úgy általában műveltségnek neveznek, egy napon bomlani és oszladozni kezd egy emberben. Elsorvadnak az idegei, amelyekben tovább élt sok minden, amit az emberek régen gondoltak, amire aztán később vágyakozva emlékeztek, és úgy érezték, egy-egy pillanatra másképpen élőlények, mint általában az emlősök... Valószínű, hogy az ilyen ember nem hal meg külön... vele egy időben sok minden halódik. Nem hiszed?... Nem tudom, így van-e, de szívesen olvasnék erről egy könyvet. Azt mondják, ebben a városban, Rómában is volt valamikor műveltség. Azok is műveltek voltak, akik nem tudtak írni, sem olvasni, tökmagot ropogtattak itt a piacon... Piszkosak voltak, de aztán elmentek a közfürdőbe, és ott vitatkoztak arról, mi a jó és mi a helyes. Mit gondolsz, lehet, hogy talán ezért jött ide ez a bolond ember? Itt akart meghalni? Mert azt hitte, hogy mindennek, amit valamikor műveltségnek neveztek, és amitől örömük volt az embereknek... hát annak vége. És eljött ide, ahol már szemétdomb kezd lenni minden. De még mindig kilátszik valami maradék a műveltségből... ahogy a lábfejek kilátszottak ostrom után a budai Vérmező földjéből, a harminccentis földhanttal elkapart halottak sárga lábfeje... Talán ezért jött ide?... Ebbe a városba, ebbe a szállodába?... Mert azt akarta, hogy a pillanatban, amikor meghal, a műveltség szaga legyen körülötte ?... Igen, itt halt meg, ebben a szobában. Megkérdeztem a portást. Most boldog vagy, hogy ezt is tudod? Nesze, neked adtam ezt is. Most már nincs semmim. Az ékszereket jól eldugtad, igaz? Te vagy az én jótevőm, drágám. Te, hidd el, amikor meghalt... ebben az ágyban halt meg, így mondta a portás... igen, ebben az ágyban, ahol most fekszel, gyönyörűm... bizonyosan ezt gondolta: „No végre”... És mosolygott. Ezek az ütődöttek, a másfélék, a végén mindig mosolyognak. Várj, betakarlak. Alszol, szívem?... Posillipo, 1949 – Salerno, 1978. ... mert én megmondom neked, apafej. Megmondom úgy, ahogy van. Te mindig csak arra vigyázz, hogy messze elkerüld azokat, akik cementben dolgoznak. Mit bámulsz?... Nem tudod, mi az? Nem nézed a tivit?... Hej, zöldfülű vagy te még nagyon. Sokat kell még tanulnod ebben a szép nagy faluban, New Yorkban. Látszik, hogy későn jöttél, gazdasági vagy, lelépős. Örülj, ha megkapod a tartózkodásit. És hallgass. Mert sokféle nyikhaj ember gyöszmékel itt. De mi ketten zalaiak, tartsunk össze. Itt a bludimerid. Igyál, testvér. Mondom, nagyon vigyázz, hogy cementes még a közeledbe se kerüljön. Ez a mi utcánk, a negyvenhatos, még szobatiszta. De lejjebb, a harmincnyolcasban, ott már találkoznak a családtagok... tudod, akik a Famíliához tartoznak. Éjfél után soha ne járjál arra. És ha utadba kerül egy vagy kettő, ügyelj, hogy mindig udvarias legyél velük. Mert azt szeretik a padronék, az udvariasságot. Hogyan lehet megismerni a padronét?... Hát elsőbben azon, hogy elegáns. Mindje finom ember, őszes, pofaszakáll, minden, ahogy kell. És ruha, cipő, mindig a legjobb, mértékre. Még kalapjuk is van. És nagy borravalót adnak, nadrágzsebből húzzák elő a zöldhalút, bal kézzel. Meg se nézik, hogy Washington vagy Lincoln, csak odalökik. Mint vasárnap a templomban, mise közben, mikor jön az user a zöld posztós lapáttal. Láthattad a moziban is, remek film volt, igaz? De ha valaki megszólít a Famíliából, és elhív éjszakai műszakra, te csak azt mondjad, udvariasan, nem, köszönöm, nem az én szakmám. A padronék? Nem dolgoznak cementben. Az már csak kézimunka. Ők a fejesek, a fejükkel dolgoznak. A kézimunkát a Família kisebbjei végzik, akik még tanulnak. Ez alkalmi műszak. A szivar megy éjjel haza, ándungja sincsen, nem gyanít semmit. Tíz lépéssel mögötte jön a szakember. Az autó vár a sarkon. A szakember vasbotot visz a kabát alatt. A bot vége kampós, de csak úgy, mint mikor a mutatóujját szögbe hajlítja az ember. A sarkon, hátulról, a vasbot szöges végét a szivar koponyájába kell illeszteni... gyors mozdulat és kész. Nincs vita, sem szöveg. Éppen csak derékon kell kapni a citizent, mert rögtön eldől, mint a zsák. Beteszik az autóba, leviszik a folyóhoz, ott már várja a láda, tele híg cementtel. Elhelyezik a ládában a megboldogultat, gyöngéden. Aztán leszögelik a csomagot és becsúsztatják a folyóba. Azt mondják a hekusok, tucatjával hevernek ilyen ládák a Hudson folyó alján, a homokban. Tudod, mint Attila koporsója. Akkordos munka ez, szaki kell hozzá. De te nagyon vigyázz! Mesélhet a padrone, amit akar, te mindig csak azt mondjad, no, thank you, not my business. Maradj meg díszpacsernek a garázsban. Mi, zalaiak vigyázunk egymásra. Nem mondom, később talán te is felsőbb osztályba léphetsz. A bingó, az más. De szívből ki kell tanulni. A harmincnyolcas utcában kerüld el a bárokat, az nem neked való. Munka mindig akad, de hát!... Például, amikor rábeszélőt keresnek. Tudod, olyant, aki elmegy a szivarhoz, és kézzelfoghatóan rábeszéli, fizesse meg minden héten a huszonöt százalékot a kölcsön után. Ezeket is kerüld el, de udvariasan. Csak annyit mondj, hogy nem vállalhatod a dzsobot, mert a kiejtésed nem olyan zamatos, mint ahogy itt, New Yorkban kedvelik. A kiejtés, azzal sok bajuk van. Engem nem vettek be a feketék a zenekarba a kiejtésem miatt... engem, aki odahaza még Titónak is doboltam, amikor vendég volt Pesten! Ez elébb volt, negyvennyolc előtt, amikor még nem ugatta a rádió, hogy vesszenek Tito láncos kutyái!... Azt mondták a feketék, tájszólással dobolok, rossza dobverőm... Ez a kiejtés... persze csak irigység meg fajüldözés. Hát ez az én nagy bánatom. Nem maradt más, eljöttem ide bárosnak. Most már tudod. Ülj csak nyugodtan, csorgatok még egy jó cseppet. Maradhatsz, ráérünk. Ilyenkor, vacsora után, amíg tart a színházban a móka, kevesen jönnek. Hozzánk máskülönben sem jön olyan, aki cementben dolgozik. A mi vendégeink irodalomban dolgoznak. Az nem olyan kézimunka, mint a cement, de csuda jól fizet. Mi?... Hogy te is megpróbálnád?... Hát próbáld meg. Lehet, hogy sikerül, de nem lesz könnyű. Úgy tapasztaltam itt, Manhattanben, hogy fasza dolog az irodalom. Mert innen, a pult mögül, sok mindent látni. Éjfél után, ha már bennük van a harmadik martini, amit aztán levonnak az adóból, mert ez üzemköltség... éjfél felé, egymás között, fesztelenül beszélnek az írók. Hallgatom őket és elcsodálkozom, milyen komoly ipar ez. Más, mint odaát, Rómában vagy Pesten... Az én őrangyalom, akinek a fényképét itt őrzöm a pulton... látod, ezüstkeretet is vettem neki a Woolworth-nál... ő mondotta, hogy ismert otthon egy írót, aki már nem akart írni, mert megcsömörlött az irodalomtól. Émelygett, és feljött neki, ha az irodalomra gondolt. Ezért már csak olyan félkótya szótárakat olvasott. Ritka állat lehetett, olyan, mint a kínai szarvas a bronxi állatkertben. Az én vendégeim itt, New Yorkban másféle írók. Ezek sem írnak, de rögtön eladják, amit még nem írtak meg. Degeszre keresik magukat az irodalommal. Legtöbbször tizenegy felé jönnek, mikor vége a szomszédban a művészetnek. Módosan isznak, mindig tömény bourbont. Jár ide egy kis kövér, valamilyen nagy író lehet, mert titkára is van, és mindig sleppet hoz magával, lesik minden szavát. Ha egyet szól, úgy figyelnek a többiek, mint a hívők a templomban, mikor a pap felemeli az ostyát. Ezzel a két szememmel láttam, amikor eszébe jutott egy cím és a titkára, a hapsi már inalt a telefonhoz, rögtön eladta. Lihegve jött vissza, hogy kétszázezerért megvették egy regény címét, amelyet a nagy főnök még nem írt meg, csak éppen merengett, hogy ír majd egyszer, ha rájön az ihlet. A jó hírre mind ittak egy rundot, és amikor elmentek, égettek nekem is a tányéron egy húszast. Mert a nagy írók mindig sok haverrel járnak. Vannak a hapsik között klassz nők is. Hát ha éppen irodalomban akarsz dolgozni, nem bánom, egyszer bemutatlak egy tojásfejűnek. Én nem olvasok könyvet, más a természetem. De szívesen elnézegetem a krimis füzeteket, a kockás rajzokat, ahol a csaj meztelenül hever a díványon, nincsen ándungja, hogy vége a bájcsevegésnek, most már jön a balhé. És a protektor föléje hajol, kés van a kezében, kitekereg a szájából a szalag, ezt mondja: „Nincs neki semmi baja, csak a nyaka véres.” Az ilyet szeretem. A krimi jó irodalom, mert nem kell besuszterolni az olvasónak, rögtön érti a pali, nincs gatyázás. Töltsél csak nyugodtan, ide teszem a kezed ügyébe a bludimerit. A boss?... Ne törődj vele. Ott ül az üvegajtó mögött, a komorban. Igen, az a szemüveges... Számolja a lózungot, nem néz ide. Derék ember, mormon. Töményt nem iszik, csak meleg vizet, talpas pohárból. És nem dohányzik, mert erényes. Utahból, ahol ezek élnek, nem hozott mást New Yorkba, csak a bibliát és a mormon szokást, hogy két felesége van. Az egyiket már itt gyűjtötte, Manhattanben. Láncos ember, nyolc bárja van, kettő Harlem-ben. De ez a mienk itt a Broadway sarkán a legfinomabb. Mert tudod, két színház van a szomszédban. Egy, ahol énekelnek, egy meg olyan, ahol duma van. Mikor csak beszélnek, abból néha grimbusz lesz, mert a közönség unja a sok hamukát. Én még nem voltam egyikben sem, de egyszer beadtam egy franklint olyanba, ahol csak duma volt. Gondoltam, hadd legyek egyszer én is angyal, pártolni kell az irodalmat. Azt se tudod, ki az angyal?... Hát, aki bead pénzt egy színdarabba. A sofőr, meg a hotelportás, a főpincér, mindenki beszáll angyalnak, ha darab készül a Broadway-n. Nem volt sikerem, elúszott a százas, sok volt a duma a színpadon, azt nem szereti itt a közönség. Jobb, ha olyan zenés hadova megy, ahol ütnek, rúgnak meg énekelnek. Én nem is kezdek többé írókkal, sem irodalommal. A bingó mégis biztosabb. De te csak várj a sorodra a garázsban. Meg kell itt húzni a nadrágszíjat, testvér. Tudományos világ ez. Nagyon kell ügyelni, amíg kitanul az ember. Én már ötödik éve ügyködök a bárban, mister vagyok, senior. És még mindig tanulok. Ebben a szállodában, a Broadway és a színházak szomszédságában leginkább a tojásfejűek szállanak meg. Mi? Azok, akiknek olyan fejük van, ami a kacsatojáshoz hasonlít, hegyes meg szeplős. Akad közöttük fülig szőrös is. Mindje csuda okos mister. És nem hinnéd, milyen hatalmasok. Elhallgatom őket innen a pult mögül reggelig. Éjfél felé jönnek, amikor már hazamentek a bárból azok, akiknek hangulat kell, gyertyafény a vörös lámpaburában. Aki marad, mind profi. Egymás között szabadon beszélnek. Gondolhatod, figyelek. Mert hatalmas és veszedelmes fajzat ez... a jó ég tudja, hogyan csinálják, de a padrone-éknál is hatalmasabbak. Mindenki fél tőlük. Kinyírják ezek még az Elnököt is, ha nem a kedvük szerint való. Néha csak eltátom a szájam, amikor hallgatom, ahogy összesúgnak, ki van soron, ki az, akit legközelebb készre csinálnak? Járnak ide éjszakai szakosok, akik a lapokban a társaságit írják... hallom, ahogy számba veszik, ki mikor, kivel feküdt le és milyen volt a pozíció? Mert a sajtó, látod, az nagy szabadság... szabad kicsinálni azt, aki nem tart velük. És aztán megírják könyvben, kinyomtatják milliós példányban, így terjed a műveltség. Minden drogériában, meg a földalattin a standon, mindenfelé a supermarketben dögivei hever az irodalom. Magunkfajta nem tudja ezt kitanulni, magasabb oskola kell ehhez, mint a dobolás. Nézd, édes egykomám, én nem értek az irodalomhoz de Mátészalkán szolgáltam a csapatnál, ott elmentünk néha a kultúrházba, a kisleányokhoz. Hát csak azt mondhatom, a mátészalkai cigány kupleráj erkölcsi műintézet volt ahhoz, amit itt hallok a pult mögül az irodalomról. Ott végül is tudta a gavallér, mit kap a pénzéért, és ha már volt megegyezés, a gazdi legföljebb hozzátette: „Vitéz úr, adjon rá még egy tízest, akkor leveti a Valeszka az inget is.” Mondom, irodalomhoz nem értek. De a kuplerájhoz értek, daliás koromban magam is pártfogoltam. Ha összeteszek mindent, amit tapasztaltam, azt kell mondjam, az sem volt rosszabb, mint amit manapság irodalomnak neveznek. Ezek az írók is pénzért vetkőznek pucérra, mint a Valeszka. A hölgyírók is, nemcsak a férfineműek... Megmutatják, gatya nélkül, pénzért, elölről is, hátulról is, kinek mi tetszik. Mi Zalában másképp ismertük az irodalmat... A fater megvette minden évben a kalendáriumot, ez volt minden. De csak eltátom a szájam, amikor most hallom, hogy fél milliót kap valamelyik, mert már írja a San Franciscó-i hóhér emlékiratait. Vagy vallomást körmöl arról, hogyan lett fiúból leány, vagy hajadonból legény, és aztán így vonul be az irodalomba. Cifra műszak ez, pajtás, bajosabb, mint a dobolás. De az is lehet, hogy a bár, meg minden, amit a törzsvendégek beszélnek, nem a teljesség. Lehet, hogy élnek errefelé is másféle írók. Hallottam, ahogy két muki betévedt, és bizalmasan megbeszélték, milyen az a másik irodalom? Amit nem látni? Amiről csak akkor hallani, ha az írót már kinyújtóztatták, mert bánatában elküldötte magát a túlvilágra. Ez a két muki véletlenül tévedt be hozzánk, bludimerire sem futotta nekik, sört ittak. Hát ők elmondották... Keszeg emberkék voltak, írófélék, de inkább olyasfajták, amilyenről az én üdvöském beszélt Rómában... Nem kellett nagyon figyelni, a vak is látta, hogy ezek nincsenek a buliban. Lehet, hogy ők az igaziak, a másfélék?... És talán ők vannak többen, csak nem jutnak levegőhöz? Mert a dumcsidumából, amit a pohár sör mellé elszuszogtak, annyit én is értettem, hogy vannak itt másféle írók is. Például, akik verseket írnak, sebtiben ceruzáznak, ahogy a Petőfi csinálta... Tudja a hóhér. Bizonyos csak az, hogy ezek a másfélék nem járnak hozzánk a bárba. Tja, a dobolás. Az fáj nekem, ez az én nagy bánatom. Nem mondom, jó dzsob a mixerség itt a bárban. Van fix is, meg szabad kaja. És a tányér. Meglehetek itt békében, amíg jön a nyugdíj. De másképpen is jól megy a sorom. Ismerek itt egy módos, írországi özvegyasszonyt, kissé már használt, de jó szívvel van hozzám... Hiszen érted. Van kocsim, lakásom, tivim. Még villanyos fűnyíró ollóm is van, künn áll a tornácon... kertem nincs, de az olló kell a státuszhoz. A menyecskével voltunk már télen Floridában, két héten át, úgy éltem, mint régen a gróf a Riviérán. Nem mondom, gazdaságosabb volt eljönni hazulról. De ha a művészetre gondolok, elfacsarodik a szívem. Élni jobb itt, a szabadságban..., de mit ér minden, ha nem tudok zenéhez jutni, így aztán csak bánkódom, meg emlékezem, mint a Kossuth Turinban. Hiába, tudod, a művész nem felejt. Néha eszembe jut, milyen is volt, amikor ott ültem az ostrom után a bárban és doboltam, ahogy az a szívből fakadó, igaz tehetségem parancsolta. Romos házban volt a bár, de takarosan rendbe hozták. Volt kandalló, hangulat, Napóleon-konyak, minden, ami kell a népi demokráciához. És megbecsültek a szakmában, kellett az új uraknak a dobos. A meló este tíz felé kezdődött, de volt hajnali négy, amikor hazakerültem. Ez már negyvennyolcban volt, amikor a komcsik vették át a műszakot. Akkor fellendült az ipar a bárban. Új urak állítottak be, könnyű kezük volt, szórták a pénzt. Tehették, hiszen most mára népé volt minden. Néha besettenkedett a bárba egy-két sereghajtó a régi világból, olyan faramuci- fajta, aki elásott idejében néhány napcsit, és most eljött hozzánk, felejteni..., de ez csak koszorúmegváltás volt, így hetyegtek a múlttal. Másképpen fordult a muri negyvennyolcban, amikor beállítottak az új urak, akik már a nép érdekében darvadoztak. Akkor végre volt kinek zenélni. Miért hagytam ott őket, amikor jól ment a sorom? Hosszú sor ez, apafej. Nem voltam gazdasági, mint te. Egy nap rájöttem, hogy politikai vagyok. Elmondom neked bizalmasan, mint testvér a testvérnek, hogy tudjad. A felszabadulás után... keserű a szájam, amikor mondom... szóval negyvenhétig nem siettem fel Zalából Pestre. Ott maradtam, csendesen. Mindig szerettem a diszkréciót, szerény természetű vagyok, érted?... Szóval felszabadultunk, a gróf elment a határon túlra. Nem volt rossz ember, csak éppen gróf volt. A fater később, amikor a komcsik bepofozták a téeszbe, mert kuláknak mondták, hiszen volt négy holdja meg a háztáji... a fater azt mondta, a gróf sem volt jó, de az sem jó, ahogy fordult minden. Mert a gróf legalább hagyott lopni. De az új urak, a bőrkabátosok, akik negyvenöt után egy nap teherautóval jöttek a faluba, beidéztek mindenkit a községházára és aztán bikacsökkel rábeszélték a vonakodókat, adjanak be a közösbe mindent, a sajátot és az osztottat is, tegyék be a téeszbe még az állatokat is... azok már nem hagytak lopni, hiszen ők maguk loptak. Azt mondották, verés közben, hogy pofa be, mert most már minden a népé. Egy napon áthajtott a falun egy miniszter, Moszkvában képezték ki. Tudós ember volt, ő vezette a begyűjtést. Mert ilyen finoman nevezték, ami történt, hogy begyűjtés. Hát ez értette a módját, hiszen ott telelt Moszkvában, közelről látta, amikor milliószámra hullott a kulák, mert az elvtársak begyűjtötték a termést... De amíg a fater és mások magyarázták, hogy nem maradt a begyűjtés után télire elég a csűrben, ülve maradt az autóban, onnan mondta, hogy nem kell panaszkodni, megértéssel kell lenni, hiszen most már minden a népé. A miniszter aztán beszélt az ország házában, követelte, hogy aki mesterember falun, azt is államosítani kell, mert a kovács meg az ács, a bognár, ezek mind kapitalisták és kizsákmányolók, hiszen pénzt kérnek a néptől a munkáért, uzsorások... A fater kovács volt, lovat patkolt és ekét köszörült egy életen át. Ezért nagyon elbúsult, amikor megtudta, hogy igazában nem kovács, hanem a nép uzsorása. És elvették az iparengedélyét. Nem tudom én ezt egy szuszra elmondani, testvér. Ganéj idő volt. Élt a faluban egy régi haverem, aki felment Pestre, mikor ránk virradt a szabadság. Ez írt egy napon. Valamikor furulyáit, szívhez szólóan, kukoricáiosztáskor a grófi csűrben. Furulyaszóval szédítette a lányokat. Azt írta, hogy ő most fagottos Pesten egy népi demokratikus bárban, jöhetek én is, mert kell a dobos. A fater káromkodott, a muter sírt. Fájt a szívem otthagyni őket, de hívott a művészet. Hát elmentem. Várj, megjöttek a vendégek. Yes, sir, Two scotch on rock, sir. You are served, sir. Ezek a skótok vérbeliek, mind a kettő. Az egyik, a pedert bajszos, hittel gyógyít, tudományosan, keresztény módra. A másik, a pofaszakállas, ő a balzsamozó. Ha nem sikerül a kezelés a tudományos hittel, akkor jön sorra a balzsamozó. Kikészíti a megboldogultat, ahogy a rokonok kívánják. Elhallgatnám őket éjfélig, amint megbeszélik, milyen lesz a soros? Mert van a raktáron többféle mosoly. Van az üdvözült mosoly. Meg a bölcs mosoly. Aztán a megbékélt mosoly... Az üdvözült a legdrágább. A megbékélt az olcsóbb. Mindjét parafinnal csinálják, tarifa szerint. Éjjel, munka után átjönnek ide, és szakszerűen leengednek három skótot a sziklán. Mértéktartó, vallásos emberek. Nálunk Zalában a mosdatást másképp csinálták, népiesen. Itt ez a módja... Ne figyelj reájuk, dumálhatunk nyugodtan. Éjfél felé ezeket már nem érdekli senki eleven, ez már fájerábend. Csak akkor figyelnek reád, mikor már kell a parafin. Hol hagytam abba?... Mondom, negyvenhét után úgy éreztem, elég volt a rangrejtett életből, felmegyek Pestre. Négyen voltunk a zenekarban, a fagottos, a harmonikás, aztán egy a zongoránál és én, a dobos. Igaz, ami igaz, ez volt az én nagy időm. Akkor még pezsgett a vendégekben a demokrácia. Nem is szeretek beszélni erről, elszorul a szívem. Mert úgy esett, egy reggel idézést kaptam az ávóhoz. Menjek el reggel kilenckor az Andrássy útra... , de akkor már másképp nevezték. Ide meg ide, emelet, szobaszám. Amikor elolvastam a szöveget, megizzadt a tenyerem. Aztán becsülgettem, hogy nagy zűr nem lehet, hiszen akkor nem leveleznek, hanem hajnalban jönnek és csengetnek. Mert ez volt általánosan a csengőfrász ideje. Összeszedtem minden írást. A népzenészi igazolást, hogy hű fia vagyok a népnek. Meg a községit, hogy ellenálló voltam. Beszereztem én idejében az irodalmat. Aztán kollégák is akadtak tanúnak, más ellenállók. Volt még másféle fincsi papírom is, de ezek a régebbi időből valók voltak, pecséttel, fényképpel... gondoltam, ez most nem időszerű. Ezért a régi fajta irodalom zömét leengedtem a vécébe. Volt egy öreg rebolverem, hatlövetű, egy testvér felejtette nálam, mikor tanulmányútra készült Nyugatra, negyvenötben... Ezt a szerszámot jó ideje elástam az udvar végiben. Gondoltam, okosabb, ha pihenni hagyom, ahol van, mert ha megtapogatnak az ávósok és megtalálják, elküldenek a gajdeszbe. így aztán rendbe raktam mindent, ahogy kellett. És elindultam egy reggel az Opera irányába. Elmentem a dalszínház előtt, és elolvastam a színlapon, hogy ma este éppen a Lóhering megy, zenével. No, testvér, gondoltam, ha téged megerdőznek az ávósok, nem látod soha a Lóheringet. Szomorúság volt ez, mert nem jártam soha Operában, holott zenész vagyok. Zalában mifelénk nyoma sem volt ilyesminek, ott még nem énekeltek kottából. De nem volt mit tenni, meneteltem a hatvanas házszám felé. Kemény lépésekkel mentem, ne mondja senki, hogy berezeltem, mert meghívtak a hatvanasba. Elébb sosem jártam ott, de hallottam régebben, hogy az volt a Hűség Háza. Hej, hapsi, most megeshet, hogy te is bekerülsz a történelembe... így biztattam magam. Mire készülnek velem, dunsztom sem volt. Átejtenek, vagy beköpött valaki? Számolgattam, ha megúszom hat hónappal, azt bilin leülöm. De megfogadtam, hogy blama nem lesz, minden szóra vigyázok, hiszen nincs nagyobb balhé, mint ha társalgás közben, a hekusok előtt nyelvhibát csinál az egyén, bakizik. Sejtésem volt, hogy fordul velem a világ. Egy tányérsapkás a kapuban megnézte az idézést, felküldött az emeletre. Ott egy másik néptárs meginvitált, üljek le a folyosón egy padra. Hát leültem, szerényen. És nézelődtem, illedelmesen. Volt mit nézni. Már korán reggel kezdődött a váltás, látszott, hogy éjjel is dolgoztak az elvtársak. Mindje egyenruhát viselt, olyasfélét, mint a mieink régebben, három év előtt... derékövvel, csak a karszalag volt más, meg a paszománt. És az arcok ismerősök voltak, akadt közöttük csóré is... mintha már láttam volna egyiket vagy másikat. De az egész olyan is volt, mint mikor görcs töri az embert álmában, mert este bezabálta a kövérjét, és leküldött néhány kupicával többet, mint szükséges... Eltátottam a szájam, mert most először láttam közelről, milyen ugyanegy mindig az a híres móka, amit a tojásfejűek úgy mondanak, hogy történelem. Megültem a padkán, nézelődtem a folyosón, ahol most fürge elvtársak ugyanazt csinálták, mint három év előtt a testvérek... Kihallgatásra vitték azt, aki soros volt. Némelyiket szó szerint vinni kellett, mert nem tudott az ügyfél járni... úgy tetszett, éjszaka, beszélgetés közben, valamilyen lábbajt kapott. Hát támogatták. Az ilyent két oldalról fogták a hóna alatt. Volt olyan is, aki a lábán ment, de nem nagyon. Betyár csend volt a folyosón. De a csendbe kihallatszott néha a szobákból, a csukott ajtón át, a torokhang, mert odabenn éppen érveltek valakivel. Mégis, a csend talán rosszabb volt, mint az eszmecsere, ami kihangzott a folyosóra... Mert a csendet úgy is lehetett érteni, hogy vége a vitának, akit kérdezgettek, kifogyott az érvekből, és kész. Fél óra tellett, amikor behívtak a szobába. Másik óra eltelt, amikor kijöttem onnan. Nem kísértek, nem is emeltek a hónom alatt. Két lábon mentem, emelt fővel. Egy órával elébb nem gyanítottam, mi következik? Akár hiszed, akár nem, más ember jött ki, mint aki bement. Hivatalt kaptam. Lassan mentem, mint aki éjjel töményt ivott, és aztán napközben túlságos céltudatosan lépdel, egyet előre, másfelet hátra. Egyenest a szállásra mentem, ahol fél éve laktam, a Klauzár téren, társbérletben, mert bajos volt a magamfajtának kéglit találni. A szaki, akivel mutyiztam az ágyban, nappali volt, hajnalban ment ki Rákosra, ingajárattal. Az ágy üres volt, ruhástól lefeküdtem, mint aki mellport kapott. Így maradtam estig. Döcögve jött vissza az egész, részletekben, mint mikor a hánytató kihozza a gyomorból a fölösét. Tudod, mikor a szobába behívtak, olyasmit képzeltem, hogy valamilyen tagbaszakadt, drabális krapek nekem esik és puhára kezel. De nem úgy fordult. Gacsos lábú muki fogadott, öregecske, szarukeretes, nem volt lafanc, kiöltözött civilbe, csendesen beszélt. Lüke sem volt, végig mosolygós maradt, jó modorú. Székkel kínált, cigarettát adott, mint a krimiben a hekus az eszmecsere előtt. Láttam, hogy a káder ott nyugszik előtte az asztalon, abban lapozgatott néha. De csak ujjheggyel, mint aki már elébb összekalapozta az anyagot. Pianóban kérdezgetett. Tudni szerette volna, mit csináltam negyvennégyben? Gondoltam, stramm maradok, hadd lássa, nincs gyügével dolga. Előszedtem zsebből az anyagot, mindje pecsétes volt, olyik bélyeggel. Csak annyit mondtam, hogy kérem, én mindig hű fia voltam a népnek. Ennek mintha megörült volna. Bólogatott, mint aki nem is várt egyebet. Aztán. . ., de mindig finoman, cérnahangon... azt kérdezte, ismerek-e itt Pesten olyanokat, akik negyvennégyben, télidőben keretesek voltak? Hát csak eltátottam a szájam. Keretesek? Még hogy én?... Megkérdeztem, mi az, milyen keret? Hitelkeret?... Vagy képkeret?... Látta, hogy nem vagyok gimpli, nyugtatni kezdett. Azt mondta, jó, jó, már nem is kérdez erről többet, hiszen észlelhető, hogy háklis vagyok a keretet illetően. De mégis szeretné tudni, ismerek-e itt a szépséges székesfővárosban olyanokat, akik negyvennégy végén, télidőben, más vallásúakat kísérgettek hajnalban a Duna-partra? Asszonyokat, gyereket meg öreget is?… És a szemembe nézett, hegyesen, mint mikor az öregasszony kezében megbicsaklik a kötőtű. Hát megizzadtam. Aztán nyeltem egyet, és kereken kimondtam, kérem, én akkor Zalában voltam, azt se tudtam igazában, hol a Duna?... És még azt mondtam. .., de csak szelíden, szerényen... hát igen, hallottam arról, hogy az idő tájt Pesten voltak sajnálatos kilengések. Amikor ezt hallotta, eltátotta a száját, úgy figyelt, mint a vak-tyúk, amikor szemet keres. Sokáig hallgatott, pislogott. Aztán felderült, mint a szűzlány, akinek megcsiklandozták a mellét. – Okos ember maga, Ede – mondta barátságosan. Sóhajtott egyet, és még ezt mondta: – Sajnálatos kilengések, ez jó. Puha szavú, finom ember maga, Ede – mondta elismerően. Beavattam, hogy Ede csak a művésznevem, civilben Lajos vagyok. Intett, hogy mindegy. „Akár Ede, akár Lajos, jeles szakmabeli maga” – mondta. Őszintén kurrogott a hangja, érezhető volt, hogy tisztel. „Sajnálatos kilengések, ez jó” – mondta megint egyszer. Csettintett és a tenyerét dörzsölte. Aztán eldobta a cigarettát, hangot váltott. Csendesen beszélt, de végig a szemembe nézett. Most már olyan volt a nézése, a szarukereten át, mint mikor tűhegyet szúrnak a köröm alá. Felemelte a káderes irodalmat, meglobbantotta és barátságosan mondta, hogy ő sem lapaj, elhiszem-e? Intettem, hogyne, elhiszem. Hát akkor fontoljam meg, amit mond. A bár, azt mondta, ahol dobolok, finom hely. Sokféle nép jár oda, jó demokraták, meg másfélék is. A népköztársaságnak szüksége van olyanokra, akik hűségesek a néphez, mert még sok az ellenség. Most ő gyújtott rá, de már nem kínált. Csak éppen furtonfurt a szemembe nézett. Nem volt itt reflektor, ami szembesüt, ahogy a krimiben írják. Nem volt semmi, csak egy íróasztal meg egy ember. És az ablakon rács volt, arra az esetre, ha felugrós a szivar, ne jusson eszébe, hogy egy jó ugrással tavaszi sétára indulhat az ablakon át. És az ajtó előtt, a folyosón, az a különös csoszogás. És a bakancsok csattogása a pádimentum kövezetén. És néha egy rekedt biztató szó, ha a vendég lassan haladt. Ez volt minden. Most már úgy szólt, mint a jeles fiú a hülye iskolában, aki betéve tudja a leckét. Azt mondta, a zeneművészet, az éjszaka meg a tömény megoldja a nyelveket. Ezért, amikor dobolok, figyeljek. Türelmesen elmagyarázta de igazán, mintha oskolában tanulta volna... mire kell figyelni. Ismerte a népszokásokat a bárban. Figyeljek azokra, akik itt maradtak a régi világból, az urak világából, és volt még kedvük meg dohányuk sírva vigadni. Aztán figyelni kell az újfajtákra, akik nem komcsik, de most sietnek tunkolni, sebtiben kitűzik a gomblyukba a jelvényt. Úgy oktatott, türelmes szeretettel, ahogy a dedóban a hátulgombolós kicsit csucsujgatják. Hogy azt mondja, van most egy újfajta publikum... mindenfelé a közéletben. A népisek meg a turbánosok, a tojásfejűek, meg a szarukeretes haladók, akik a kerítésen könyököltek, pipával a szájukban, így biztatták a régi, hétpróbás kommunistákat, csak végezzék el a piszkos munkát, csinálják készre a régi világot, aztán barátságosan drasztvutyázzanak, és pucoljanak haza valahová az Ural vidékére. Akkor majd ők... a népisek, a szarukeretes, pallérozott fejű haladók... leszállnak a kerítésről és módisan, udvariasan átveszik és tarisznyába teszik a maradék szajrét, azt a finom kis országot. De elébb faroljanak vissza a szovjetbe a régi komcsik, akik valahogyan életben maradtak, mikor Józsi bácsi hargenolni kezdette a szaktársakat, mert másképpen voltak haverok, mint ahogy a bajuszos elképzelte. Vagy balek módra beugrottak a népek atyjának, és olyan szerepet vállaltak, ami később megzápult. Vagy trockisták voltak. Vagy spanyol regényesek... És amikor ezek a régiek tapogatták a tarkójukat, mert tudni szerették volna, épségben maradt-e ez a testrészük?... ők, a népisek, a haladók meghirdették, hogy másképpen kell a kommunizmust csinálni, fáintosan. De a komcsik ezt nem így gondolták... Amikor erről beszélt, villant egyet a szeme. Azt mondotta, ezeknek a tudós kibiceknek, akik most nekikészülnek megtanítani a népet a tudományos marxizmusra, ándungjuk sincsen arról, hogy a dolgozó nép nem hisz nekik. A nép csak olyannak hisz, aki elébb legalább öt éven át együtt rohadt a néppel, mélyen a föld alatt, a bányában. Aztán felsőbb osztályba lépett, odaállott hidegvágóval a kezében a satupad mellé és másik öt éven át vágta a vasat. Ha az ilyen beszél marxizmusról meg leninizmusról, arra talán odafigyelnek. De aki a kerítésen könyökölt és orrhangon biztatta a népet, hogy gürcöljön csak, hiszen eljön az idő, amikor ők, a haladók, megtanítják a dolgozókat a finom marxizmusra... az ilyeneket sandán nézi a nép. Figyeljek az effajtára, így mondotta, mert mostanában ezek is szeretnek bárba járni. Érzett a hangján, hogy ezeket a szorgalmasokat, akik most sietnek tunkolni... , de elébb nem voltak bányában, sem lágerben... inkább rühelli, mint az úrféléket. Sima volt a szöveg, mintha tudományos oskolában tanulta volna. Sebesen vert a szívem, szaporábban, mint a dobverőm. Mert hallani lehetett a hangján, hogy bedeszkázza azt, akit kinézett magának... ha másért nem, dafkéből. Ezért csak körülnéztem, merre a vészkijárat? De nem láttam mást, csak a falakat és a rácsot az ablakon. Mikor aztán levegőt vett, csendesen megkérdeztem, mondja ki blindre, mit akar? Szusszant egyet, aztán elmondta. A hatvanast kerüljem el, a közelébe se menjek. Minden héten egyszer fel kell hívni egy telefonszámot. A hangnak, aki felel, csak annyit mondjak, hogy Ede beszél, üdvözli az öreget. A hang aztán megmondja, édes szívmelengetésre hová, mikor menjen? Legjobb a Ligetben, padon. Vagy télen, a lágymányosi rendező vidékén, ott vannak hangulatos helyek, ahol szeszt mérnek. Ott sokáig lehet csevegni, kettesben. Arról is davenolt, milyen sorrendben, kire kell ügyelni a bárban? Ha látom, hogy valaki kimegy a vécére, és aztán kevéssel később utána sétál egy másik vendég, siessek ki, és nézzek körül, hátha elhelyezett az andalgó üzenetet vagy valutát, dugiban. A valutát a helyén kell hagyni, s rögtön telefonáljak az ügyeletesnek, a többit már ők intézik, soron kívül, rohamlépésben. A népköztársaság megbecsüli a szakembereket... és összedörzsölte a mutató– és hüvelykujját. Mert a dob mellől a lokálban sokat lehet látni és hallani. Aztán köhögött, hogy most jön a kövérje. Mindenkire figyelni kell, az elvtársakra is... , de ezt már csendesen mondta. Mert nem minden elvtárs olyan igazi, vérbeli élmunkás... van, aki csak úgy tesz. Ha már befűtött nekik a gugyi és összehajolnak, csendesen szólnak... hajnal felé, ha jelét adják, hogy bizalmasok és értik egymást... tudjam ki az ilyenek nevét. Órahosszat tartott a dumcsi, amikor beadta a deftert. Azt mondta, jó lesz, ha szorgalmas leszek. Akkor a káder az irattárba kerül, és nyugodt, szép életem lesz, megalapíthatom a boldogságom a népi demokráciában. És felemelte az irodalmat, meglobogtatta. Aztán hátradőlt a székben, levette az orráról és törölgetni kezdette az üveget. Elnéztük egymást, és hidegséget éreztem a térdemben, meg a lábam hüvelykujjában. Azt akarta, hogy én, a dobos, álljak be énekes kanárinak az ávóhoz. Összefonta a karját és nyugodtan nézett a szemembe. Morogtam, hogy adjon időt. Hogyne, szívesen, mondta, holnap délig. Búcsúra mosolygott, széles szájjal, mint a régi Lysoformos reklámon a szépfiú. Visszamentem a szállásra, már nem ábrándoztam, hogy jó lenne meghallgatni a Lóheringet. Késő délutánig feküdtem az ágyon, nem ettem, nem ittam. A torkom kiszáradt, bitangul éreztem magam. Szürkült, amikor feltápászkodtam. Felvettem a tuxedót, ideje volt hivatalba menni. Amíg a nyakkendőt kötöttem, megmozdult bennem valami. A hasamban vagy a fejemben... Nem tudom ma sem. Csak azt tudtam, hogy cvikliben vagyok. Ezek kinéztek maguknak engem, a dobost. Mint a pincéreket a szállodákban, a szobaleányokat a követségen, a klassz mamsikat a hivatalokban. .. nem kellett szakoktatás, tudtam én, mi kell ezeknek. Rágtam a tésztát, sokáig. Nem volt szükség beiratkozni szemináriumba, utánképző kurzus nélkül is tudtam a leckét. Napnál világosabb volt, akit ezek egyszer beszipkáztak, benn marad a csőben. Színjózan voltam, mégis lelt a hideg. Már esteledett, mikor elindultam a hivatalba. Fáin este volt, tavaszi. A bárban már gyantáztak a hangászok. Kettő közülük régi vagány volt, bíztam bennük. A fagottos, a zalai, aki átemelt ide a zenekarba, testvér volt. A zongorás értelmiséginek illegette magát, faszari ember volt, aki szükségből zenélt, erre sem gyanakodtam, ma sem hiszem, hogy ő volt, aki beköpött. A harmonikás már működött régebben is a dzsesszben, néha telefonhoz hívták hajnalfelé... a hívás lehetett szívszerelem, de lehetett ávós cvikipuszi. Nem tudtam felőle biztosat... Csak nagy szomorúság volt bennem, mintha gyanítanám, hogy számomra befellegzett a tiszta művészet ideje. Művész számára nincs nagyobb szívfájdalom, mint mikor szaga megy, hogy talán fel kell adni a tanult mesterségét. Ne képzeld, hogy dilis vagyok és felvágok. Közismert volt a szakmában, hogy én vagyok a legjobb dobos Magyarországon... kimondom, ahogy, van, hamis szerénykedés nélkül. Az én őrangyalom is mondta. Ő csak tudta, hiszen zsidók házánál szolgált Londonban, ott is esztergályozták. Aznap éjjel későn kezdődött a hepaj, éjfél felé érkeztek az első vendégek. Mindje államtitkár volt. Hárman jöttek, csíkos nadrágban, nyakkendőjük is volt. Akkortájt egy és másra országosan szükség volt a hazában, de államtitkár akadt bőségesen, senki nem panaszolhatta, hogy hiány lenne ilyesmiben. Csoportosan jártak, mint a mezei egér eső után. Ez a három szépen fejlett, erős példány volt. Hölgyeket is hoztak, úgy rémlett, a hölgyek is államiak, mert didis, jól táplált mucusok voltak, nem vigyáztak a vonalaikra, tehették. A pincérek siettek asztalt gurítani a zene közelébe, ott telepedtek meg. Nyájasan integettek, jókedvük volt, hiszen látszott a külzetükön, hogy nemrég öltöztek be államtitkárnak, azelőtt mással foglalkoztak... Egyiket megismertem, tavaly itt a bárban szőnyeget adott el részletre. Hol szerezte az árut, jobb volt nem kérdezni... Akkoriban sokan gyűjtöttek szőnyeget a romos lakásokban. Velük érkezett két törzsvendég, Borsai Lajos, a költő és Lepsény Jóska, a haditudósító. Ezek törzsökösök voltak, minden éjjel ott koledáltak a bárban. A költő éjfél után abból élt, hogy hazafias bánata volt. Kitapogatta, melyik új híresség asztalához érdemes odatelepedni, aztán gazsulált az előmenetelhez... Ha már dolgozott bennük a tömény, előhúzta zsebéből az édesanyja fényképét, elérzékenyülten kezdette mutogatni. Két édesanyja volt... egy méltóságos, hajfonattal a homlok körül, olyan, mint Erzsébet királynő, amikor imádkozik Deák Ferenc koporsójánál. És egy kicsi, susinka, töpörödött nénike, népies, fejkendős. A szerint mutogatta, ahogy megsaccolta a vendéget, kinek melyik tetszik jobban. Most Báróecsedihez ült, aki a menyasszonyával érkezett, egy tagbaszakadt nyugalmazott rendőr törzsőrmesterrel, mert ilyen volt a gusztusa nekije. A báró is törzsökös volt a bárban. A költő érzelmesen kezdette: – Hej, ilyenkor az én kis falumban már sárgul a pipitér!... De a báró most nem volt hangulatban. Zabosán nézett a költőre. Kövér pacák volt a Báróecsedi és féltékeny természetű. Gyanakodva pislogott a menyasszonyára, a nyugalmazott rendőrőrmesterre. Úgy néztek egymásra, csucsorított szájjal, mint a szerelmesek azon a híres képen, amit az üdvöském mutatott egy római múzeumban, mint Amor és Pisze. Idegesen mondta: – Kérem, Borsai úr, hagyja ezeket a keresztény mezőgazdasági dolgokat. Én kérem nervózus, gyomorsavas öreg zsidó vagyok. Engem nem impressziónál, hogy sárgul a pipitér. Ha sárgul, hát legyen sárga – mondta mérgesen. A költő megsértődött és átült az államtitkárokhoz. Ott elrikkantotta magát: – Szivart a sajtónak!... A pincérek siettek előkajtatni a szivarost, és a költő marékkal tömte az óbudai szimfóniát a bádog gianaclis dobozába. Egyik államtitkár, a fejlettebb testalkatú, akinek érdemrendje is volt, intett a főpincérnek, hogy írják ezt is a számlához, mert az irodalompártolás államköltség. Lepsény Jóska, a haditudósító, tartózkodó maradt, hasztalan biztatták, tömje a zsebét ő is. Gőgösen mondta: – Hagyjátok csak. Reggel felmegyek a Gazdasági Főtanácshoz. Az államtitkár tiszteletteljesen érdeklődött: – Fontos döntés készül?... A haditudósító leintette: – Nem tudom. De ott lehet amerikait is kapni. Irigykedve nézték, mert híre járt, hogy kinevezték Jóskát becsüsnek az Elhagyott Javak Kormánybiztosságához. Ez volt a népköztársaságban a meleg helyek egyike. A fagottos azt mondotta, folyik a nyála, ha elgondolja, hogyan fordul minden, amikor egy elhagyott jav és Lepsény Jóska kettesben maradnak?... Tudod, a javak... a ritka képek, meg a múltbeli bútorok, amiket az urak hagytak a kastélyokban, amikor elzónáztak Nyugatra, mert jöttek a ruszkik!... A fagottos elmerengett, amikor erre gondolt, érzelmesen fújt egy szomorút. Mindenki elismeréssel pislogott Lepsény Jóskára, aki tartósan haditudósító maradt, most is, amikor már nem volt háború. Bilgericsizmát viselt, szélzekét és zergetollat a kalap mellett, meg vörös zászlós jelvényt a gomblyukban. Később, a forradalom után feltűnt Nyugaton. Azt mondotta, gróf volt Pesten. De valaki bemószerolta, hogy soha nem volt gróf, igazában pucerájos volt a Ferencvárosban. Ezt akkor a bárban még nem tudták. Különben sem volt ez a káderezés ideje, mert a lokál kezdett bemelegedni. Éjfél felé már nem volt üres asztal. A vésztanács elnökének, aki a dizőzzel és egy slapajjal érkezett – a slapajról mindenki tudta, hogy fősmasszer a Gyűjtőben – pótasztalt állítottak a zene közelébe. Nagy sürgés kerekedett, mert csuda tisztesség volt a lokál számára, hogy ez a híres ember idelátogat. Meg kell hagyni, szép ember volt. Elébb nem ismerte senki, esztendő előtt tűnt fel, váratlanul, mint a skót tóban a vízi szörnyeteg, akiről az újságok írnak nyáron. A díszvendég tiszteletére a fagottos dagadt pofával üdvözlést fújt. Én diszkrét tusst doboltam, ahogy illett. Meggyújtották a lila fényt, mert ahová a dizőz belépett, kötelező volt a hangulat. A tulajnő, híres hájgombóc asszony, aki most is, mint a régi időben, civil nőket szállított a válogatós uraknak, nem tudott hová lenni a tiszteletadással. Személyesen töltötte a díszvendégnek a bourbont. Mindenki megszeppenten figyelte őket. Az államtitkárok pislogva nézegettek, mert a népbírósági legfőbb tanács elnöke hatalmasabb volt, mint a miniszterek. Élet és halál ura volt, hiszen a politikai elítéltek kegyelmi kérvényei hozzá kerültek. Ha rossz napja volt, elutasította a kérvényeket, és kész volt a hatvan centi. Nem kérte rajta számon senki, mit csinál és miért?... A tulajnő a zongorás fülébe súgta, hogy harminc éve a piac ütőerén tartja a kezét, ismer minden titkos telefonszámot a városban, ahol el lehet adni a finomabb árut a gavalléroknak, de ilyen úri társaságot még soha nem látott együtt a bárban. Báróecsedi ültében hajlongott, így üdvözölte az elnököt, aki nyájas kézlengetéssel viszonozta a tiszteletadást. Az elnök dísz-kommunista volt, strasszos érdemrend villogott a gomblyukában... mégis, a bárót és menyasszonyát, a pödrött bajszú rendőr törzsőrmestert, ezeket a műemlékféle lényeket, akik itt maradtak a régi világból... barátságosabban köszöntötte, mint az államtitkárokat, vagy akár Lepsény Jóskát, a jelvényes pártkiválóságot... Szemléltem, mi történik, és észbe idéztem, amit az oktató mondott délelőtt... , hogy a komcsik, a vérbeliek, fogcsikorgatva gyűlölik azokat, akik most hamari módon beöltöztek népi demokratáknak. Cefetebbül gyűlölik ezeket, mint a régi publikumot, a burzsujt és a grófot... Ügyeltem mindenre, hiszen most már szegről-végről itt a bárban én is hivatalban voltam. Az elnök, mintha divatlapból vágták volna ki. Mint az angol lord, mikor kaszinóba készül. Olyan volt, mint egy úr, használat előtt. Ruha, cipő, minden mértékre. És nyájasan mosolygott mindenkire, mint egy nagy úr, aki tudja, hogy feltétlenül hatalmas, ezért megengedheti magának, hogy szívélyes legyen, nagylelkűen leereszkedő. A dizőz, akivel érkezett, egy ideje éjjel-nappal vele járt... szép darab, kövér dísztárgy volt, híres arról, hogy a vésztárgyalásokon, mikor az elnök kihirdette a hatvan centit, ott ült a teremben, mert szórakoztatta az ilyesmi... Csira volt, rekedt mollban énekelt, és az volt a specialitása, hogy tudott búgni. A tulajnő félhomályra oltotta a lámpákat, a lila fény, mint a pacsuli bepermetezte a lokált. Áhítatosan lestük, mit rendel a nagy vendég. A főnök erős munkanap után lehetett, mert kezében a pohárral, lehunyta szemét, és merengett. Aztán súgott a dizőznek, aki engedelmesen a mikro elé állott. És cigarettás, szívből fakadó mollban elhangzott a szívdöglesztő dallam: – Te vagy a fény az éjszakában!... Én csak pianó szóltam közbe, ujjheggyel. A fagottos markírozott, a fősmasszert figyelte, mint aki gyanítja, hogy készül valami. Ez a szakember mindenfelé elkísérte az elnököt... éppen csak hogy kéznél legyen, ha a nagy embernek kapásból eszébe jut a tennivaló. A smasszer volt a kivitelező, az elnök gondolatainak a sitiben ő adott kézzelfogható alakot. Amikor elzengett a szívhülyítő nóta, az államtitkárok vörösre tapsolták a tenyerüket. Báróecsedi kitárta a karját, így mutatta, hogy magánkívül van, ilyen szépet csirától még nem hallott. Ő csak tudta, hiszen szakmabeli volt... Az elnök felállt, kezet csókolt a művésznőnek, így vezette vissza az asztalhoz. A fősmasszer is felugrott, és buzgalmasan hajlongott, kabátujjal törölte a széket, ahová a dalművésznő leült. A költő tenyerével elfödte a szemét, mint aki nem bírja ezt a földöntúli gyönyörűséget, befele élvez. Letettem a dobverőket. Az elnök sampuszt küldött a zenének. A hangulatfényben mindenki átszellemült, mintha angyal szállt volna át a lokálon. Nem mesemondás ez, apafej. Amíg élek, megmarad a szájamban az utolsó pohár sampusznak az íze, amit akkor este ittam a bárban. Közel ültem az elnökhöz, és láttam, ahogy a fősmasszer az óráját nézi. Aztán feláll, áthajol az asztalon és bizalmasan mondja: – Tisztelettel, elvtárs. Mennem kell. Hajnalban szolgálat. És fél kézzel mutatta, miféle szolgálat. Az elnök elkomolyodott. Bólintott, hangosan mondta: – Tudom. – Hatkor – suttogta a fősmasszer. – Páros. – Menjen csak, Ferenc – mondta az elnök. – Aztán haza, durmolni. A szaki szélesen mosolygott: – Igenis, elvtárs – és összecsapta a bokáját. Kezet ráztak. Amikor katonás léptekkel elment, kis ideig csend volt a lokálban. A dizőz most nekikezdett, hogy prózában búgjon az elnök fülébe, érzékien. Akik messzebb ültek, nem hallották a smasszer szavát, de látszott az arcéleken, nagyjából mindenki értette, mi történt. A fagottos összefonta a karját, mint aki lelkigyakorlatot tart. A zongorás a billentyűk fölé hajolt, szemüvegét törölgette, ártatlan arccal, mint aki nem tehet semmiről. A harmonikás rágyújtott, így mutatta, hogy egy időre befejezte a művészetet, most nyugdíjas. Nem néztünk össze, de mind a négyen tudtuk, mit jelent az, hogy hatkor, és páros, és aztán durmolni. Nemcsak mi értettük, akik hallottuk a szóváltást. Mások is értették. Mind, akik csak látták a búcsúzást. Az elnök betelt a cukros dumával, megtapogatta a dizőz húsos felső részét, és intett a pincér elvtársnak, hogy kezdődik a komoly hepaj, jöhet az új üteg. Felénk is kacsintott, úriasan, hogy kezdhetjük újra a zenével. Akkor történt, hogy elkezdődött a büdösség. Először azt hittem, nyitva felejtette valaki a vécé ajtaját. Vagy valamelyik vendég megkönnyebbült, és nyekk. Körülnéztem, de nem láttam semmi gyanúsat. Tapintatosan, diszkréten megszagoltam a dizőzt, hiszen közel volt hozzám. A pacsuli sűrű volt körülötte, mint a láp fölött a gáz. De ezen is átütött a büdösség. Elcsodálkoztam, hogy a többiek nem szaglásznak velem együtt, mintha nem is éreznék. A fagottos rákezdte. Szívből működtünk, de a szag nem szűnt, inkább erősödött. Mintha csőrepedés lenne, a kloáka bűze terjengett, elkeverve a pacsuli, a cigarettafüst, a finom kaja és jófajta pia szagával. Másféle büdösség volt ez, mint a kénkő, vagy a moslék, vagy a trágya. És máshonnan jött, nem a folyosóról, nem is a padló alól. Titokban megszagoltam a tenyerem, nem ragad-e rajta valamilyen anyag. De nem észleltem semmit. Csak azt tudtam, hogy elébb soha életemben nem tapasztaltam ilyen büdösséget. Doboltam, mint a katona a poszton. De émelyegni kezdettem. Körülnéztem, és a félhomályban láttam a beszélgető, iddogáló nyájas úri társaságot, a vendégeket. Ahogy elégedetten ültek. Igazi úri társaság volt... nem kapkodták a fejüket, mintha nemis éreznék, hogy fülig ülnek a pokolparfőmben. Facsarta az orrom a szag. De bámultam is, mert ezek a vendégek itt a bárban látnivalóan úgy viselkedtek, mint a régi uraságok, akik diskurálnak, amikor balhé van, mintha rendjén lenne minden... Eszembe ötlött, amit az üdvöskémtől tanultam, hogy az úrfajták mindig fapofával nyájaskodnak, úgy tesznek, mintha észre sem vennék, mikor elrohad körülöttük valami... Hát ezek is olyanok voltak. Tehették, hiszen ők voltak az új osztály. A megtévedésig olyanok voltak, mintha urak lennének... Csak éppen szagos volt minden körülöttük. Forgott a gyomrom. Egy pianó után felálltam, csendesen kimentem a vécére. Senki nem figyelt reám. De a büdösség utánam jött. Álltam a vécében, belebámultam a csészébe. Zavaros volt a fejem, mert az egészből csak annyit értettem, valaminek befellegzett, nem megyek többé vissza dobolni. Nem az eszemmel gondoltam ezt, inkább a gyomrommal. A ruhatárban lógott egy zekém, még a fateré volt, hűvös reggelekre tartogattam. A tuxedot a szögre akasztottam, felhúztam a zekét, zsebre tettem a fekete nyakkendőt, és megsúgtam a ruhatárosnak, hogy elcsaptam a gyomrom, megyek a levegőre. Már hajnalodott. Egyenest a Keletihez mentem, beültem a váróba. Számoltam, hogy az ávóssal tizenkettőre van randevúm, addig nem keresnek. Egy gyorsított személy indult Győr felé, azt vártam. Ha megruháznak, akkor sem tudom elmondani, mit gondoltam, amíg a gőzösre vártam. Mesélhetném, hogy honfibú kínzott, meg ez, meg az. De nem éreztem semmi olyasfélét, amit úgy neveznek, hogy hazafias bánat. Mert az egész úgy jött, mint egy mellpor eszmecsere közben. A fater és a muter jutott eszembe, de csak mint a moziban a kép, amikor gyorsan odébb mozog. Mások itt Amerikában később úgy mesélték, törte őket a görcs, amikor elindultak. Volt, aki hazai földet csavart a keszkenőbe. Más fényképeket varrt be a bélés alá. De én nem vittem semmit, csak a fekete csokornyakkendőt, ami kellett a bárban az egyenruhához. Nem is méláztam. Csak arra gondoltam, hogy el kell menni innen, amilyen gyorsan lehet. Győrnek kell menni, hallottam egy szakitól, hogy arra legközelebb a határ. Adott egy címet, olyantól kapta, aki már bejárta az utat. Kiszámoltam, hogy a dohány, ami nálam van, elég lesz az útra. A hátamon vittem, bőrzacskóban. Volt háromezer százasokban, meg valami apró. Bankba nem tettem soha, gondoltam, ing alatt a zacskó biztosabb. Most mintha oszlott volna a büdösség. Megéheztem. A restiben nyeltem egy sonkásat, leengedtem egy kupica seprőt. Abból, ami reám szakadt, mint az istennyila, csak annyit értettem, hogy minden, ami eddig volt, nem számít többé. El kell menni innen, de hová?... A sötét, kurva világba, ahol nem értem az emberek szavát? Mert a nyelvtudásom akkor még szegényes volt. Csak annyit tudtam idegen nyelven, hogy davaj meg zsena. Gondoltam, ez kevés lesz a nagyvilágban. De aztán, amíg faltam a sonkást, megjött evés közben az éhség... Éhség, hogy el innen. Éhség, messze lenni. Inkább áztasson eső, aszaljon a napguta, de el innen. Tízre értünk Győrbe. Egy vasasnál vettem olyan füles bádog bödönt, amilyenben a zsírt teszik el télire. Már régebben kioktattak, hogy így megy a móka, mintha zsírt akarnék venni vidéken. Győrben fölvettem a kapcsolatot. Ketten vártak a menetre, két szoci. Éjjel kettőkor indultunk, szekérrel. Öt kilométerrel a határ előtt, ahol az őrtornyok silbakoltak meg a reflektorok pásztáztak, lehasaltunk. Holdfogyatkozás volt, csepergett az eső. A kutyák ugattak. De a vezető, öreg sváb, komótosan feküdt a sárban, pusmogott, hogy nem kell félni, a szél elviszi a szagot. Legelőféle volt, ahol lehasaltunk, sáros kopolya meg gyér fű. Talán egy órát feküdtünk így. Várni kellett, amíg váltják az őrséget. Azt mondta a sváb, akkor simább a mozgás. Kevés szó esett, az is suba alatt. Az egyik szoci csendesen káromkodott, hogy ő régi mozgalmi, és most így kell elmenni a szép hazából, hason csúszva a sárban... Mert hason feküdtünk, vízszintesen, mint a vízihulla, amikor úszik Mohácsra. Akkor történt, hogy a fűbe haraptam. Emlékezem az ízére ma is. Elébb soha nem rágtam füvet. Úgy esett, hogy hason feküdtem a sáros szülőföldön, és egyszerre azon vettem észre magam, rágom a füvet. Beleharaptam a sárba, agyagos föld is került a szájamba. Valami zűr lehetett velem akkor, tudja a rakamazi... Nem tudom, mi volt. Csak éppen rágtam a füvet meg a sarat, mint az állat, mikor belemegy a franc. Vagy mint aki bekávézott dilisre, már nem tudja, mit csinál. Fűbe haraptam, szó szerint is, másképp is. .. mint ahogy a csapatnál mondták arról, aki elment hősnek a másik partra. A hosszú dangubálás volt az oka, vagy mi?... Megharaptam a szülőföldem. Akkor kaptam észbe. Nem tartott soká, hamar eszméltem. De nagyon elcsodálkoztam. Mert a fű meg a föld íze a szájamban keserűbb volt, mint a sampusz, amivel órákkal elébb megtisztelt a vészelnök. Szép kis hazám határán, éjszaka, a sárban, a csillagok alatt. Mint az állat. De másképp is. Mint egy ember, aki először életében eszmél. Te is tudod, akkortájt meg előbb, sok szó esett a földről. Rágták a földet mások is, képletesen, a népgyűlésen meg az ország házában. Meg a hordó tetejéről. Mindig újra eljött a faluba egy elvtárs és elmagyarázta a népnek, hogy a föld most már az övé. A négy hold, a fateré. Aztán a négyezer, a grófé. Meg mind a csuda sok föld, mindenfelé az országban... pendelyes gyerekkoromban is sokat hallottam már erről, aztán később, mindétig. Amikor már csizmát húztam, azt mondták, enyém a föld. De most csikarta a belem az eszmélet, hogy igazában mi volt nekem életemben az a föld? A haza? Csak arra emlékeztem, hogy mindig szükség volt, meg gürc. Amikor elpucolt a gróf, az osztás után kis időre, mi maradt nekem a földből? Amikor a fater kiköpte a fogait a községházán, mert kuláklistára tették, és nem akarta kézbe venni a tollat, hogy aláírja a belépést a közösbe? A föld, a haza... Forgott a fejem. Mintha zűrös alvás után felébredtem volna. Feküdtem a hazai földben, mint a frissen mosott hulla, és forgott az agyamban a kerék, mint a vásáron a körhinta. Egy nótát hallottam, kölyök koromban énekeltük a falusi iskolában. Így ment: „Ha a föld Isten kalapja / úgy hazánk bokréta rajta.” Hát ez most visszajött... De hiába szaglásztam, nem ízlelte az orrom semmiféle bokrétának a szagát. Talán, mert a kopolya, ahol lehasaltunk, mocsaras volt... És ez a nedves sár, a mocsárság visszahozott sok mindent... Sajnáltam a dobverőket, ott maradtak a bárban. Jófajta verők voltak, mogyorófából. Rómában nem kapni ilyet, New Yorkban nem is kell, hiszen itt kiütötték a kezemből a művészetet. Azon rágódtam a sárban, mit hagytam még odahaza?... Milyen volt igazában a haza? ehéz sor ez, testvér. Eszembe jutott, hogy voltam ott hallja kend. Aztán büdösproli. Aztán hallottam, hogy én vagyok a nép, és most már minden az enyém... De igaziban soha nem volt semmim. Erre nem gondoltam soha azelőtt... Nem is beszéltem én arról, hogy haza meg mi... soha senki teremtett élővel. De most, a határon, a sárban, felkavarodott az egész. Úgy tetszett, többféle haza van. Magyarázták, hogy volt az urak hazája. És most van a másik, ami a népé. De mi volt nekem, személyesen?... És ha volt, mi történt, hogy most egyszerre kinyiffant alólam, azt se tudom, igazában van-e, és ha van, hol?... De valahol volt, mert ott ragadt velem a szaga, a sárban, ahol feküdtem. Sokkal később egyszer az én üdvöském mesélt egy éjszaka... arról mesélt, hogy kisleány korában a gödörben, ahol lakott, amikor aludt, a pocok meg az ürge ugrált át rajta. Abban a gödörben is olyasféle szag lehetett, mint amit én szippantgattam később a kopolyában... A sár szaga, amit ő lélegzett, mikor megérkezett a hazába. És később én, amikor elmentem onnan. De ez a szag másféle volt, mint ami elkergetett a bárból... nem volt fojtogató, inkább ismerős, mint a saját magunk szaga. Mert hát ilyen vagyok, és kész... Ez a szag, a föld, a sár szaga elkísért a határig. Mintha nem is maradt volna számomra más a hazából. Forgott velem a világ. Csak egyet tudtam, ha túl leszek a gyepűn, nem lesz többé büdösség az orromban, ami elkergetett a bárból. Ami bennem ragadt, az orromban meg a bőrömben. Mint mikor bájnővel alszik az ember, és megmarad a bőrben a szaga, kefével kell lesikálni. Csak azt tudtam, hogy az életben nem dobolok többé ezeknek. És nem leszek énekes kanári. Inkább nyúljak el a határon, a sárban. Hajnalodott, amikor kialudt a reflektor. A sváb... kútásó volt, aztán csősz, gyöszmékelő ember... hozott és vitt csürhe népet, aranypénzt, mindent, amit mozgatni lehetett a határon át... megadta a jelt. Négykézláb másztunk, mint a kutyák, kifelé a hazából. Sárosan mentem el hazulról... szó szerint, de másképp is. A többi már rutin volt. Ötszázat blecheltem előre, másik ezret adtam, mikor túl voltunk a zöld gyepűn. Az osztrák hekus már unta a magunkfajtát, hiszen mindegyre jöttek éjjel és nappal, akik megzápultak a népi demokráciában. De a végén minden simán ment. Lágerbe tettek. Nem sokáig maradtam. Nyolc hét múlva megjött Rómából a beutazási. A testvér küldte, aki reám bízta a rebolvert. Megkaptam a munkavállalásit, a digók becsülik a magamfajta művészembert, nagy szükség van ott dobosra. Ősszel már doboltam a bárban. Várj, megjött a lady. Welcome, my fair lady. ,tust a martini dry, as usual. You are served, lady. Ezt nézd meg jól, feltűnés nélkül, mert ilyent ritkán látsz. Az a híre, hogy öt év előtt a híres ladyk egyike volt itt a Broadway-n. A szomszéd házban mutogatta magát, a nagy színházban, ahol nem énekelnek, csak duma van. Bődületes sikere volt, drámai. Fekete parókában szaladgált a színpadon, mint a dilis és versben biztatta a férjét, hogy csinálja ki az éjszakai vendéget, egy angol királyt... Tőrrel a kezében futrikált, és valami olyan neve volt a színlapon... nem tudom pontosan... Lady Makibeki, vagy ilyesmi. Hát elhívták Hollywoodba, hogy ott majd várja a nagy dohány, ő lesz a Miss Frankenstein... De ott készre csinálták. Először a fogait szedték ki, aztán metélni kezdették a bizalmasabb testrészeit. Ez még ment... De amikor felvarrták a pofahúsát a füle mögé, a sebész fél centivel elvétette a mértéket, és a szája mosolygósan nyitva maradt, így, ahogy látod... Nem tudja összecsukni, olyan mintha mindig üdvözülten mosolyogna. Szerepet nyitott szájjal nem kapott többé, de vettek neki egy retúr jegyet és visszaküldték New Yorkba. Itt meg azt mondták az okosok, hogy drámai, nem szavalhat félig nyitott szájjal, más típus. Azóta csak betér ide a bárba. A bundát már eladta. A harmadik martini után jön rá az érzékenyülés, könnyezik. De a szája, amit rosszul varrtak, akkor is nevet. Sírva vigad, mint az ősmagyarok. Ne nézz reá, mert rögtön ideül hozzád, hátha befizetsz... Nálam a könyvben van már egy tucat martinije, hitelbe, de nem szólok. Művészember vagyok, pártolom a kollégát, ha sóher. Neked is eresztek még egyet. Mit nézel? .. A fényképet? Az útlevelében volt, felnagyítottam. Hová utazott, útlevél nélkül? Hát ahová az angyalok. Ahol nem kell útlevél, sem fénykép. Ahol ékszer sem kell... Nézd csak meg jól. Ilyesféle volt. De igaziban más is volt. Amikor megismertem, már olyan volt, mint a szépséges szezonvirág, amikor közeledik a szezon vége. Nem szeretek beszélni róla. Tíz éve már, hogy elment. Nem sokkal később én is elzónáztam Rómából, át a nagy vízen. Úgy mondják, ami volt, az volt, minek azon rágni?... Tudja a jó ég, ez is másképp van. Nem múlik el minden sebtiben... Mert nem ez a fénykép az egyetlen, ami megmaradt belőle. Más is maradt... A hangja. Meg egy és más, amit mesélt. Másféle volt, mint általában a hölgyek, akik átsétáltak az életemen. Mindje elment, nyomuk sem maradt. De erre az egyre emlékezem. Mert hát tudod, magamfajta művészember életében a csajok egymásnak adják a kilincset. Volt mindenféle, nem kellett bemutatkozni. Volt köztük piti nő. Voltak klassz mucusok, begyes konzumnők, aztán jobb fajták is, nagyságák... az a guszta fajta, aki neszeli, hogy nemsokára fájerábend, és akkor sárlik, és ijedten tüzelni kezd... De mindje azt akarta, nyilvánítsam ki, hogy csak őt imádom örökké. Ez más volt. Nem volt háklis. Megmondta, himi-humi nélkül, első szóra, nem akar egyebet, csak engedjem, hogy ő imádjon engem. Nem kért cserébe szívszerelmet... Smafu volt neki a dohány, finom élet... csak smárolt és imádni akart. Elsőbben azt hittem, a művészbe hőbörödött bele, aki vagyok. Nem akarok feszelegni, elismerem, hogy van bennem valami ellenállhatatlan... különösen most, amikor megcsinálták az alsó fogsoromat. Mit röhögsz?... Úgy van, ahogy mondom. Nem azért üldöznek, mert jó kötésű vagyok, másféle, mint az egyszálbélű jampecek, akik a bárokban riszálják magukat... A művész, aki vagyok... még most is, rangrejtve... az írországi özvegy, aki most soron van, az is megvallja... a művész, az a köved, attól szédülnek. Időbe tellett, amíg kitudtam, mi a gondja igazában?... Mert volt valakije, aki volt is, meg nemis volt... A férje? Nem, az régebben eltűnt az életéből, nem is kereste... Egy másik volt, aki meglépett. Hát aztán eljött utána Pestről. De lekéste a csatlakozást, a gavallér odébbállott, mielőtt a kisleány Rómába érkezett... Kinyújtózott a haszontalan, nem várta meg a hölgyet. Ott porlad, ahol az én kicsim, a római temetőben. Most legalább együtt vannak... De amikor megtudta, hogy nem várta meg a lovag, nagyon elbúsult az én kis angyalom. Olyan magányos volt Rómában, mint egy zabi özvegy, aki utána gyászol egy legénynek, mert nem vette el idej ében... Egy római presszóban akadtunk össze. Kilátszott a zsebemből egy hazai újság, azon akadt meg a szeme. Mert akkor még vásároltam néha magyar nyomtatványt, ha rámjött a honfibú. Hát aztán összeszagoltunk. Nem akarom hegyezni a sztorit. Az elején kekk volt, de hamar kézhez szokott. Estére együtt maradtunk, velem jött a bárba. Másnap odaköltöztem hozzá a hotelbe. Ott is maradtunk, édes szívszerelemben. Szép idő volt akkor ősszel Rómában. Rövid volt a mézes élet ideje, de elég ahhoz, hogy kitudjam az igazat. Mert egy éjszaka, amikor nem volt többé fecni, mindent elmondott. Az igazat mondta?... Nem biztos. Nőknél soha nem lehet tudni. De úgy rémlett, akkor éjjel minden kijött belőle, fikarc sem maradt. Nem volt szemlesütős, pisis görlice. El akarta mondani egyszer az életben valakinek az igazat... vagy azt, amiről azt hitte, ilyen az igazság. Lehet, hogy vargabetűs igazság volt, mint mindig, amikor a nők nagyon nekifenekednek... A férjével kezdte, aki még volt valahol, de már nem volt a férje. És a kopasszal végezte, aki után eljött Rómába... utána jött, mint akire reájött a viszketés. Mert akkor már nem volt maradása a demokráciában. Hát csak elhallgattam, hajnalig. Mert volt akkor éjjel a dumában valami krimiszerű... Bizalmasan elmondta, milyen volt az élet az urak világában. Viszketett a tenyerem, mikor hallgattam. De mindenestől hitelesnek éreztem a mesét, mert ez a kisleány magamszőrű volt, ő is alulról jött fel a szép magyar világra, alantabbrúl, mint én, a zalai. A föld alól jött, szó szerint, mint a lidérc a temetőben... a gödörből jött, ahol pendelyes kisleány korában élt a családdal, a Nyírségben. Kanadás volt a fater, dinnyés. Ez az én üdvöském később aztán cselédnek állott az urak házába, de sokáig csak olyan repedt sarkú lógós pesztonkátéle volt, aki felmossa a nagysága után a vécét. A végén egy dilis burzsuj koslatni kezdett utána... a gazda fia. Kiéheztette, amíg elvette feleségül az úr. Rövid időre ő is méltósága lett akkoriban. És aztán egy éjjel elmondta, milyen volt a műszak, amikor abban a finom úri házban a feje tetejére állott minden... A régi rend megtöttyedt... Ezt szívesen hallgattam. Úgy tetszett, a valóságot mondja. De mese is volt, amit mondott, mintha a másvilágról mesélne valaki. Ahová én is szerettem volna bepislogni, a gazdagok mennyországába... De én csak a hálóig jutottam néha. A hölgyek nem hívtak soha az ebédlőbe, sem a s zalonba. Hát ez a sztori megmaradt emlékbe. Mert akkoriban és azóta is sokat hallani arról, hogy most már a vége felé megy az osztályharc, hiszen a prolik győznek. Az urak csak húzzák az időt, túlóráznak... Ha nincs haver a lokálban, ráérek és eltűnődöm. Győztem én, a proli, úgy istenigazában?... A boss itt a kontorban emberségesebb, mint volt az ispán Zalában. Van kocsim, írországi özvegyem, tivim, jégszekrényem... még kreditkártyám is van, szóval igazi úr vagyok, dzsentlemen. Ezt mind reám tukmálták, hitelbe. Ha nyugtalanítana a műveltség, könyvet is vehetnék. De visszatartom magam, mert nehéz sorom volt, szerénységet tanultam. Könyv nélkül is tapasztalom, hogy az osztályharc most már nem az utcán durrog. A proli most is proli, és az úr most is úr. De mostanában másképpen kerülgetik egymást, mint régen. A rosseb tudja, hogyan fordult, de régen úgy volt, hogy a proli gürcölt, amíg összekalapálta mindazt, ami kellett az úrnak. Most inkább az úr töri a fejét, hogyan dűthet be engem, a prolit, hogy konzumáljak mindent, amit a burzsuj fabrikál. Megtöm mindennel, mint a Márton-napi ludat, csak hízzak kövérre, mert ő csak akkor tud burzsuj maradni, ha én, a proli, megveszem mindazt, amit reám tukmál. Bolond világ ez, nem lehet eligazodni... Mert minden vacakot belém nyom, hitelbe. Te, egy autó!... Itt parkolok a sarkon, új a kocsim. Mikor beülök és begyújtom, eszembe rémlik, mi volt az, kölyök koromban, egy autó!... Mezítlábas vakarcs gyerek voltam, és már attól is vakultam, ha elhajtott mellettem az úton a kétlovas fogat, bakon a kocsissal, aki pitykés mellényt viselt, sallang lógott le a fövegjéről, és úgy pattogtatta az ostort, mint a csendőr a pofonokat. A fogatot két ló húzta, így utazott egy úr!... De az én szekeremben most már százötven ló van... és amikor ülök a volán mellett, néha elgondolom, lehet, hogy én vagyok a százötvenegyedik, hiszen a földalattival meg a busszal egyszerűbb hazajutni. Nincs költség, nem kell parkolni, és máskülönben sem tudok hová menni a százötven lóval. Szombaton néha beülünk az özveggyel, kihajtok a tengerpartra, ott eszünk egy fasírtot, de nem szállunk ki, mert minek?... Aztán haza. De kell a kocsi, mert ez a státusz. Ahogy kell a magnó! Már bemondtam a miatyánkot, meg a jenkidudlit, hogy megőrizze az utókor számára a hangom... , de ott porosodik a sarokban, nem jut más az eszembe. Meg számolni sem kell már, törje a nyavalya a szorzást meg az osztást. Jár ide a bárba egy komputeres, eladott egy zsebkitalálót, csak meg kell nyomni a gombokat, és kiugrik az egyszeregy. Most már én is olyan okos vagyok, mint az Edison. Meg a másik masina, amivel nem kell írni, csak le kell fotografálni a szerelmi levelezőből a búcsúlevelet, és kész. Meg az, hogy villannyal kaparom le a pofámról a szőrt, meg a fogsort is villannyal pucolom... ezt az újat látod, amit most csináltattam, püspök lehetnék vele, hitelbe! Meg... De elakad a szavam. Van nekem újfajta pikáns fényképezőgépem, csak meg kell nyomni, és készen kiköpi a képet. Ezzel lehet szórakozni hölgytársaságban, bizalmasan, nem kell az előhívóba küldeni a pajkosságot, minden disznóság házilag készül, mint faluhelyt az orjaleves. És ez már mind az enyém, a prolié... A muter, aki élethosszat vájdlingban mosta a gatyát, nem hinne a szemének, ha itt lenne... Vennék neki villanyos gatyamosót meg szárítót. Mert ez most már mind az enyém, a prolié... És enyém ez a széles nagyvilág, hiszen a bellboy, ez a taknyos, most repült a menyasszonyával két hétre Afrikába, Kenyába, hitelbe és részletre. Én is megtehetném... Aztán, ha urasán szórakozni támad kedvem, befizethetek a grupsexbe. Az olyan, mint volt a tenyészállatvásár Zalában, mikor felvezették a bikát... Ha akarom, bejáratos lehetek oda is. Bámulsz, mi?... Várj csak, most jöttél, még nem tudod, milyen az újfajta osztályharc!... Nézz meg jól, a két szemeddel. Amikor kijöttem ide, ebbe a csuda nagy Amerikába, nem volt egy grandom sem. És ma?... Nézz meg tetőtől talpig, akár hiszed, akár nem, a szent igazság, hogy nekem ma itt nyolcezer kemény dollár adósságom van! Hát ezt csináld utánam, bibas! Eltátod a szájad, látom, nem hiszed. De kérdezz meg akárkit a környéken, mindenki megmondja. Mert elöl vagyok a szakmában, győzedelmes, igazi úr!... És ha vársz egy kis időt, lesz még neked is fűnyíród, meg olyan villanyos sütőd, ami vörös fénnyel puhítja a fasírtot, tudományosan. És minden hozómra, mert a burzsujnak lóg a nyelve, alig várja, hogy urat csináljon belőled, a proliból. Bekapod te is a konzumfrászt, ahogy én is bekaptam, mint a juh a rühöt. No, erre egy gyűszűvel. Így mert tudod, néha azért feljön bennem, az exproliban, ez a nagy bőség. Ahogy az exgrófban feljön a honfibú. Leginkább az, hogy nem hagynak békén... Mindegyre döfködnek a hirdetésekkel, hogy vegyem meg ezt vagy azt... és a végén megveszem hozómra a mennybeutazást is, csak legyen már nyugtom. Rómában hallottam, hogy régen, amikor még voltak ott császárok, a római fejesek pávatollal csiklandozták a torkukat, hogy aztán, ha már kijött az okádék, maradjon hely a bendőjükben, ahová be lehetett nyomkodni az újfajta ízességet. Ilyen pávatoll manapság a hirdetés... Előre felizgatnak, nemcsak engem, hanem még a kutyát és a macskát is, hiszen az is látja a tiviben a mannát, amivel megtömik a belét. Mert így fest ma az osztályharc. Győztünk, szaki!... Csak néha fogom a fejem, helyén van-e még, befér-e még a gusztusomba valami?... Az én üdvöském, amikor pucolta a vécét, még másféle gazdagságot ismert. Erről mesélt egy hosszú éj szakán át. Nem emlékezem mindenre, amit mondott. Olyan volt ez a duma, mint a kántálás a búcsún, aminek nincsen vége. De most később felrémlik egy és más. Úgy tetszik, mintha nem is ő beszélt volna, a csaj, aki alulról jött... hiszen nem volt oskolája, mint a méltóságának, akinél szolgált. Mintha egy magnó beszélt volna, amibe bemondta valaki a szöveget... Tudod, mint az a keskeny szalag, ami felvesz minden zörejt, hangot, megőrzi a szavakat... mint a légypapír a legyet. Beleragad, amit mondanak. Lehet, hogy minden nőben van ilyen magnószalag? És ha aztán életükben egyszer akad olyan szpíker, akinek a hangja megfelelő, felvesznek mindent, amit beléjük dumálnak?... A magnó divatos most, és a nők gyorsan tanulják ki a divatot. Az én édeském hamar felcsipegette a tudományt, meg ahogy az úrfélék egymás között titkos nyelven beszélnek, amit csak az ért, aki a családhoz tartozik. Ahogy a morék értik csak igazán a cigány nyelvet, meg a dádék a karavánban... Van ilyen úri maszeknyelv is. Valahogy nem mondják ki az urak igazában, amit gondolnak, csak körülírják, és aztán finoman mosolyognak hozzá. És hallgatnak, amikor a magunkfajta már káromkodik. És mást zabálnak. És aztán másképp szabadulnak meg a fölöslegtől, mint mi, prolik. Ezt figyelte az én kicsim. Gyorsan tanult... Mikor velem összeakadt, már professzor lehetett volna a főiskolában, ahol a civilizációt tanítják a lelki szegényeknek... Megkapott az uraktól mindent, amiről a gödörben és aztán később, amikor pucolt utánuk, nem is álmodott. Akár hiszed, akár nem, úgy fordult a sora, hogy egy napon már nemcsak ékszere volt, meg bundája, hanem még körömlakk-lemosója is volt... Mit nézel? Nem hiszed? Úgy mondom, ahogy van. De ő is szemlesütve beszélt erről, mintha ez már nem lenne tisztességes. Figyelt ő mindenre, mint a veréb, mikor zabszemet csippent fel a lócitromból. Amíg aztán összeakadt egy kopasszal, valamilyen írófélével, aki másképpen volt tojásfejű, mint az én vendégeim, az illusztrisak itt a bárban... Olyan író volt, aki már nem akart írni. És amit mondott, valahogy a bőre alá ment az édesnek, felizgatta. Azt rebegte, hogy nem feküdt le vele, csak lelkicéztek. Hiszed, ha akarod. De lehet, hogy így volt igaz, hiszen máskülönben talán nem is jön utána Rómába. Valamit súgott neki ez a gyüge, amitől az én kicsim ábrándos lett. Olyasmit davenolt, hogy van még valami, amit nem lehet elvenni a barikádon sem, bombákkal sem... Valami nagyon extra, olyan, mint a hidegrázás szerelem közben, az ágyban. És a proli most már gyanítja, hogy hiába tömik meg minden földi jóval, nem lesz igazi boldogsága a földön, amíg ezt a frászos jó érzést el nem veszi az uraktól. Valami ilyesmit beszélt neki. Nem értette ezt az én kis angyalom, de úgy látszik, izgatta. És most, később, én is vakarom a fejem, szeretném kitudni, mi az a nyavalya, ami töri a népet?... Amit még el kellene venni a burzsujtól? De nehéz elvenni, mert olyan jól eldugták a nyavalyások, hogy a falbontó szakember sem tudja hamarjában megtalálni... Viszket a vékonyom, ha erre gondolok. Régen csak az urak engedhették meg maguknak az idegességet. De mostanában látom, hogy a csőnadrágos ideges lesz, ha az a másfajta ember telepszik melléje a földalattin. Vagy a moziban, akárhol... Ideges lesz, odébb húzza magát, és laposan néz a szomszédra, aki nem magaszőrű... gyanakszik, hogy még mindig nem ő a dicsőségesebb, hanem a vasalt, szemüveges niemand, a másféle... Nem a modor izgatja, hiszen azt már mi is tudjuk. Magam is olyan finom vagyok már, mint régen volt egy vérbeli, körömpróbás kormányfőtanácsos. Valami más ez, verje meg az öregisten, aki kitalálta. Az én egyetlenem hamar megtanult mindent, ami kell a jó modorhoz. De besúgott neki valamit a kopasz, amitől nem volt nyugta. Akkor éjjel mintha nem is ő beszélt volna... Rajta keresztül beszélt egy ember, mint a hegedűn vagy a zongorán át a muzsika. Mert amikor eltűnt az életéből és a szép Budapestről ez a dilis skribáló slapaj, nem volt nyugta és utána jött... A végén kivettem belőle, hogy ott halt meg a lovag Rómában, a szállodaszobában, az ágyban, ahol együtt feküdtem vele, édes kettesben. Ilyenek a nők. Tanulj, szaki, tőlem, az idősebbtől... Utána mennek annak, akit egyszer kinéztek maguknak, és aki aztán nem feküdt le velük. Töri őket a meleg görcs, facsarja a szívüket a bosszúság. Nem akarnak mást, csak azt, hogy egyszer szívbéli közük legyen az ilyenhez. Kijárnak a temetőbe, dúlnak-fúlnak, ha idegen virágcsokrot látnak a hűtlen, megboldogult hapsi sírján... Mert azt mondta neki ez a hangyás Petőfi, hogy van valami a világon, ami jobb, mint a kaja meg a pia. Mi az? Hát a műveltség. És még azt is mondta, hogy a műveltség reflex. Te tudod, mi az?... Mi sem értettük jól, ő sem, de én sem. Később nem átallottam, megnéztem a szótárban... Nem voltam rest, elmentem a könyvtárba, megkerestem a reflext, hogy mi az? Eszik vagy isszák?... Tudod, olyan hülye szótárban, ahol angol máléknak magyarázzák anyanyelven, mit jelent egy szó... Betűztem, figyelmesen, de belekeseredtem, mert nem lettem okosabb. Valami olyan móka lehet ez, mint mikor valaki furtonfurt megfogja az orrát, megvan-e még?... Olvastam, hogy lehet szerzett is, meg örökölt is... hallottál ilyent? De ez a muri a műveltséggel, ez is kell most, a státuszhoz. Nem értem, miért törik magukat utána a népek, hiszen a műveltség már nem kunszt. Minden benne van egy hasas lexikonban, csak le kell venni a könyvet a polcról, és már ott a műveltség. Hát akkor mi?... Meg az, hogy reflex. Szerény ember vagyok, hiszen ismersz. Nem cifrázom a szót, amikor kimondom, hogy én most már igazán művelt vagyok, csak rám kell nézni. Igaz, már nem dobolok, de reflexem van még... Otthon, ha egyedül vagyok az én jótékony, vallásos özvegyemmel, néha előveszem a dobot. Úgy dobolok, mint a tiviben láttam a néger papot, amikor zsongítja a népet. Az özvegy ilyenkor elandalodik, vállamra hajtja a fejét, és így piheg, amíg beugrik neki a reflex. Nem mondhatja rám senki, hogy nincs reflexem... Hát akkor még mindig proli vagyok? Még mindig van valami, amit el kell venni az uraktól? Amit nem akarnak ideadni?... A komcsikat közelről láttuk, te is, én is. Nekünk zenélhetik, milyen az, amikor minden a népé. Az unionos hapcsik itt kitanulták, hogy a Grófrockefellerrel meg a Ford herceggel könnyebb dűlőre jutni, mert többet fizetnek, mint mikor a szociális termelésből fakad a jólét... Mi már tudjuk, hogy ez mind csak pofázás és világcsalás. Mégis lehetséges, hogy még mindig nincs vége az osztályharcnak?... Van még valami, amit eldugott a burzsuj?... És ezért ideges a proli?... Várj egy pillanatra, már sír a lady. Nem bírom nézni, amikor sír a szeme és nevet a szája. A balzsamozót is el kell látni... irigyen figyeli a ladyt, hiszen annak már megcsinálták az üdvözült mosolyt örökre, parafin nélkül .... Ilyen volt, egy perccel elébb, mint amikor elrepült, retúrjegy nélkül. Nézegesd csak nyugodtan a képet. Én is elnézem néha. De egy éjjel akadt más is, aki nézte. Esztendő előtt, éjfél felé, amikor már üres volt a lokál, bejött két fogyasztó. A színdarab a szomszédban éppen megbukott, mert prózai volt, megint olyan lelki dolog. Éjfél felé jöttek, ide ültek, ahol most darvadozol. Szemben ültek a polcokkal, ahol tartom az árut. Meg a fényképet. Csendesen ittak, művelten. Látszott, hogy jobb fajták, van reflexük. De látszott az is, hogy nyugdíjasok. Ilyesmit rögtön látni, havi háromszáznyolcvan meg a betegségi. Egyik már hófehér volt, mint a santaclaus. A másik pofaszakállas, mint aki még szeretne mutatni valamit, de már nem telik egyébre, csak egy kevés extra szőrre a füle mellett. Nem nagyon figyeltem a dumára, de hallottam, hogy másképp beszélnek angolul, mint általában a vendégeim... úgy ejtegették a szavakat, mint aki nem örökölte, csak tanulta az angolt. De nem itt tanulta, New Yorkban, hanem régen valahol Angolországban. Mind a kettő szemüveges volt, viseltes ruházatú. Feltűnt, hogy a santaclaus kabátujja hosszabb, mint amilyen illett neki, mert nem mértékre csinálták, hanem készen vette az ócskásnál... megsaccoltam, nem adott érette többet, mint két lincolnt. Mindenestől jó modorú emberek voltak... szóval olyan, akinek nincs pénze. De azért bludimerit ittak, mint akinek sürgős a nirvána. Csendesen davenoltak. Fél füllel hallottam, amint eszmét cserélnek arról, hogy ebben a nagy gazdagságban, Amerikában, kevés az elégedett ember. Erre felfüleltem, mert magam is neszeltem ilyesmit. Ha valaki kívülről jön, a nagy vízen túlról, nem érti... De ha bemelegszik, törzsökös lesz, mint most már én is... Én is gondolok erre, és közben dörzsölöm az állam, mint aki elfelejtett beretválkozni. Mert kár tagadni, hogy itt, ahol már mindenük van az embereknek, ami kell a jó élethez, örömük... tudod, olyan igazi, mosolygós örömük... mintha még nem lenne. A szomszédban, a Macynál, igazán kapni már mindent, ami kell a földi boldogsághoz. Még örök égő öngyújtót is kapni, tokban. De örömet ott sem árulnak, a vitamin osztályon sem. Erről beszélt a két fogyasztó. Igazában csak a pofaszakállas szólott, a santaclaus bólogatott. És ahogy elmerültek a bölcsességben, egyszerre mintha megint az én üdvöském hangját hallottam volna. Ő mondott utolsó éjszaka valamit arról, hogy a műveltség meg az öröm ugyanaz... így hallotta a tollforgató lovagjától. Akkor nem értettem. Most sem értem jól, de mikor a két kuncsaftot hallgattam, eszembe jutott a kiszólás. Odafigyeltem, diszkréten. Nem sokáig elmélkedtek erről. Csak úgy mellékesen mondta a pofaszakállas, hogy ebben a nagy országban van szórakozás, de ritka az emberek között a szívbeli öröm. Ha visszagondolok a dumára, úgy tetszik, odaát Európában már kezd kihűlni az öröm. Itt New Yorkban mintha még nem gyulladt volna be. A hóhér érti ezt... De ők sem értették jól, mert a tojásfejű, aki tudományos ember lehetett, slusszt csinált, és azt mondta, leghelyesebb lenne, ha a kormány felemelné a nyugdíjakat, akkor egyszeribe lenne minek örülni. Ebben egyetértettek. Aztán fizetett és elment. A santaclaus maradt, kért még egy cseppet, rágyújtott. Mikor tüzet adtam neki, hüvelykujjával a fénykép irányába bökött és magyarul... , de mellékesen, mintha csak úgy szólna, társalgás közben... megkérdezte: – Maga ott volt, amikor meghalt? Két marékkal a pultnak dőltem, egyensúly végett. Jól megnéztem. Megismertem. Ő volt a férje. Megmondom neked, nem restellem... Dobolt a szívem a mejjemben, mintha odabenn a dobütővel verné valaki. De aztán nyeltem egyet. Csak annyit mondtam, hogy nem voltam ott. Hajnalban, amikor megjöttem a bárból, még meleg volt az arca. De már nem szólt. Bólintott, nyájasan, mint aki ezt várta. Csendesen kérdezgetett, és néha mosolygott hozzá. Megkérdezte, volt-e szüksége valamiben, végig kitartottak-e az ékszerek? Megnyugtattam, hogy nem voltak gondjai, hiszen mellette voltam, és vigyáztam. Ezt is nyugtázta, fejbólintással, mint a pap a gyóntatószékben, aki mindent meghallgat, és aztán kioszt három miatyánkot. Tudni akarta. . ., de mindig udvariasan, barátságosan... tisztességes volt-e a temetés, annak rendje és módja szerint? Engedelmesen feleltem a kérdésekre. Csak éppen összeszorítottam az öklöm. De nem váltott hangot. Soha nem tudtam ki, később sem, honnan szedte a tudományát? Hogyan talált meg? Kitől hallotta a részleteket, a hotelt, az ékszereket?... Soha nem láttam elébb a bárban. A magyar utcában, a jobb parton, érdeklődtem, a nevét sem hallották. De ő mindent tudott rólam, még azt is, hogy a művésznevem Ede. Mert megkérdezte, megint csak barátságosan: – És maga elégedett, Ede?... Mint egy régi jó ismerős. Nem, másképp... Mint a főnök, aki találkozik egy alkalmazottal... Mintha ő lenne még mindig a tulaj és én a slapaj. Felelgettem, udvariasan. De ahogy mondtam, ökölbe szorítottam a markom... Mert kezdett megvilágosodni, hogy engem itt valaki átejtett. Tudod, az, hogy olyan csendesen beszélt. Olyan nyájas volt, természetes. Mintha arra sem volnék méltó, hogy rám ordítson. Vagy lestricizzen, bánom is én... Úgy szólt, mintha nem lennék ellenfél. Ezért gyűlt fel a harag az öklömben. Mert ha reám ordít, hogy mindent tudok, meséld el... akkor egál vagyunk. Ha azt mondja, figyelj, Ede, én már kész vagyok, használat után, de még mindig én vagyok a doktor úr... hát felelek, ahogy tudok. Ha azt mondja, bolond muri volt azzal a nővel, de már elmúlt minden. Meséld el, milyen volt a vége?... morgók valamit, hogy sorry, nem tehetek róla, így esett... Ha mellbe üt, visszaütöm. Talán gurulunk a padlón, amíg a boss telefonál, és mindkettőnket elvisznek a hekusok... ez is rendjén való lett volna, ahogy illik két úrhoz. De ez a csendes beszélgetés az irdatlan nagy cefet világban, itt a bárban... ettől kezdett sűrűsödni a vér a fejemben. Mert közöttünk a csendes szó, tudod, az sértés volt. Bizsergett az ujjam hegye, kezdettem zabos lenni. Kivett a zsebéből egy linkolnt. Láttam, hogy reszket a keze. Nekikezdtem lezárni a kasszát. Nem szólt, nem is sürgetett. A pultnak könyökölt, kacsintott, mint mikor már eggyel több van az úriemberben, mint föltétlenül szükséges. És mosolyogni kezd, mint aki üdvözült. Jól megnéztem, oldalvást. Látnivaló volt, hogy ez a mister kész. Ócska ruha, aztán az ing, többnapos... és üveges nézésű szemek az üveg mögött. Nem kellett nagy szemrevétel, könnyű volt látni, hogy ez az ember, akit doktor úrnak kellett szólítani... erre emlékeztem..., aki ostrom után, a Duna-parton, úgy búcsúzott az üdvöskémtől, mintha nem is az a nő lenne, aki után egyszer megőrült, hanem egy alkalmazott, akire már nincs szüksége... ez az ember már jogerősen alul van. És még mindig azt hiszi, hogy ő az úr?... Feljött a slejm a torkomon, sűrűt nyeltem. Valamilyen csuda nagy izgalom dolgozott bennem. Ha ez a szivar most elmegy, és nem vallja meg, hogy vége a hepajnak... és én vagyok az, aki felülmaradt... Szóval, érted. Féltem, hogy ebből balhé lesz. Átnyújtotta a linkolnt. – Volt három – mondta. És levette, törölgette a szemüveget. Mereven nézett maga elé, rövidlátóan. A ceh háromhatvan volt. Visszaadtam egynegyvenet. Intett: – Ez a magáé. Tartsa meg, Ede. Ez volt a veszélyes pillanat. De nem figyelt reám, megkísérelte, hogy felálljon. A testgyakorlat nem ment könnyen, megkapaszkodott a pultban. Néztem a tenyeremben az egynegyvenet, tűnődtem, a szemébe csapjam-e? De nem jött ki hang a torkomból. Mert üggyel-bajjal kiegyenesedett, indulni készült. Utána szóltam: – Messze parkolt, doktor úr? Fejét rázta, cigarettásan köhögött. Rekedten mondta: – Nincs kocsim. Hazamegyek a föld alatt. Rászóltam, erős hangon: – Itt a kocsim a szomszédban. Új kocsi. Hazaviszem. – Nem – és csuklott egyet. – Majd a sub. Az hazavisz. Ráordítottam: – Nem így, uram. Én, a büdösproli, hazaviszem az új kocsimon a doktor urat. Otthagytam a pultot, léptem feléje egyet. Úgy gondoltam, ha ellenkezik, leütöm. Mert egyszer már végre rendet kellett csinálni... Megbicsaklott a nyelve. Kancsin nézett: – Oké – mondta. És biccentett. – Vigyél haza, büdösproli. Átkaroltam, így mentünk a kijárat felé. Ahogy olyan férfiak tudnak csak szívbéli barátságban együtt menetelni, akik ugyanazzal a nővel feküdtek a takaró alatt. Mert látod, ez az igazi demokrácia. A százas utcánál... ott, ahol a szerecsenyország kezdődik... kiszállott. Eltűnt, mint a cementesláda a vízben. Soha többé nem került elő. Jönnek az írók. Jobb, ha tüstént elfarolsz, balra. Lehet közöttük régi hazai muszos... Nem árt vigyázni. A hét végén nézz be újra. És vigyázz, hogy cementesnek még a közelébe se menjél. – Welcome, genfiemen. You are served, sir. San Diego, 1979 JEGYZET Ez az írás folytatása és befejezése Az igazi című regénynek, amely a negyvenes évek elején a Révai Irodalmi Intézet kiadásában jelent meg Budapesten. A társadalmi átrétegeződésnek ebben a menetében, tehát az osztályharc korunkbeli váltópillanatában – amikor már nem a birtokosok és birtokon kívüliek ütköznek, hanem két civilizáció viaskodik – nemcsak életformák, erkölcsi normák, jogviszonyok változnak, hanem a nyelv is. Olvasók, akik – már vagy még – nem otthonosak a jelenkori magyar jassznyelv szókincsében (amely már inkább tájnyelv, mint tolvajnyelv), szemantikus felvilágosítást nyerhetnek az alábbi szerény válogatásból: bakizik – nyelvbotlást követ el; dangubál – ácsorog; fuser – kontár; gimpli – balek; lapaj – esetlen; lafanc – rongy; krapek – férfiember; klassz csaj – szemrevaló nőszemély; hepaj – muri; hatvancenti – a hóhér kötele; davenol – fecseg; megerdőz, megruház – verést ad valakinek; kopolya – gödö; napcsi – aranypénz; köved – tiszteletadás; grimbusz – veszekedés; balhé – botrány; bedeszkáz – kipécéz; dafke – azért is; defter – bedöfi az utolsót; melózik – tesz-vesz, mintha dolgozna; hadova – tolvajnyelv; fecni – vacak; smárol – nyal-fal, csókolózik; smasszer – börtönőr; sáros – nincs pénze; koledál – énekel, így gyűjtöget; lüke – mafla; éget egy húszast – odalök egy bankjegyet. Lóhering, rebolver, Klauzár-tér – ha agyonverik, akkor sem mondja másképp. Az amerikai magyar slangben: linkoln – ötdolláros; franklin – százas; bludimeri – Véres Mária, tömény gugyi; bingo – szerencsejáték. AZ IGAZI ELSŐ RÉSZ MÁSODIK RÉSZ JUDIT... ÉS AZ UTÓHANG JEGYZET